Vakokról látóknak
Kedves barátom!
Már régóta érzem, hogy szeretnél kérdezni tőlem valamit. Kínosat, de nem akarsz megbántani, tapintatlan lenni. Nem kérdezted, tehát nem neked mondom el "elmondom hát mindenkinek!"
A szívedben a kérdés úgy érzem - így hangzik: KIT NEVEZHETÜNK VAKNAK?
Vaknak csak azt az embert tartják, aki annyit lát, mint én, vagyis semmit. Orvosilag viszont az a vak, aki látásának legalább 95 százalékát elveszítette és - ezáltal -testi épségének veszélyeztetése nélkül, az utcai forgalomban, egyedül és biztonságosan közlekedni nem tud.
Ez az "állapot", a legkülönbözőbb szembetegségek következménye lehet. Például: Van egy ismerősöm, aki 5 méterről is felismer engem, de a lába előtt tipegőt nem látja. Vagy... vállával nekimegy a villanyoszlopnak. Engem nézett - és látott is! - de oldalra nem lát, mert beszűkült a látótere. Ez a csőlátás. Egyike a leggyakoribb szembetegségeknek, de a legveszélyesebb is, a betegre és a közlekedő emberekre egyaránt. Ezek a vakok nagyon nehezen jutnak el a fehér bot szükségességének a felismeréséhez. Ők azok: akiket szidnak - néha átkoznak is - az általuk okozott, de megúszott veszélyhelyzetek miatt.
Ezek az emberek látnak, de nem elég jól ahhoz, hogy egyedül közlekedjenek. Ellenük védekezés nincs! Van ugyan egy feltűnő ismertető jelük, hogy mindig egyenesen előre néznek, de ki veszi ezt észre?! Kinek van erre ideje!
Volt valamikor egy ország /NDK/ ahol az ilyen típusú vakok egy vékony, sárga karszalagot - középen 2 nagy, fekete ponttal - viseltek.
Egy másik csoportba tartoznak azok a vakok akiknek rezeg a szemgolyója. Ezek egyébként - a vakokhoz képest - egészen jól látnak, de amikor beáll a szemrezgés, olyankor teljesen elbizonytalanodnak.
A nagyon vastag szemüveg, néha éppen a keret miatt okoz látótér-szűkülést.
Hát... ennyire összetett dolog a vakság. A teljesen vak ember, csak kísérővel, vakvezető kutyával, vagy hosszú fehér bottal tud biztonságosan közlekedni. Ők: veszélytelenek a látók számára.
A fehér bot viselése azonban nagy lélektani problémát okoz a viselőjének.
A fehér bot: a vak ember, de a környezete számára is hasznos, életmentő, de stigma! Egy olyan megkülönböztető jel, mint a mentőautó szirénája. Ez a bot, koppanásaival tudatja, hogy viselője vak vagy nagyon rosszul lát. A vaknak viszont segít tájékozódni: járdaszegély, lépcső, épület- fal... mind-mind - biztonsággal - kitapogatható. A fehér bot közli, hogy viselője alkalmazkodni nem tud, tehát segítségre van szüksége és nem "kioktatásra".
De hasznos a járművek vezetői számára is, mert messziről tájékoztatja őket.
Igen ám, de a fehér bot egy nagyon hátrányos helyzetnek a hirdetője, melyre a bot viselője nem lehet büszke! Sokan igyekeznek is ezt titkolni, többnyire eredménytelenül! Titkoltam én is mindaddig, amíg egy - szerencsés kimenetelű - balesetem rá nem döbbentett arra, hogy hiába, titkolom! Tömeg-balesetet is okozhattam volna! Azt, amit én ott,, akkor, attól a gépkocsi-vezetőtől kaptam... S neki volt igaza! Ekkor határoztam el, hogy kezembe veszem a fehér botot. Édesapám elővette legénykori sétabotját és a fehér festéket könnyeinkkel hígítottuk.
A bottal való megbarátkozást az udvarunkban kezdtem el. Hamar rá is jöttem, hogy a lépcső szélét sokkal könnyebben találom meg. Az eszem a botot azonnal el is fogadta, de az emberi hiúság...!
Az utcán - bottal a kezemben - két napig a torkomban dobogott a szívem. Egy hölgy ismerősöm azzal üdvözölt, hogy "én már nagyon régen akartam ezt magának javasolni, de nem mertem. Higgye el, sokkal nagyobb biztonságban lesz így! A test ereje fontos, de a lélek ereje sokkal fontosabb és ilyen: magának van! Mosolyogjon a fehér bottal is, miként a"zongora mellett!"
Szorongtam még egy ideig, de amikor minden ismerősöm ugyanezt mondta: akkor már elhittem és azóta is hűséges társam. Voltak persze kínos helyzetek is. Az egyik utcai átkelőhelynél egy fiú megkérdezett: A bácsinak miért van fehér botja? Azért, mert nem lát?" - Igen. - feleltem. "Akkor meg minek az a karóra, ha úgy sem tetszik látni? Felnyitottam az órám üvegét, kitapogatva megmondtam neki a pontos időt anélkül, hogy az órámra néztem volna. "Hű, a mindenit!" -mondta és már el is szaladt. Csak messziről kiáltott vissza, hogy "csókolom!'
