a Feltámadás, vagy újászületés
Szóval, az úgy történt, ...
hogy
...
szűkített kis családomnak van egy közös szülinapja.
1990. február '23.-án Borival, és Ágival újá születtünk.
Mint azt már voltam bátor megemlíteni, Ági Kanizsai lány.
Illetve ez nem jó megfogalmazás, hiszen Ő pontosabban szólva Nagykanizsai.
Mert azért azt tudni illik, hogy a krobotoknál, (a krobotok, Croatia, azaz Horvátth országh lakói. ... Na ezt a hülye sutkát nem bííírtam kihagyni.) létezik egy Kanizsa nevű település.
Akkoriban a rokonsághoz még 2-3 hetente jártunk le, látogatóba.
Áginak még szűz volt a jogsia.
És fiatalokként még csak 1 autónk volt, amit 95%-ban még ÉÉN vezettem.
Ez konkrétan úgy nézett ki, hogy odafele ÉÉN vezettem, visszafele meg ÉÉN piáltam.
A haza út úgy festett, hogy a család feltankolt minket minden földi jóval.
Ez alatt első sorban mindenféle kajákat kell gondolni.
A kocsi csomagtartója tele mindenféle krumplival, tojással, húsokkal, piacról beszerzett zöldekkel, a Jenő bácsitól kapott 2-3 kiló vargányával, 96%-os jugoszláv tiszta szesszel,lekvárokkal, savanyúságokkal, a legfinomabb kész ételekkel, é stb, é stb, é stb ...
A Hátso sorban középen a gyerekülés, ami mostanra már kötelező, de akkoriban nagyon kevesen gondolkoztunk úgy, hogy ez életet menthet.
Már pedig életet mentett.
A gyerek két oldalán meg a ruháink, és egyéb utibatyuk.
Ági a fosőr ülésben pöffeszkedett, szerénységem, pedig az anyósülésbe degradálva csendben duzzogtam, egy rumos üveg társaságában.
Ha valaki vizuális típus, akkor az már látja, hogy ki voltunk tömve, mint a deles busz.
Az időjárás is félig kegyes volt hozzánk, hiszen február '23.-án simán lehetett volna egy kis hóvihar, kevéske tornádó erejű szélfújással, ami még jól meg is kavarja a porhavat, és egyéb nyalánkságok.
Ezzel szemben megelégedett azzal, hogy szürke minden, egy pici szelecske, és szemerkél az eső.
DE!
Ágnes asszony mint kiderült, farkasvakságban szenved.
Mielőtt Pityus úgy gondolná, hogy híres ember lett, elmondanám, hogy erről szóóó sincsen, de a kórság másik neve, a szürkületi vakság.
Mára már tudom, hogy ez tud fájni is.
Legalább is nekem.
Ja, és a gyereknek is.
Hát ilyen körülmények között neki lódulunk a haza vezető útnak.
Borika megkímél minket, amennyiben még az út legelején halkan elalszik.
Aki már utazott 2 éves gyermekkel 210 km-t, az tudja értékelni, hogy ez mekkora segítség.
A gyerekülés szerencsére igen jó kialakításu, mert Bori feje nem esik előre, hanem a feje két oldalán kialakított támaszra tud buccantani.
Szája nyitva, a nyála csorog.
Igen jóóól aluszik.
Először jön a zalai erdőség.
Csudálatosan szép útvonal, sok kanyarulattal, viszont jó széles. Mintegy háromnegyed óra múlva elérjük a balcsit.
Sosem fogjátok elhinni, hogy mi az első balatoni település!
Csak azért árulom el, hogy nehogy valaki idegösszeomlást kapjon:
Hát természetesen Balatonkeresztúr!
Tudatlanok kedvéért, ez maga a Láp.
Akkoriban még nem lévén ilyen hosszú a bán, elmondom, hogy a balatoni településeken mindegyiken végig kellett hajtani.
A déli partot legalább 500-szor jártam be, oda-vissza.
A mai napig annyira a fejemben van, hogy ha a régi hetesen megyünk, ÉÉN mindig pontosan megmondom, hogy hol vagyunk.
Aztán elérkeztünk a Zsidófok- Júdapest között húzódó, első, azaz akkoriban még egyetlen autópályánkhoz.
Amiről eszembe jutnak Hofi Géza szavai, mely szerint:
"Magyarországon 700 km autópálya van.
Persze!
Zsidófok, és Júdapest között egymáson!"
Na, ennek is túl vagyunk a felén.
Egészen konkrétan már elhagytuk Fészkesfehérvárt.
Az idő szürke.
Az eső pöszmötöl.
Bori kómázik.
Engem is kezd elnyomni az alkohol által okozott buzgóság.
Kattogásra ébredek.
