Irodalmi sarok
ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Irodalmi sarok ( A vakok és gyengénlátók alkotásaiból )

Menü

Vasárnapi újság - Régi világunk lapjai


Régi világunk lapjai

A Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége nemsokára ünnepli százéves évfordulóját. Rá egy évre a Vakok Világa pedig 80 éves fennállását. Ennek tiszteletére szeretnénk régi újságokból, dokumentumokból a látássérültekkel vagy a látássérültek érdekében, látássérültekért működő szervezetekkel kapcsolatos érdekességeket „előásni", neves személyeket, hírességeket bemutatni, felidézni. Sok éves kutatásaim során számos vakokról szóló cikket, írást gyűjtöttem össze. Nemrégiben pedig munkatársaimmal együtt megkezdtük a régi Vakok Világa számainak összegyűjtését és digitalizálását. Néhány kivételtől eltekintve ezekből szeretnénk tallózni. Elsőként azonban menjünk vissza jócskán az időben és lássuk, hogy mit is írnak a vakokról 1854-ben a Vasárnapi Újság lapjain. Az újság hazánk első rendszeresen megjelenő folyóirata, hetilapja volt. Innen válogattam egy rövid tájékoztatást, amely a már működő Intézetről szól és részleteiben közlünk egy cikksorozatot, amelyből megismerjük az akkori emberek gondolkodását a vakokról, az akkor működő intézményt, annak lakóit, tanulmányaikat, szabadidős elfoglaltságaikat, egyszóval az akkori vakok világát.
(a szerk.)

Vakok Világa 2015. szeptember

Vasárnapi Újság 1854. (I. rész)
A vakokról - Dienes Lajostól

A vakok pesti intézetében a lefolyt iskolai évben 28 fiu és 16 leánykából állott a növendékek száma, kik itt, emberszerető alapitók gondoskodásából, tudomány, zenében s kézimunkában nyernek oktatást. Budapesti születésü volt köztök 17, pestmegyei 3, vidéki 22, erdélyi 1, vajdasági 1. A növendékek nyilvános próbatéte julius 31-én a kormányzó bizott­mány jelenlétében ment végbe, melly alkalommal a kitünőbbek juta­lomban s dicséretben részesültek. Lebegjen áldás e jótékony intézet felett.
1854. augustus 13-kán (24. szám.)
Dienes Lajos: A vakokról
O milly felséges égi adomány
A szem világa! - Minden a mi él
Csak világosság közepett boldog.
Még a növény is örül a napfénynek.
Csak a vak hervad örök setétség
Zord éjelében. Nem kecsegteti
Sem a zöld pázsit s rétek bársonya,
Sem virágaik gyönyör- zománcza.
Nem nézheti a hajnal biborát,
Sem a csillagos eget ő soha....
Meghalni nem baj - de ha élsz s nem látsz,
Ez a balsorsnak legnagyobb csapása!
(Schiller)

A koszorus német költő idézett nehány sorában sokkal értelmesebben ki van fejezve, mind azon megbecsülhetlen drága kincs, mellyet a szemfényben birunk, mind azon kimondhatlan keserü csapás, mellyet ezen hárombetüs szó vak foglal magában; semhogy annak bővebb leirásába, fejtegetésébe bocsátkozni fölösleges munkának ne tartanám.
Minden ember tudja mi a vak, minden ember elszörnyed annak elgondolására: milly véghetetlenül szerencsétlen volna ő, ha az a fényes csillag, melly egy pillanat alatt annyi bájos képet tükröz lelkébe, ha az a két szövétnek, melly földi ösvényére olly vezérfényt áraszt, minőt áraszta Izrael népének negyven éves honkereső pályáján az Istentől eléje rendelt tüzoszlop, örökre kihamvadva elhomályosulna. Nincs is ügyefogyott nyomorék, kinek szerencsétlensége általánosabb részvétre gerjesztene, mint a vak. Ennek láttára a legfukarabb fösvény is ösztönszerüleg zsebébe nyul, s alamizsnát nyújt a szegény koldusnak, kinek szerencsétlenségéről legnagyobban irtózik minden csapások között.
Avagy eléggé megfelele felebaráti tartozásának az emberiség, ha a vaknak éhségét és szomját csillapitja, s meztelenségét felruházza? Óh nem, korántsem.
Ha valakinek, ugy a vaknak kiváltképen nagy szüksége van illő neveltetésre, s teljes joggal is bir azt szerencsésebb felebarátai összes seregétől, az államtól elvárni, mellynek minden polgárok neveléséről tehát a vakokéról is gondoskodni legszentebb kötelességei közé tartozik, a minthogy azt minden mivelt nemzet teljesiti is, csakhogy fájdalom még nem vagyunk képesek olly boldog országot felmutatni, mellyben igen sok ohajtani való ne lenne a népnevelés érdekében.
De hát mi dolga van a népnevelésnek a vakokkal? gondolja egyik másik olvasó, kinek röviden azt felelem, hogy körülbelől annyi, mint a kéznek egyik vagy másik ujjával; mert a vaknövelés épen ollyan kiegészitő része az átalános népnevelésnek, mint egy egy uj a kéznek, s hogy hosszadalmas ne legyek, iparkodni fogok előmutatni, milly haszon háramlik czélszerü vaknövelésből mind az államra, mind a vakokra, mind azok szüleire. Mielőtt azonban hozzá fognék, érdekesnek tartom rövid vázlatban a vaknövelés eredetét leirni.
Nem nagy fejtörés kell hozzá, miszerint elgondoljuk, hogy vakok már a legrégibb időkben csakugy voltak mint most, de a Szentirásban is Krisztus urunk nevezetes csodatétekép emlitetik fel, hogy a vaknak visszaadá szemevilágát. Más részről, mióta csak emlékeznek legrégibb irók a vakokról, több nevezetes egyént ritka tüneményként emlitenek fel. Legrégibb és legnevezetesebb szellemi tünemény a vakok között Homér a világhir görög költő.
A mi a testi ügyességet illeti, erre is voltak bizonyára nevezetes meglepő példák régibb időkben is ugy mint azokban, mellyekből már jegyzeteket, sőt vakok által készitett müveket is birunk. Többek közől csak egy példát hozok fel. Én magam láttam 1841-ben, a bécsi vakok intézete igazgatójának bold. Klein Vilmos urnak birtokában, egy feszületet, mellynek szemei, fülei, szája, orra, kéz- és lábujjai, sebei töviskoronája, szóval egy feszületnek minden legkisebb jellemző részei, meglepő arányban vannak kifaragva. Az egész feszület ha nem csal emlékezetem alig másfél arasznyi. És e feszületet, egy kora gyermekségében 4 1/2 éves korában himlő által teljesen megvakult tyroli világtalan ember, Kleinhanns József készitette, ki a nélkül hogy valakitől e részben oktatást nyert volna, feszületekből, s egyéb szent faragványakból élt, mellyeken nemcsak a testrészek vannak illő arányban készitve, de némi érzés, például a feszületeken fájdalmas kifejezés is észrevehető. A franczia háboru alkalmával, midőn honfiai olly bátor lelkesedéssel védték magokat, egy tyrol honvédet (Landwehrmann) faragott fából 1 1 láb nagyságban, mellyről az akkori közvélemény ugy nyilatkozott: hogy állása, s arczkifejezése épszemű müvésznek is becsületére szolgálna.
