Az óvó folyó
A folyó háta rég kemény már,
Korcsolyaél vágja,
De nem nyög fel, nem is sóhajt,
Nagy-nagy fájdalmában.
Hiszen ez a télnek rendje,
Éjjel tünde csillagfény,
Nappal kacaj és kiáltás,
A zöld nádas rejtekén.
Jege alatt apró halak,
Békességben élnek,
Örülnek a hirtelen jött,
Vastag jégfedélnek.
A folyó addig óvja kincsét,
Míg ki nem zöldül a tavasz,
A napsugár a jégpáncélból,
Újra vizet nem fakaszt.
Testéből táplálja folyton,
Mindazt ami benne él,
Talán ők így nem is tudják,
Milyen hideg kinnt a tél.
