Virág-vers
A nap, harmatos hajnalban
Felvette szép köntösét,
Egy kert felé indult el,
Hogy köszöntse sok kedvesét.
Szólt, bókolt a virágoknak,
S ők kitárták szirmukat,
Szerelmesen kértek tőle
Édes sugár-csókokat.
Mégis volt egy, pont középen,
Ki szendergett csendesen,
Ha a nap feléje fordult,
Elfogta a félelem.
Nem nézett a napra vissza,
Ki sem nyíltak szirmai,
A legapróbb fuvallattól
Reszkettek levelei.
A jó nap suttogva kérdi:
"Miért útálsz engemet?
Megborzongsz, ha rád tekintek,
A csókom sem kell neked!
Nemrég keltél ki a földből;
Eddig sosem láttalak!
Lásd, a nevedet nem tudom;
Mondd, hogyan szólítsalak?"
A kis virág állt szótlanul,
Nagy-néha bólogatott;
A konok hallgatásával
Ingerelte a napot.
Minden társa rákiáltott:
"Csak szólj egy szót legalább!"
Nap, szerelemtüzes arccal,
De bosszúsan ment tovább.
Egész nap helyét kereste,
Sütött, perzselt, égetett,
Elzárta a felhők csapját,
S fékezte a szeleket.
A virágok kókadoztak,
Fájt nékik a nagy meleg.
Fejecskéik lehajlottak,
Mindegyikük szenvedett.
Csak ő állt ott egyenesen,
S tűrte a jó nap hevét,
Végül kevélysége lankadt,
Féltette az életét.
Leszidta őt egy bazsarózsa,
Hangja szinte szúrta őt:
"Hogy a hernyók egyenek meg!
Látod, nem kapunk esőt!
Mért ellenkeztél a nappal?
Mért vagy gonosz, nem tudom!
Mondd csak: Kibe vagy szerelmes?
Tán a holdba, kis húgom!?"
A többiek kiáltoztak:
"Így van! Így van! Így igaz!
Kérj bocsánatot a naptól,
Mert velünk halsz meg, te gaz!"
Aztán, mikor elhallgattak,
Ő csendben gondolkodott:
"Ez a rózsa sejti titkom!"
És cselhez folyamodott.
Meglátta az alkonyatban
A nyújtózkodó napot,
Bús szemével rátekintett,
És sóhajtott egy nagyot:
"Édes napom, kérlek téged,
Nyisd meg esőfelleged!
Hajnaltájt, ha újra itt jársz,
Megadom, mi jár neked!"
A nap lenézett a földre,
Látva kertje bánatát,
Előbb csendes esőt küldött,
Majd az ég sok csillagát.
Velük ment a holdfiú is,
Vállára subát vetett,
Szíve kedves virágával
Hosszan elbeszélgetett.
Szellő-kézzel simogatta
A kinyíló szirmokat,
Mohón lehelt rájuk forró,
Édes-mézes csókokat.
Az utolsó csóknál így szólt:
"Kis virág, most elmegyek!
Ha a csúnya nap lenyugszik,
Hidd el! Ismét itt leszek!"
Pironkodva jött a hajnal,
Látta, amit láthatott,
Nem tehetett semmit, így csak
Sajnálta a szép napot.
Mert az bizony oly szerelmes,
Mint egy bolondos kamasz,
Nem is sejti, hogy a huncut
Milyen álnok és ravasz.
Köszöntötte sok növénye,
Állatok és emberek,
Csak a hazug nem szól hozzá,
Alszik, vagy tán szendereg?
Mosolyog és szólongatja:
"Ébredjél, szerelmesem!
Az esőt megkaptad este,
Most légy enyém, kedvesem!"
A virág ügyet sem vet rá,
Tovább éli álmait,
Álldogál és továbbra is
Csukva tartja szirmait.
Egy madár a naphoz fordul:
"Érte epekedni kár!
Tudd meg! Nem szeretett téged,
Mindig csak a holdra vár!"
A nap akkor elviharzott,
Víg kedélye elborult,
Mérgesen bosszút forralva
A felhők mögé vonult.
Ráförmedt az álmos holdra:
"Te ma este nem ragyogsz!
Ha megtagadod parancsom,
Rád borítom paplanom!"
Így hiába várt a holdra
A szerelmes kis virág,
Integetett a sötétnek
Nyitott szirom, s zsenge ág.
Már éppen aludni készült,
Midőn szél suhant felé,
Úgy süvített a fülébe,
Hogy majd megszakadt belé:
"A nap üzenetét hozom!
Úgy tudja, még nincs neved!
No, ha nincs, most rád jellemző,
Ékes nevet ad neked!
Azért, hogy ily beste módon
Te becsaptad a napot,
Ezentúl mindörökre
Az "estike" nevet kapod!
Ezt viselje sok utódod,
Ameddig e földön él!
Egyik sem kaphat szebb nevet,
Már hiába is remél!"
A nap bosszúja elérte,
Ellenállni nem lehet!
Így csúfolták társai és
Így hívták az emberek.