Az elvont száraz tudományokkal foglalkodó férfiak között is találkozunk kitünő vakokkal. Szolgáljon például Saendersun Miklós. Szül. 1682-ben Angolországban, teljesen megvakult egy éves korában. Tökéletesen ismerte a görög és latin nyelvet, s jeles iróit, főkép költőit nagyrészben könyv nélkül tudta. A franczia nyelvben is otthonos volt. Mint serdült ifju különös hajlammal a mathematicai tudományokhoz ragaszkodott, mellyhez, valamint a mértanhoz is maga gondolt ki különbféle segédeszközöket, és 1711-ben a cambridgei főoskolában rendes tanár lőn a mathesisnek, mellyben felfedezéseket és javitásokat tett. Munkáit halála után adá ki a cambridgei egyetem.
Hogy a zenéhez sok hajlam és tehetséggel birnak a vakok, nemcsak a vásárokon és hidvégeken hegedülő vak koldusok bizonyitják, hanem kitünő példákat lehet e részben is idézni. 1712-ben Londonban egy világtalan zenész, Stanley János nyerte el minden versenyzők fölött egy nevezetes egyház főorgonázó hivatalát, s nem sokára a király, udvari zenekara főnökévé nevezte ki. Ezen hivatalhoz az a kötelesség volt kapcsolva, hogy a király születésnapjára egy új felköszöntőt, és 12 uj menuettet componáljon. És ő nemcsak ezen kötelességnek felelt meg pontosan élte végéig, hanem még ezenfölül is több művei jelentek meg réznyomatban.
Még számos példát hozhatnék fel annak bizonyságaul, hogy a vakokban sok mindenféle tehetség rejlik, de bizonyára az eddigiek is elegendők arra, hogy e kérdést tegyük: Mikép történhetett az, hogy ezen tehetségek rendes kimüveléséről, vagyis a vakok neveléséről, rendszeres oktatásáról legutóbbi időkig senki sem gondoskodott?
Ha valahol, a vaknövelés eredeténél bizonyára elmondhatjuk a szent könyvnek amaz ismeretes, és számtalanképen bebizonyult mondatát: „Az Urnak utai csodálatosak és megfoghatatlanok." Amit a bölcselkedő, szünetlenül fürkésző emberi ész, a jó cselekedetek után áhitozó kegyes lélek, évezredek folytán életbeléptetni nem tudott, elmulasztott; annak főinditó oka, életbeléptető ösztöne, egy bukófélben levő agyafurt csapláros nemtelen cselekedete lőn.
1784-ben Párisban egy csapláros, miután naprul napra tapasztalta, hogy vendégei mindinkább elmaradoznak, üres teremeit valami szokatlan bámulvány (spactaculum) által reménylette megnépesithetni, s e czélból összeszerzett egy zenebandát csupa vak koldusokból, kiket nevetséges torzruhába öltöztetett, mindenik orrára kéregpapirból metszett pápaszemet bigyesztett, eléjök állványokra felforditott hangjegyeket rakott, a főszemélyt pávafark és szamárfülek által tüntetvén ki a többiek fölött, ki az előbbiek zenekiséretével mindenféle mosdatlan dalokat énekelt.
Ollyan nagy városban mint Páris, mindig volt lesz is nagy számu csőcselék, melly minél otrombább tréfát lát, annál jobb kedvét leli benne, nagyobbakat röhög hozzá; nem lehet tehát rajta csodálkozni, hogy a monsieur teremei valóban derekasan megnépesültek, hol a neveletlen tömegnek mulatságul, nevetségül szolgáltak világtalan embertársaik. A hely hol ez történt mai napig „Café des aveugles" (Vakok kávéháza) czimet visel.
Ugyanez idő tájban tünt fel Párisban Paradies Mária, egy bécsi tanácsnok világtalan leánya. Ezen nő három éves korában olly véletlenül vakult meg idegszélhüdés által, hogy egy ideig tulajdon szülői is kételkedtek a nagy csapáson, melly őt érte.
Szomoru meggyőződésök után mindent arra forditottak, hogy minél tökéletesebb nevelés által enyhitsék a szerencsétlen leány sorsát, a mi olly nagy mértékben sikerült is, hogy Paradies Máriát méltán a legjelesebb vakok közé számithatni. Nemcsak Mária Terézia császárnénak birta ő kegyét, hanem a londoni és párisi udvarokat is álmélkodásra ragadta. Különösen olly jól zongorázottés orgonált, hogy a párisiak elragadtatással bámulták játékátnyilvános hangversenyeiben. Voltak ezen nőnek különfélesegédszerei, például tapintatra alkalmazott földabroszai, és egykézi sajtója, ugyanazon Kempelen hazánkfiának találmánya, ki ahires bécsi sakkjátszó gépet alkotta. Ezen nővel, éssegédeszközeivel iparkodott megesmerkedni, egy jeles férfiu,kinek lelkét a „Vakok kávéháza"beli jelenetek felháboriták. Ezenderék férfiu neve Haűy Bálint, azon nemes, a nevelés évkönyveibenhalhatlan nev férfiú, ki nemcsak sopánkodott világtalanembertársai fölött, s nem elégedett meg azzal, hogy alamizsnátnyujtson a vak koldusnak; hanem arra szánta életét, hogy ezen bűntelen rabok sötét börtönét megvilágositsa a tudományszövétnekével, ő volt az első, ki 1784-ben Párisban megkezdé arendszeres vaknövelést. Elgondolhatjuk, hogy illy vállalatkezdete sok bajjal, nehéz akadályokkal jár. Haűynek legnagyobbakadálya az volt kezdetben, hogy nem kapott tanitványt, mert avakok bizonyos keresetmódjokat, a koldulást vonakodtak Haűy oskolájával felcserélni. Végre sikerült neki egy vak fiútszerezni kinek körülbelől annyi napibért fizetett, mennyi felértnapi alamizsnájával. Ezen tanitványát még az év folytánbemutatván a párisi tudományos akademiának, meglepő sikerrel mentvégbe az első próbatét, s a kormány és számos emberbarátpártolását vonta maga után.
Csakhamar elterjedt a müvelt világban ezen nemes vállalat hire. Haűy rövid időn meghivást kapott Pétervárra, hogy ott hasonlóintézetet rendezne. Utjában Berlinben megesmerkedett Dr. Zeunevel, s ezen ismeretség áldott gyümölcse lőn, a berlinivaknövelde, melly a párisi után legidősebb. A jó példa és nemesügy csakhamar követőkre és pártfogókra talált. 1804-ben KleinVilmos, nemes elszántsággal maga erejéből karolta fel a szegényvakok ügyét, s 1848-ig ernyedetlenül fáradozott ugy a vaknöveléstökéletesitésében, mint az intézet gyarapitásában, alaptőkeszaporitásában; s nemcsak otthon működött a derék férfiú, másuttis iparkodott a vaknövelés ügyét előmozditani, számos intézetkeletkezésére ő tette az első lépést. A pesti intézetéletbeléptetésére is ő adta az első ösztönt, tőle nyerte legelsőtanszereit. Róla bátran elmondhatni, hogy mióta a vaknöveléseszméje megpendült, senki se fáradozott annak ügyében annyit mint Klein. Én 1842-ben több hónapot töltöttem közelében. Nem voltritkaság esti 9 órakor irodájában találni őt szorgalmasandolgozva, pedig már ekkor 83 éves volt. Sohasem láttam kegyesebb,szelidebb, emberségesebb arczot, nem is tiszteltem valakit jobbanmint őt, azért bocsásd meg tisztelt olvasó, hogy kisséelandalogtam a vaknövelés ez apostola körül, kinek kétségkivüllegtöbbet köszönhet a szegény vakok ügye. Vajha dicsőült szellemelengene minden intézet előljárói felett!... * * *
Ezen előzmények után, lássuk röviden mint áll jelenleg a vakok ügye, mit mivelnek a fenálló intézetekben, czélszerüe az eddigieljárás, avagy szükségesek némi módositások?... (Folytattatik.)

