17. Vadász kalandok
De még mielőtt véglegesen ki tavaszodhatott volna, elmondanám, hogy a csoda kutyát mégis csak meg jutalmaztuk.
Még pedig azzal, hogy még a februári hóban sikerült megvadásztatni.
A szokásos séta a Barna felé, de most derekas hóban.
Talán még esett is.
Erre azért emlékszem, mert hajnal lévén még teljesen sötét volt.
Az égen se voltak csillagok, de még a Szalámi gyár fényei sem látszottak.
Nagyon rövid volt a látótávolság.
Pár száz méternyi.
Amikor a kutya halkan jelezni kezdett, gyorsan körül néztünk.
Egyetlen mozgás látszott, egy őz.
De viszonylag közel.
50 méter.
Már nyúlok a Kalasnyikovért, amikor hallom, hogy nagyon halkan azt mondja a srác, hogy:
- "Fogd! Tiéd!
Harnos ugrik, és néhány másodperc múlva már megint ugrik.
A vadnak esélye sem volt.
Nem vette észre a közeledő halált, és mire a fejét felkapta, Harnos már repült felé.
Neki ugrott a marjának, és közben már rá is harapott a girincére, a nyakszirtjénél.
Lerántotta, és mégegyet roppantott rajta.
Az őz még rúgott kettőt, majd kimúlt.
Szinte vértelenül ölt.
Az egész kb annyi ideig tartott, mint amennyi idő alatt most elolvastad.
Ott álltunk, egy méretes, legalább 40 kg-os tetem fölött, és még mindig csak csodálkoztunk.
Nem úgy Harnos, a nap hőse.
Ő bezzeg tudta, hogy Őt most dícséret illeti.
Leült a tetem mellé, rátette a mellső lábát a dögre, mint Pampalíni, a nagy vadász, és várta a jutalmat.
Azért az csak bent az örsön illette meg.
Megkapta a szívét, és a máját.
Ízlett neki.
Mindez kora hajnalban, mondjuk úgy 3 óra körül.
Nosza, futás a legközelebbi TBK oszlopig.
A TBK annyit tesz, hogy TávBeszélő Készülék.
Magyarul beszóltam az örsre, hogy küldhetik a riadókocsit, a vacsoráért.
Mire beérkezett a siló, már fel is ébresztették a civilben hentesünket, Hogy azonnal szerelje szét a jószágot, és tegyék föl a konyha padlásra.
Ott legalább -10°C hideg van.
Eláll ott egy-két hétig is.
Aztán mi tova ballagtunk a szolihelyre, a kocsi meg eltünt a sötétben.
Szoliból hazafelé szerencsére még a Fővadász urammal is ütköztünk, és így el tudtam Neki mondani, hogy nem keresünk vért, ÉÉN meg holnapra szállítom a litykó páleszt.
Mondta, hogy OKÉ, de a szarva az övé.
Hááát?
Csak akkor, ha még meg van.
Ha eldobták a belekkel együtt, akkor biz' ÉÉN nem fogom kikaparni.
Megegyeztünk.
Mikor reggel beértünk az örsre, már nyoma sem volt a dögnek.
Még azért felugrottam a pallásra ellenőrözni, de megvolt ott szépen minden nemesebb darabja.
Még a szarvát sem dobták ki.
Hát mondanom se kell, nem tartott a dög 2 hétig se.
Az első alkalomra nagyon rákészültünk.
Szerencsére, pár nap múlva már meg is volt a csillagok megfelelő együtt állása.
Ez konkrétan azt jelentette, hogy hivatásos nincs szoliban az örsön, és mind a 6-an bent vagyunk éjszaka.
Mármint a szakács, a hentes, a riadó sofőr, az ügyész, és a két fővadász.
...
Ja, meg a döglött hús.
Vörösbor meg mindig volt egy-két liternyi az örsön.
Mintegy két és fél óra alatt elkészült a remekmű.
Főzés közben derekasan daj-dajoztunk is.