Kedves barátom! Ne gondold, hogy ez mindenkinél ilyen egyszerű! Ezt a - messziről látható stigmát elfogadni a nőknek különösen nehéz!
Tudom, erről beszélni nehéz, - talán nem is volna szabad! - de az én 65 évemmel már csak azt nézem, hogy valaki lát, vagy nem. Előre is bocsánatot kérek a tárgyilagosságra való törekvésem tapintatlanságáért!
Az ember a természet műve. Tulajdonságainkat örököltük. Nem tehetünk róluk.
A lányok, asszonyok az élet gyönyörű virágai, ők viszik, adják tovább az életet. Szépségük, vonzerejük egyik legfontosabb kelléke a szem. A gyönyörű női szemek, melyek hívnak, küldenek, mesélnek, hazudnak, ígérnek, vagy gyűlölnek... mikor, mire van szüksége rapszodikus egyéniségüknek. A szemek beszédének van egy különlegessége: Amit mond, üzen a szem, azt le lehet tagadniuk! Lehet magyarázni. Nincs tanú, tehát nem történt semmi! A kimondott szó viszont kötelez. A nők szembeszéde egy csodaszép játék, eszköz, titkos fegyver.
Egy hölgy-ismerősöm mesélte: ... "tudod, én nem szóltam, csak ránéztem, de... abban benne volt minden!" Egy másik így mesélt: "Ha én valakitől valamit akarok, csak ránézek és ő, többé nem szabadul, amíg rá nem unok!" Hát... ekkora hatalom egy szép, női szempár! És ezt elveszíteni...??? Rettenetes érzés! Az értéktelenné válás érzése. Rendkívüli lelkierő, szellemi képesség kell ennek elviseléséhez! A társasági életben, ez még megy is valahogy. De a szerelemben? Ez, még, mind nem elég! Kézbe venni még a fehér botot is, hogy messziről lássák, hogy én: vak vagyok? Na, ezt nem! Ott még nem tartok! Majd 80 évesen, de akkor se fehéret! Ezt mondják és beburkolják magukat a magányba. Elvonulnak a világ elől, de a magány keserű itala nem oltja társ utáni szórajukat. A bátrabbak csoszogva araszolnak a járda széle felé, - látszólag táskájukban kutatva - és figyelik, mikor indul a többi ember. Senki nem vett észre semmit rosszul látásukból. Ők - legalábbis - így hiszik és megúszták baj nélkül. Máskor megbotlanak, vagy el is esnek. Istenem! Megesik ez; látókkal is. Nagyon nehéz probléma ez! Szinte megoldhatatlan! Az irtózás a sajnálattól legyőzi bennük a veszély érzetét és inkább kockáztatnak.
A családban élők helyzete egészen más.
A házasságban élő sorstársak között a férfiak helyzete könnyebb. A nők, - anyák, feleségek, lányok - melegszívűbbek, anyáskodóak. Szeretetüket szívesen áldozzák arra, aki azt viszonozza is. Ha csak a töredékét kapják is vissza, akkor is nagyon boldogok. A férj, az apa csak ritkán közlekedik egyedül. Engem is lányaim kísértek a munkahelyemre. Záróra után pedig egy kollégámmal mentem haza.
Olyasmit még nem hallottam, hogy egy feleség ne lett volna elégedett vak, vagy nagyon rosszul látó férjével. Kivéve, ha a férj italozik. Ezek a férfiak nem képesek elviselni megvakult önmagukat és az italhoz menekülnek.
Abban a családban, ahol látássérült él, ott, egy kicsivel szebb az élet. Nagyobb a megértés, a türelem egymás iránt.
És... mi van ott, ahol - az egészségben eltöltött közös úton - a feleség veszítette el a látását, vagy annak egy részét?
Ott; minden az intelligenciától függ. És főleg attól, hogy annak a házasságnak volt-e tisztelet-alapja! Az otthoni munka, a háztartási tevékenység vakon is megtanulható, de... a tűzhöz, forró vízhez segítség kell! Megoldják!
A haj akkor kezdődik, ha - a házasságok csúf betegsége - a féltékenység bekopogtat és hizlalja a kisebbségi érzetet a látássérültben, Először csak gondolatban, később kimondva is felteszi valamelyikük azt a gyilkos erejű kérdést: "hol voltál ennyi ideig? Már régen itthon kellett volna lenned!"
Ez a kérdés - rendszerint - el is indít valamit és a kisördög nem válogat férfi és nő között. Rág, mint a szú. /így van ez a látóknál is!/A következmény: lassan elsorvad a lelkek békéje, nyugalma. Az a jó, hogy nem ez az általános!