1854. augustus 20-án (25. szám.)

Vakok Világa 2015. szeptember

Vasárnapi Újság 1854. (II. rész)
A vakokról - Dienes Lajostól (folytatás)

A mult számban ezen értekezés folytán két fontos kérdést érintettem. Az egyik ez: Milly haszon háramlik czélszerü vaknövelésből mind az államra, mind az illető szülékre, mind magokra a vakokra? Ezen kérdés fölött sokkal könnyebb lenne terjedelmesen vitatkozni, mint röviden megfelelni reá. Ámde a „Vasárnapi Ujság" igy kivánja, tehát minél rövidebben, vessünk egy kissé számot, mert a szám nem csalhat, ha igazán kezelik. A vaknövelés ügyében fáradozó férfiak mind azon véleményben vannak, hogy Europában (mindenütt kerekszámot alkalmazok könnyebb áttekintés okáért) 1 millió lakos között van 800 vak. Tegyük fel, hogy Magyarország összes lakossága 14 millió, a vakok száma lesz 11,200. Tizenöt milliónál épen 12 ezer lenne a vakok száma. Ezek között a született- vagy csecsemő vakok száma aránylag legkisebb, s felfelé az életkorral mindinkább növekszik. Egy német tudós dr. Lachmann, számszerint kimutatja néhány év előtt irt könyvében a vakok számát, mindenféle korban. Például Poroszországban, az akkori összeirás szerint volt 15,413,932 lélek, ezek között 14,031 vak következő arányban: Vakon született, és zsenge korában megvakult kisded hét éven alul 715, hét éven fölül 14 évesig 957, tizennégy éven fölül huszig 1046, husz éven fölül 45 évesig 3996, negyvenötön fölül 60-ig 3268, hatvanon fölül 4047.
Ezen számokból első tekintetre kitünik a) hogy a született vakok száma aránylag nagyon csekély, b) hogy a vakoknak szinte 1/3, 60 évet tulhaladó öregekből áll, c) hogy azok száma sokkal nagyobb, kik már az oskolás gyermekkort tulhaladták. Ennél fogva igen bölcsen s helyesen osztotta fel dr. Lachmann a vakokat: oskolásokra és munkásokra, számitván az ifjabbakat 8 évtől huszig az oskolások közé, kik kiváltképen oskolai tanulmányokkal foglalkoznának, a 21 éveseket pedig 40 évesig munkásoknak azért nevezi, mert ezekre nézve czélszerübbnek tartja, hogy főképen kézi munkákkal foglalkozzanak az oskolai tanulmányok helyett. Hát a harmadik, a legnagyobb számu felekezet, a 40 éves és azon fölüliek egész a késő vénségig, miféle? Mi volna egyéb, - ha fiatalabb korában semmit sem tanult - mint ügyefogyott gyámoltalan koldus, ki egyébre nem képes, mint az istennevében vett alamizsnát tarisznyájába tenni, a melyből nemcsak ő maga táplálkozik, hanem táplálja vezetőjét is, ki közönséges ép kézlábu siheder szokott lenni. És ime itt az ideje, hogy különösen a fölött váltsunk szót: minő haszon háramlik az államra czélszerü vaknövelésből? Hogy minden czélszerü nevelés által, - részesült legyen abban ép vagy nyomorék tagja a társaságnak, - terjed, gyarapodik a józan ész és müveltség birodalma, az tagadhatlan, valamint azt sem lehet tagadni, hogy minél több akár egyes helységekben akár nagy államokban a közértelmiség, annál erősebb annál virágzóbb az; egyedül az okos ész lévén azon ezermester, melly lábak nélkül is messzire halad, s nehéz akadályokon keresztül gázol, melly kezek nélkül is nagy dolgokat képes alkotni, nehéz akadályokat elháritni: tehát mindenesetre haszon, szellemi haszon a társulatra nézve, ha az értelmiség terjed; történjék bár legszánandóbb nyomorékai között és legszükölködőbb szegényei által. Anyagi közhaszon pedig sokkal több van összeköttetésben a vaknöveléssel semhogy egy futólagos pillanattal észre vennők. Nemde igaz az, hogy minél több a dolgozó kéz, és kevesebb az ingyen evő száj akár egyes családokban, akár községben vagy államokban, annál biztosabb azok vagyonbeli jóléte, és megforditva, a hol sok az ingyen evő és kevés a munkás kéz, ott sokkal több teher esik egy egy dolgozóra, következéskép nehezebb, sulyosabb terhet kell viselnie épen a szorgalmas ipar emberének. Térjünk csak kissé vissza fönebbi számainkhoz. - Azt már tudjuk, hogy 15 millió lakosra körülbelől 12 ezer vak esik. Tegyünk fel hogy ezeknek két harmada megélhet tulajdon vagyonából, vagy rokoni gyámolitásból, s csak egy harmad része szorúl koldusbotra, még is jut az országra 4000 vak koldus, a kik alamizsnából élnek, és hogy ezen alamizsnát kiimádkozhassák az ajtóküszöbeken, vezetőre van szükségök, ki hasonlóképen a vak koldus alamizsnájából él; kell tehát minden vak koldus fejére két embertartást számitván, 4000 vak koldus helyett 8000 embert táplálni mások fáradságából. És itt nem tekintem én a 4000 vakvezető kitartását olly tetemes kárnak az államra nézve, mint az általok mulasztott munkát; mert arról minden embert meggyőzhet a mindennapi tapasztalás, hogy a vak koldus vezetője többnyire ép egészséges tagokkal bir, mellyekkel sok hasznos munkát lehetne évenként végrehajtani, dolgos kezekben ugyis eléggé szükölködő hazánkban. Lehet hogy valamellyik olvasó ezt az ellenvetést teszi itt: Igen, de a vak koldusokat többnyire gyermekek szokták vezetni a kiknek ugysem lehetne jobb hasznát venni. És ezen ellenvetésre én kétszeres fájdalommal mondom ki az „ugy van"t; mert szomoru tapasztalás, de, fájdalom, nagyon is igaz, hogy a koldulás, kiváltképen gyermekeket és főképen serdülő ifjakat s leányokat, gyakran tévutra, nem ritkán valóságos vétkes kihágásokra vezet, s ha valamelly koldus gyermek, a vakvezető főképen ki van ennek téve. Avagy nem kisérgeti-e folytonosan a kedvező alkalom, hogy világtalan gazdáját megcsalja. Más részről az a veszély fenyegeti, hogy miután annyira felnőtt, miszerint nem illik többé koldusvezetőnek, vagy gazdája akár engedetlenség akár rajtavesztett csalások miatt elbocsátja, hozzá szokván több évek során a henye, dologtalan ingyenélősködéshez, részint mert irtózik a dologtól, részint mert gyakorlat hiányában nem ért hozzá, beáll a naplopók seregébe és hajlandóbb bármiféle alacsony tettek eszközévé aljasulni, csakhogy dolgoznia, izzadnia ne kellessék a mindennapi kenyérért; de ha akarna is egyik másik dolgozni, ki bíz valamirevaló foglalatosságot ollyan legényre a ki gyermekkorától fogva koldus bottal markában, koldus tarisznyával a nyakában egyebet nem tanult, mint Istentől vett természetes szavát minél keservesebb siránkozó nyöszörgéssé elváltoztatni. Hogy ez igy van ugy vélem senki sem fogja kétségbe vonni, s a ki ezt meg nem czáfolhatja, szükségkép azt is meg kell engednie, hogy minél inkább csökken illyen szerencsétlen egészséges dologkerülők száma czélszerü vaknövelés által: annál nagyobb anyagi és erkölcsi haszon háramlik abból az államra.
Azon haszonról, melyben czélszerü nevelés a vakot magát részesiti, ohajtanék legünnepeltebb szónokaink nyelvén beszélni, hogy minden olvasóban felbuzditsam azon nemes vágyat, miszerint egy világtalan felebarátunk se kénytelenitessék a nevelés malasztját nélkülözni; de mivel ezen jámbor ohajtás teljesülése csekély tehetségem megtörik, cselekszem a mi tőlem telik, s reád bizom t. olvasó a következtetést. Három vakot vezetek elő, mind a három csecsemő korában vesztette szeme világát.
Péter szegény munkások gyermeke, anyja jószivü, de nagyon kesergő, sajnálkozó természetü volt. Kisdede megvakulása fölött csaknem kétségbe esett, s miután a változhatlan balsorssal némikép kibékűlt, semmire sem forditott nagyobb gondot, mint szegény világtalan gyermekére. Eledeléből a legjobb falatokat neki adta, s nagyobb korában is többnyire maga etette. Otthon a szobában párnát tett alája, megparancsolá hogy, ne mozduljon arról, mert elesik vagy megüti magát valamibe. Ha mezőre ment, 4-5 éves korában is karján vagy hátán czepelte, mert ugy mond, hogy kivánhatná az Isten-adta szerencsétlentől, hogy maga lábán járjon? ott ismét leültette apja subájára, s hogy meg ne unja magát, enni valót adott a kezébe. Idővel megtanitotta imádkozni, a templomba is elvezette, hol a vak gyermek csakhamar eltanult több kegyes éneket, mert a vak mindenre figyel, kiváncsi, többnyire könnyen tanul, s amit megtanult, jól megtartja emlékezetében, de másféle dalokat is megtanult gyakori hallás után, s nem egy pogácsát kapott értök a falubeliektől vasárnap délutánkint, ha valaki ollyan helyre vezette, ahol csoportosan heverésztek. 