A VÖLGY
Mottó:
Szakasz az élet, rövid, egyenes ítélet.
Minden pont, amit kiszúrtál,
Része annak, ami az egyenesben rád várt, vagy vár.
Végtelen ponthalmaz, mit megéltél,
Rövid a szakasz, amit a földön éltél.
A szakasz része az egésznek,
A végtelennél is nagyobb örökkévaló térnek.
Édeskés büdös lehelet szaladt át a tájon.
A Nap halványuló korongja a látóhatár széléről eregeti sugarait a vörösen izzó esti
félhomályba.
A Föld méltóságteljesen viseli fekélyes sebét, amit évezredekkel ezelőtt a mindent elborító
nagy víz mart a testébe, és amelynek mélyén a szennyesen hömpölygő Ibina folyam hordja
bűzös hordalékát a közeli hegyekről.
A sorstól gáncsoltak életét megnyomorító völgy egyeduralkodóként zárta magába a
megbotlottak, alsóbb társadalmi rétegekbe született emberek tömegét.
Az élet a völgyben nem az életről szól, hanem a létről. Ma, aki a völgyben túlél egy napot, az
a völgyben élő társadalom szerencsés harminc százalékához tartozik.
A völgyben az emberek cafatokban lógó bűzös rongyokban ülnek a számukra kialakított
élettérben, a völgy oldalába bevágott párkányzatokon.
A párkány, amelyen ültem, nem volt nagyobb egy kiterített ágylepedőnél.
Itt mindenki horgászásból tartotta fenn az életét.
Akik felülről estek a völgybe, ritkán tudtak megkapaszkodni egy-egy párkányzatban, ami a
tovább létezést jelenthette a megbotlottnak.
Ha nem sikerült zuhanás közben megkapaszkodnia, akkor menthetetlenül zuhant bele a sártól,
és emberi hulláktól büdös Ibina folyóba.
A tősgyökeres ittszületettek közül is csak a legszerencsésebbek némelyike hajózhatott a
folyón, és halászhatott igazi halászhálóval a nagyobb fogás reményében.
A megkapaszkodottak kénytelenek voltak beérni egy horgászbottal, amit felülről dobtak
utánuk a könyörülők.
Ritkán akadt a horogra valami ennivaló, éppen csak annyi, hogy erőt biztosíthatott a pecabot
megtartásához és a zsákmány kiemeléséhez.
Aki felülről esett ide, nem mind a maga hibájából botlott meg.
Voltak, akiket a fennsíkon lakó emberek löktek a völgybe, bár itt ezt, ha már leestél, nem
vizsgálják, nem is lenne értelme, hiszen a helyzetén ez semmit nem változtatna a
megbotlottnak.
Itt mindenki, aki él, megbotlott és távol van az anyagi, társadalmi érvényesüléstől, korra,
nemre való tekintet nélkül.
Vannak itt volt ügyvédek, cipészek, miniszterelnökök.
Nekem például a szomszédom egy botlott nőgyógyász orvos, akit a kollégái löktek a
szakadékba, koholt vádak alapján.
A főorvosi poszt várományosaként került ide, mert a kollégái egy gyors akcióval lelökték a
szakadékba, hogy örökölhessék a méltatlanná vált jelölt elől a főorvosi posztot.
Érdekes, hogy az ezen az oldalon lezuhantak nagy százalékát úgy lökték le felülről, és nem a
maga hibájából botlott a völgybe.
Persze láttam simán megbotlani embereket is, a szemközti oldalon pecázó botlott egy
öngyilkossági kísérlet nyomán nyomorította meg magát, és került a völgybe.
Én egy emberi gondatlanság következtében néhány hónapja, három ember "segítségével"
zuhantam a szakadékba.
Szerencsémre egy olyan helyen, ahol volt néhány kiszögellés a falban.
Zuhanás közben torkom szakadtából őrjöngtem, a biztos halál tudatában, amíg el nem süvített
mellettem egy gyorsan közeledő nagyobb kiszögellés.
A döbbenettől magamhoz térve kinyitottam a szemem, és felismertem, hogy a fal mentén
zuhanok, amelyből helyenként kiszögellések nyúlnak előre a mélység fölé.
Szabadesésben súlytalanul igyekeztem a zuhanás közben irányítani magam.
A kezeimet használva légi kormánylapátként egy kiszögellés fölé irányítottam magam, és
iszonyatos sebességgel közeledtem a párkány felé.
A sebességtől megrémülve gyorsan eltávolodtam a közeledő párkánytól.
Amikor megközelítettem, előre nyújtottam a kezeimet és a körmeimet belevájtam a párkány
sáros szélébe.
A sebességem jelentősen csökkent és megpróbálkozhattam a következő párkányon való
landolással.
