Ünnepre várunk
Mert még a vigíliák hústalan napjait éljük,
S a józan belátás nem egészen foglalta el
Helyét a szívünkben,
Nem a gyermekkor gyertyás ünnepe lesz,
Amikor félve lépett a tudatba diktált
Áhítat; Nem a csépelt imákat mormoló,
Végtelen órák visszatérése.
S ne is legyen!
Misztikumok fagyott csöndje se ámít,
S nem hívjuk a modern farizeusok
Társaságát, akik meakulpázva
Térdepelnek a homály csarnokaiba:
Képzelt kegyelmet habzsol a lelkük,
S tíz percen belül esnek vissza a bűnbe.
Ki igényli a lélek idétlen hypo-állapotát?
Jobb így: Szabadon, igaz-őszintén
Áldozatul adván magunk a szerelemnek,
Nem öntvén újabb aranyborjút,
Hanem igába fogni a földet: Teremjen
Szelíd bárányt s fehér kenyeret asztalunkra.
Valódibb ünnepet várunk, hol mindenek
Ajkán zeng a zsolozsma, eltűnnek a végzet
Fekete játékai; Nem ígér száz halált
A reggel, s hinni sem kell többé
A hihetetlent, csak az emberséget -
Nem kőtáblára - jövendőnkre írt törvényeit.
Hinni a földbe: Aholgyerekek nevetése,
Meg a búzaszem hasadása a mindennapos
Ünnep, mikor elülnek zavaroshátú vizek,
S csendbe zuhannak az átkok,
S eljön közénk a halk-mosolygású
Béke, mely köztünk is marad.