10 éves korában elvesztette a szegény fiu apját, az anyának nem volt mit tennie, koldus tarisznyát akasztott a vak gyermek nyakába, koldusbotot adott egyik ép testvére kezébe, hogy jó emberek ajtaja előtt kéregetnék a mindennapi kenyeret, mellyet ő nem képes mindnyájoknak megszerezni. - És a két gyermek ugy bele tanult a kéregetés mesterségébe, hogy mire felserdülnének, már kirándulásokat is tettek vásárokra, búcsukra, szentkutakhoz s vidék minden helységeibe, kiáltozván keservesnél keservesebb énekeket utcza hosszant. Mivel pedig Péter egész testében gyenge, erőtlen, hervatag volt, hasonló egy örökös árnyékban tespedő növényhez, s nem birta volna meg a gyalog utazást, szerzett a vezető testvér egy taligát, a mellyben elhelyezkedett a vak koldus, hátra eresztett kalapjával, olly könyörületességre gerjeszté a bevándorlott falvak lakosait, hogy a taliga derekában zsákra rakták az istenáldását, a könyörületesség szelte szép karéj kenyereket, a mivel aztán estenkint majd egyik majd másik kurtakorcsmába beállitottak, s eladták a csaplárosnak - talán készpénzért? oh nem. Alamizsnakenyérért nem szoktak ollyan csaplárosok, kik még ezzel is nyerészkednek, pénzt adni, köszönje meg a koldus, ha egy ital pálinkát kap egy tarisznya össze koldult kenyérszeletekért, a melly ital annál bővebb szokott lenni, minél nagyobb tarisznyával méri a koldus az alamizsnakenyeret, mellyért becsületes földmivesek tenyerét törte az ekeszarva, s mellynek legnagyobb részét sertései elé szokott hinteni a vállalkozó csárdás, holott sok szorgalmas szükölködő csillapithatta volna azzal éhségét. - És a vak koldus, ki édes anyjának tulhajtott szerencsétlen dajkálkodása miatt olly ügyetlen volt, hogy bőrkeztyűkhöz hasonló ügyetlen kezével az alamizsnául kapott krajczárt sem tudta megfogni és zsebre tenni, sem ruháját magára aggatni, csakhamar eltanulta vezető öccsétől az ivást, a ki annál biztosabban bánt el a koldusjövedelemmel, minél nagyobb mámorba ringatta világtalan bátyját a pálinka butitó szesze, s olly haladást tőn a korhely életben, hogy már nem eléglé meg azt a mit világtalan testvérétől csalt, hanem kedvező alkalommal a lopást is gyakorlatba vette, minek az lőn szomoru következménye: hogy az ép vezető testvérből vált tolvaj börtönbe, a gyámoltalan vak koldus kórházba került, hol ugyanazon ülőhelyében gépszerüleg lemorzsolta a kirendelt imádságokat, felemészté kiszabott eledelét, mint egy csenevésző plánta, és a többi koldusok házi bohócza volt. Például, ha valamellyik felpálinkázott*) Nem ritkaság, hogy ollyan kisvárosi ugynevezett kórházak gyámoltjai, hová nem rendesen betegeket, hanem a város ügyefogyott nyomorékait szokták felvenni, kijárás közben szeszes italra tesznek szert, s jól ellátva térnek haza.*) koldus társa, ingerkedésből megczibálta vagy megtaszitotta, ő az önvédelmi ösztönnél fogva egyet kanyaritott maga körül, s arra ütött, a kit legközelebb ért, és ha ez történetből nem az volt a ki háborgatá, kamatostól visszaadta a nem kért kölcsönt, a miért szegény Pétert ki is nevették, be is vádolták a felügyelőnek, mint verekedőt; mire gyakran egy kis koplalás következett büntetésül, mi Péternek kétszeresen zokul esett, azért is hogy igazságtalanul büntetik, de kiváltképen azért, mert a vak minél butább, annál szenvedélyesebben szereti gyomrát.
Illyen volt szegény vak koldus élete.
A másik fiu Károly iparos kézmüvesek gyermeke volt. Ennek anyja is keservesen érezte a csapást, melly ártatlan kisdedjét érte.
Hisz az áldott anyai sziv fájdalmához fogható nincs széles e föld kerekségén; mélyebben érzi az gyermeke baját, mint tulajdon szenvedéseit. De Károly anyja csakhamar jól látta, hogy siránkozással nem segit, arról gondolkodott tehát, hogy a bajt, a mennyiben tehetségében áll, enyhitse. Eleinte több orvosnál megfordult világtalan gyermekével, kik mindnyájan kimondák, hogy a gyermek szemei orvosolhatlanok, mert az teljesen megvakult.
Ezen urak egyik arra figyelmeztette a busongó anyát, hogy iparkodjék annak idejében világtalan gyermekét a pesti vakokintézetébe juttatni, s a mennyiben rövid idő alatt lehete, megmagyarázta neki, mi mindenfélét tanulnak ott a vak gyermekek.
A szegény asszony, mind a mellett hogy igen derék férfiunak ismerte az orvost, hitt is nem is szavainak, olly csudálatosnak tartá a miket tőle hallott, s a kételkedésnek az lett a következése, hogy egyszer csak felszedkezett, s férjével együtt felkeresték Pesten azt az intézetet, hol csupa vak gyermekeket tanitnak. Az igazgató ur engedelméből, ki szives volt őket maga vezérelni, s minden felől világositást adni, bejárták az egész intézetet. Épen ebéd után volt az idő. A vakoknak szabad órájok volt, s kiki tettszése szerint töltötte idejét. Képzelhetni mennyire álmélkodtak a mi vidéki látogatóink, látva milly bizton és bátran sétálnak ide s tova, milly jó kedvvel hintáz itt egy pár, milly ügyes testgyakorlatokat űz amott egynehány, csupa kedvtelésből, az arra rendelt oszlopokon, gerendákon, köteleken.
Hát az a csoport amott a kertben mit csinál? Azok bizony kugliznak. Vak állitgatja a fabábukat, vakok dobják sorjában a tekét, és hijába feleselsz velök, mert a leesett fabábuk számát is épen olly biztosan megmondják hallás után, mint azt észre veszik, ha bármily csekélyen érinti a deszkafalat gurulásközben a teke, avagy hátulról visszafelé is eldönt vagy egy babát. (A ki ezen sorok tartalmában kételkedik, ott a vakokintézete a király utczában, tessék tulajdon szemeivel meggyőződnie.) Hanem ez mind csak mulatság, hát valami hasznos dolgokat nem tanulnak?
Dehogy nem. Épen csengetnek. Ütött a tanóra. A csengetyü szavára mindegyik abban hagyja mulatságát, s ugy nyomulnak befelé azon a kis ajtón, olly bátran olly bizton megy kiki helyére az oskolában, mintha mindenkinek csakolly szép szeme volna mint a mienk. Egy a zongora mellett foglal helyet, s olly szivrehatólag zendül meg egyszerre a zongora és vakgyermekek buzgó éneke, hogy a látogatók szemébe forró könyek fakadnak. Ének és ima után mühelyekbe oszolnak a vakok, s az egyik már deszkát gyalul, a másik fürészel, a harmadik kosarat vagy szakajtót fon, a leánykák pedig többnyire kötéssel és fonással foglalatoskodnak, s olly ügyesen és bizvást nyulnak szerszámaikhoz, mintha jól látnák azokat. Az igazgató ur előszólitott néhány serdültebb növendéket, kik vonó és fuvó szereken szép összehangzással játszának el néhány zenedarabot. Azon könyveket is megmutatta, mellyeket a vakok magok nyomtatnak, s ujjaikkal olvassák. Nem kevésbé álmélkodtak vidéki barátaink, midőn a vakok nehéz számvetéseket nagy gyorsasággal és hiba nélkül fejből megfejtettek, s a történetből földrajzból és természettanból tett kérdésekre okosan megfeleltek. Csak két vagy három hervatag fonnyadt testü ügyetlen gyermek volt az intézet növendékei között, kikről az igazgató azon megjegyzést tette, hogy szülőik semmiben sem gyakorolták, mielőtt az intézetbe jutottak, s nagy időbe és sok fáradságába kerül a tanitóknak, mig egy kis ügyességet fejthetnek ki tehetetlen ujjaikban. Ez uttal tanácsolta a vidéki szülőknek, hogy világtalan gyermekök kezébe minduntalan adjanak különbféle tárgyakat, - ne csak enni valót - például különbféle házi eszközöket, kést, kanalat, ollót, pénzt, borsót, kukoriczát, kisebb nagyobb kövecskéket, mindent jól tapogattassanak meg vele, és mondják meg hogy ez síma, gömbölyü lapos, hosszu, vékony, hegyes, éles és mire való. A borsót vagy más e félét egyenként adják kezébe számlálva: egy, kettő, három, hogy egy uttal számolni is megtanuljon stb. Ezen utmutatást a szülők szorgalmasan követték, s midőn csakugyan az intézetbe került a gyermek, azt jegyezték meg róla, hogy szeret dolgozni, s kérték az igazgatót, hogy valami hasznos mesterségre tanittatná őt, mert ugymond ők szegény emberek, nem igen hagyhatnak gyermekökre vagyont, s jobb szeretnék, hogy munkával keresse élelmét, semhogy hegedüvel kéregessen. Az igazgató helyeselvén a szülők okoskodását, figyelemben tartá kivánságukat. Hat év mulva, mellyet az intézetben tölte, ugy került haza Károly mint becsületes kosárkötő mesterember, s otthon azonnal mesterségéhez fogott. Eleinte kiváncsiságból jöttek hozzá vásárolni, de rövid időn hire terjedt a vidéken, hogy Károly valóban jó munkát készit, s alig győzte a megrendelt kézi kosarakat, szekérkasokat, szakajtókat, méhköp-ket (szalmából) s több eféléket elkésziteni.
Fizetésül nem követelt készpénzt, gabonát, lisztet, szóval élelmi szereket is szivesen elfogadott, mert ő nem gazdagságra vágyódott, hanem élelmét ohajtá tisztességes uton megszerezni, s örült a lelke, midőn szülői éléskamráját gazdagithatá keresményével. Néha néha elővette hegedüjét, s ollyan vig nótákat huzott rajta, hogy az egész család felvidult tőle. Kisebb testvéreit is oktatta mikor ráért azon tudományokban, mellyeket ő az intézetben hat évig tanult. Később megkedvelte apja mesterségét, a ki kötélgyártó volt, s ha a kosárfonás megakadt, ollyan kötőfékeket, s egyéb köteleket gyártott, hogy csakugy megvették a vásáron mint édes apja müvét. Ritka keresztelőt vagy disznótort laktak nélküle a faluban, s örültek ha elfogadta a meghivást, mert a mellett hogy igen tisztességes magaviseletü volt, mindig magával vitte kedves hegedüjét, s ollyan talpcsiklandó nótákat huzott az ifjuság nagy örömére, hogy néha kivilágos kiviradtig is eltartott a mulatság. Hanem csapszékekbe, bármennyiszer hivták, soha se ment hegedülni. Igy élt a vak kézmüves. (Folytatjuk.)

