Utószó trója felfedezéséhez
(In memoriam Heinrich Schliemann)
Gyermekkoromból a felnőtt korba
menteni álmunk csillagokra,
holdakra hágni, s feltört lábunk
bugyolálni semmibe, felhő-rongyba;
úszni az évek zendületébe,
lemosni - szégyennel - ami szégyen;
kúszni a huszárlik-dombig,
vért köpve, hétrét meghajolva,
amíg a lét tart, tenni addig:
tőled tudom: tovább kell menni Heinrich!
Te tudtad ezt. S én tudom: Trója
a messzelevő, bevehető az évek akháj fürge hatával;
harccal, Odusszeuszi leleménnyel,
s kiásni végül: negyvenhat éved, negyvenegy
évem se késő... kezemben kitartásod
félelmetes kőkalapácsa, s akaratod - Íme - a véső,
előttem hősi léted a példa: miként kell ...?
- tovább kell ásni - Heinrich!
Merre tovább? Milyen létalatti paloták
kőfaláig; mekkora mélybe, hogy a vállig
röggel befedett test s a poros száj
fel ne kiáltson...? Te trójára leltél,
- drága barátom, - én még Ilionig
el se jutottam. Bár élve, s holtan,
éj s nappal utadat látom s téged vallak utamnak!
Fényt te mutass, te nagy pusztíthatatlan régész;
akit a kő, a vasés az arany tart: elemek
emelnek öröknek; erődben bizakodom, Heinrich.
Nincs bennem félés. Utamra te világíts!