Mondok Áginak:
- Ez meg mi a szar?
Hát bizony Ő aztán honnan tudja.
Addig ÉÉN már túl voltam 1000000 km-en.
Őmeg akár már a 10000-nél sem tartott.
Aztán megfogtam a kormányt is.
- Hű! Vazze! Ez ráz...
A következő pillanatokban minden villámos gyorsasággal történt.
A belső, azaz az előző sávban autóztunk max 110-zel.
Egyszer csak azt látom, hogy rohamosan közeledik a két autópálya sávot elválasztó Tamariszkusz bokor sor.
Ha már ott vagyok, elrántom a kormányt jobbra.
Teljesen fölöslegesen, mert akkor már a bal első kerék az esős, nedves füvön csúszik arra, amerre ő akar.
Persze nem akar vissza csúszni az azfaltra, hanem rongyolunk neki a Tamariskának.
Neki rombolunk a bokroknak.
Fordul a föld.
Még a fejre állás pillanata megvan.
Aztán valószínűleg kimaradt néhány másodperc, talán egy perc is.
...
Bocsánat!
Egy kis időre abba kellett hagynom az írást, mert valószínűleg azóta sem idéztem fel magamban ennyire részletesen az eseményeket.
Kicsit el kezdett remegni a kezem.
Wodka. Sör.
...
Folytatom.
Az első emlék, az, hogy Bori torka szakadtából ordít.
Megnyugvás.
Ő legalább már él.
Aztán Ági halk nyöszörgése. Oké!
Ő is él.
Kinyitom a szemem. Életemben előszőr imádom a román autógyártást. Ugyan is azt tapasztalom, hogy hanyatt fekszem, a Dacia 1310 típusú személygépkocsinkban, és felettem mondjuk vagy 10 cm-rel a kocsi plafonja.
Vissza idézem a történteket.
Valószínűleg a kocsi ülés olyan szar volt, hogy még akkor eltört az üléstámla, amikor megmásztuk a Tamariskát.
Így aztán, amikor a kocsi leesett a bokorról a feje tetejére, addigra ÉÉN már hanyatt feküdtem, köszönhetően a román ipar kíváló termékének.
Ezt ugye egy villanás volt konstatálni.
Ilyenkor jön be az egyetlen pozitív tulajdonságom, miszerint, a stresz helyzetekben gyorsan, és jól tudok dönteni, és cselekedni.
Majd a végkifejlet után ráérek pánikolni.
Tehát azonnali cselekvés.
Először ki oldom a saját biztonsági övemet.
Hasra fordulok, és megnézem, mi van a Borival.
Addigra már emberi lábakat látok a hátsó ablak mögött.
Hurrááá!
Van segítség!
Bori éppségben, egészségben.
Valahogy először Őt kell menteni.
Dilemma.
A gyermek fejjel lefelé lóg.
Ha nem kapcsolom ki, akkor, hogy a picsába jut ki?Ha kikapcsolom, akkor?
...
Döntök.
Kikapcsolom.
Fejre esik.
Kicsit kilyukad a feje.
Ordítok, mint fába szorult féreg, Hogy:
- A GYEREKET VEGYÉK KI!
A GYEREKET VEGYÉK KI!
A GYEREKET VEGYÉK KI!
Mivel borika előzőleg épp fejre esett a törött üvegcserépbe, a homlokán, a legvérzékenyebb területen keletkezett rajta egy max3 mm-es vágás.
Cserébe, a piros körömcipő, aki kikapta kezemből Borit, rögtön el is ájult, amikor meglátta a gyermek állig vérben úszó arcát.
Szerencsére addigra ért oda a mentő, és a piros cipőt rögtön le is ápolták.
Közben kikapcsoltam Ági biztonsági övét is, mert el tudta mondani, hogy olyan pózban szorult be a kormány alá, hogy nem éri el.
Kikapcsoltam.
És magára kellett hagynom, hogy ÉÉN a betört ablakon keresztül el tudjam hagyni a roncsot.
Kimásztam.
Rajtam egy hófehér hosszú ujjú póló volt.
Azt már csak akkor vettem észre, hogy ÉÉN is pontosan ott sérültem meg, ahol borikám.
Először kerestem a szemüvegem, majt megtaláltam, és föltettem.
Mire tudatosult bennem, hogy miért piros minden, addigra már az egész pólóm, szó szerint vééér vörös volt.
Ehhez magamra öltöttem az okulárét, ami szintén nem zöld napszemüveg volt, addigra a piros topánka ismét elájult.
Még mindig nem volt érkezésem Vele foglalkozni, mert azonnal vissza kellett csúsznom Ágiért.
A mentősök segedelmével Őt is kirángattuk a romból.
