Az anyák sorsa
Könnyzápor hull két szemedből,
Amikor meglátod,
Eldöntöd hogy álmait mind,
Majd valóra váltod.
Nem számít a fáradtság,
Az ébren töltött éjszakák,
Két szemének csillogásán,
Tovatűnő gondmorzsák.
Nem számít ha nem marad,
Arra, mit te vágynál,
Csak az övé meglegyen,
Ki több e nagyvilágnál...
Aztán hogy az évek múlnak,
Egyre önállóbban lép,
Mind gyakrabban engedi el,
Édesanyja két kezét.
Először csak néhány percre,
Pár röpke órára,
Tudjaha a Nap leszáll,
Hol a biztonsága.
Te vagy aki megnyugtatja,
Bíztatgatja hogyha fél,
Te vagy kinek karjaiban,
Ha már nagy is, jól elfér...
Később mikor lángra gyújtják,
Lelkét apró csillagok,
Kedves hangját, okos szavát,
Mind ritkábban hallhatod.
Csak akkor jön, hogyha vállát,
Mázsás sullyok nyomják,
Hogy mellé lépj és kezeid,
Gondjait megoldják.
Te mindezt örömmel megteszed,
Hisz ez az anyák sorsa,
Amíg él, a gyermekei,
Fájdalmát elhordja.