Ahol pedig dolgozik a feleség is: ott a családnak az elkísérések okozhatnak gondot ha a feleség nem viseli a fehér botot.
Ez pedig aggodalmat, idegeskedést, feszültséget gerjeszt.
Nem szívesen szólok róla, de meg kell említenem azokat a házasságokat is, ahol mind a ketten látássérültek. Ezek a házasságok is: jók, rosszak. Itt is minden az intelligenciától függ!
A látássérült lányok nem szívesen mennek férjhez, az ilyen fiúk ritkán nősülnek. Nem akarják, hogy vagyon helyett a vakságot örökölje a gyermekük. Pedig az élet egészséges ösztöne őket sem kerüli el! Sem az anyai, sem az apai ösztön a fénnyel együtt nem hal meg. A boldog élet titka nem a szemünkben, hanem a lelkünkben, szívünkben van! Aki boldog szeretne lenni, tanulja meg elfogadni azt, ami van! Igaz, ez megalkuvás, de más út nincs!
Az, örökli, nem örökli kérdéséről:
Az 1950-es években sok háborús vak jelentkezett a Vakok Szövetségénél. Teljesen megvakult emberek, többnyire szemek nélkül.
De arattak a gyermekek kezében felrobbant lőszerek is. Volt akinek mész égette ki az egyik szemét, vagy éppen barátja ütötte ki játék közben. /Szülői figyelmetlenség!/ Ezeknek a vakoknak a gyermekei egészségesek lettek. Tehát: a balesetes vakoknak nincs félnivalójuk. Nem vagyok orvos és amiket itt leírok, azok csupán tapasztalati következtetéseim, de ismerem a vakok lelkét, nagyon is emberi, természetes ösztöneiket.
Mi történik akkor, amikor a vak emberben is kigyullad az anyai, az apai ösztön és gyermeket szeretne? A genetikai tanácsadókban őszintén és a valószínűségnek nagyon jó megközelítésével megmondják a várható igazságot. És a kapott jó tanácsot megfogadják-e? Kevesen!
Az apaság utáni vágy nem annyira erős, hiszen egy férfi szerepe más, az agglegénysors pedig elviselhetőbb.
A nő számára azonban mindegy, hogy mi okból nincs gyermeke, a lelkében a seb örökké ott ég. Az anyaság utáni vágy erősebb, mint a józan ész.
Ha a férj jól lát, a nő reménykedik, hátha az ő gyermeke lesz a kivétel! És ha nem... akkor majd az orvostudomány! Végül: - ha már elszállt minden remény - jönnek az önvigasztalás utolsó szalmaszálai: az élő, vak ismerősök példái. Lám - mondják - ő sem lát, mégis milyen értékes ember lett! Szakmája, pénze, családja van és... ő sem gondolt az öröklődésre!
Tőlem is sokan lesték el, hogy miként lehet elfogadni azt, amin nem tudunk, mert nem lehet változtatni. Ezen múlik az emberi boldogság. A látóké is! Én azt tartom, - és másoknak is javasolom, - "légy az, akinek látszol és látszódj annak, aki vagy!"
Ezt betartani, - főleg eleinte! - nagyon nehéz, de megéri! A testi fogyatékosságot letagadni, eltitkolni egyébként sem lehet! Ezzel együtt kell élni! Házasságban is, egyedül is! "Igazán jól csak a szívével lát az ember!" -mondta a kis herceg. Szíve pedig a vaknak is van! Hinni, bízni... nem könnyű, de érdemes! Elsősorban az emberekben, de... akár egy kutyában is!
Emlékszel? Sokszor mondtad nekem - és mások is, - hogy aki téged nem ismer, nem hiszi el, hogy nem látsz. Te ránézel arra, akivel beszélsz, ahonnan a hangot hallod.
A tekinteted mosolygós, sőt, néha pajkos is. Amikor pedig zongorázol, eszébe nem jutna senkinek, hogy vak vagy.
Igazad van. A szemem vak ugyan, tükre a lelkemnek, mert ez a szem valamikor látott és ezt még mindig nem felejtette el. Ismerem a színeket, tudom hogy milyen egy mosolygó szempár. Láttam a csillagos eget, édesapám szigorú tekintetét, amikor rossz voltam. Ezért viselkedem úgy, mint aki lát. De csak akkor, ha a történések hangosak!
Ha viszont csak mozdulatok történnek, a kapcsolatom folyamatossága azonnal megszűnik. Kifelé a szemem, befelé azonban csak a fülem működik. A látók szerint az a becsületes ember, aki a szemébe néz annak, akivel beszél. Ez elvárás, különösen kézfogáskor. Máig is így teszek és elfogadnak szellemi partnernek is, első perctől fogva.
A teljesen vakoknak két csoportja van:
A született vakok és a megvakultak. A megvakultak vannak túlnyomó többségben.
A látók világa a fényre alapozódik. Ezt - nekünk, vakoknak - tudomásul kell venni! Aki valamikor látott, annak ez nem nehéz.
De aki nem, annak ezt meg kell tanulni!