Hatalmasat csattantam a kiszögellésen és a nyálkás sáron lecsúsztam a közvetlenül alatta lévő
párkányra, ahol pár napig eszméletlenül hevertem.
Miután magamhoz tértem, láttam, hogy a párkány elég nagy ahhoz, hogy leülve a hátamat a
völgy falának támasztva a kinyújtott lábam éppen elfér, és csak egy kicsit lóg le a párkány
széléről.
Az elmúlt hónapok alatt alig ettem valamit, mert az utánam dobott pecabot végén csak egy
meghajlított gombostű fityegett, ami nem igazán akadt az üres horogra kapó halak szájába.
Néha egy öngyilkosságba keseredett apró keszeg azért az én horgomat is kiválasztotta, hogy
véget vessen a vízi élet sanyarú sorsában vergődő, ikrakortól a kamasz halkorig terjedő, sáros
vízben úszkáló unalmas életének.
El voltam keseredve, őrjöngeni, toporzékolni szerettem volna, de a kiszögellés túl kicsi volt
ahhoz, hogy kitombolhassam magam a bennem felgyülemlett feszültségek mértékének
megfelelően. Egy-egy önkívületi kitörésben könnyen leeshettem volna a mélybe. Egy hét
apátiába fojtott őrjöngés után lázadni kezdtem a sorsom ellen.
- Micsoda rohadt mocskos gazemberek voltak, akik szinte szánt szándékkal löktek a mélybe!
A harag érzései tébolyodott öngyűlöletbe fordultak át. Az ebből növekedő passzív ellenállást
a gyomrom hangos követelőzése szakította félbe.
Kezembe ragadtam a hosszú damillal és erős nagy orsóval ellátott alkalmatosságot és
belógattam a mélyben örvénylő sáros folyóba, hogy túléljem a következő napot is.
Nap nap után telt, és a bennem felgyülemlő feszültség élni akarásba csapott át.
- Akkor is ki fogom bírni, akkor is túl fogom élni. Kimászok ebből a gödörből!
Minden este mérleget készítettem, hogy milyen stratégiákkal élhetem túl, győzhetem le a
völgyet.
A halfogás túl ritka volt ahhoz, hogy elegendő erőm legyen az esetleges terveim
kivitelezéséhez.
A mélyben megakasztott halak nagy százaléka lecsúszott a gombostűből eszkábált horogról.
Rájöttem, hogy a horgot érdesítenem kell valahogy, hogy ne csússzon le a zsákmány a
horognak majmolt gombostűről.
Találtam is a falon egy érdes, kemény kavicsot, ami félig a falba volt ágyazódva.
Lábujjhegyen állva el is értem, és ezen érdesítgettem a horgot.
Statisztikát vezettem minden nap, hogy a dorozmásabb horoggal hogyan változik a horogra
akadt és a ténylegesen kezembe kerülő halak aránya.
Minden nap igyekeztem egyre érdesebbé tenni a horgomat, ami nem volt egyszerű, mert
minden tagomat meg kellett feszítenem, hogy elérjem a falból kiálló kavicsot.
Másfél hét múlva a megakasztott halak és a kifogott halak aránya nem javult tovább, és már
csak az arány romlásakor kellett csiszolgatnom a horgon, ami sok energiát spórolt a fáradt,
eltunyult izmaim számára. Végre megkezdhettem az igazi tervek kifundálását, mert éreztem
magamban annyi erőt, hogy majd cselekvésre is tudom fordítani az elméleti terveimet.
Naponta néhány órát csak arra szántam, hogy nézelődjek és felmérjem a terepet, rajzolgassam
a párkány sáros felszínére az esetleges mászási útvonalakat, amelyeket meg kell tennem a
falon.
A falnak néhány szakaszára semmilyen elképzelésem sem volt, de hát azzal a szakasszal
ráérek akkor foglalkozni, ha néhány párkánnyal feljebb leszek.
Hihetetlen magasságban volt a fal teteje, de ha csak erre néztem volna, akár mindjárt le is
vethettem volna magam a mélybe.
Nem, nem, nem adom fel. Ha meghalok, úgy haljak meg, hogy tettem magamért valamit, és
büszke lehessek magamra a másvilágon, hogy legalább harcoltam az enyészet ellen.
Elérkezett az indulás előtti este. Megtömtem a nadrágom és a kabátom hasadékait a néhány
napja gyűjtögetett piros szárnyú keszegekből álló aranytartalékaimmal, és hamar elaludtam.
Erőt szerettem volna gyűjteni a másnap hajnali induláshoz.
Megérkezett a hajnal, a völgyben mindig jelenlévő köd ma reggel elmaradt. A hajnali
napsütés megvilágította a szakadék felém eső csupasz falát.
Ki fogok jutni, ez a hónapok óta elmaradt napsütés is arról kell, hogy szóljon, hogy biztosan
sikerülni fog, megmenekülök!
