Vonalon kívül
(A süket, a néma, a vak és a béna,
s aki a rács mögött van...)
Hallod-e a hangot? Azt, az Úr hangját?
S a füttyös szelet, felhők koccanását?
Patak csobogását? Tavasz sóhaját?
Hallod-e a hangot? Azt, az Úr szavát?
Hajnal hasadását, s hogy szól a kakas?
Kávé kotyogását, s hogy korog a has?
S az élet csendjét, és az élet zaját?
Hallod-e a hangot? Azt, az Úr szavát?
S hallod-e a hangot, szirénák hangját?
Lánctalp csikorgását, bombák robaját?
Hallod-e a hangot, kisbaba sírását,
gyöngy-nevetését...? S halálsikolyát?!
Hallod-e a hangot? Azt, az Úr hangját?
Étel rotyogását..., s a kukta dalát?
Motor berregését, gépek indulását?
Hallod-e a hangot? Azt az Úr szavát?
S hallod-e a hangot, a baráti szót?
S a csaholó kutyát, láncon vonítót?
Az órák kongását, harang bongását,
postás csengetését, levél bontását?
Pénz zizegését, bilincs kattanását?
Kígyó sziszegését, fék csikorgását?
Hallod-e a hangot? Azt, az Úr hangját?
S hallod-e a dalt, s a dalköltő lantját?
Üvöltést, sugdosást, s alpári hangot?
S ajkak cuppanását? S a jó szót, hallod?
Hallod-e a hangot? Azt, az Úr hangját?
Azt, amely elér elefántot, hangyát...!
Hallja ezt a hangot, az, aki süket?
Ezt a hangot, bentről... Nem érint fület.
A hangot, amely szíved-lelked hangja.
Hangot, amelyet ördög képez falsra!
Bármennyire süket, s degradálja szád,
fülek nélkül hallja, azt, az Úr szavát!
Uram, Ön süket? Nem érti, mit mondok? Egyedül én hallom, hogy nagyok a gondok? Egyedül én hallom, hogy megdördül az ég? Hallja miről szólnak a legújabb mesék? Hogy kétezer- tízben jégkorszak riaszt! Uram, miért vágott ekkora grimaszt?
S hogy a pénz nem számít, azt hallotta-e? Látom, hogy moso- lyog. Pedig ez nem mese. Hogy nem a pénz számít, és nem a gazdagság! Hogy az ész az érték, s emberség, szabadság!
S ha, aki ezt hallja, süket, mint a fal? Szelektív hallású, s azt hall, amit akar? S hogy ezen a Földön mily' sok a süket! Nagy baj, hogyha nem hall, és ha nem érti meg! Ember embert nem hall! Bábeli hangzavar. S van, kinek füle jó, s mégse hall!
Felkavar! ... Uram, ha Ön süket, leírom érthetőn. Mindenfelé
jelzik: Dolgoznak a tetőn! Remélem, hogy érti. Nem vehet új fület. Ne gondoljon bajra, ez csupán kortünet.
Mindent hall, mindent lát. A száján nagy lakat.
Mindent tud, mégse szól. Szólhatna, hisz szabad!
Szólhatna, de nem tud. Születése óta.
Némának született. S ezt tudják is róla.
Ha beszélni tudna... Fű, fa, víz, emberek... Ha megszólalnának hegycsúcsok, tengerek... De hisz hangot adnak...! Muzsikál az erdő... Csendjüket más töré... Az emberi fertő!
Susogó a szellő, folytatják a lombok...
Ég felé kiáltó büszke templomtornyok...!
Morajlik a tenger... Recseg-ropog a ház...
Mind hangokat adnak! Szólnak hozzád: vigyázz!
Mi is a némaság? Hangok nélküli csend?
Artikulál, hörög, érthetetlent teremt.
Élet a csend ölén..., a némaság maga.
A néma beszélne...! Hangja a csend szava.
S ha szól, a hangja, arcára írt öröm.
S szemén a hála-könny azt jelzi, köszönöm.
Haragtól vöröslik, szégyentől ég a pír!
Szeretne szólni tán..., de mukkanni se bír.
Belőle nem szakad fölösleges beszéd.
Fegyelmezett, erős, s használja az eszét.
Lehetne több a néma s kevesebb a szó?
Némák némasága sokaknak volna jó!
Ereje van a szónak...! S ha van hangja is...!
Hallgasd a néma hangját! Lehet-e hamis?
Mindent hall, mindent lát. Torkán makacs falat.
De szíve s lelke van! S nincsen rajtuk lakat.
Asszonyom, mit bámul? Önhöz szóltam, süket? Hogy nem mozog a szám? Hangom nem ér fület? Vannak, aki értik ajkam némaságát! Hangomat nem hallja? Ne fogja a zajra. Nem juthat el Önhöz. Hogy meg sem szólaltam? Hogy állok meredten? Beszéljen hát akkor a papír helyettem! Vagy szóljon akárki! Érthetőn. Hogy csendem vagy hangtalanságom öröktől fogva csend. De érteni fognak még..., s hallani, annyi szent!... Hová megy, asszonyom? Mért fordul el tőlem? Mondhatok én bármit...!