Még akkor is, ha ez soha nem fog tökéletesre sikerülni! A mimikát, a mozdulatok jeleit, jelentőségüket vakon megtanulni...?
Itt van a gond! A világot mi csak hangokból ítéljük meg, és a látók, ezt, könnyen szellemi károsodásunkként minősítik. Szükség esetén mondom is, hogy "nem hülye vagyok, csak vak!" Ez feloldja a feszültséget.
Én csak annak akarok látszani, aki és ami vagyok. Eltitkolás, takargatás, mellébeszélés nélkül.
A született vakok csak egymás között érzik igazán jól magukat. Ez természetes, mivel ők: a látók kommunikációs rendszereit egyáltalán nem ismerik. Sőt, a fogalmak között is vannak területek, melyekről elképzelésük sincs. Például: a színek.
Hát... ekkora a különbség vak és megvakult ember között.
A látássérültek házasságait tudatosan megfigyeltem. Itt is érvényes az a latin mondás: "Similis simile gaudet". Vagyis; hasonló a hasonlónak örül. Most pedig az olyan házasságokról mesélek, ahol mindketten látássérültek. Mielőtt - már a puszta gondolattól is - elborzadnál, elmondom, hogy ezek az emberek igenis, boldogok! Nincs kisebbségi érzetük egymással szemben. És... ha már így egymásra találtak: nem zavarja meg a lelküket egy másik, egy érdekesebb ember meglátása. Például mennek az utcán, mindketten fehér bottal, az egyik a bal, a másik a jobb oldalát tapogatja ki a járdának. így biztonságosabb.
Íme egy epizód, két rosszul látó életéből. A férj virágot vitt a feleségének. Vázába tették. A feleség elutazott, a férj pedig gondosan ápolta, naponta locsolta a virágot. Megjött a feleség és a férj boldogan dicsekedett a szépen gondozott virággal, Szerintem, - mondta a feleség, nagyon közel hajolva a virághoz, a színe már nem annyira élénk és szárazabb is.
-Nem hiszem, hogy száraz, hiszen minden nap meglocsoltam, de tapogassuk meg!
Ekkor derült ki, hogy művirágot dédelgettek. Jót nevettek és ez édes emlék marad amíg csak élnek. A legfontosabb, hogy tudtak nevetni saját magukon! Igen, mert akinek humora van, az mindent tud és mindent kibír!
A szemünk szerepét átveszi a kezünk. Mi az ujjunkkal látunk. Így van ez a házaséletben is. A látók között szigorú törvény, hogy mindent a szemnek, semmit a kéznek. Nálunk ez megoldhatatlan!
A vakok boldogok, amikor segíthetnek. Egymásra rakják, halmozzák testük és lelkük minden melegét, szeretetét. De ezt szavakba is öntik, kimondják.
Láttam egyszer egy üdülőben olyan, balesetes házaspárt, akiknek két egészséges, jól látó gyermekük volt. A szülők nem láncolták magukhoz őket. Élték a maguk vakos életét. Sétáltak, kártyáztak - a vakok számára vakirással megjelölt kártyával - és segítséget csak az utcán, a közlekedésben kértek, de ezt is csupán azért, mert idegen környezetben voltak.
Én akkor még láttam egy keveset és nagyon csodáltam őket. Mindig volt miről beszélgetniük. Igaz, kevés az ilyen eset, de van!
A következő történetet egy szemész főorvos-asszonytól hallottam.
-A rendelőmben felkeresett egy fiatal házaspár. Mindketten öröklött szembetegségben, sötét vakságban éltek. Gyermeket szerettek volna. Mi erről a véleményem?
Nem javasoltam, de ők nem fogadtak szót és egy kislányuk született. Sokáig nem hallottam róluk. Egyszer messziről láttam őket.
A kislány már iskolás lehetett. Jobbról is, balról is kézen fogva vezette vak szüleit.
A szeme teljesen egészséges! - Istenem! Milyen jó, hogy nem hallgattak rám! így megszületett a "támaszuk". Azóta senkinek nem adok konkrét tanácsot, mert a természet útjai kifürkészhetetlenek.
És ahol csak az egyik fél a vak, vagy gyengén látó... Ahol a férj a látássérült: ott a férfinak - általában - szép és jó élete van. Vigyáznak rájuk, segítik őket, óvják lelki, de a testi eltévelyedéstől is. Szükséges, sőt, létfontosságú ez a póráz, de tudni kell, hogy milyen hosszú legyen! A túl hosszú gondatlanságnak tűnhet. Ha túl rövid: akkor a férj érzi úgy, hogy láncra van verve... nem bíznak meg benne. Vegyünk példának egy marék vizet. Minél jobban szorítjuk a markunkat, annál kevesebb marad benne. Ezt elmondtam már sokaknak, de még a látók sem fogadják meg. Ellenérvük: vigyázni kell! Ez igaz, de ezt rátelepedés nélkül kell megoldani!