A horgászbotot hátrahagyva - hiszen úgysem érne le a damil a felsőbb szintekről abba az
undorító löttybe, amit az itt élők folyónak csúfolnak, és amiből csak iszapszagú, büdös
keszegeket lehet fogni -, indultam a falon felfelé.
El kell érnem valamit, nem maradhatok tovább áruló módon a számomra kijelölt embertelen
szűk vesztőhelyen.
Másztam felfelé a nedves sziklafalon, lapultam a sziklára, és helyet kerestem a lábamnak,
hogy biztosan megállhassak egy kiszögellésben, hogy új kapaszkodót találhassak a kezemnek.
Sokszor csak néhány ujjal voltam kénytelen megtartani a súlyom.
Ilyenkor örültem igazán a hónapokig tartó erős fogyókúrának, amit kibírtam a szikladarabon.
Elhagytam néhány párkányt, ahol senki sem ücsörgött. Az egyik párkányon találtam egy
pecabotot, amit az előző lakó hagyott hátra. Valószínűleg ő is leugrott, vagy leszédült a
mélybe, mint mindenki más, aki elgyengül, vagy feladja a küzdelmet.
Egyetlen párkányon sem voltak halottak vagy emberi csontvázmaradványok.
Sosem halt meg senki sem a falon, hanem a völgyi hagyományoknak megfelelően, amikor az
ember érzi a végkimerülés utolsó szelét, beleszédül, vagy leveti magát a mélybe. Ha esetleg
valaki feljutott a fennsíkra az fennmaradt, és erről soha senki sem szolgálhatott semmilyen
bizonyítékkal a völgyben élők számára. Hallottam ugyan néhány mendemondát egy emberről,
aki nem zuhanással került a völgybe. Némely elmebeteg fantáziáló azt képzelte, hogy valaki
valósággal leküldte a völgybe azt a szerencsétlen embert.
Fél füllel hallottam a legenda továbbfűzött változatát, ami megdöbbentett, és bebizonyította
számomra, hogy az élni akarás micsoda fantáziálásra ragadtatja el az emberi elmét.
Néhány elmebeteg azt állítja, hogy a fickó belezuhant a folyóba, és kimászott belőle.
Feljutott a falon és elhagyta a völgyet.
Nem hittem benne, de ez a kis mese most jól jött, mert lassan közeledtem ahhoz a szakaszhoz,
ahonnan nem tudtam, hogyan tovább.
Az útvonal, amelyet kiválasztottam a mászáshoz, kissé megtréfált. A legközelebbi párkánytól
kis ívben elkanyarodott, és éppen hogy csak nem értem el a kinyújtott szabadon maradt
kezemmel a párkány szélét.
Ha, ha! Most mit csináljak?
Ez volt az utolsó párkány, amit felnézve láttam magam előtt. A gödör széle még negyven
méterre magasodott felettem, és egyáltalán nem tudtam, hogyan tovább.
Nem lehet túl sokáig kapaszkodni mozdulatlanul, egy helyben a sziklafalon, mert
elgémberednek az izmaim és lepottyanok a falról, mint egy elaggott légy az üvegablakról.
Valahogy ki kéne találni, hogy juthatnék át a párkányra.
Nem lehet, hogy nincs megoldás, ha már eljutottam idáig! Kiabált bennem a reménység.
Körülnéztem, és erősen megvizslattam magam körül a sziklafalat. Rámeredtem a párkányra,
mintha közelebb húzhatnám a szemeimmel az otromba szikladarabot. Sietnem kellett az
ötleteimmel, mert az ujjaim már eléggé elgémberedtek. Közelebb húznom a sziklát ugyan
nem sikerült, de felfedeztem a párkány szélén egy kiálló nagyobb kődarabot, amibe esetleg
megkapaszkodhatnék. Eszembe jutott a régi macskám, aki minden átmenet nélkül helyben
állásból felugrott a szekrény tetejére. Ugyan én nem vagyok macska, de az a kiálló kő sincs
olyan távol, mint a macskának anno a szekrény teteje.
Ellöktem magam a faltól és elértem. A természet által kialakított fogantyút? Nem tudom. Az a
lényeg, hogy ott volt.
Felkapaszkodtam a párkányra és kifújtam magam. Feszült volt minden porcikám, elég volt a
harcból, másztam már eleget, fáradt voltam és ingerült.
Néhány gondolat társaságában lefeküdtem. Lassú átmenettel tűnt el a határmezsgye a
gondolataim és az álmaim között.
... Átléptem az álom küszöbén.
Ébredés után kesernyés ízű rossz szájszaggal bámultam körbe a horizonton.