1854. augustus 27-kén (26. szám.)

Vakok Világa 2015. október

Vasárnapi Újság 1854. (III. rész)
A vakokról - Dienes Lajostól (folytatás)

A harmadik vak gyermek atyja, kit Bélának nevezhetünk, vagyonos és tudományosan mivelt, s igen józan gondolkozásu példás családatya volt. Ollyan, a kiről a magyar ember azt szokta mondani, hogy derék okos ember.
Gondos apától, a ki okos ember is, van is bőven mit apritania a lébe, nem lehet egyebet várnunk, ha a Mindenható világtalan gyermekkel látogatta meg, mint hogy mindent elkövet, ezen szerencsétlen sorsának enyhitésére, nem kimélve sem költséget sem fáradságot.
Béla apja nem azon uri emberek sorába tartozott, kik mindent fogadott emberekkel tetetnek gyermekeik nevelése körül, s azt hiszik, hogy Isten beelégszik szülői sáfárkodásukkal, ha felszámlálják előtte, mennyit költöttek évenkint gyermekeik nevelésére.
Ő nemcsak költött, de fáradozott is gyermekei nevelése körül; mert erős hite volt, hogy valamint az anyáknak legszentebb kötelességök gyermekeik ápolása, az atya mulhatlanul tartozik azon nevelése fölött őrködni. És ezen kötelességet tizszeres buzgalommal teljesité világtalan kis Bélája körül.
Alig mult két éves a szegény fiucska, midőn szeme világát elveszté, s a szerencsétlen apa, Pest leghiresebb orvosaitól, kik sikeretlenül fáradoztak, a vakokintézetéhez fordult. A véletlen ugy akarta, hogy épen a hó utolsó napján kereste fel ezen jótékony hajlékot, s e napon minden hónapban próbatétök van a növendékeknek, a mellyen mindenkit szivesen fogad az intézet.
Béla apja kezdettől végig mindent éber figyelemmel követett, sokat látott és hallott egy pár óra folytán, a mit nem minden embernek hitt volna első szavára, de a mi egyszersmind jótékony balzsam volt sebzett atyai szivére.
Látta mint irnak rajzónnal és tentával némellyek, mint olvassa el ujjaival egyik, a mit a másik épen most nyomtatott tűhegyből összeillesztett betükkel, s ha helyesirási hibát követett el (a mi többnyire betücsere által történik), azt azonnal észrevette.
Látta mint raknak össze fabetükből ahoz alkalmas völgyezett rámába a kisebbek, egyes szavakat vagy egész mondatokat, s milly figyelmesen nézi át ujjaival egy nagyobbik, ha valljon nem csinált-e valahol hibát. Bámulva győződött meg arról is, hogy törtszámokkal olly gyorsan bánnak el fejből a növendékek idősbjei, miszerint ő papiron nem volt képes olly gyorsan elkésziteni ugyanazon számvetést, és meggyőződött róla, hogy az hibátlan.
Látta és hallotta azt is, milly előmenetellel haladnak különbféle zenében. Látott több rendbeli kézimunkákat, czukorszelenczéket, sótartókat, kalamárisokat, vak asztalos- és esztergályostól, harisnyákat, fejkötőcskéket, karmantyúkat (haraszból és selyemből), stb. mellyeket vak leánykák kötöttek, czipőt is látott, mellyet világtalan varga varrott. Azt is látta, hogyan dolgoznak a vak kézművesek, mert a műhelyben kiki elfoglalja helyét kis időre próbatétkor, hogy a közönség tulajdon szemeivel meggyőződhessék mindazokról, a miket az intézetben tanulni lehet; látta az ügyes és könnyü testgyakorlatokat, szóval sok szépet és meglepőt látott egy pár óra alatt, miről a szokatlan ember nem tudja hamarjában, csodálkozzék-e fölötte, avagy dicsérje a Mindenhatót, hogy képmását okos észszel felruházta, melly a setétség országában is uralkodó székre képes emelkedni, - áldja a pártfogókat, kik alapiták és fentartják e jótékony intézetet, s meghajoljon a tanitók türelme és szorgalma előtt, kik a vakokban ennyi ügyességet birnak kifejteni.
De mindenek fölött legnagyobb figyelemmel követe Béla atyja egy mintegy 50 éves, közép termetü, kissé himlőhelyes világtalan férfiut, ki a tanitók sorában ült, s midőn a zenére és számvetésre kerül a sor, kiváltképen ő kezelte a próbatét menetét, mert ő volt rendes tanitója mind a zenének, mind a számvetésnek. Neve e derék világtalan férfiunak Füredy László.
Itt csak annyit érintek néhány szóval életrajzából, hogy 10 éves korában teljesen megvakult, s a pozsonyi evangel. lyceumban világtalan állapotban végezte tanulmányait, igen dicséretes szorgalommal és sikerrel. Később a pesti vakokintézetében, annak csaknem keletkezésétől fogva mint rendes tanitó működött, s több éven át a magyar nyelv- és történettant is ő adta elő. Meghalt 1851-ben.
E derék tudományosan mivelt férfiuval megesmerkedvén Béla atyja, mindinkább meggyőződött a felől, hogy a vak, magas müveltségre képes, ha van jó természetes esze - a mi ritkán hiányzik nálok - van a ki fáradhatlan szorgalommal és türelemmel gyakorolja csecsemő korától kezdve mind testi mind lelki tehetségeit, és van az illetőknek elegendő vagyonuk, mellyből a nevelési költségeket is viselhetik, s a kimüvelt világtalannak is egyéniséghez illő és méltó jövőt biztosithatnak.
Béla gondos atyja szorgalmasan látogatta a vakok intézetét, hol az igazgatóval és tanitókkal bizalmasabb ismeretségbe lépvén, gyakran jelen volt a tanórákon. Legtöbbet időzött még is Füredyvel, kit mintegy tanulmányul tüzött ki magának. Nem egy délutánt töltöttek együtt sakkozva*) A sakkjátékot illetőleg, szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a vakok számára készitett saktábla minden koczkájából egy kis csap állt ki, az alakok talapjába pedig lyuk van furva, mellyet ezen csapokra illesztenek. A szinek ugy vannak pótolva, hogy például a fehér alakok mind gömbölyüek fent, a feketék pedig hegyesek. Füredynek erre nem volt szüksége, ő egészen ismeretlen mindennapi sakkjátékkal csak ugy játszott, mint a tulajdon magáéval, melly hasonlóképen közönséges volt, s olly jól játszott, hogy ugyancsak összeszedhette az eszét középszerü játszó, ha kiakarta kerülni, hogy meg ne verjék. Én sokszor játszottam vele, igaz hogy csak ollyan fertályházhelyes sakkmester vagyok, de nem is jut eszembe egy partie sem, mellyet elnyertem volna Füredytől, hanem arra jól emlékszem, hogy tréfából valamellyik figuráját tovább csusztattam egy lépéssel, vagy egy kiütött parasztot feltettem a táblára, a mit ő mindig észrevett.
Mi a kártyázást illeti, bár nem hiszem, hogy valaki azon véleményre tévedne, hogy a vakok a kártya szinét kitapogatják, nem tartom még is fölöslegesnek megirni, hogy mind a szinek, mind a számok, bizonyos számu igen gyenge t-szurással jelöltetnek ki vakok számára a kártyákon, a mit ők nagy biztossággal megismernek ujjaikkal, s a kiadott kártyát mindig megnevezi az, a ki kiadta.
Valóban meglepő szokatlan látvány, midőn este valamellyik nagyobbik teremében az intézetnek 3-4 vak együtt ül és kártyáz, ugy szólván setétben, mert a vakok intézete helyiségei csak annyi mécsvilágitásban részesülnek, hogy a látó szolgák, vagy felügyelő tanitó valamellyike, meg ne botoljanak, nagyobb világitás fényüzés lenne.
D.*) vagy ha többen voltak együtt tarok avagy preference kártyajátékkal, fejezték be esténként a komolyabb vitatkozásokat.
A gyakori látogatásoknak az lett Bélára nézve az eredménye, hogy atyja nemcsak a pesti vaknevelőkkel, hanem általok a vaknevelésre vonatkozó könyvekkel is megismerkedett, mellyeket megszerezvén, szorgalmasan olvasgatta, s kijelölte magának a kitünőbb, s használatba venni óhajtott helyeket, és azok utmutatása szerint bánt kis világtalan fiacskájával. Minthogy feltünő hajlamot mutatott a gyermek már kisded korában a zenéhez, édes anyja mindennap zongorázott neki több izben, nem holmi zenebonás opera-nyitányokat, hanem kezdetben egyszerü dallamu népdalokat, stb. Édes apja pedig, hogy hallását élesitse, - melly a zenészetnek nélkülözhetlen feltétele - mindenféle hangok gyors megismerésében gyakorolta. Ezüst kanalat, különbféle nagyságu poharakat, arany-, ezüst-, rézpénzt pengetett neki, a melly tárgyakat Béla hosszabb gyakorlat után, olly bizton megismert, hogy a régi verésü huszasokat, mellyek laposabbak de vékonyabbak, mindig megkülönböztette hangjokról az ujtól. Tizes és huszas, vagy rézpénz között épen nem szokta eltéveszteni a különbséget.
Néha el is dobta magától az atya a pengő érczet, s Béla meglehetős biztossággal oda talált hallás után, a hova esett az.
Eleinte lakószobájában, lassankint az egész házában, s később az udvaron és kertben is körülvezette serdülő fiát a gondos atya, s mindent megtapogattatott vele, a mihez hozzá lehet kézzel férni, és elmondta neki, hogy miből és mirevaló, ki, és miféle szerszámokkal késziti ezt meg amazt a tárgyat. Mindenféle eleség és gabonából volt egy kis készlet a kis fiu szobájában, s nem egyszer megtörtént, hogy magára hagyatva, azok szemei számlálgatásával töltötte idejét, nem is gyanitva mennyire tökéletesedik tapintó érzéke s ujjai ügyessége, midőn búza- vagy lencseszemeket számlálgatott.
Játékszerei közt voltak mindenféle jól készitett állatok, és apró szerszámok, mellyek után sok állatról szerzett meglehetős tiszta fogalmat. Hogy az eleven állatok nagyságáról is tiszta fogalma legyen, sokszor ugy tett vele atyja, hogy előbb a fakutyát, macskát, bárányt, lovat, s mindjárt reá az elevent tapogattatá vele össze vissza, és a gyermek egyuttal, azok szőre simasága, puhasága, hosszasága között is megjegyezte magának a különbséget.
Sip, dob, harmonika, trombita, kakuk, kereplő, s egyéb hangos játékszerek bőven voltak a kis vak fiucska játéktárában, mellyek hasonlóképen jó gyakorlati hasznot eredményeztek hallása élesitésére.
Már négy éves korában bejáratták a kis Bélát, a helybeli kisdedóvó-intézetbe. És senki se gondolja, hogy akár a tanitónak terhére lett volna, akár a kisdedeket gátolta légyen mulatva-tanulásukban. Sőt csakhamar ő lett az iskola vetélyserkentője, mert legszebben ült kirendelt helyén, mellyre néhány nap mulva bizton reá akadt, s leggyorsabban megtanulta a kis versecskéket s egyéb efélét, legszebben is énekelte az apró dalokat, és a jó példa ha valahol, romlatlan gyermekeknél bizonyosan megtermi áldott gyümölcsét.
Nagyobbacska korában, beadták Bélát szülői a vakokintézetébe, hol kiváltképen, a zenében gyakorolták, egyéb neki való elemi tanulmányok mellett. Kézimunkákra ugy ohajtá atyja, hogy ne igen alkalmazzák, mert attól tartott, hogy a durvább szerszámok és nehezebb fogásu munka, károsan hatnak ujjaira, mellyeket zenész embernek minden áron kimélni és ápolnia kell. Mind a mellett mégis megtanulta Béla, meglehetősen az esztergályos mesterséget, mert nagyon tetszettek neki azok a mindenféle csinos apróságok, mellyek ezen mesterség müvei.
10-12 éves korában már nyilvános oskolába járt Béla, egy tudományosan müvelt derék fiatal emberrel, kit nevelőül fogadott melléje atyja; az oskolán kivül részint zene, részint idegen nyelvek tanulásával tölte Béla naponta nehány órát, jeles szakértő mesterek tanitása szerint, majd beutazta a serdült vak ifju, Europa legnevezetesebb fővárosait, több helyütt egy vagy más nevezetes tudós leczkéire szorgalmasan bejárván kedves nevelőjével; s mire megemberedett, mind a nemzeti, mind az ó görög és deák, angol franczia s német irodalomban olly jártasságot tanusitott, ha erre került a sor, hogy tisztelettel álmélkodtak, kik hallák okos beszédét. A zenében pedig olly haladást tett, hogy egész ünnepélyes csend állott be, ha Béla valamelly társaságban a zongoránál foglalt helyet. A sakk, és néhány tisztességes társasági kártyajátékhoz is olly jól értett, hogy épen nem haragudott, a kinek whiszt partieban, ő jutott társul.
Minthogy a tudományos dolgokat igen kedvelte, sohasem maradt hátra a napi irodalomban, mindig volt valakie, a ki a jobbravaló hirlapokat, s legujabban megjelent munkákat felolvasta neki, és mivel a vakoknak igen gyors és tartós emlékezőtehetségök van, nem egyszer megtörtént, hogy midőn valamelly eseményről vitatkozás támadt, Béla egész biztossággal elmondta, mit irtak arról ez előtt 5-6 hónappal, sőt évek előtt is a hirlapok, és többnyire azon napra is emlékezett, mellyen ezt neki felolvasták.
Unalom-üzőül tartott egy külön szobácskát, mindenféle esztergályos szerszámokkal felszerelve, s olly csinos apróságokat gyártott mulatságból, hogy akármelly épszemü mesterember sem szégyelte volna magáénak vallani, s nem volt senki számos ismerősei között, ki valamit nem birt volna Béla müveiből emlékül.
Semmivel sem hatotta meg azonban az egész községet, urakat és szegényeket, ifjakat, véneket olly mélyen, mint ha nagy ünnepeken, vagy néha közönséges vasárnapokon is ő foglalt helyet istenházában az orgona mellett, s tiszta csengő hangjával s remek játékával ő vezérelte a hivek buzgó énekét a mindenható zsámolyához. - Nem lehet azt az andalgó bánatos, - hogy ugy fejezem ki magamat - hangzománczot, leirni, melly a vakok vallásos énekét jellemzi.
Igy tölté életét a tudományosan müvelt vak.
(Folytatjuk.)