Nem is figyeltünk semmire, hiszen ha tiszt nem volt, akkor a slapicokat meg elhajtottuk, hogy ne legyeskedjenek a konyha körül.
Akit meg meg akartunk hívni, azt, meg szép csöndben felébresztettük.
Még nem kezdtünk bele a többiek ébresztésébe, amikor nyílik a korcsma, vagyis inkább, akarom mondani talán mégis a konyha ajtó.
És ott áll, teljes valójában, az örs p k helyettesünk.
Bukta!
Statáriális késeléses agyba-főbe halál, golyó általi verziója.
Persze, csak amikor már lógunk a kötélen.
Pláne, amikor észrevettem, hogy a Parabellum ott vigyorog az oldalán.
Szolgálatba helyezte magát.
Most aztán tényleg vége a világnak.
Nem vesztegeti az időt.
Rögtön támad is.
- Mi ez itt? - kérdezi, a demijonra mutatva.
- Vörösbor. - hallom a hangom.
De ezt nem ÉÉN mondtam, ugye?
Ekkora barom hogy lehetek?
Hát legalább a látszat kedvéért kell tagadni kicsit.
Jaj.
Tovább faggat:
- És minek az?
- Meginni.
(Uram Isten!)
- És mi fő, abba a fazékba? - folytatódott.
- Őz. - Nyögtem.
Oda ment, és beleszagolt.
Aztán rákérdezett:
- Ebbe is került a borból?
Hoppácska!
Hoppácska!Felcsillant egy kis remény, a túlélésre.
Aztán elhangzott a parancs, amit ugyibár megbaszni nem szabad, mert szaporodik, Miszerint:
- Nem hagyhatják el a konyhát.
És ezzel kifordult az udvarra.
Leforrázva álltunk ott a katonákkal.
Persze mindenki tőlem várta a segítséget, de most még ÉÉN sem tudtam mit tenni.
Aztán vagy két, ilyen iszonyú perc után ismét az ajtóban állt a száseeftás.
Hang nélkül bejött, és leült velünk szembe, a konyha asztal mellé.
Levette a sapiját, és csak úgy, hányaveti módon odadobta az asztalra.
Most láttam csak meg, hogy már nincs nála a fegyvere.
Húúú!
Ezt megúsztuk.
Ez ugyanis annyit jelent, hogy szolgálaton kívül helyezte önmagát.
Tehát nincs szándékában jelenteni az esetet.
Innen már megint nyeregben éreztem magam.
Azonnal tettem is elé egy boros poharat, amiből ki is szorítottam a levegőt.
Koccoltunk, és neki álltunk dumálni.
Közben össze is tegeződtünk, de azért arra megkért, hogy csak 4 szemközt, mert ha a főnöke megtudja, még Ő kaphat érte fenyítést.
A második tányér Őz után már mi sem bírtunk többet, és elkezdtük egyenként kihívni a jó cimbiket, és megetetni Őket is.
Viszonylag hama-hama eefogyizott a kaja.
...
A második vadászatom egy kissé idétlenre sikeredett.
Megint hajnalban jöttem be, de most nem a rocsóból, hanem a Mafiból jöttem.
Ahogy baktatok a sötétben, a zseblámpám fényénél, mozgást hallok az ártér felől.
Oda világítok.
Hát nem egy remekbe szabott, méretes nyuszi ül a fűben?
Fűben szundikálva?
ÉÉN meg bele világítok abba a bamba szemébe.
Valahol hallottam, hogy az álat nem tud kiugrani az autók fénycsóvájából.
Nézzük.
Gondoltam, ha az őznek az autó, akkor ennek a dögnek elég lesz a zseblámpa is.
Elkezdtem rohanni felé a gáton, ő meg erre megindult fölfelé az ártérből.
Közben folyamatosan rajta tartottam a lámpa fénykörét.
Mondom, ez tök hülye!
Tényleg nem tudott menekülni, sőt, egyre közelebb jött.
ÉÉN is rákapcsoltam, és így talcsiztunk a gát tetején.
