Vallomás
Nyitott ablakom, előtte állva, hallgatom,
Hogy alszik a város. Lustán nyújtózó utak,
Rajtuk pislogó lámpafényben, Egy elkésett
Részeg kurjogat.
Csendes az éj. A szenvedély
Hunyt szemű szobákba zárkózott. Hozzászokott
Szemem a puha sötéthez, mely simogatón
Ölel át, s a zenéhez - mely halkan úszik
Felém az éjből - illik a félhomály. A csend
Felold. Kéjtől kábultak a fás utak, néma
Nászukat ülik a virágzó akácsorok.
Gyárkémények szurony-erdejében ácsorog
A sápadt, néma hold.
A Duna ezüst csíkja
Ködbe vont. Túl a láthatáron a vén hegyek,
Felettük lebeg, a végtelen, csillagos ég.
Fénytelen ablakom eltakart, és nem zavart
Semmi sem. Néztem a várost - szülőföldemet -
És bár most sok volt a gondom, és az ami fájt,
A boldogság mégis megtalált. Ezt a tájat
Sose hagyom el. Máshol fojt a csend, itt átölel.
Ezek a csillagok, csak itt ilyen fényesek,
És meglehet: Vannak utcák, szép terek, kerek
E világon, de gyökeret bennük nem verek.
Ide kötnek gyerekkor csínyjei, szerelmek,
Balsikerek, eredményeim. A fekete
Gyárkémények nekem kedvesek. Otthont csak itt
Lelek. Ez az ég, máshol ilyen kék nem lehet,
Mint e füstös angyalföldi háztetők felett.