1854. september 3-kán (27. szám.)

Vakok Világa 2015. november

Vasárnapi Újság 1854. (IV. rész)
A vakokról - Dienes Lajostól (folytatás)

Ugy hiszem eléggé meggyőzhette az olvasót az imént bemutatott három rövid életrajz azon hasznokról, mellyek czélszerü vaknövelésből mind az államra, mind a vakra magára, mind az érdeklett szülőkre háramlanak.
Avagy nem kézzel fogható-e mind a háromnak ugy szellemi, mint anyagi nyeresége, ha a nyomorult kéregető Pétert az ügyes, életrevaló Károly, és a müvelt, kellemes társalgásu Béla mellé állitjuk. - Mig amaz koldul, ezek hasznos dolgokkal foglalkoznak, - mig Péter kis öcscse, vak bátyjának nyomora mellett elkorhelyedik, csavargó lesz, azalatt Károly és Béla kisebb testvéreiket hasznos tudományokban oktatják és jó példájokkal serkentik. Mig Péter még a kórházi nyomorékoknak is kigunyolt játékszere, emezek a helyzetökhöz illő társaságokban szivesen fogadott kedves vendégek.
Azon hitetlen Tamás természetü olvasók iránti különös figyelemből, kik mindenben hajlandók kétkedni, s netalán a világtalan Károly és Béla tehetségét is kétségbe vonják, feljegyzek itt nehány adatot, szemmel látott tapasztalataimból.
1841. december első napjaiban a bécsi „Vakok-gyámintézetében" legelső volt a mellybe beléptem az asztalos műhely, s az ajtóhoz legközelebb eső asztalnál egy felnőtt vak asztalostól, ki valamit ujjai között bibirkált, ezen kérdésemre: mit csinál ön? ezt a meglepő választ kaptam: Kissé megigazitom ezt az órát (Ich thue ein Bisschen diese Uhr repariren)" A váratlan s mondhatom meglepő válaszra jól körülnézvén, csakugyan ugy találtam, hogy az asztalon ollyan kakukkos fajta fakerekü fali óra volt szétszedve; később elég alkalmam volt öt hónap folytán meggyőződni arról, hogy a szóban levő vak asztalos, az uj- és ó lerchenfeldi fa-órák rendes orvosa volt, a mihez olly jól értett, hogy nemcsak szétszedte, kitisztogatta, és ismét össze rakta, hanem kisebb korhadt részek, oszlopocskák, s más eféle helyet ujat faragott és ugy helyére illesztette, hogy senkinek sem volt ellene panasza. A kosárfonóknak, esztergályosoknak, vargáknak, különkülön műhelyeik vannak ugyanezen intézetben.
Boroszlóban 1842-ik év nyarán láttam ollyan vak leányt, ki mindegyik kezével külön szálat eresztett, rokkája ugy lévén készitve, hogy egy kerékkel két orsót forgatott a lába, s másfélannyit font, mint különben jó gyors fonó egyorsós rokkán szokott fonni. Ugyanezen intézetben gyakorolják a kosárfonást is. Midőn én ott jártam legtöbb haszonnal üzték ollyan nádkéregből készitett karszék-ülések fonását, minőket vendéglőkben, kávéházakban, s magán butorok között is mindennap láthatunk.
Drezdában ugyanez évben kiváltképen a kosárfonást és kötélgyártást gyakorolták szorgalmasan. Midőn én ott jártam épen akkor küldött az igazgató gyönyörü dolgozóasztali kosárkákat a lipcsei iparm-kiállitásra.
Londonban hol egyedül találtam egyforma számmal a fiukat és leánykákat (70 fiut és 70 leányt) a férfiak három műhelyre voltak felosztva, egyikben 30 kosárfonó, másikban 10 varga volt, a harmadikban pedig 30an kokuszdiófa-kéreg szálkáiból, melly serte-forma élességü, ollyan lábtörlőket készitettek, minőket minden küszöbön láthatsz Angolhonban. A vargákról azt állitják az intézet előljárói, hogy a jól betanultak két nap alatt elkészitnek pár ollyan durva bakkancsot, a minőt az angol városi köznép visel.
Nem szándokom itt elősorolni mindent mit láttam, nincs is reá hely, valamint azt sem szeretném, ha valaki a bécsi órajavitóról azt a következtetést hozná, hogy a vakokat jó lenne órásmesterségre is tanitani; csak annak bizonyitására emlitettem fel az elősorolt egy két való adatot, hogy ha netalán Károly vagy Béla, kiket az előbbi számokban mintaul álliték az olvasó elé, nem tudta is épen azokat a miket reá ruháztam, de mindenesetre tudhatnák czélszerü józan nevelés mellett, sőt szükségkép tudniok kellene.
* * *
Következik a másik kitüzött kérdés: Mint áll jelenleg a vakok ügye, mit mivelnek a fenálló intézetekben, czélszerü-e az eddigi eljárás, avagy szükségesek némi módositások? Tartok tőle, hogy eddigelé is nagyon igénybe vettem a t. olvasó béketürését, s ha a fönkitüzött kérdés mélyebb fejtegetésébe bocsátkoznám, egészen koczkára tenném türelmét; azért minél rövidebben szoritom össze válaszomat.
Hogy mint áll jelenleg a vakok ügye, erre örömmel válaszolhatjuk azt, hogy sokkal jobban áll az most, mint hosszu évszázadok során állott, mert kivéve a 13-dik századot, mellyben Sz. Lajos franczia király egy nagy ápoló intézetet alapitott Párisban szegény ügyefogyott vakok számára, egész a mult század végéig semmi sem történt ezen szánandó felebarátaink közérdekében, azóta pedig már 70 év folytán mintegy 70 városban találkozunk vakok intézeteivel, az egész mivelt Europában.
De más részről épen mert csak mintegy 70 intézet keletkezett egész Europában 70 év alatt; el kell ismerni, hogy a vaknevelés ügye még alig hagyta el a bölcsőt, s jó emberek kezére felkarolt árva kisdedként tekinthető mindaddig, mig azt természetes édes anyja, az összes nemzet mindenütt kebelére nem öleli, s nem részesiti egész osztályrészében melly őt megilleti, egyesek kegyes adománya helyett.
Sem egész Európa összes vakjainak pontos összeirása, sem az eddig keletkezett vakokintézetei teljes leirása, és szervezete nincs birtokomban, sőt az utóbbi években legjobb akaratom mellett sem engedé helyzetem, hogy bárcsak levelezés utján is szerezzek az e téren történt haladásról kimeritő tudomást; mégis hozzávetőleg bátran merem állitani: hogy egész Europában aligha részesül mindössze 3500 vak évenként növelésben; holott az összes vakok száma egész Europában kerekszámmal szinte 210.000-re mehet!
Ebből azt az egyszerü következtetést lehet kivonni, hogy még egész Európában alig részesül okszerü nevelésben annyi világtalan, a mennyinek csupán Magyarországon szüksége lenne neveltetésre.
Azon intézeteknek, mellyek eddigelé keletkeztek, legnagyobb része nevelő - itt-ott találkoznak gyámintézetek is. - A vaknövelő intézetekben a felfogadott világtalan gyermekeket mindennel ellátják, s oktatják 6-8 év folytán alsóbb rendü iskolai tanulmányokban, kézmüvekben és zenében, különböző arányban. A gyámintézetekbe, minő például Bécsben van, a már kitanult vakok, kiknek nincs tulajdon háztüzök, fogadtatnak fel, s éltök végeig elláttatnak. Mind a kettőről igen sokat lehetne szólani p. o. nevelői gyülekezetben, vagy tudományos vitatkozásra szánt folyóiratban. Én itt csak az utóbbiakról, a gyámintézetekről azt jegyzem meg, hogy nem tartom czélszerünek ollyakat alapitani nagy városokban, következő okoknál fogva:
1. A vaknövelés egyik lényeges feladata a vak gyermekből ollyan embert nevelni, ki minél kevesebb terhére legyen akár szülőinek, akár a községnek mellyhez tartozik, vagy magának az államnak: az által pedig, ha a vakokat kolostorszerü nagy épületbe szállitják át a nevelő-intézetből, hol élte végéig ellátják élelemmel, szállással és ruházattal, épen nem csökkent a vakok fentartási kiadása, sőt szörnyü aránytalanul emésztik fel kevesen a jótékony adakozások gyümölcsét, mig a legnagyobb rész koldulva keresi kenyerét.
Tegyük fel például, hogy Pesten lenne valakinek szándéka illyen gyámintézetet épiteni 50 emberre, már csak a telek és épület bizonyára belekerülne legalább 50,000 pftba, és a puszta falakon kivül még egy gondnok, cselédség, butorzat, fűtés hasonlókép szükséges, s merem állitani, hogy legszigorúbb számitással sem fogna egy-egy gyámolt vak évi kitartása 120 pftnál kevesebbre kiütni, holott a mostani szük időben is akárhány család van falu helyen, melly ennyi jövedelemből kénytelen megélni.
Gondoljuk csak el, ha lenne annyi vaknövelő intézetünk a mennyi szükséges, s ezek évenkint csak 500 kitanult tanitványt szállitanának a gyámintézetekbe: mekkora tőkét kellene ezek ellátására alapitani?
2. Czélszerűtlennek tartom a vak-gyámoldát azért, mert ott a vakban lassankint eltompul minden szorgalmi ösztön, elfonyad az életkedv, mert jól tudván a vak, hogy éhen nem hagyják veszni, se rongyosan járni, ágya, meleg szobája szintén megvan a többi között akár iparkodik akár nem; ellenben minden szorgalma mellett sem használhatná szabad tetszése szerint szorgalma gyümölcsét: hiányzik megelégedéséből az a boldog érzet, hogy egyedül józan esze és polgári s vallásos kötelességei parancsolnak vele; szóval megvan a vakban is épen ugy mint minden emberben az a kiolthatlan vágy, a melly szerint kiki törekszik, ha maga ura nem lehet, legalább maga szegénye lenni.
(Vége következik)