Egy jelentősebb láblendítés, és úgy fejbe rúgtam, hogy csak úgy bukfencezett le a gát belső oldalán.
Szép lassan leereszkedtem érte, végig abban a hitben, hogy úgyis csak elkábult, és mire pont odaérnék, őkelme már tovább is állt.
Nem így történt.
Megvárt.
És aztán se mozdult.
Soha többé.
Úgyhogy csak nem hagyhattam temetetlenül ott a mezőn, hát felfogtam, belegyömöcköltem a szimat szatyorba, és magammal vittem az örsre.
Még az éjszaka nyúlgerinc lett vadasan.
A combok tűntek még ehetőnek, az is belekerült a vadasba, az egyéb bárzsingok meg belefőttek a másnapi húsleveskébe, onnan meg a kutya eledelt gyarapították.
ÉÉN meg mint éppen örsellátó,felszámoltam kutyakaja pénzt is megtakarításként, meg az ebéd pénzből is le tudtam csórni, így megint fel tudtam szolgálni egy-egy söri-mörit a vasárnapi ebédhez.
Mert ugyanis, a szesz tiltott gyümölcs volt, de.
A szolgálati szabályzatnak volt egy pontja, amiről még a tiszt eeftásak is szerettek megfeledkezni, miszerint vasár, és ünnepnap az ebédhez megengedett fejenként 1-1 üveg sör, vagy egy-egy nagyfröccs.
Amíg ÉÉN voltam az örsellátó, addig nálunk volt is.
Mindig.
...
A harmadik vadászatom hasonlított leginkább az igazira.
Mesmeg a Gépház nevű magasfigyelőben teljesítettem szolit, amikor is arcátlan messze egyszer csak feltűnt egy őz.
Mondom, skulóm van, neki meg egy élete, egy halála, amit fel is kínált nekem.
Kicsit osztottam, szoroztam, elég kevés esélyem volt, mert legalább 800 méterre voltam a dögtől.
Legalább ÉÉN így saccoltam.
Később kiderült, hogy jó volt a saccométerem.
Szépen, a tanultak szerint beállítottam a célzót a Kalasnyikovon, célra tartottam, és elkezdtem röhögni.
Na nem az őz mesélt vicceket, csak a célkeresztben az őz úgy ugrált, mint egy elmebeteg bakkecske.
És még csak nem is ő volt a hunyó, hanem ennyire remegett a kezem.
Abban biztos voltam, hogy csak egy lövésem van, meg abban is, hogy lőni fogok.
Lesz, ami nem lesz.
Na mégegyszer.
Célra tartottam, beszívtam a levegőt, benntartottam pár másodpercig, majd a felét kifújtam.
Nem tudom, hogy hol hallottam, hogy a mesterlövészek így csinálják, de ÉÉN mindenesetre így csináltam.
És láss csodát.
Nem is remegett a kezem annyira.
Aztán erősen odafigyelve a szívem ritmusára, amikor úgy éreztem, hogy épp el fogom találni, meghúztam a ravaszt.
Bummm!
Az őz tűzbe rogyott.
Nééé mááá!
Hát nem lelőttem?
De igen!
Be is szóltam az örsre,hogy lehet gyorsan eltakarítani a szemetet, és a srácok már vitték is.
Innen már ment minden a maga útján.
Bekerült, szétbontották, kifagyasztották, a szarvát meghagyták a vadásznak, ÉÉN kifizettem, és már készült is a vörösboros.
...
Miközben beszélgettem az örs p k helyettessel, elköhhintette, hogy Ő már volt őrnagy is, de sajnos vétett a szolgálati szabályzat ellen, és ezért büntiből lefokozták.
ÉÉN meg gyanútlanul rákérdeztem, hogy mi is volt az a főbenjáró bűn?
Ő meg elmondta, hogy igazából semmi, semmi, csak éppen vadászott a kalasnyikovjával, és kiderült, mert a vadász följelentette.
...
Na nekem se kellett több.
Azóta ÉÉN se vadásztam, pedig ennek immáron 32 éve.
...