Az a feleség - akár a legjobb szándékkal - elveszi férje önállóságát /például a közlekedésben/, - függőségbe hozza a férjét és kialakítja benne a kiszolgáltatottság érzését. Ez, pedig nem jó! Ilyenkor fordul az elő, hogy a vak férj elválik látó feleségétől. A vakok túl érzékenyek. Mindent azonnal hántásnak vélnek. Frusztráció!
És...ahol a feleség a látássérült? Ezek is - többnyire - szép és "boldog házasságok. Gondolom, most arra gondolsz: hogyan jöhet létre egy ilyen házasság. Az egyik eset, amikor még jól látóként kerültek össze. Ez esetben, a már együtt eltöltött évek közös élményei, emlékei és a kialakult tiszteletből táplálkozó szeretet az összetartó erő.
Az ilyen házasság talán még szebbé, érzelem-gazdagabbá is válik. Ha nem ilyen volt, akkor úgyis véget ér és a megvakult feleség szelíden félre áll, inkább választva a magányt, mint az örökös megaláztatást. A nők még a férfiaknál is érzékenyebbek.
Vannak olyan látássérült lányok - korhatár nélkül! - akik nem is akarnak feleségek lenni, mert úgy érzik, hogy az azzal járó feladatokat nem tudnák ellátni. Élnek egyedül, tudomásul véve a sors akaratát. De... mi mást tehetnének?!
A látássérült ember minden kapcsolatának lényege a bizalom. A féltékenység: a bizalomnak és az önbizalomnak a hiánya. Ez, - a vakokra és látókra egyaránt érvényes.
De... a bizalomnak van egy nagyon furcsa érdekes formája is. amikor a vak ember egy
kutyának az értelmi képességére bízza rá az életét, testi épségét.
Találkoztál már - bizonyára - te is olyan emberrel, akit egy kutya segített a közlekedésben. A kutya nyakában egy kicsi csengő és egy táblácska, rajta a vöröskereszttel. Újabban ezt a kutya hámon viseli. A kutya nyakában lévő hám szára mindig feszes, ezáltal közvetítődik információ a gazdinak, aki szorosan a kutya mellett halad. Ezek a kutyák ki vannak erre képezve a csepeli, vakvezető-kutya kiképző iskolában. Nagyon szigorú vizsgán kell a kutyáknak bizonyítani a feladatra való alkalmasságukat, hiszen egy ember élete függ a megtanultaktól. Ezután kéthetes összeszoktatásnál dől el, hogy a kutya és a leendő gazdi elfogadják-e egymást. Lesz-e a gazdinak tekintélye, lesz-e bizalom? Enélkül nem lehet közös életUkí A gazdi ekkor és itt ismeri meg a vezényszavakat, melyet a kutya az iskolában megtanult.
A kutya ugyanis csak lát, de az út célját csak a gazdi tudja. A gazdi helyi ismerete nélkül a kutya segíteni nem tud! A gazdinak pedig a kutya betanult jelzéseit kell ismerni. Például amikor a kutya a testével szinte félkörbe vonja a gazdáját, ilyenkor valami nagyon szűk, keskeny helyen haladnak át. Az ilyen kutyának intelligenciája van, mert képes megítélni, hogy az adott helyen elférnek-e ketten is. A kutya - ha úgy ítéli meg -visszafordulni is képes! Minden ember képes erre?!
Mit jelent a vak ember számára az ilyen okos kutya? A szabadságot, a biztonságos függetlenséget. Az egyedül való közlekedés lehetősége vissza adja a vak önbizalmat, reális önértékelését.
A kutyus miatt, persze, gondok is keletkezhetnek. A rajongásig szeretett kutyát a környezetének dédelgetni tilos! A kutya érzelmileg, kizárólag csak a gazdihoz kell hogy tartozzon, mert különben összekeveredik benne a "munka" és az érzelem. A kutyát, a vak vezetése közben nem befolyásolhatják érzelmek, mert ilyen esetben a kutya tévedhet és kész a baj! Íme egy példa: A kutyus vezeti gazdiját .és meglátja az arra haladó családtagot. A kutya ekkor vinné a gazdit árkon-bokron, a kocsiúton át, a másik szeretett személyhez. Szükség van tehát a családtagok önmérsékletére a kutya iránti szeretet terén.
A kutyát a sorstársnők is elfogadják, pedig stigma a kis csengő, a vöröskeresztes jelzés is. De igaz az is, hogy a kutya mellett kísérő nem kell! A kutyával közlekedő vakok száma tehát, egyre több.
Ilyen kutyám nekem nincs és nem is lesz! Igaz, én már nem járok dolgozni, de máshová se nagyon. Honnan ez a kutya iránti ridegségem? Olvastam Jack London "Az éneklő kutya" című regényét és megtudtam, hogy mi a különbség a betanítás és az idomítás között!
