Varázsfüggöny mögött
Itt állunk tétován félve,
Mondd, hová tűntél el egészen messze?
Oly mélyben suttogó kétség lett felettünk, lehetetlen, hogy ködbe rejtve mindenkor elfeledjünk.
Azért még hallunk rólad, ezt szívvül reméljük.
Dalok közt utunk hétköznapi perceiben
felnyitottad ismeretlen emberek lélek szemeiket, ha félve reánk felnéztek, pár mondat kellett, hogy mindent hamar megértsenek.
Nyelvnek szövevényes folyóján hidat képeztél, sétáltunk tárgyak, hangok, emlékek szőnyegén, S megtetted azt mely örök emléket jelentett, betűinkre formálva visszaadtad a sors fordító dokumentumlevelet, majd egy hangról kérdést tettem fel neked, s egy dalról felfedted, miféle vallási szerzet.
Még sorokon át elköszöntünk találkozás reményében, aztán eltűntél levél sorozatok fergetegében, mit pillanatnyi egyetlen csend az éjben.
Ennek több hónapja már, és nem érti senki, mi történhetett.
Fél szívem, és némán kérdez lelkem:
ugye nem hoztunk vigyázatlanul veszedelmet?
Csupán egy másik világ rejtekébe hívtak hangjegyek, s én leakasztani kívántam pár szóképet.
Gondolok, míg hírek jönnek az éteri térben, untalan várjuk, úgy, mint rejtjelek, vagy szavak hangok személyében, sejtelem ma még árnyékként sem lebben előttünk, addig is csak bizonyosság reménye kél bennem:
nem kellett óvatlan kérdőjelekért megfizetned!
2015. december 14.