Mit gondol felőlem?
Nem velem van a baj. Vagy lehet, hogy mégis? Bennem van a hiba, s ezt tudhatnám én is? Hangok nélkül, ember, mire mozdul a szád?
Aki nevet rajtad, szívtelenül galád! Kiabálni kéne, jól artikulálni!
És úgy fogalmazni, hogy érthesse bárki! Magyarul és szépen!
Vagy a gondolattal vannak a bajok? Nem a némaságom az ok, hogy hallgatok. Beszél helyettem más. Itt mindenki beszél! E nagy hangzavarban a csendem mit sem ér. Formálgatom ajkam..., hang egy sem hagyja el. Így aztán mifelénk rám senki sem figyel. Pedig szólnom kéne! Bensőmről vallani! Hiszem, hogy hangomat lehet még hallani! S hangom elér majd szívet-lelket, s fület. S hiszem, hogy köröttem senki sem lesz süket.
Csodálatos világ! Páratlanul csodás!
Piros az ég alja... Festői látomás.
Estébe szürkül a nap. Hangulata más.
Fények, színek jelzik, közel a változás.
Növekvő a zajszint. A forgalom nagyobb.
Mondhatja-e bárki, hogy magányos vagyok?
Reflektorfény vakít! Gépkocsi áradat...
Fehér botod villan! Húzd vissza lábadat!
Csodálatos világ! Testközeli csodák.
Jól nyisd ki a szemed! Állj meg! Ne menj tovább!
Már e szerkezet is - két szemed is - csoda!
Észlel és fegyelmez, hogy figyeljél oda.
Hogy nézz, ne csak láss, ha látó vagy, ember!
Hogy e szürkületben tudjad, más a reggel!
Hogy tudd, micsoda kincs birtokában teszed, mikor a valóval töltöd meg a szemed!
A csodás valóval! Mit csak látni lehet...!
Mindent, mi látható...! Korlátos szerkezet.
Ha fehér bot villan a végtelenségből,
ha fehér bot villan képzelt setétségből..., jegyezd meg, Halandó (a vonalon belül), hogy a vonalon túl is tudnak emberül...!
Napszemüveg mögül..., érző-halló ember
keresi a kezed! De sajnálni nem kell!
Becsukod a szemed, hogy egy legyen veled?
Nyissad inkább tágra, hogy az ő világa
általad táguljon!... S figyelhessen szádra!
Nő a vakok száma. Mind nagyobb mértékben. Jönnek-mennek, közlekednek? Nem értem, mért kérdem. Tesznek-vesznek, csak a dolgukat végzik. Nem értem, mért mondom..., s ezt mások sem értik. Körülöttük a világ! Élő s élettelen. Nem néznek sehová. Nem látnak? - kérdezem. Vagy csak a jót látják, vagy csakis a rosszat!
Orrukig sem látnak. Jövőjük mit hozhat? Van szemük, idejük, s gondolkodó agyuk?! Vannak érzelmeik? S vannak-e rá tanúk?
Hogy tapogatóznak, csetlenek-botlanak...! Látnak és hallanak?
Vakságról vallanak. S tudjuk, a vak, ember! Kívül-belül ember.
Szebb és jobb világban!... Hányféle világ van?! Látóké az egyik?
S a másik, hibátlan? Engedd, Uram, látni! Engedd, Uram, Őket!
Lássanak csodákat! Virágos mezőket...! Lássanak szivárványt, napfelkeltét, Holdat!... És lássanak embert! (Leteszem a tollat.) Nő a vakok száma! Mind nagyobb mértékben! S eme vakságuk- nak külső jele nincs. S tudják vagy nem tudják, szemük az a kincs, melyet mástól elvett Urunk és teremtőnk! S e kincs a vonalon túlra enged! Tanuld meg a rendet, melyben a végtelen sötétet a végtelen világosság gyönyörűsége, az érzelmi lét határtalan szépségét a látható világ határtalansága váltja fel!
Ehhez a vak ember élhető álma kell!... Ki és mit érdemel.
Vakságod a benső világod tölti ki. Mindez oly' misztikus...,
s mégis oly' emberi.
Mozdulna, ha tudna! Futna, sőt rohanna!
Vezetné az embert..., harcba, sőt rohamra!
Simogatna. Ütne. Táncba vinné kedve...
Lecsúszna a lejtőn... Kapaszkodna, hegyre... Emlékekből él csak. Ágyhoz, székhez kötve... Ficánkoló csikót látsz szoborba öntve.
Szállni persze még tud...! Fantáziája nagy.
Ölelni szeretne..., de terve jajba fagy.
Ám fel sohasem adja! Nem adhatja fel!
Mozdulatlan a test. A lelke remekel.
Mozdulatlan a test, de a szellem erős!
Nagy baján nem győzhet, merthogy béna e hős.
Ismerek sok embert, kinek kutyabaja,
de tétova, s "béna", nem a teste, agya!
Aki, bár tehetné, nem mozdít meg semmit!
Aki, bár tehetné, nem tüzel fel senkit!