Láttál-e már erdőben, fára kiakasztott festményt? És... egy tizedik emeleti lakás erkélyén -nyári hőségben - 50 kilós kutyát lihegve szenvedni? Mindkettőnek más a természetes környezete! De van egy olyan mondás is, hogy az idősebb házaspárok jó, ha tartanak egy kutyát. Lesz miről beszélgetni, lesz gond, feladat. Lesz értelme, tartalma az életüknek, egymás szapulása helyett kutyájukat fogják dédelgetni. Ha a dolgokat így nézem, akkor nincs igazam! De a vakvezető kutyát szeretettel elhalmozni, dédelgetni tilos! Csak vezényelni, irányítani szabad, de ezt is csak kemény, parancsoló hangon! Igaz van és kell is dicsérő szó jutalom-falatka is, érdem szerint! Az ilyen kemény szigor közben a gazdi szíve majd meghasad, kutyája iránti szeretetétől. Nekem pedig nem idomár lelkem van!
Ismerek egy olyan sorstársat, aki a kutyája segítségével teljesen függetlenítette magát. Az állat által nyújtott biztonságos közlekedés oda vezetett, hogy kerüli az emberi segítséget. Nem tud "elfogadni". Nem hisz az emberi segítség önzetlen voltában. Kerüli a társas kapcsolatot, a szerelmet, mert az már - szerinte - egyfajta kiszolgáltatottság. Ezt a viselkedést én már betegesnek tartom, amelyet - valószínűleg -az előző évek lelki szenvedései okoztak amit a kutyája orvosol.
És a kutya? Elviszi reggelenként a gazdiját a munkahelyére. Ott ül, vagy fekszik a munkaidő végéig. Ez - szerintem embertelenség! Én az embereket szeretem. Kérem és elfogadom a segítségüket.
De boldogan segítek én is, ha valamiben tudok! így most végképpen nem tudom, hogy én vagyok-e a megátalkodott, vagy kutyás ismerőseimben van a hiba?
Írtam már, hogy az egyivású emberek keresik egymás társaságát. Aggódom azokért, akiknek megfelel egy kutya is - család helyett - társaságnak. Tudom, ez extrém eset, csak el ne szaporodjon ebben a bezárkózott lelkű világban! Ne vonuljunk félre, hanem segítsünk! Segítsük például a vakokat ! Hogyan? Elmesélem:
A vak, a saját otthonában segítségre nem szorul. Ha a lakásban minden az állandó - a megszokott helyén - van, akkor megtalál bármit. Ennek viszont alapfeltétele, hogy ezt a rendet a család minden tagja tartsa be! A látók számára ez nem könnyű, de megszokható. Nálunk, az én kizárólagos eszközeim tabuk a családom tagjai számára. Ez a REND, - állandó helye mindennek -lehetővé teszi a vak számára a segítség nélküli életet. Ha nem így van: akkor a vak /10 centi eltérés miatt/ már nem leli meg azt, amit keres, vagy lelök valamit. Ismerek olyan vakot, aki elhagyta a családját, mert az, képtelen volt ehhez a rendhez /rendszerességhez/ alkalmazkodni. Meg is értem! Enélkül a vaknak nincs biztonság-érzete, otthona. Otthon nélkül élni... pedig nem lehet!
És az utcán? Az más! Egy fehér botos embert csak akkor szólíts meg, ha látod, hogy az útjában akadály következik. Ne fogd meg szótlanul, ne húzd el, hanem mondd meg, hogy mire - és miért - vigyázzon! És csak ekkor kérdezd meg, hogy "segíthetek?" Örömmel elfogadja. De... kérlek, ne a könyökét fogd meg két ujjal, mert ez olyan megalázó! A vakság nem ragályos! Nem is betegség, hanem állapot!
Vedd tenyeredbe az alkarját és csak addig vezesd ily módon, amíg szükségesnek látod! Ezt tedd az utcai átkelőhelynél is! De ne kiabálva beszélj hozzá, mert nem süket, csak vak! Annyit mondj: "most mehetünk!" átérve: - a fellépéskor - így mondd, hogy "föl!", mert a le és fel szavak e-betűi a zajban összetéveszthetőek! A járdán kísérd a fal mellé! Onnan már egyedül is fog boldogulni. Buszra való fel- és leszállásnál tedd a kezét a kapaszkodóra!
Ennyi elég, hiszen kapaszkodni tud, csak azt nem látja, hogy mibe és hol. A járműveken - mozgás közben - csak a kapaszkodó a biztos pont. A kezét pedig csak addig fogd, amíg biztonsághoz nem juttatod!
A kutyával közlekedő vakot pedig csak akkor szólítsd meg, ha látod, hogy bizonytalan, mert nem tudja, hogy hol van.
A vakokat nagyon, jól segíti minden, ami hangot ad. Az utcán a közlekedés zaja, a lakásban a ketyegő óra, stb.
A vakok - ha egyedül közlekednek - az ismert helyen, nagyon jól tudják, hogy hol járnak, csak a mozgó világ változásairól nem tudnak tudomást szerezni. Ezért tűnik furcsának a látók szemében, hogy azt tudja, vakon is, hogy hol jár, de a fának neki megy! Istenem!, 10 centit tévedett.