1854. september 10-kén (28. szám.)

Vakok Világa 2015. december

Vasárnapi Újság 1854. (V. befejező rész)
A vakokról - Dienes Lajostól (vége következik)

Azokután, miket eddig irtam, mintegy magától jó ezen kérdés: Hogy kellene tehát a vakok ügyében sáfárkodni? S ha kimeritő, tökéletesen kielégitő választ nem vagyok is talán képes adni; mindenesetre erkölcsi kötelességemnek tartom szerény véleményemet kinyilatkoztatni, melly itt következik: Mindenek felett szükséges évenként egy, minél pontosabb országos vakok-összeirását szerkeszteni, mellyben kivétel nélkül minden vakról pontosan, lelkiismeretesen fel legyen jegyezve annak életkora, szülőinek vagyonbeli és polgári állapota, hány éves korában vakult meg, s micsoda betegségben, részesült-e orvosi gyógyitásban, avagy csak amolyan néném-asszonyféle burogatásokban, megvakulása óta hogyan s mivel foglalkozik stb. Ezen összeirást legkönnyebben, s minden költség nélkül ugy tartanám kivihetőnek, ha a püspöki megyei schematismusokhoz megkivántató adatok hivatalos beküldése alkalmával ezen ügynek külön rovatot szánnának a tiszt. plebános urak. Hogy ollyan helységekben, hol több felekezetü lakosok vannak, minden lelkész legszentebb felebaráti kötelességének tartaná hűségesen segédkezet nyujtani, az kétségen kivül esik.
Egyuttal a siketnémák is részesülhetnének ugyan e figyelemben.
Ezen összeirási hiteles és lelkiismeretesen pontos adatokból egy országos vakok-anyakönyvét kellene szerkeszteni, valamelly felsőbb helyen megrendelt hivatalos osztályban.
Az orsz. v. anyakönyvéből tisztán kitünvén a vakok minemüsége, véleményem szerint három főosztályba esnének azok u. m. gyógyithatók, oskolázhatók, és ügyefogyott gyámolitandók főosztályaiba.
A gyógyithatókra nézve, nagyon egyszerü és természetes, hogy leghasznosabb volna különféle vidékeken nem pompás, hanem minél szerényebb, de czélszerü szemész-kórházakat épiteni, hova az anyakönyv szerint gyógyithatóknak mutatkozó vakok egymás után berendeltetnének, s az intézetből semmi ürügy alatt nem bocsátatnának el, mielőtt a gyógyulás egészen be nem fejeztetett avatott orvosi felügyelet alatt. Azt hiszem ollyan intézkedés által mind a szemészeti műtételek tökéletesbülnének, mind a lehető gyógyulás kellőleg biztosittatnék, a mire nagy szükség van, mert tagadhatlan, hogy sok gyógyuló lesz áldozata az idétlen gyengédségből származott engedékenységnek, valamint másrészről hanyag gondatlanságnak, vagy ügyetlen beavatkozásnak.
Illyen intézet tudtomra Lipcsében van.
Az oskolázható vakok számára természetesen tanintézetek szükségesek, hasonlóképen az ország több részeiben. Hogy hány, és melly vidékeken legszükségesebbek, azt is az anyakönyv utmutatása szerint lehetne legbiztosabban meghatározni.
A tanintézetekre nézve igen sok a megfontolni és mondani való, itt röviden csak annyit érintek, hogy nézetem szerint ezen intézetekben a kézimunkának fő, tudományoknak és zenének csak mások helyet lehetne és kellene czélszerüen engedni. Egyedül a pesti középponti-mintaintézet lenne az, mellyet ugy kellene rendezni, hogy ott minden meglegyen mi a felsőbb és alsóbb vaknöveléshez megkivántatik.
Ez állitásom támogatására sok okot tudnék elősorolni, de csak a legegyszerűbbek közől emlitem meg azt, hogy az ország több részén lennének vaknöveldék, a világtalan gyermekek szülői közelebb érvén azok valamelyikét, könnyebben megismerkednének annak rendeltetésével, s jobban iparkodnának gyermeköket a szükséges nevelésben helyekorán részesiteni, s a vidék lelkesebb papjai, néptanitói közől bizonyára számosan felkeresnék az illy intézeteket, s megismerkedvén a vakokkali bánásmóddal, a körükben találkozó vakok szüléinek okos utasitásokat adhatnának, sőt hiszem olly tanitó is nem egy találkoznék, ki a vakgyermeket feljáratná oskolájába, hogy addig is tanuljon valamit, mig az intézetbe bejuthat, melly részvevő nemes cselekvést nem lehet eléggé ohajtani s ajánlani a néptanitó urak buzgó pártfogásába.
Ne tartsanak attól, hogy sok bajukra lenne a szegény vak gyermek, de arra igenis számot tarthatnak, hogy egy kis szorgalom után meglepő sükert fogna nemes fáradozásuk aratni.
Pénzbeli oldalát tekintve az ügynek, szintén nem megvetendő két ok nyilatkozik a vidéki intézetek mellett; egyik az, hogy vidéken mindenesetre hasonlithatlanul kevesebbe kerülne mind a telek és épület, mind a mindennapi élelmi kiadások; másrészről ha több helyütt lenne szemmel látható az ügy eredménye és szükséges volta, hihetőleg gyakoribb adakozásokat is remélhetne az összes vaknövelési vállalat.
Végül azt is illő figyelemben kell tartaniok a vaknöveléssel foglalkozó uraknak, hogy minden vidéknek megvannak táj-szükségei, és iparágai, s csak ugy lesz okosan intézve a világtalan kézmüves ügye, ha olly munkákra tanitják, mellyek az ő vidékén legbiztosabb kelendőséggel járnak, s legközönségesebb gyakorlati ágai a mindennapi közéletnek. - Avagy nem megforditott világ lenne-e az, ha például az Árva- vagy Liptó megyei vak fiut gyékényfonásra, a Szeged vidékit ellenben abroncs faragásra, vagy turósbödön készitésre tanitanám?
Az ügyefogyott gyámolitandók osztálya, csaknem összes seregét magába foglalja világtalan atyánkfiainak mindaddig, mig az orsz. szemész-korházak és czélszerü vaknöveldék által ugyanazon arányban kezdend fogyatkozni, mellyben amazok gyarapodnának.
Föltéve amazok lételét, kétféle vakok igényelnék a jótékonyság gyámolitását: u. m. elaggott öregek, kik később éveikben vesztették el szemök világát, és sem vagyonuk, sem rokonuk, s egyedül a felebaráti szeretetre utasitvák életök fentartására nézve, s ezek a közönséges koldusok sorába tartozván, nagyon természetes, hogy életök fentartásáról gondoskodni az illető községek erkölcsi kötelessége.
A másik osztályba azon vakok tartoznak, kik valamelly vaknöveldéből léptek ki, a hol szorgalmasan tanultak, s tudnak is valami kézmüvet, mellyel azonban nem képesek egész élelmöket megkeresni, a mi mindenkor a ritkább esetek közé fog tartozni, s jó ha minden 10-15-ik viszi annyira, hogy egész élelmét megtudja szorgalmával szerezni.
Az illyen kilépett növendékek, ha nem mehetnek ollyan szülőkhöz vagy rokonokhoz, kiknek házuknál megélhetnének idegenek adakozás anélkül, előbb utóbb veszik azt a flótát, hegedűt, gitárt, szóval azon zeneszert, mellyet az intézetben megtanultak, s mennek kéregetni, mert nem is tehetnek elhagyatott helyzetökben egyebet,
és az intézeti nevelésnek az végeredménye: hogy nem imádkozva, mint a tanulatlan vak szokott, hanem muzsikálva koldul növendéke, s nem egy darab kenyér reményében, hanem mint aféle müvész ember, a ki a general bassust is a skálákat is esmeri, azt tartja, hogy joggal igényelhet egy két hatost vagy tizest mindenütt a hova beállit. Szóval kapott az állam mezitlábas, pőregatyás koldusok helyett kaputrokkos koldusokat, a kiknek szaporodásától mentsen meg az Isten minden jóra termett nemzetet.