Láttam a völgy mélyén az érré zsugorodott utált folyót, a falon kidudorodó ezernyi párkányt,
amin sejtelmes valószínűtlenségben apró görcsbe szorult lények eszelősen lógatták a
pecabotjaik végét a mélység felé. Több órát ücsörögtem, és mély sóhajtásokkal próbáltam
megszabadulni a mellkasomat nyomó kegyetlen aggódástól. Kerestem az öntudatlanságban a
felszabadulás lehetőségét, de ez olyan volt, mintha egy mély sárban próbáltam volna
megtalálni az erdei tiszta levegő hűs érintését.
Lefeküdtem hassal a sáros párkányra és belesüllyedtem az önsajnálatba. Meddig süllyedhet az
ember önmagába? Itt voltam a hihetetlen magasságban a legmagasabb párkány szélén, de a
legmélyebb veremben voltam, amelybe ember belelökheti a saját lelkét.
Azon gondolkodtam, hogy ha ez így folytatódik tovább, akkor elevenen fogom széttépni a
saját lelkemet. Csak magammal szúrok ki, ha tovább kéjelgek az önsajnálatban.
Talpra ugrottam és néhány erőteljes rúgással leráztam magamról a halálos ernyedtséget.
Fel kell jutnom a falra!
Kiáltottam torkom szakadtából.
A völgy kétszeresére hangosította a kiáltást és őrjöngő hangerővel verték vissza a rettentő
falak a torkomból felszakadt konok eltökéltséget.
Felállva észrevettem, hogy a párkány hosszabb a megszokottnál, négy-öt méter hosszan nyúlt
a fal mentén, és legalább egy méterrel szélesebb is volt az átlagos méreteknél.
Sétálgattam egy kicsit a fal mentén és megfigyeltem, hogy a fejem fölött a fal már nem
sziklából, hanem finom laza szürke homokból áll.
A harmadik fordulónál észrevettem, hogy a fal tetején lázas igyekezettel elindult valami
mocorgás. Emberek jelentek meg és felém mutogattak.
Egy kötél kezdett zuhanni a magasból az arcom felé, félreálltam, nehogy a nehéz kötél
lesodorjon a párkányról. Mire a kötél elérte volna a párkány alját, megállt a lábszáram
magasságában. A zsigereimet megérintő zsibbadt eksztatikus öröm belém fojtott minden
értelmes emberi kifejezést, és artikulálatlan őrjöngés, sikoltozás, ujjongás formájában tört fel
belőlem a döbbent csodálkozás.
Gondolkodás nélkül megragadtam a kötelet, és remegve kapaszkodtam rá, mint egy kismajom
az anyukája karjaiba, mikor az anyai gondoskodás egy lenyújtott szőrős, erős karban
nyilvánul meg.
A fennsíkon lakó jóemberek megfigyelő csapatokat szerveztek, hogy a nagyritkán megjelenő
menekülteket a reménységszikláról kiemeljék.
Bár a negyven méter magas fal és a laza homok nem sok reménnyel kecsegtetett, hogy a
mentőakciónak bármilyen eredménye is lehet, de az évek alatt kialakult mentőszolgálat sosem
adta fel, hanem szüntelenül kutatták, hogy melyik reménységsziklán jelenik meg valaki.
A fal mentén jobbára ugyanabban a magasságban hetven úgynevezett reménységsziklának
nevezett kiszögellést figyeltek a kiküldött megfigyelők.
Ahhoz, hogy valakinek is esélye lehessen a völgyből való kijutásra, először ezeket a sziklákat
kellett elérnie.
Évente egy-két menekülőnek sikerült a reménységsziklák valamelyikére felkapaszkodnia, de
soha senkit sem sikerült még a homokos partoldalon felhúzni. A jóemberek mégsem adták fel,
mert hittek abban, hogy a sötétségben élőknek egyszer világosság gyullad a sötétben, és akik
a halál árnyékában ülnek, azoknak egyszer nagy világosság támad a sötétből. Ők ismerték a
legendában szereplő embert, aki küldetésből ment a völgybe, lejutott a folyó mélyére, és
kijőve a vízből, elhagyta a völgyet.
A reménytelen mentőakciók ellenére, valahogy mégis néhányan elhagyták a völgyet...
A ledobott kötél végén egy jókora csomó volt, hogy ráállhasson az utazó, ha esetleg nem tud
kötelet mászni. Így talán kihúzhatják a gödörből.
Való igaz, az idáig feljutók szinte egyike sem tudott már kötelet mászni, mert igen fáradtak,
kimerültek voltak az alultápláltság és a kimerítő mászás miatt. Én sem tudtam mászni, de
ráálltam a kötélre és remegve vártam, mi történik. Néhány másodperc múlva a kötél elindult
velem felfelé.
A homokos falat bemélyedések, kisebb homokos padok szabdalták.