A hosszú fehér bottal közlekedő vakoknál hasonló a helyzet. Segíteni ugyan úgy lehet, ha kell. De halkan és tapintatosan, mert mi vakok, - bottal, kutyával - túl érzékenyek vagyunk.
Nagyon kemény dologról kell szólnom, ha őszintén akarom elmondani, hogy mi, vakok, miért vagyunk túl érzékenyek. A lelki tényezőket már részleteztem. Szavaimban ne keress vádat! Senki nem okolható semmiért! Szóval: mi az, ami nekünk annyira fáj? A térbeli tehetetlenség, mely minden szellemi értékünket megöl, nevetségessé tesz. Például: a zongora a pódiumon úgy volt elhelyezve, hogy én az oszlop takarásában ültem. A játékomat hallották, de velem vizuális kapcsolatba lépni nem tudtak. így nem keletkezhettek kínos helyzetek.
Más: sok vak szerzett magas végzettséget, /ügyvédi, tanári diploma stb./ Vérrel, verejtékkel! Gyönyörű teljesítmény! Önbizalmat, önértékelést növelő tett! De hol és ki alkalmaz olyan dolgozót, aki mellé kell egy segítő is, mert egyedül nem tud teljes értékű munkát végezni?
Például: egy pedagógus, aki már:, 10 évig tanított. Ekkor hirtelen megvakul. Taníthat-e tovább? Természetesen, ha bírja idegekkel.
A gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni, főleg a sérült emberekkel szemben!
Egy vak ember csak akkor és úgy tud jól dolgozni, ha olyan munkát végez, amit teljesen egyedül is el tud látni. Például: zene, telefon alközpont kezelése, ahol minden a hangok világába tartozik. A számítás-technika, a programozás, amit őszintén irigyelek a fiataloktól, vagy a hagyományos munkaterületek: kefe- és seprűkötés, kosárfonás.
Ezek mind-mind önállóan végezhetők a vakok számára is.
Összefoglalva: a látók világában "látni" kell! Hiába a tudás, a szorgalom, a felhasználásához látni kell! Nekünk viszont éppen ez hiányzik. Itt válik érthetővé, hogy a vakon született sorstársaink miért nem érzékenyek annyira, mint mi, a megvakultak. Ők nem láttak, tehát nem tudják, hogy mit veszítenek, veszítettek.
Láttál-e már olyan vakot, aki azért maradt éhen, mert felborította az elébe tett ételt? Én jártam így, többször is. Hát.., ez az abszolút megalázó tehetetlenség. Ennek az elviselése egyfajta művészet! Ehhez kívánj nekünk nagy-nagy türelmet!
Gondolom: nem egészen érted jelen pesszimizmusomat, hiszen te engem boldog embernek ismersz. Az is vagyok, mert egész életem során azt tehettem amit rajongással szerettem csinálni, A muzsika volt a mindenem és közben figyeltem az embereket. Ezért ismerem annyira a látó emberek világát.
Mostanában pedig másik szenvedélyemnek, az írásnak élek. És még valami: egy boldognak látszó embert nem sajnál senki. És egy vak számára ez a legfontosabb! Inkább legyen száz irigyed, mint egy sajnálód!
Kérlek hát, ne sajnáld, hanem szeresd, segítsd a vak embereket továbbra is és soha ne vedd észre, hogy a lelkükben... egy kicsit... mindig hull a hó! Most pedig a vakság előnyéről mesélek. Valószínűleg megdöbbensz, - bizonyára mások is! -olvasván, hallván e két szót, így... együtt. Igazad van! Ezt, így, még kimondani is ostobaság! A vakságnak ugyanis ELŐNYE NINCS! De ugyanez, személyre bontva, már egészen más! Így hangzik: "előnyök, melyeket - az én számomra - a vakságom jelent". Ha én ilyet érezni is tudok: az más! Jogom van hozzá!
Kolumbusz is megállította a tojást a hegyes végén. Egy kicsit hasonló az én elméletem is.
A vak ember családjában gyakran hangzik el az a felszólítás: "tedd a helyére!" Ez a rendszeresség, életmód, észrevétlenül is elősegíti az emlékező tehetség megerősödését. Igaz, a jó memória nemcsak gyakorlás, hanem született adottság kérdése is. Egy vaknál azonban kényszerűen hamarabb és jobban kifejlődik. És ez a legfontosabb előny, mert a vakot rákényszeríti, hogy figyeljen, megjegyezzen. Én például: a helyi közlekedés közben mindig tudom, - nem látom, hanem tudom! - hogy hol járunk. A kanyarok tájékoztatnak.
A másik előny: rákényszerít az előre gondolkodásra, megtervezésre, hogyan lehet az adott problémát a legjobban, legkönnyebben megoldani. Tévedés így is akad, de ritkábban. Tervezés közben segít a memóriám, hogy az esetleg már előbb elkövetett hibát elkerüljem.