Nincs az az általánosság, melly ellenében kivételeket ne lehetne felhozni, s itt örömmel emlitem két növendékét a pesti vaknöveldének illyen kivételül, egyik Duranics Kalocsán, mint egyházi jeles zenész ismeretes, a másik Papp, most ugyanazon intézetben, mellynek növendéke volt, zenetanitó. De egyes kivételek nem szüntetik meg az általános állitást, s ha az áll a mit imént mondék, és elismerjük hogy baj: arról kell gondoskodnunk, hogy mikép vegyük elejét a bajnak. Hogy a felserdült s megemberedett vakokat, ollyan nagy tőkepénzből épitett, nagy költséggel fentartott, zárdaszerü nagy épületekbe a növeldéből átszálitani, s egész életök folytán tartani nem helyes, azt már kimondtam, s ujból ismétlem, és merem állitani, hogy illy uton aligha jutnának valaha bármilly gazdag nemzetnek minden világtalan polgárai illő s állandó gyámolitásához, mert ahoz roppant holt tőkepénz kivántatnék.
Sokkal czélirányosabb s egyszerübb, és a vakoknak mindenesetre kedvesebb segélynek tartanám én, ha egy nagy gyámegylet létesülne, mellynek középpontja Pesten, ágai mindenütt az országban, tényezői pedig kiváltképen és kivétel nélkül a lelkészek tanitók s községi előljárók lennének.
Ezen vakok-gyámegyletének feladata volna minél egyszerübb s minél kevésbé terhelő utakon lehető legtöbb gyümölcsöző tőkét össze szerezni, mellynek kamatjából a vaknövelde kilépett növendékei annyi gyámolitásban részesülnének, a mennyivel tulajdon szorgalmuk mellett takarékosan megélhetnének.
Fő és változhatlan alapszabályul azt tüzné ki ez egylet: hogy csupán olly növendékeket gyámolit, kik valami hasznos kézimunkát jól megtanultak az intézetben, feltételezvén, hogy a ki dolgozni nem tanult, az nem is szorult a dologgal keresett kenyérre, s még kevésbé mások gyámolitására. Az illyen növendék részesülhetne az egylet tehetségéhez képest 20-25 pftnyi gyámolitásban évenként, ott a hol letelepednék, szigoruan megtartván e három feltételt: hogy józan és tisztességes életet él, mesterségét szorgalmasan gyakorolja, és nem koldul.
És én szentül hiszem, hogy illyen eljárás mellett a legtöbb világtalan tisztességesen megélne faluhelyen övéi között, s néhány év mulva látható lenne kézi munkájábani haladása is, főkép ha bizonyos fokozatu érdemdijak lennének kitüzve azok számára, kik minden tekintetben legkitünőbbek.
Az előbbi számban hozzávetőleg azt irtam, hogy 50 vak számára rendezett gyámintézetnek csak telke és felépitése Pesten bele kerülhetne 50,000 ftba, a hivatalnokok s cselédség fizetését és a gyámoltak élelmét ruházatát nem számitva, csupán szállása kerülne 50 vaknak 5000 pftba, a beépitett tőke 5% kamatját tekintvén szállásbérül, holott az általam véleményezett eljárás szerint 200 vak részesülhetne abból 25 ftnyi segélyben és serkentetnék szorgalmas munkás életre. Sőt többet mondok. Ha ollyan vakoknak, kik gyenge tehetségüek, s kézimunkájoktól alig várhatni évente néhány morzsalékot, megkétszerezve rendelné az egylet a segélyt, s adna nekik 50 pftot évenkint, a miért falun egyszer- élelemmel akárhány szerény család vállalkoznék egy-egy vak kitartására; még ez esetben is kétannyiról gondoskodnék az egylet egészen, a gyámoldának csupán szállásbéréből.
Igen, de ehez uj tőkét kellene összeszerezni, s nincs pénz; nagyon szük idők járnak stb., mondja bizonyára nem egy olvasó.
És én elfogadom a helyes ellenvetéseket, s azt bátorkodom szerényen válaszolni: hogy a hol nincs pénz ott ne is keressünk, szük időben szükebben járuljunk ollyan ügynek előmozditásához, mellynek megállapitása s virágzó állapotra emelése nem egy év munkája. De buzgólkodni kell minél több embernek olly ügy mellett, mellynek helyességét elismerte a közvélemény és annak előbbutóbb életbe kell lépnie. Csak serkenteni kell a jóra, s nem engedni hogy elszunnyadjon a jó ügy állapota, mert a mi elszunyad, az könnyen mély álomba szenderül s végkép elalszik.
Tegyük fel például, hogy széles e hazánkban 1000 lelkész szivére veszi ez ügyet, járulván hozzá, kiki egy pfttal, hogy a jó példát hivesi testi szemeikkel is láthassák, és három év folytán minden keresztelő alkalmával felszólitja a nász- és keresztségi népet, hogy megemlékeznének a szegény vakokról, minden bő aratáskor és szüretkor buzditaná hiveit, hogy a ki filléreit nem akarja kiadni, járuljon ez ügy előmozditásához egykét marék gabonával, s egy két pohár ujborral, a mit kétségen kivüli jellemü emberre lehetne bizni mig pénzzé fordittatik, s én megvagyok győződve, hogy az iczék közé vékák és akók is vegyülnének; mert a nép kiváltképen abban hasonlit az Isten képére és hasonlatosságára, hogy szeret jót cselekedni. És ha azon tisztelendő urak mindegyike feltenné magában, hogy nem tágit addig, mig kerekszám 100 ftot össze nem szerez, három négy év folytán már lenne a gyámegyletnek 100,000 ft. kamatozó tőkéje, a melly tőkét legméltóbban ugyanazon községben kellene biztos helyeken forgatni, a hol összeadták, s ugyanazon község vagy vidék világtalan fiát részesiteni annak kamatjában, és gyakran megtörténnék, hogy több község segéd tőkéjéből egy-egy vidéken található szegény vak tisztességesen megélhetne. S milly nemes, milly lélekemelő önérzettel mondhatnák illyen vidék lakói: „Nekünk nincs vak koldusunk."
Az iménti sorok nagyon természetesen csak a szegényebb rendü földmives, s hozzá hasonló állapotu honpolgárokról szólanak, s remélem senki se kétli a siker valószinüségét, lehetségét. Sokkal több és nagyobb eredmény lehetne az, mit a magas clerus, s dúsgazdag uri és kereskedő rendtől lehet ez ügyben méltán várni, hahogy annak helyességéről alaposan meggyőződött. Az áldozatkészség nemes példájául lehetlen fel nem emliteni Kapy Ede ur ő nsgát, ki illyetén czélra több száz ftokra menő évi illetékéről lemondott, s ha szép példája, mit nem kétlek, követőkre talál, rövid időn váratlan eredménnyel lehetnének megvigasztalva világtalan testvéreink.
Nem engedik e lap korlátolt hasábai mindazon eszközöket és módokat elősorolnom mellyekkel ez ügyet előmozditani lehetne: de ha elgondoljuk, milly lelkesen szokta nemzetünk a jó ügyet felkarolni, mint keletkeznek tánczvigalmak, műkedvelő társulatok, lotterria játékok, aláirási ivek, önkéntes adakozások minden nemesirányu és jótékony vállalat előmozditására: nem tartózkodom kimondani, hogy erős hitet táplálok szivem legforróbb melegében, miszerint egy évtized alatt olly tetemes összeget hord össze a felebaráti szeretet világtalan testvéreink oltárára, mellynek gyümölcsével minden szükölködő vak hazánkfia éhségét csillapithatnók, a mire véleményem szerint 1,000,000 pftnál alig kivántatnék nagyobb tőke.
És milly dicső dolog lenne az ha mi lehetnénk a müveltségökkel büszkélkedő nemzetek között elsők, kik nemes önérzettel s joggal mondhatnók: „Nekünk nincs vak koldusunk."
Hogy illyen egylet keletkezéséhez, mihelyest annak helyessége komoly megvitatás után elismertetik, legmagasabb helyről előljárna a gyámolitó pártolás, azt teljes hittel remélhetik világtalan testvéreink. Hisz országszerte tudva levő dolog, milly buzgó pártfogója volt kezdettől fogva végórájáig dicsőült nádorunk a pesti vakok intézetének, s jelenleg is ő cs. kir. Fensége Albrecht Főherczeg magas pártolásának örvend.
És van-e keresztény, van-e istenhivő ember, ki egy perczig is kétkednék abban, hogy a Mindenható illy nemes czélra veteményezett magvat bő aratással ne jutalmazna!

1854. september 17-kén (29. szám.)

Vakok Világa 2016. január

doboz alja
oldal alja