A fal mentén kezdtem emelkedni körülbelül egy méter távolságban, de ahogy egyre
magasabbra húztak, úgy kerültem közelebb a falhoz.
Nem sok méter után láttam, hogy a kötél egyre inkább bevágódik a falba, és kezdek
ereszkedni vissza a reménységszikla felé. Eszelősen kapaszkodtam az életemet jelentő
kötélbe, és néma merevséggel tátottam a számat, hogy a kötél mit művel a falon.
Hiába erőlködtek felülről a jóemberek, a kötél annál jobban bevágódott a falba. A merev
csodálkozásból magamhoz térve megpróbáltam feltámaszkodni egy-egy homokos
mélyedésben, kiszögellésben, de azonnal beomlott a homokos talaj a kezem alatt.
A fal a kötelet markoló öklömet tolta lefelé a kötélen, mivel a kötél teljes egészében
bevágódott a falba és eltűnt a homokban.
A kötél úgy tűnt el a falban, mint a felhevített kés a friss vajban.
A jóemberek rendületlenül hitték, hogy egyszer ki tudnak húzni valakit a gödörből, és tovább
húzták a kötelet. Ezzel valósággal lehámoztak a kötélről, és visszaestem a párkányra.
A kötél vége kissé megakadt a falban, de egy nagyobb rántás után az is eltűnt a puha
homokban.
Vége.
Innen nincs út se felfelé, se lefelé. Reménytelenül rogytam a sziklafal tövébe, és tompa
zavarodottsággal kapargattam a sáros párkányt az ujjam végével.
A hosszúra nőtt körmöm alatt felgyűlt a sár, és játszani kezdtem, mennyi sár is fér el a
körmöm alatt?
Valóságos kis gombóc gyűlt fel a körmöm alá. Amikor tele lett a körmöm alja, kipucoltam a
sarat, és egy kis gombócot gyúrtam a tenyeremmel, és letettem a jobb kezem mellé a másik
oldalra.
Néhány óra elteltével egy kis gombócokból álló kupac volt a combom mellett.
Nem volt tervem, és gondolataim sem voltak, csak gépiesen gyártottam a galacsinokat.
A következő adag összegyűjtése közben a körmöm hátborzongató csikorgással beleakadt a
csupasz sziklába.
Undorral futott végig a hátamon a hideg, és bambán odanéztem.
Egy kisebb mélyedést vájtam a sárba és a sár alól feltetszett egy "p" betű.
Közelebb hajoltam, és az orromat majdnem a sárba nyomva meredtem a sziklába mélyen
bevájt "p" betűre. Mintha egy másik betűnek a szárát is látni lehetne a "p" betű mellett.
Lázas igyekezettel és tíz körömmel kaparni kezdtem a sarat magam előtt.
Egyre több betű tűnt fel a sár alól.
Három órai körmöt, idegrendszert feszítő munka után egy egész összefüggő szöveg szabadult
fel a sár alól. Jobban megfigyelve három különálló írás, határozott vonalakkal elválasztva, jól
olvashatóan bevésve tárult a szemem elé.
Lement a nap, és sötétbe burkolta a völgyet az éjszakai tompa tehetetlenség. Elhallgattak a
völgy mélyéből jövő hangok.
Csendes izgalommal vártam az éjszaka végét.
Mi lehet vajon odaírva? Az ujjaimat kíváncsian végighúzva a mélyen bevésett betűkön,
próbáltam kitapogatni a szavak jelentését.
Éreztem, hogy erre a kősziklára bevésett üzenet nekem szól. Mint a hieroglifák, valami távoli
világból hordozhatják számomra a szabadulás lehetőségét ezek a régtől elfeledett vésetek.
Szomjasan ücsörögtem a sziklán és azon ábrándoztam, hogy lehet, hogy a felirat valami titkos
ajtó megoldása, valahol a fal mentén.
Lelki szemeimmel láttam, amint megnyílik egy sziklába vájt titkos ajtó, és bevisz a szikla
gyomrába vezető alagútrendszerbe, ahonnan az ősvilág kincseit rejtő kamrák nyílnak. És
gazdagon térhetek a felszínre.
A gondolataim megelégítettek, és az ábrándjaimmal jóllakott lélekkel lassan álomba
merültem.
A hajnali napsugárral keltem, és azonnal a kőbe vésett betűk fölé hajoltam. Mindjárt láttam,
hogy egy számomra itthagyott üzenetről van szó.
A három részre osztott mondanivaló első felében ez volt olvasható:
Elindultál a mélyből,
Feljutottál a pocsolyától,
Nem vagy messze az égtől.
Mert a szíved tüzet kapott,
És fellobbant a szikrán.
Másztál felfelé,
Raktad a kezed, lábad a sziklán.
Eljutottál a képességeid végére,
A lábadat tetted az örök reménységre.