Már volt időm körül nézni. A látvány pocsékos volt.
Mi történt?
Megvizsgáltam a gumikat.
Azonnal a szemembe ötlött, hogy a bal első keréken egy kb 6 cm átmérőjű lyuk tátong.
Megint a villanás.
A defekt elkapta a kormányt, és a kezdő sofőr azonnal belelépett a fékbe, mint biztos mentsvár.
De az vesse az első követ rá, aki ezt nem lépte volna meg, kezdőként egy ilyen helyzetben.
Innentől a többit már leírtam.
A következő kép:
- a mögöttünk lévő 50 méteren szene szarta szórva a krumpli, a törött tojgel, a parapicsa, az újhagyma, a vergánya, a
...
Ekkor mögöttem egy hang csendben megjegyzi, hogy:
- Csöpög a benzin.
- Le kéne venni a gyújtást, nehogy valami robbanjon.
- Vazze!
És ismét beugrottam a fém halmazba.
Gyújtás le, kulcs ki.
Győztünk.
Kimászás.
Addigra már a Yard is megérkezett.
Nekem menni kellett a fehérvári kórházba, a gyerekkel.
Ágit ott kellett hagynom, mint a baleset okozóját a gonosz randőrök martalékaként. Szerencsére, addigra a bámészkodó közönség elkezdte össze szedni a szétszórt cuccainkat.
Azt csak később tudtam meg, hogy amit összeszedtek, azt mind a saját kocsijukba pakolták be.
Na jó. Ez csak szemétség volt.
Lényeg, a lényeg, elindultunk a kórházba.
Ez az ötvenkettes kavicstól, pest felé úgy működik, hogy el kell menni az Agárdi leágazóig, majd onnan vissza menni a Nagyfaluba.
Mire el értünk a lejáróig, addigra Bori teljesen magához tért.
A doki bácsi teljesen gyerek barát volt, úgyhogy csak a kislányt faggatta.
- Hogy hívnak?
Honnan jöttetek?
Mi történt?
Hol laktok?
Stb, stb, stb.
...
Mivel Borikám mindenre hibátlanul válaszolt, ezért nagyon megkedvelték.
Nekem csak annyi dolgom volt, hogy minden kérdés után rám nézett a doki bácsi ,hogy igaz-e, amit a lány mond.
ÉÉN csak mindig bólintottam.
Aztán Borika egyszer csak megkérdezte:
- Most mentőautóban vagyunk?
- Igen.
- És miért nem szirénázunk?
Mire egy hang nélkül a fosőr bácsi bekapcsolta a szirénát.
Tök üres úton, ordító szirénázással érkeztünk meg a kórházba.
Ott az ügyeletes doki bácsi ellátott minket.
Először megmutatta, hogy hol tudunk megmosakodni.
Miután már számára is tiszta volt, hogy a sérüléseink nem tartoznak a komoly kategóriába, először a bori sebét ragasztotta be egy lila bőrragasztó kenőccsel, majd az ÉÉN búrámat is leáápolta.
Előtte persze röntgen, és egyéb vizsgálatok.
...
Addigra Ágiék is megérkeztek, az autómentővel.
És így együtt végre haza, Nagykovácsiba.
Éjfélkor otthon is voltunk.
Borika persze, mint akivel semmi sem történt, már javában aludt.
Bevittem az ágyába, és Ő hibátlanul aludt tovább.
Aztán a kocsit leeresztette a faszi, Majd elhúzott a Fészkesfővárosba.
Na, most jöhet a PÁÁÁNIK!
Mi még Reggel 6-ig unimukoztunk, és rágcsáltuk a szart, amin élve túl jutottunk.
Hétfő reggel felszálltam a megfelelő buszjáratokra, és bementem a munkahelyemre.
Ott rögtön meg is tudtam, hogy még aznap el kellene mennem Beremendre, Pécs alá, az ország leg délebbi településére, a cementgyárba.
Mondtam:
- Oké! Csak kocsi az nincs.
És előadtam a rablómesét.
És akkor ott ccsoda történt.
Megkaptam életem első személyi használatú személygépkocsiját.
Egy Dacia 1310-es tipusú autókát.
És másnap, miután jóóól kijózanodtam, minden folytatódott ott, ahol abbamaradt.
Hát ez volt újászületésünk története.
Valószínűleg most szabadultam meg a tehertől, azzal, hogy kiírtam magamból.
Köszönöm, hogy meghallgattátok.
Pusza: Matula
U.I.: Az igazság az, hogy nem teljesen húsvéti, és nem is teljesen vidám a sztori, de az újászületés kapcsán ma ez jutott az eszembe. És örülök neki, hogy 21 év után sikerült túl tenni magamat még egy nyomasztó enmlékemen.
Bocs.
