Vak vagyok
Vak vagyok? Áááh, dehogy! Ééén csak nem látok...
Ezt a mondatot nem rég hallottam egy jó Barátomtól. Azóta hitvallásom lett. No nem a vak szó ellen akarok tiltakozni. Aki ismer, az pontosan tudja, hogy
nekem aztán édes mindegy a kifejezés. Engem egyáltalán nem lehet ilyen butasággal megsérteni. Mondhatják rám akár azt is, hogy kuksi, vagy világtalan,
vagy bármi, amit a partner épp viccesnek, jópofinak tart. Ettől még tény a tény, hogy nem látok.
Gyerekeimmel is annyit poénkodunk, hogy amikor a suliban mesélik a hülyébbnél hülyébb vakos vicceket, még az osztálytársaik vannak megrőkönyödve, hogy hogyan
lehet "ilyennel" szórakozni. Aztán amikor lejönnek ide a Balcsira nyaralni pár napra, és megismernek, akkor már Ők is mernek hangosan kacagni az állapotomon.
És hogy miért viselem ilyen könnyedén?
Hát mert, csak! Ez csak egy állapot. Nem több, nem kevesebb. Ha elfogadod, hogy ez van, és ezt kell szeretni, akkor alapvetően semmi gond. Természetesen
nekem is ugyanazok a nehézségeim, mint az összes többi vaknak, csak már túl tettem magam rajtuk. Sőt, ééén már az első pillanatokban túl tettem magam rajtuk,
felmerülésük sorrendjében.
Az úgy kezdődött, hogy akaratom ellenére megszülettem. Amikor kezdett nyiladozni a tudatom, valamilyen megmagyarázhatatlan okból rettegtem a sötétben. Amikor
megértettem, hogy apai Nagyim vak, és tök sötét van a fejében, akkor kicsit tele raktam a gatyókát, hogy mi lesz, ha egyszer, Isten ne adja, megvakulnék?
Brrr.
Rengeteget foglalkoztatott a vakság gondolata. Kerestem a pillanatot, amikor kettesben lehetek a Horváth Nagyival, és ilyenkor mindig a vakságról faggattam.
Hát legalább is, amikor nem volt tényleg teljes sötétség a fejében, mert hogy szegényem egyre többször lépett ki a mi valós világunkból. De amikor tiszta
percei voltak, akkor nagyon sokmindent elmesélt az Ő kis világáról. Addig-addig dumálgattunk, amíg szépen, fokozatosan még a sötétséggel is megbarátkoztam.
Aztán első általánosban a tanító nénim észre vette, hogy az i betűre a pontot rendszeresen nem az első csúcsa fölé teszem, hanem a kunkori farka fölé.
Szemészet. Szemtengelyferdülés. Az asztigmatikus szemüveg lencse akkoriban, mondjuk úgy vagy 1965-ben, nagyon drága volt. Ezért a doki mosolyogva föl írt
egy 3 dioptriát. Ennek következtében a szemtengely ferdülésem úgy 15 éves koromra valóban majdnem helyre is állt, cserében a hemüge a fejemre nőtt örökre.
Gondoltam, ééén. Közben a suliban a lehető legtöbbet megtanultam a szemről, mert folyamatosan a Horváth Nagyira gondoltam. Általános végére már meg is
fogalmazódott bennem a gondolat, hogy előbb-utóbb úgyis megvakulok. Aztán 1977-ben letettem a szakérettségit, mint, többek közt, elektroműszerész. Májusban
érettségi, szeptemberben, az első munkahelyemen, azonnal hardwares lettem. Onnan egyenes út vezetett a programozáshoz, és egyre több időt töltöttem képernyő
előtt. Pár év múlva már 6 dioptriát cipeltem az orromon.
Majd úgy 1990 körül egyszer megkérdezte a doki, hogy: - Mi a foglalkozása?
Büszkén rávágtam, hogy programozó.
Mire jött a lesújtó válasz.
- Nem azt kérdeztem, hogy mi volt, hanem hogy mostantól mi lesz.
Értettem a szóból, és visszaálltam műszerésznek. Csakhogy már magukat az alkatrészeket is rosszul láttam, nemhogy a rajtuk titkosított adatokat. Persze
nagyon nem lepett meg a dolog, hiszen még mindig napi gondolat volt a megvakulás. Közben nevelgettem 3 lányomat, és éltem átlagos napjaimat.
Amikor már lehetőségem nyílt a kereskedelembe átnyergelni, azonnal meg is léptem, hiszen ott még simán elég volt a látásom. Külső szemlélő nem is vette
észre, hogy lassan-lassan egyre fogy a külvilágom. Igaz, hogy a romlás nem igazán volt, mondjuk dioptriában mérhető, és például a vezetésben sem zavart.
Huszonhét év alatt levezettem több mint kettő millió km-t. Természetesen úgy, hogy balesetet nem okoztam. Mondjuk az autóim ezalatt évente legalább 3-szor
jártak a karosszériásnál, mert valahogy, valaki mindig megzúzta. Már megszoktam, hogy a kocsitól mindössze 10 méterre vagyok, amikor éppen halálra zúzzák.
Na mindegy, ezt csak azért mondom el, hogy tényleg nem volt zavaró a látásromlás, de azért jelen volt. Majd egyszer csak elérkezett a nagy nap.
Ééén kicsit későbbre vártam, de az állapot nem tűrt halasztást. A cukor szerezte meg a befutó helyet. Jött, pusztított, és győzött. 2005 augusztusában egy
jó cimbi megmérte a cukrom, és kicsit elsápadt a 23,9 milimol/liter értéknél. Szeptember elsején doki, és indult a mandula. Novemberben kórház, decemberben
kórház, 1 hónap alatt lefogytam 34 kg-ot, pedig nem is fogyóztam. Karácsonyra kaptam a feleségemtől egy könyvet, aminek az íróját még el tudtam olvasni,
de belül a lapjai egyformán üres, szürke papírok voltak.
...
Váratlanul ért a hír, de nem felkészületlenül. A családom padlót fogott. Ééén továbbra is egy "szokásos" állapotnak tekintettem, és elkezdtem begyakorolni
a megoldásokat. Igazán nem zavart, mert csak egy újabb padlóról való fölállásként tekintettem rá. Kerestem a lehetőségeket, megoldásokat, és meg akartam
állni a saját lábamon egyedül.
Két-három év alatt teljesen el is ment a látásom. Ami viszont nagyon bosszantott, és amire nagyon nem számítottam, és nem is vágytam, az a patáim gyors
romlása volt. Nagyon nehezen tudtam járni. Ééén, az örökmozgó. Nagy nehezen azért még ezt is megszoktam. Viszont ennek jegyében, méginkább eltörpült a
vakságom. Pár év múlva megint el kellett kezdenem újra tanulni a világot, csak, mert ott felejtettem az egyik csülkömet a műtőasztalon. Most éppen itt
tartok. És közben még áldom is az eszemet, hogy nem igényeltem kutyát, mert most már semmi hasznát nem tudnám venni. Visszaadni? Na abba biztos beleőrülnék!
Így viszont szegődött hozzám egy macska, akivel az évek során olyan szimbiózist alakítottunk ki, hogy bátran nevezem Őt vakvezető cicának.
Körülbelül dióhéjban ennyi a nem látásom történetének zanzája. Ha van benne tanulság, találd meg, és mondd el másoknak is.
Felebaráti szeretettel: Horváth Zoltán