Elfogyhat az élet,
A reménység mindig éltet,
A reménység soha meg nem szégyeníthet.
Lassan kimérve olvastam a szavakat, figyeltem, hogy semmi lényeges információ ne kerülje
el a figyelmemet.
- Hiszen engem itt vártak! - kiáltottam fel hangosan.
És mohón, mint aki nem hisz a szemének, még egyszer elolvastam a szöveget.
Feloldódott a lelkemről a régről ráfagyott magány. Nem vagyok egyedül, valaki gondol rám.
Perzselte a lelkemet a felismerés.
Folytattam tovább a vésetek tanulmányozását. A második szakaszban ez volt olvasható:
"S amint távozott, meglátott egy születésétől fogva vak embert. Tanítványai megkérdezték
tőle:
- Rabbi, ki követett el bűnt: ő vagy a szülei, hogy vakon született?
- Sem ő, sem a szülei nem követtek el bűnt - felelte Jézus -, hanem azért lett ilyen, hogy
Isten tettei láthatóvá váljanak benne. ... Miután ezeket mondta, a földre köpött, a köpéséből
sarat csinált, és rákente a sarat annak a szemére.
- Menj el - mondta neki -, mosd le a Siloám medencéjében! ... Az el is ment,
megmosakodott, és úgy jött vissza, hogy látott."
Úgy látszik, ez egy történet.
Lehet, hogy a titkos ajtó leírása a harmadik részben lesz.
"Jeruzsálemben pedig a Juhkapunál van egy víztároló medence - héberül Beteszdának
nevezik -, amelynek öt oszlopcsarnoka van. Ezekben tömegével fekszenek a betegek, vakok,
bénák, megmerevedettek, paralízisben szenvedők, akik a víz megmozdulását várják, mert az
Úr angyala időnként leszáll a medencére, felkavarja a vizet, s aki a víz felkavarodása után
először lép bele, meggyógyul, bármilyen betegség gyötörte is. És volt ott egy harmincnyolc
éve beteg ember. Mikor Jézus meglátta, ahogy ott feküdt, s megtudta, hogy már hosszú ideje
van ebben az állapotban, megszólította:
- Akarsz egészséges lenni?
- Uram - válaszolta neki a beteg -, nincs emberem arra, hogy amikor felkavarodik a víz,
bevigyen a medencébe, és mire én odaérek, már belépett más előttem.
Jézus így szólt:
- Kelj fel, emeld föl a hordágyadat, és járkálj!
Erre ez az ember azonnal fölépült, fölvette a hordágyát, és fel-alá járkált."
Hol van az az ajtó! Idegesen bámultam az írásra.
Itt fogok megdögleni a sziklán, és valaki azzal szórakozik velem, hogy történeteket mesélget!
Idegesen belekapartam a vésett betűk melletti sárba.
Ki tudja, hány órám van még az életből, és valaki történelemórákat ad nekem ezen az
istenverte helyen.
Önkívületi haragban haraptam a szám szélébe. A vér az államon csurgott végig, és a számban
éreztem a vér enyhén sós, vas ízét.
A haragtól és a vér szagától elájultam.
Nem tudom mennyi időt töltöttem önkívületi állapotban. A nap már magasan járt, amikor újra
eszméltem.
Körülnéztem a napsütéstől csillogó párás levegőben.
A gyomromat marcangoló érzések: az éhség és a gyötrő kétségek nem engedték, hogy
apátiába zuhanjak.
Ismét elolvastam a sziklába vésett szöveget, mert emlékeztettek arra az emberre, aki elhagyta
nemcsak a völgyet, hanem még a folyó fenekéről is megszabadult.
Mi bizonyítja, hogy ez igaz... Honnan tudhatom, hogy nem akarnak-e becsapni...
Akár igaz, akár nem, nincs más kapaszkodó a kezemben, döntöttem!
A versből teljesen egyértelmű, hogy ezt az ide feljutóknak írták a sziklára. Kell valamilyen
megoldásnak lennie, hiszen ezt a helyet a vers a reménység helyének nevezi.
Ha a verset bevezetőnek tekintem, akkor a megoldásnak a történetekben kell lennie.
Elolvastam még egyszer a történeteket, mindkettőben az a Jézusnak nevezett ember
gyógyította meg azt a két embert.
A völgyből feljutó embernek is valami ilyesmit tulajdonítottak...
Nem hagyott nyugodni a gondolat, próbáltam összerakni az információdarabkákat.
Elképzelhető, hogy ez az ember másokért jött a völgybe, hiszen itt a történetekben csupa
olyan embereket említ a szöveg, mint akik itt vannak a völgyben.
Magatehetetlenek, kitaszítottak és megvertek. És ez a figura látható módon helyrehozta ennek
a két nyomorultnak az életét.