Habár kutyabaja - tolókocsija sincs -,
idejét herdálja, s elfogy e drága kincs.
Megmozdulni nem fog. Eszébe sem jutna.
Megoldást nem keres. Rá se lép az útra!
E test, lélektelen. Minek él az ilyen!...
S míg a béna lelke él kenyéren, vízen,
Ő úgy mozdulatlan, hogy látszólag mozog... Ily módon megélni mostanság nagy dolog!
Őt minden érdekli, csakhogy partvonalról. Elméletben vezet.
Előz jobbról s balról. Vehemens hangok közt szeme villámot szór.
Rácsnélküli börtön, fogva tartja a kór. Politizál, s van, hogy ökölre is menne..., ha e bénaságtól elválhatna kedve! Kertet ás, focizik, sarlóval tesz rendet... De csak hörög, krákog, piszkálja a csendet. Haj, ha csak egyszer is megszorongatnálak...! Férfi- korom delén ezt a börtön-ágyat megosztanám veled, édes feleségem!
De csak szemem kíván! S csak neved becézem... Mekkora hó esett!
Először e télen. Fehér karácsony lesz! Havat kéne hányni...! Nincs közöm a télhez. A te dolgod ez is. Nincs férfi a háznál. Látom, úgy csinálod, hogy meg ne alázzál!
Így megy az életük. Így fogynak a napok. Ha ezt látom, boldog és boldogtalan vagyok. Ám, mikor azt látom, ki mehetne, s nem megy..., aki nem lényegül az élet-szerephez, akkor elfog a düh, és a keserű - ség! Igazság, e Földön?! Csak az időm töltöm. S ha harcolok érte, hogy tollam elérje...? Ugye, te már tudod, mi lehet a vége?!
Ott, túl a rácson, emberek élnek.
Sírnak, nevetnek, topognak, lépnek...
És sokasodnak. Békét remélnek -
s itt, a Földön - gazdagok s szegények.
Ott, túl a rácson, rabságban élnek.
Ajtók bezárva. Kulcsok: miértek.
Van itt értéke jónak és szépnek?
Ég és Föld között? És a napfénynek?
Ott, túl a rácson, ember az ember?
Vagy csak szeretne az lenni egyszer?
Kezében fegyver! Kiért? Ki ellen?
S már járt az űrben! Jó és rossz, egyben.
Ott túl a rácson vajh' mit remélnek?
Van-e értéke soknak, és kevésnek?
És a túloldalán mi van eme rácsnak?
S vannak-e ott, akik rájuk várnak?
Ott, túl a rácson, látják a rácsot!
S ahhoz mérik a túli világot,
kire nem illik rá e szó, ember...
S az Úr joga? Az Úr bottal nem ver.
Ott, túl a rácson, álomvilág van...
S hamis a szólam: "Ajtód kitártam!"
S a test s a lélek!... Büntetni kellett!
Ember és Isten, ennyire tellett?!
Csíkos ruhában. Számozott ember. Neve van? Fontos?
Pihen a tenger. Ha szél korbácsolja, haragos zöldes.
Mit ér e kérdés: Micsoda Föld ez? A rácsnak két felén... A jó és a rossz. Van úgy, hogy az Isten mindenkit ostoroz.
S van úgy, hogy ártatlant ér a büntetés! Rehabilitálják... Ez nagyon kevés. Igazságosságra lehet-e remény? Hogy ember az ember? Ez leány-regény. Hogy ember az embert... Vele és ellene. Ennek a világnak jó lecke kellene! De hisz jó az ember! És a jót, jó szüli! Hogy van az, hogy e kéz önnönmagát üti?! S hogy van az, hogy a bűn megtorlatlan lehet? S a rács mindkét felén kit látsz? Embereket! Belátni a rácson, innen, mondd, ki szeret? Túloldalról pedig kilátni nem lehet! Kint színek, tarkasága... Bent szürkeség a rend.
Miért, hogy az Isten rosszat és jót teremt?! Emberek a Napon!... S az út árnyékba visz? Hitem fel nem adom!
Napra kerül, ki hisz! Emberek, a rácsnak mind a két oldalán!
És a rács marad így? Vagy bontható talán?
A vonalon kívül, valóságunk része.
Mennyi jó-rossz befér e főzőedénybe!
S azonos anyagból. Vajon jó a mérce?
Ember itt, ember ott. Valóságunk szép-e?
Masszív ez a vonal. Sehol sem szaggatott?
Választásra módot teremtőnk nem adott?
A süket nem hallhat gyönyörű dallamot?
A néma, szép szóval, nem dicsérhet Napot?
Nem csodálhat a vak virágos tavaszt?
Béna nem irthatja, kézzel-lábbal, a gazt?
S aki rács mögött van, s lát, beszél, hall, mozog..., vonalon kívül lesz, amíg a Föld forog?
Gyönyör és kín egyben. Vajh' mindkét oldalon?
Örök emberi sors? A döntést rád hagyom.
(A süket, a néma, a vak és a béna,
s aki a rács mögött van...)
A vonalon kívül
