Vallomás
Nekem az fájt, hogy elfordultál akkor,
Amikor majdnem elmondtam, ki voltam.
Először nyílt meg az őszinteségem,
Először tudtam volna szólni róla,
Hogy éltem, hogy szerettem, hogy te jó vagy,
Hogy szúrós voltál és, hogy nekem ez fájt.
Pedig ez így volt és azt hittem, így van.
Nekem az fájt, hogy nem voltam az első,
Hogy máshoz kedves voltál, nekem az fájt,
Hogy elbújtál egy könyv mögé előlem,
Nekem az fájt,
Hogy napokig felém se néztél,
Nekem az fájt,
Hogy hallgattál, szomorú voltál,
Hogy féltél, hogy bántottak, hogy büntettek,
Nekem az fájt,
Hogy elmentél mellettem, sebet ejtett,
Hogy örömeid lánca elfelejtett,
Hogy mindig valaki más volt melletted
És, hogy nem szerettél,s nem szerettek,
Nekem ez mérhetetlenül fájt.
Vártam, hogy olvasd, neked írtam,
Sokáig vártam, néha sírtam,
Mégse vigasztaltál!
Odavetett két kedves szóval továbbmentél,
Nem volt bűn, amit velem tettél,
Te nem tudhattad azt, hogy nekem ez fáj.
Nekem az fájt, hogy mindened nem voltam,
Hogy szántál, sajnáltál, nekem az fájt,
Hogy nem harcoltam érted, nekem az fájt,
Hogy értettelek téged, nekem az fájt,
Hogy benned el nem égtem, ne bocsásd meg,
Hogy nem tudtam felzaklatni a lelked,
S hogy képeddel mások feleseltek,
Ne hidd el, hogy megérdemelted
És ne enyhítsen az, hogy nekem is fáj!
Hogy mindenem nem voltál, ma csak az fáj,
Hogy nem tartoztál hozzám, igen, az fáj,
S, hogy, ha hozzám tartoznál,
Hazugság-álmoknál
Magadhoz láncolnál,
Hiába harcolnál.
Ugráló örömök szeretet-fonalán
Elvesztél, elvesztem:
Ez fáj csak igazán.