Az okoskodásaim eredményeként kialakult bennem az a meggyőződés, hogy a völgyben élő
emberek megmentésére jött ez az ember a völgybe. És az is egyértelmű, hogy nincs a
völgyben. De ha nincs a völgyben, akkor hogyan tudna segíteni az itt tengődőkön?!
Eszembe jutott a vers.
A vers ezt a helyet a reménység helyének nevezi. Vajon miért nem nevez a völgyben egyetlen
más helyet sem így, hanem csak ezt?
Egyértelmű, mert itt van Jézus, vagyis a róla szóló írás.
Lehet, hogy azért van nagy jelentősége ennek a helynek, mert innen ordítva meghalhatja a
hangomat.
Torkom szakadtából üvöltözni kezdtem :
Jééézuuuuuus, szabadíts meeeeeeg!!!
Zengett az egész völgy, ahogy kiáltoztam, de a visszhangokon kívül senki sem felelt.
Az öklömet összeszorítva, félig begörnyedve igyekeztem a legtöbb levegőt kipréselni
magamból, hogy akkorákat kiáltsak, ami egy emberi lénytől csak lehetséges.
Az ujjaim az erős ökölszorításban kifehéredtek, és egyórai kiáltozás után a hangom teljesen
elment.
Minden erőmet elvitték a hangok, és erőtlenül álltam a szikla tetején, mint egy kérdőjel.
Hol van?
Miért nem jön!?
Elfáradtam.
Kimerülve ültem vissza a párkány tövébe.
Miért nem halja meg a hangom? Kérdeztem magamtól könyörögve..., csendesen...
Rápillantottam a versre:
Elindultál a mélyből,
Feljutottál a pocsolyától,
Nem vagy messze az égtől.
Mert a szíved tüzet kapott,
És fellobbant a szikrán.
Másztál felfelé,
Raktad a kezed, lábad a sziklán.
Eljutottál a képességeid végére,
A lábadat tetted az örök reménységre.
Elfogyhat az élet,
A reménység mindig éltet,
A reménység soha meg nem szégyeníthet.
Szépen rímbe van szedve, és különös érzés, de valahogy megnyugtat. "...A reménység soha
meg nem szégyeníthet..."
Morfondíroztam.
Van-e élet a völgyön, és a bolygón túl, ahol a reménység soha el nem múl'...?
Élet a földi lét után, ahol a lélek megkapja, amire vágyott a földi lét során...?
Felszabadult mély sóhajtásokkal ültem a napfényben.
A kezeimet magam mellé letéve elhagytam magam, figyeltem a fejemben visszhangzó
reménységre.
- Szomjas vagyok, Istenem
Elégítsd meg a lelkem!
Eljutottam fel az égig,
A földi életem során a képességem végére,
És az örök reménységre.
Fogadd el az életem,
Emelj a völgyből ki engem...
Fellökött kis bogárként hanyatt fekve, feküdtem a nekem fenntartott életteremen. Minden
átmenet nélkül egy fehér fényű dicsőség lágyan megragadott, és a partoldalak érintése nélkül
függőlegesen kiemelt a völgyből.
- Ebből a gödörből csak a két part érintése nélkül tudsz kijutni. Ki kell, hogy emeljelek -
hallottam az Édesapám hangját.
A dicsőség kiemelt a fennsíkra, és miután földet ért a lábam, rögtön térdre estem és hálákat
adtam Istennek:
- Istenem köszönöm, hogy megszabadítottál,
köszönöm neked Jézus, hogy értem a mélybe leutaztál.
Te vagy az egyetlen,
Aki értem a folyóból is feltámadtál.
Köszönöm neked, hogy engem
A kősziklán megtaláltál.
Vágyom Uram arra, hogy a Völgybe visszamehessek,
És sok embert a te neveddel kimenthessek.
Vágyom arra, hogy a Völgy egyszer betemetessen,
Hogy minden mélység egyszer sík lapály lehessen.
Szeretnék Veled egész életemben együtt járni,
Az ételemet is veled egy tálból vacsorázni.
Át akarom, hogy itasson a jelenléted,
Életet hozzon sok nyomorult szenvedőnek.
Iga alatt nyomorodik a világ,
Halál kenyerével etetik a földet,
Azzal, amit a pokol kihányt.
Kérlek, Istenem, adj erőt énnekem, adj hatalmat,
Hogy sok embert a völgyből kihozzak.
És emberek testéről sok sanyarú bilincset lezúzzak.
Még térden álltam, és élveztem egy kicsit azt a meleg bársonyos dicsőséget, amivel Jézus a
jelenlétével körbevett. Jó nagyokat nyeltem a dicsőségből, hogy minél jobban átitasson
belülről. Nem akarok felállni, nem akarok soha ebből a mennyei sétányból a földi porba
visszatalálni.
