Váratlan születésnap
E levelem szép kerek,
mert számban elérte a negyvenet.
Emlékezetembe úszott egy kedves születésnapom,
mit váratlanul ünnepeltünk, ma már jól tudom.
Gondoltam hát, elmesélem teneked,
hisz ott oly sok minden megesett,
s még szép, hogy ott is zene a főszerep,
ennél jobb éppen már nem is lehet!
Történt mindez 2007-es évben,
jártunk még az év elejében,
megszokott téli hideg délután volt,
édesanyám vidám hangon szólt.
Ma este a vendéglőben játszik kedves barátunk,
jó lenne egy nagyot bulizzunk!
Több sem kellett erre nekem,
magam gyorsan mindjárt rendbe szedtem.
Percek alatt rendben elkészültünk,
hozzá fogtunk, hogy azonnal induljunk,
éppen a rozoga magnót babrálta kezünk,
csak működjön, amint odamegyünk!
Percek alatt mindjárt odaértünk,
pedig bizony futva nem siethettünk,
ott aztán a küszöbre lépve,
meglepődtem mélyen megilletődve.
Tudták, hogy ma van a születésnapom,
nekem ilyen nagyszerű a dolgom!
Boldog születésnapot kívántak éneket zengve,
ki az, aki ilyenkor kibírná csendben?
Vettek hamar körbe engem,
örömmel meg túláradó szeretettel,
táncba is hívtak egyen, ketten,
ez sem volt egyszer sem ellenemre.
Ének nélkül soha meg nem álltam,
akkor még hangszerem mögé nem álltam,
szólt hangom asztal mellett s a táncban,
mulatoztunk nagy boldogan, vígazsságban.
Egy-két óra alig telt bele,
másoknak is dalolni támadt kedve,
ki a mikrofonba bele,
ki csak közelében mellette.
Egymásnak adtunk fölső, aalsó szólamot,
szegény zenész barátunk kapkodhatta a hangnemeket,
mert alkalmaszkodón a többi hangadó nem mindig bírt vele,
ám meglehet némi könnyebbséget is szerzett neki e helyzet.
Huncutságot hangszere is űzött vele,
két hang között jobb létre szenderedett,
míly nagyszerű, hogy volt másik, melyet helyére tegyen,
úgy folytattuk tovább a hang cserélő szerepeket.
S hiába az én ünnepem volt ez esten,
kinyilvánítói hagyományt nem vesztegethettem,
a dal hangomon felcsendült újra,
mely harminchat hangú dalnok emlékét hozza szeretetben.
Mint mindig, ekkor is örömmel tettem,
s mindenki más táncolt, ahogy eddig,
sokan nem tudták mi a célja ennek,
ki nem ismert igazán, ezt sem sejthette...
Éjeli óráig tartott a mulatozás,
feledhetetlen emlék, nem vitás,
testben megfáradtunk, nem úgy lélekben,
ez az állítás maradéktalanul jellemzett engem.
Akkor jókedvű kedves édesanyám
még azon évben gyászos körülményben elvesztettem,
a rakoncátlan buta magnó megfosztotta azidőben kívánságát,
hogy vele felvételről e nagy estét meghallgatnánk.
Mert bizony kedvelte e vidám örömzenét,
a szédítő, fékezhetetlen ének hevét,
a mosolyt, a táncot, dal rengetegét,
s hogy engem szeretetben még vele együtt íly jóság elért.
Hosszú évek teltek el azóta,
elérkezett már a 2015-ös év sora,
s bár már azelőtt öt éve e kazettát gépre mentettem,
csak ekkor volt merszem, hogy újra kezembe vegyem.
A szétesett hangokat gonddal igyekeztem
aprólékos ügyességgel helyükre egyengessem,
a megfordított mágnes görbületének hangszemcséit
visszafelé játszó módban a helyes irány fonalára illesztgessem.
A nagy mű lett egyszer formába rendezett,
évek, hónapok, hosszú órák árán
e csendes kívánság teljesítve lett,
együtt hallgattuk újra, ő ott az égi mulatságban fent.
Így esett, hogy egy hang formáló cselekedet
egy sok éves szép pillanat
őszinte, s méltó lezárása lett,
s azóta kalandor fül bármikor hallgatója lehet.
E töredékes emléket azért tártam fel neked,
hogy láthass egy újabb örömteli életszeletet,
s mellette egy csendes árnyékot,
mit e szemtelen felvevő vetett.
Végül pedig azt az erőt,
mely által a teljesíthetetlen lett bevégezhető.
Ha hangodból kellene fonni efféle egyenlített hangszőnyeget,
örömmel vállalnám fel újra e küzdelmes szerepet.
2015. szeptember 15.