A következő előny a reális önismeret, önértékelés kialakulása. Én soha nem próbálkoztam olyasmivel, amikről előre tudtam, hogy az adott feladatra nem vagyok alkalmas. Ezt, persze, csak sorstársaimnak tanácsolom!
A következő: a vakságom rákényszerít arra, hogy tiszteljek minden embert, mert bármikor szükségem lehet a segítségükre.
Ez - lassan - természetemmé vált. Ez alázat, de nem megalázkodás. Inkább szelídség.
Előny, hogy nincs hatalmam, ezért nincs ellenségem. Nincs sok pénzem, ezért nincs irigyem. Az elégedettségemet sokan irigylik ugyan, mivel én tudok örülni mindennek, hiszen sokkal rosszabb is lehetne! Megkeresem és mindenben meg is találom az értéket. Erre tett képessé a vakságom és az alázat.
Az már kizárólag egy-egy vak saját dolga, hogy a fentieket előnynek érzi-e!
Azt mondják: egy jó hangulatú beszélgetést a legizgalmasabb témánál kell abbahagyni, így mindenki várja a folytatást. Azt is mondják: valahonnan elmenni akkor kell, amikor még sajnálják, hogy elmentünk. így - búcsúzóul elmesélek még két történetet.
Egy szép, fiatal asszony hirtelen elveszítette a látását. A testi és lelki összeomlás határán azt kérdezte tőlem: "hogy tudsz vakon élni? Egyáltalán lehet?" Válaszképpen elmeséltem neki azokat a gondolatokat, történeteket, melyeket az előzőekben már leírtam. Saját életem példájával bizonyítottam, hogy IGENIS, LEHET! Csak a mi pótkocsi szerepünket, pótkocsi értékünket tudomásul kell vennünk, el kell viselnünk"! Ez, persze, nem könnyű, mert a pótkocsi szónak van egy lélektani és egy fizikai jelentése is. Kolonc és jármű.
Ezt a két dolgot - sajnos! - gyakran összekeverik. Egyszer azt mondtam valakinek: Én olyan vagyok, mint egy pótkocsi. Keményen leszidott, mondván: a felesége nem annak érzi magát! Vigyázat! -mondtam, én nem kolonc-ra, hanem igazi pótkocsira gondolok! Ez pedig nem ugyanaz! Ha egy teherautó után pótkocsit akasztunk, kétszer annyi teher szállítható egyetlen motorral. De önmagában a pótkocsi mozdulatlan maradna! Én, szellemileg fizikailag egyaránt hasznos pótkocsinak érzem magam. Ezt sokan ki- belemagyarázásnak nevezik, de... pont ebben van a lényege annak a kérdésnek, hogy lehet-e vakon élni. Lehet!, csak meg kell tudni magyarázni, - elsősorban Önmagunknak! - hogy ez a pótkocsi szerep nem tesz minket másodrangú emberré, csak "mássá"! Olyan emberré, akinek mások a lehetőségei, más képességei vannak, mint a látó embereknek.
Aki mindezt mosolyogva el tudja viselni: az rálelt annak a titkára, hogy miként lehet vakon élni. Ezt tanácsoltam annak a fiatal asszonynak is, aki mindezt el is fogadta és ma is boldogan él!
Kedves barátom! Barátaim!
Búcsúzom. Remélem, hogy a "homály és sötétség világának" ablakát, - ha csak résnyire is - sikerült kinyitnom előttetek.
Őszinte barátsággal és tisztelettel:
Utolsó tanácsom:
Szépen, értelmesen élni,
-valamit mindig remélni: sötétben is lehet!
Csak a mosoly el ne fagyjon!, belőle rózsa fakadjon a fény sírja felett!
Kerekes Géza
Készült: a Magyar Rádió szolnoki stúdiója "Vakok percei" című műsora számára, 1994-ben.
Utóirat 2008-ban.
Az előzőekben leírtak óta - 14 év alatt - a vakok életében is, sok minden megváltozott.
A telefonhálózat gyors fejlődése, feleslegessé tette az alközpontokat, és kezelőjük, a vakok munkáját is. De hozott egy - a vakok számára felbecsülhetetlen - csodát: a felolvasógépet. Ennek segítségével minden géppel írt szöveget meghallgathat a vak is.
Igaz, monoton géphangon, de még az írásjeleket is mondja. Ez a gép, számítógéphez csatlakoztatva, lehetővé teszi, hogy a vak hallhassa is a képernyő szövegét.
Ez a "beszélő számítógép" alkalmas egy regény felolvasására is. Hatalmas lehetőség ez a vakok számára! Megnyílt számukra a számítás-technika világa, mint munkalehetőség.
Azt már csak reménykedve mondom, hogy dolgoznak egy - a szembe beültethető - mikro-szerkezeten, mely - ha nem is tökéletesen, de -visszaadhat egy bizonyos fokú látást. Ebben nagyon sokan reménykedünk!
Ezt még hozzá kellett fűznöm!
