Wass Albert emlékére
Vérvörösen nyugvó Napba mártott tollal
Írod nemzetünk sorsát az Ég lapjára.
Utad kövezve ragyogó Csillagokkal,
Onnan hívsz népeket védő háborúba.
Intő szavad hatalmas erővel röppen
Erdély fákkal borított bércei fölött.
Véres csatamezőn ágyúlövés dörren,
S bátran küzdöttél ezernyi halál között.
Karddal véded hazád, kaszával műveled,
És a magyar nyelvhez hűséges maradtál.
Áldozod földedért gyötrelmes életed,
Barátod lett a hősies élet, halál.
Láttál nemes nagyurat, ki koldussá lett,
Aki embereit szerette és óvta.
Visszaadják majd fenséges hegyeidet,
Melyekre könnyesen tekintesz vágyódva.
Ott élt valaha a Funtinel leánya,
Ki végzetes átkot hordozott magában.
Övé lett hegyeknek, völgyeknek virága,
Gyermekét megölte átokkal, tudatlan.
Az embert nézed és nem, hogy mily nyelven szól,
Mely felekezet templomát látogatja.
Megítéled őt két keze munkájáról,
Nem hagyja el soha fegyvered oltalma.
Nem hagytad jobbágysorsra jutni nemzeted,
Más népekkel együtt szabadság lett részük.
Kitárod föléjük oltalmazó kezed,
Tebeléd vetették bizalmas reményük.
Mezőség dombjain, tavainak partján,
Oly sokszor harsant fel harcba hívó kürtszó.
Isteni fény villant kardod nemes vasán,
Győzelmet aratott az Árpád- lobogó.
Idegen zsoldosok törtek országunkra,
Bitorolva hazánk minden földi javát.
Pribék ostora csap ártatlan asszonyra,
Nyilad átszögezte rablólovag torkát.
Hányszor mentél harcba hazánk oltalmára,
S adtál testi erőt lelked erejéből?
Gaz árulók hordája került utadba,
És távol maradtál Mohács mezejétől.
Templomok tornyai új hitet hirdetnek,
Gyökeret vert Benned Kálvin tanítása.
E tanokért Téged mélyen elítéltek,
Tűzcsóvát vetettek békés házaidra.
Rákóczi hadában zászlód kibontottad,
Szabad hazáért ontottad ki hős véred.
Oldaladon kardod, büszkén ülted lovad,
Szeretteid könnyet hullattak Éretted.
Honvédlobogóktól tarkállott az ország,
Kossuth seregébe vonultál vidáman.
Harcodat megcsodálta az egész világ,
Rabságtól szenvedtél Kufstein várában.
Mikor a világ először lángra gyúlt,
Nemzet nemzetnek követelte halálát.
Emberek lelkében állati harag dúlt,
Vállaidra vetted Trianon fájdalmát.
Majd Kolozsvár ismét magyar kézre került,
Székelyföld felett vidám nótaszó zengett.
Emberek arcára önfeledt mosoly ült,
Visszatért lelkükbe a nyugalmas élet.
Jött egy második pokoli világégés,
Embermilliók vesztették életüket.
Sátáni hatalomtól nem volt menekvés,
Ám Téged nem uralt félelem, rémület.
Csak menekülmöd kellett, már nem volt más út,
Te sem tudtad merre, mégis meneteltél.
Magad mögött hagytad a vesztes háborút,
Eltiporták hazád, ahova megtérnél.
Hegyek barlangjában, vadállatok között
Megsebzett lélekkel bujdosott a székely.
Zokogva merengett népe sorsa fölött,
Vérigg tépte szívét kínkeserves métely.
Messzire mentél, az Óceánon túlra,
A világ uraihoz onnan szólottál.
S maradtál ott egyedül, Magadra hagyva,
Minden remény nélkül talált Rád a halál.
Égi Hunniában igaz honra leltél,
Táltosok serege óvja minden lépted.
Intő szavad élesebb minden fegyvernél,
Nemzetünkért harcolsz, sorsunk óvod, véded.
Hőseid Benned élnek, Te hőseidben,
Hiszek abban, mit Tőled olvasok, hallok.
Tisztelem emléked, tanúm rá az Isten,
Kopjafáid előtt mélyen fejet hajtok.
2010. november 30.
