Visszapillantó
Eljött a nap, írom neked harmincadik levelem,
melyben illendő, hogy kezdetekre visszaemlékezzek,
hiszen mint a villám, vágtam közepébe,
pedig helyes volna elbeszélnem, hol, s hogyan ért el hangod engem.
Nehéz a dolgom, mert súlyos köd szállt az emlékezetre,
s lelkem zaklatottabb, mint kellene lennie,
ez csak azért van így,
mert napok óta hangom keresem égre-földre.
Így hát, mikor soraimat vésem e levélbe,
hangosabb nálam a számítógép beszéde,
némább vagyok, mint a betűk szava,
nagyszerű, hogy az írás kimondás nélkül is viszi betűkön a hangokat.
Ama nagy napra fordítom figyelmemet,
megpróbálom sorra venni minden emlékezetemet,
mit elmém töredékessége megengedhet,
bizonyosan sok apró részlet könnyen elveszett.
Versek hídján jelesre megmérettem,
ez hozta azt, hogy hangoddal szembe kerültem,
nehéz volt odaérni, addigra leszállt az este,
ám rávettek, mondjak pár mondatot remegve.
Ami igaz, rettentő esetlenül sikerült,
de ki bánta azt akkor...
a társaság az asztalhoz ült,
vacsora az asztalra került.
Már akkor felcsendült furcsa zene dallama,
s még az étket kanalazva
közben inkább követtem a zenét hallgatva,
ám akkor még beszélgettünk csendesen vigadva.
Egyszer csak eljött a pillanat,
szólt az elejtett szavak őre,
hangodra szegezte könnyen néma figyelmünket,
hogy hegyezzük ám hangsorokra éles füleinket.
Bizony nem kellett kétszer mondani,
még azért mielőtt a daláradat megnyílt felszólalni,
sietve megvilágította halk szavú utalással,
hát úgy fogadjuk figyelmünkbe, hogy velünk él Ő formák világában...
De ez már mindegy is volt nekem,
már ekkor hangod érdekes élét követtem,
rögtön meg is ráztál, mint az áram az első egyvelegben,
minthogy egy f-dur részben egy ismerős dalt meglelltem.
olyat, mire nálunk is szól ékes szöveg,
szerelemről, csillagokról, hűség édes fonaláról,
s remekül szól nálunk is dallamos furulyából,
s éppen úgy: legtöbbször f-durból.
Száguldoztunk tovább sebesen,
villant, szikrázott a sok ismeretlen,
követtem ekkor már némán, csendben,
nemcsak azért, mert ezer ágon fogtad meg figyelmemm.
Fáradt voltam, csak bennem lángolt lelkem,
a ritka hangérzékenység harapó fogója,
milliárdnyi fogával mardosta testem,
ennek zene mondott csak ellent rendületlen.
De koncentráló figyelmem folyton
erőnek erejével egybe kellett rendeznem,
ennek okán a szavak csak fárasztottak volna,
örültem, ha figyelmem fordíthatom a zengő hangokra.
Hirtelen már egészen elmerülve,
újra éles éberségre kellett emelkednem,
egy g-mol akkord zengett,
szólt az újabb ráutalás: tárt kapu, s első régi éneked...
Oly mohón rohantak meg az egyszerűnek vélt kérdések:
Hangod akkor milyen rezgésben lehetett?
Ugyan e hangnemben szólt éneked?
Ez utóbbit önkéntelen felvetettem.
Választ azonban nem leltem,
csak szólt helyette mosoly, és üres csend,
hát még sem volt oly egyszerű kérdésem.
Ma már tudom, éppen úgy zengett, hangod más formájú rezgésében...
Miféle motívumok haladtak el felettünk,
míg az ismeretlen hangsor fűzért figyeltük,
de sokszor éreztem oly hasonlatosnak,
ezért régi otthoni zenés emlékek megrohamoztak...
Eközben hangtalan figyeltem hangod elemeit,
mintha mindent e percben kellene örökre megjegyezni,
ám csak töredezett részecske vésődött ellmémbe,
bizonyára annál több szívem őrként álló rejtekébe.
Végét e hangárnak meg nem várhattuk,
volt, kinek okán alvásra
hamarább kellett magunkat szánnunk,
ám én sokáig nem tettem, még volt mit cselekednem.
Szálláshelyen a kongó szoba falai közt,
görnyedtem egy kis asztal fölött,
elővettem kis írógépemet,
óvatosan pontokba kezdtem szedni vázlatosan élményeimet.
Én ott már szándékosan hanyagoltam hangomat,
írógépem billentyűit annál jobban kopogtattam,
épp éjfélt nem ütött még az óra,
mikor erőtlenül tértem csendes nyugovóra.
Itt a történet végetér,
mert a reggel gyorsan elszaladt,
még az ihlet gyorsan szót kért,
ezért hát rövid pillanatra előkerült az írógép.
S minden, mi ezután következett,
már e szép nagy távolságban ért engemet,
saját világom falai között
illesztgetem egymásba a tőled megértett hangelemeket.
Így kezdődött minden azon a helyen
ez év május 27 idején esti rezgésekben,
hoztam el sok hangsort, s ezernyi éneked,
s még ki sejtheti mi mindent, mi átölelte lelkemet.
Lassan befejezem levelemet,
hogy végre elmondhattam a kezdeti történéseket,
vajon mennyi szó, mely bent rekedt,
talán, mert meghaladja kifejezésem, vagy esendő merészségemet.
2015. Szeptember 2.