Lassan múlt a közelség, Jézus érintése nyomán fakadt kellemes melegség.
Amikor elmúlt, kinyitottam a szemem, és egy gyönyörű szempár nézett szembe velem.
- Te is a völgyből jöttél?
Fülembe csendült egy kérdés, mielőtt időm is lett volna, hogy felfoghassam, kié is ez a szép
szempár.
Egy kecses hölgy térdelt előttem, és kíváncsian fürkészte a tekintetem.
- Nem hallod? Te is a völgyből jöttél?
- Igen, de te miért térdelsz előttem?
- Láttam, hogy kiemelkedtél a völgyből, és hogy utána rögtön elkezdtél imádkozni. Én is a
völgyből jöttem, négy éves korom óta laktam a völgyben, mióta a szüleim egy házassági
probléma miatt, lassan húsz éve nem jönnek ki a Völgyből. Amikor láttalak, gyorsan
idejöttem és letérdeltem veled imádkozni.
- Van még valaki a környéken, aki a völgyből származik?
- Nincs.
Még mindig térden állva beszélgettünk egymással, és csak néhány centire volt az orrunk
egymástól. Eszünkbe sem jutott addig felállni, amíg nem tisztáztuk a legfontosabb kérdéseket
egymással és a további sorsunkkal kapcsolatban.
Fel sem merült, hogy a továbbiakban egymás nélkül kellene élnünk.
- Hol laksz? - kérdeztem.
És egymás kezét fogva felálltunk és elsétáltunk a város utcáin...
A dicsőség kiemelt a fennsíkra és helyreállította az elvesztett életem. Jónéhány évet éltem a
fennsíkon, fenntartva és átadva az életem annak, aki örökkön örökké él.
Az életünk során megszámlálhatatlanul sokszor mentünk vissza a völgybe, és
engedelmeskedve a szívünkbe irt parancsnak, hosszú évtizedeken át mentettük a völgyből az
embereket.
Az elmúlt nyolcvan év alatt minden pillanatban készen álltam, hogy találkozzam azzal, aki
oly sokszor kihúzott a gödörből. És igen!!!
Az éveken át óvott reménységem nem szégyenített meg....
Megláttam egy alakot a fényből kilépni. Nem kellet kérdeznem, ki az. Tudom, egész
életemben rá vártam. Hatalom, erő. Megatonnás bombához hasonló dicsőség.
A teljes békesség ura és parancsolója, minden az Övé volt és az is marad örökké.
Közeledett felém, a bőröm hullámzott attól a kimondhatatlan örömtől, ami feltört belőlem.
Szólni nem bírtam, csak néztem a lábait, amik meztelenül a saruban pihentek. Miért van az,
hogy egy láb is tükrözi tulajdonosának szelíd természetét?
Lassan emeltem a tekintetem a közeledő ruhájára. Fehér volt, világítóan fehér. Szótlanul jött
felém, olyan volt, mintha a történelem közeledett volna. Megértettem, miért haltak meg
millióan elutasítva és bezárva. Megértettem, miért születnek sérülten emberek, kiknek esélyük
sem maradt megismerni a földi élet teljességét. Válasz volt minden emberi szenvedésre.
Ő volt az, aki mindenért vállalta a felelősséget, és aki mindenét odaadta azért, hogy mi
élhessünk. Felém közeledett. Mikor karnyújtásnyira voltam tőle, a Kezeit kitárta felém.
...Fürödtem a szemeiben...
A tekintete átjárt és kimosott belőlem minden görcsöt és fájdalmat. Ilyenkor a katarzis
élményében sírni szokott az ember, de a sírás is fájdalom, ha felszakadnak a régi zárványok.
Belőlem a katarzis fájdalom nélkül tört fel, nem sírtam, hiszen boldog voltam.
A kéz, ami kinyúlt felém, kedvesen a karomhoz ért, melegség és tiszta vizű forrásvíz mosta át
a lelkem, mint a tenger szikrázó hűs napsütése, ami vízpermetjét hányja a partra.
Éltem, minden fájdalomtól mentesen éltem, igazán éltem!
Karjai lassan, méltóságteljesen átfonták a vállaimat, mintha a mindenséggel találkoztam volna
- a hiány állapotában voltam addig a pillanatig, amíg a forró ölelés hatalma el nem ért.
Minden az enyém volt, minden. Istenné válsz, ha Isten átölel.
És a fülembe súgta: szeretlek, mindig is szerettelek. A szavak mintha visszanyúltak volna az
időben, mindent átértelmezve, ami a múltban történt. Mintha a múltbéli események a múltban
lettek volna helyreállítva.
Éreztem hajának illatát.
És minden lélegzetvétellel könnyebb lettem. Jézus mindenét átadta nekem!
KEZDET...
