Vezető utak
Levelemet azért írom neked,
mert most egy újra tervező kérést emelek,
szeretném, ha még másképpen vezettetne utam,
tovább haladnék én hangszerből font hangjegyeken, ha lehet...
Igaz, hogy hangod rezgését keresem,
s az is, hogy van egy hang, kit egy ideje ismerek,
de más ének szavától még elbújik lelkem,
ismeretlen, távolságot, félelmet vált ki bennem...
Ha hangszeres út nyomvonalán vezetsz engem,
meg tudom élni, bármit is vált ki bennem,
legyen az akármely erő, mit közvetítsen,
meg tudom fogni elmémmel, hogy megértsem.
Most már tudom, hangodból sem elég,
nem lenne semmi, mit meg nem hallgatnék benne,
ha íve sugárzó egyenes, akkoris, ha apró, távoli töredék,
képes vagyok, hogy átéljek örömet, s mikor szív megdermed.
S még valamit felfedeztem:
mintha hosszú idő óta, ahogy tegnap rájöttem,
hamarább, tovább bírnám fogadni a belső képeket,
s azt, mit mutatott, hozott formák jelentenek.
Még nem sejtem miként lehet ez,
de efelett igazán nagy örömem,
hisz ez már 6 éve letört képességem...
Megeshet, hogy jelent valamit, hogy hangod szükséges hallás és belső képben élnem?
Azért e világ peremén vezess mások által
hangszerek csodás zengésével engem,
onnan sokkal jobb a megszerzett hangokkal
rezgésed indáin felfelé szólítani lelkem.
S mondd: sorstársaid közösségében
laknak-e hangszeresekk hangjegy-ház tömbjében?
Mert nem lehetsz egyedül e világ kerekségében....
Azokhoz, ha csempészett kavicsként is, elvezetsz-e engem?
Azt is elfogadom, ha már csak mágnesek,
mindenféle hangbarázdák őrzik a múlt emléket,
kiket hangszerük szólásra vetített,
azzal is van módom, hogyan, s mit kezdjek...
Kerülne elém bármiféle minőségben,
ha szólal hangja, utókornak hallgatásra megmentem,
az ilyen tettet csaknem soha nem adom fel,
örök, kifogyhatatlan hivatásom ez.
Végül szálljon betűk mögé rejtett jókívánságom:
Szegődjön melléd lelkednek legkedvesebb égi hangőrző,
áldjon legszebb sugarával a teremtő,
s legyen meg, mit lelked, s szíved áhít az égtől!
2015. október 19.
