Visszatérő, végtelenített álmaim.
Már nem tudom mikor kezdődött, de valahogy a megvakulásomhoz kapcsolom.
Az első álmomban egy esztergályos üzemben dolgozom.
Valami dőher nagy gépen drehálok.
Még érzem is a forró acél szagát, ahogy a hűtő emulzió folyik rá.
Kellemes emlékeket idéz, még közép iskolai időkből, amikor tanultam a gépi forgácsolást.
Nyári termelési gyakorlatra a híres hírhedt Gammába, a hadiüzembe jártunk, szabadidőmben pedig a Műszaki Egyetem elektrotechnológiai Tanszékének a lakatos műhelyében dolgoztam, jó pénzért.
Azért ott, mert Anyu ezen a tanszéken volt a prof főadminisztrátora.
Aztán egyszer csak megjelenik az álombéli főnök, és közli, hogy át kell rendezni az üzemet.
Mi melósok meg szó nélkül elkezdjük tologatni a gépeket.
Mindenki a sajátját.
Aki látott már ilyen gépet, az pontosan tudja, hogy nem az a baj a tologatással, hogy kb 300 kg egy-egy darab, hanem az is, hogy le van rögzítve az aljzat betonhoz, és az elektromos kábelek is a földből jönnek ki.
Na mindegy!
Mi azért lelkesen tologattuk, bár teljesen reménytelenül, de valahogy soha nem volt jó.
És utána még hosszú idejig tologatjuk, majd felébredek.
Így kezdődött.
Pár hónapig ezzel álmodtam, persze már amikor álmodtam, és nem mást álmodtam.
Azonban ez rendszeresen visszatérő motívum volt.
...
Később jött egy másik.
Ebben egy végtelennek tűnő szalag szerű úton haladok, és látom, hogy az egyik sarokban az emberek sorban állnak egy ajtónál, és ott mennek ki ebből az útvesztőből.
ÉÉN megpróbálok odajutni, már úgy is, hogy nem hosszában haladok a szalagon, hanem keresztben átmászok egyik helyről, a másikra, hogy minél hamarabb ott legyek.
És amikor már-már elérem az ajtót, akkor az megszűnik, és a másik sarokba kerül.
Persze a tömeggel együtt.
Ők megint kijutnak, ÉÉN meg megint megpróbálok odajutni.
Soha nem érem el az ajtót, és mindig csak akkor van vége, ha sikerül felébrednem.
Ez mondjuk nem olyan nagy kunszt, mármint a felébredés, mert mióta vak vagyok, többször, keveset alszom.
...
Valamikor az álom törzsfejlődése során ez a két álom összekeveredett.
Ebből alakult ki az a kép, miszerint nem szalag szerű utakon igyekszem a kijárat felé, hanem baromi nagy gépek közt.
A "baromi nagy" hallatán gondolj olyan családi ház méretű szürkés keki színű monstrumokra, amiknek a teteje íves.
Ez azért érdekes, mert a vége felé már a monstrumok tetején próbálok eljutni a kijárathoz.
Nincs bennem szorongás, vagy félelem, a mission imposible miatt, csak teszem a dolgom, és bolyongok, mint szorgalmas hangya a bolyban.
És a végtelenített álom megint csak az ébredéssel szakad meg.
...
Egy kis torzulással jelennek meg a gépek, és az utak a következő jelenetben.
Ilyen hatalmas, 3-4 méter átmérőjű kerekekkel rendelkező Caterpilar Amerikai kőfejtő gépet vezetek, egy roncstelepen.
És csak keringek a több emelet magasan felhalmozott autó roncsok között, teljesen céltalanul, és értelmetlenül.
Itt még a kijáratot sem látom, és emberek sincsenek, csak a végeláthatatlan sikátorok a roncshalmok közt, és a folyamatos haladás, és bolyongás.
...
A következő bolyongás már a nagyvárosi forgalomban történik.
Először egy aluljáróban ténfergek tanácstalanul, hogy melyik lukon jöjjek fel a felszínre.
Ez az aluljáró hasonlít a Budapesti Deák téri metró kereszteződésre.
Aztán sikerül döntenem, és kibukkanok valahol.
Elsőre a Prágai Vencel térnek tűnik, majd amikor meglátom a villamost, és elkezdek futni utána, akkor az már inkább a Margit körúton, a 6-os villamos.
Persze nem érem el, és ekkor nem logikusan a villamos vonalán indulok, ismeretlen célom felé, hanem a sínekre derékszögben.
Viszont itt már inkább Bécsre hajaz a dolog, amikor az Opern ringről lekanyarodok a Burg felé.
A szép a dologban az, hogy itt meg elérem a Berlini falat.
És mindig ez a sorrend, és mindig itt ébredek föl.
Az utcák persze nem üresek, hanem csak úgy hömpölyög a tömeg.
Ők céltudatosan haladnak, ÉÉN meg csak úgy bolyongok köztük.
Most, hogy leírtam, vettem észre, hogy a Monarchia fővárosaiban járkálok, kivéve Berlint, ahol meg is szakad az álom.
...
És a sorozat utolsó, és legszebb darabja, Rousseau után szabadon, "vissza a természethez" gondolat.
Úgy szokott kezdődni, hogy elindulok a hegyre, és szép lankás hegyi ösvényen sétálok.
Aztán ez az ösvény elkeskenyedik egy lábnyomnyira, és egy árok szélén halad tova.
Rövid időn belül eljutok egy településhez, amiben az az érdekesség, hogy még nem lakik ott senki, mert még csak építik a házakat.
Magas fenyők mindenhol.
Olyan 10-15 méteresek.
A falu körül, a kertekben, és a döngölt föld utcákon is.
Sőt, még a házak is rönkházak, ugyan ilyen fenyőből.
Nagy teherautók hordják a rönköket, és az egyéb építőanyagokat, ajtókat, ablakokat.
Szakik dolgoznak a házakon, de civileknek nyoma sincs.
ÉÉN itt bolyongok az utcákon, és itt se tudom, hogy miért, és hova megyek, de megyek, fáradhatatlanul.
...
Természetesen álmomban mindig látó vagyok, és még a lábaim terén sincs leltár hiány.
Nesztek álomfejtők!
Lehet mazsolázni.
A lecke fel van adva, csak hogy ne unatkozzatok.
