Irodalmi sarok
ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Irodalmi sarok ( A vakok és gyengénlátók alkotásaiból )

Menü

Dr. Rácz J. Zoltán


DR. RÁCZ J. ZOLTÁN: BESZÉLŐ KÖVEK

Magyar Elektronikus Könyvtár

AJÁNLÁS

Egy anekdota szerint Arisztotelész három kérdésre keresett választ, amikor
elbírálta egy írásmű értékét:

Először: elmondta a szerző, amit el kellett mondania?
Másodszor: pontosan annyit mondott, amennyit kellett?
Harmadszor: úgy mondta el, ahogy azt kellett?
Nekem nem tisztem bírálatot mondani, csak szubjektív élményeim alapján
ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akik fogékonyak a magas - művészi -
irodalom iránt.
A kultúra, a művészetek - köztük az irodalom - nagy ajándékáról van itt
szó.

Nem véletlen az összeállítás címe: Beszélő kövek.
A kő technikai nyersanyag, amiből - megmunkálás után - értő kezek csodákat
hoznak létre. A tehetséges író, egyben szobrászművész is. Keze alatt a kő
és a márvány átalakul és szebbnél szebb alkotások születnek.
E könyv mellékletében láthatunk néhány szobrot azok közül, amit számos
kiállításon már bemutatott. Úgy bánik a kővel, márvánnyal, mint a
szavakkal. Formálja, alakítja mindaddig, amíg kiemelkedőt nem alkot.

A művészet szeretete az ember számára a szabadságot jelenti, a szellem
szabadságát.
Azt a kivételes tehetséget, amelynek segítségével az ember kiléphet a
mindennapok világából és megvalósíthatja önmagát. Felszínre hozhat valamit
magából, amit csak a művészet segítségével tud megvalósítani.
Isten nagy játékos - című versében, mély és nagy ellentéteket feszít
egymásnak. A romlott jelen és a hajdani erő kiáltó kontrasztjának képei
töltik ki sorait.

"A történelmet csizmatalpak írják
Nem a keresztényi szeretet."

Perlekedik Istennel, aki mindezt pókerarccal nézi.

A lazán szerkesztett műben, naplószerűen tömör részletek, rövidebb -
hosszabb elbeszélések, drámai feszültséggel megalkotott jelenetek s
frappáns külső és belső leírások, alakrajzok olvashatók. Verseiben boldog
és a viszonzottnak érzett szerelem már-már finom erotikával párosul. A
változatos ritmika, a finom könnyedség és a spontán báj jellemzi sorait.

Bízom abban, hogy az Olvasó érdeklődéssel veszi kézbe és a megismerés és a
ráismerés örömével, élvezettel olvassa majd ezt a könyvet. Eldönti;
megfelelt-e az arisztotelészi kívánalmaknak.

Bogár Katalin
festőművész, újságíró
a Független Magyar Szalon ügyvezető elnöke

 

ELŐSZÓ

Születésemnél fogva én is részese lettem az emberiség többszázezer
éve tartó tragikomédiájának. Ez a gigászi mű rólunk szól, és velünk
történik. Így hát egyszerre lehetünk nézők és szereplők. És, mert a játék
vérre megy, azért, hogy egyáltalán szerepet kaphattunk, az életünkkel
fizetünk.
Ezen a monumentális forgószínpadon, amely a Föld, anélkül, hogy
messzire kellene utaznunk, gyorsan peregnek a színek. A nappalok
fényzuhatagát felváltják az éjszakák végtelenre nyíló ablakai, az évszakok
körforgása, és az ember rádöbben arra, hogy milyen esendő, hogy csupán egy
porszem. Az életünk olyan váratlanul hullik ki a kezünkből, amilyen
váratlanul azt megkaptuk.
Eleinte nem tudunk mit kezdeni önmagunkkal. Elindulunk hát egyszerre több
irányba, hogy rátaláljunk a saját szerepünkre. Ez a világ pedig tele van
csábításokkal, hamis válaszokkal. A pénz, a hatalom, délibábos
ígéreteivel. A tévelygő hiszékeny emberek sírjai Alaszkától Kalkuttáig,
Patagóniától Kamcsatkáig beborítják az egész világot. Ja kérem, az élet
olyan, mint a rulett - mondják bizonyára sokan- , vagy visszük a bankot,
vagy földönfutók leszünk! A kérdés csak az, hogy egy nyertesre hány
földönfutó jut, és hogyan viszonyul a szerencse a tehetséghez? Vagy elég
életprogramnak csupán annyi, hogy várunk a jó szerencsénkre? Addig pedig
hit, és meggyőződés nélkül céltalanul sodródunk amerre a szél visz?
Játszunk el a gondolattal! Egyik pillanatról a másikra gazdagok
leszünk, lesz nagy vagyonunk, rengeteg pénzünk, és mi van tovább? Vagy ez
volna a cél? Behabzsolni mindent, amit csak lehet? Csakhogy a nagy
habzsolásokat csömör és undor szokta követni! Vajon hány embernek jutott
eszébe, hogy a nagy vagyonát az emberek javára fogja működtetni? Egy
ismert balkáni népmese szerint az ördög megígéri - az addig nagyon szegény
- Péternek, hogy gazdaggá és hatalmassá teszi. Ad hát neki sok pénzt, de
cserébe elkéri a fülét, hogy ne hallja a szegények panaszait. Aztán még
több pénzt ad neki, de most a szemét veszi el, hogy ne lássa a nyomort.
Harmadjára még több pénzért elveszi a szívét, hogy érzelmei se legyenek.
Nagyon jól ismerte az emberi természetet az, aki ezt a mesét kitalálta!
Nem tudom, észrevették-e, hogy a világot soha sem a királyok, a
császárok, a bankárok vitték előre, hanem a lenézett szegény feltalálók, -
akiket persze bolondnak tartottak - és a művészek, - akik életük során nem
profitáltak a műveikből -, annál inkább a kegyes utókor, aki, vagy amely
mielőtt felmagasztalta volna, hagyta éhen halni őket!
Felvetődik hát a kérdés: melyik utat válasszuk? Ez a kérdés
foglalkoztatja évezredek óta a filozófusokat, a különböző vallások
követőit és a művészeket, akik mind-mind megpróbálták rádöbbenteni a
felnőni sehogy sem akaró embert a saját felelősségére. Kevés sikerrel,
mert minden út nyitva áll; tessék választani! Csak azt az apróságot
kellene még eldöntenünk, hogy választunk-e magunknak egy újabb bolygót,
amelyet megint tönkre tehetünk, vagy úgy élünk, ahogy eddig, igyekszünk
egymást és a világot tönkre tenni, ahogy csak tudjuk, ostoba önzésünkkel,
kollektív öngyilkosságba kényszerítve a Föld valamennyi lakóját?!
Akkor meg, mi a fenének írok? Kérdezhetik tőlem. Erre a kérdésre nagyon
egyszerű a válaszom: pontosan azért, amiért az orvos megpróbálja
megmenteni az öngyilkost, bízva az életösztön erejében. A művészet a lélek
orvossága.
Adyval szólva: "Az ember szépbe szőtt hite." Hát ezért!

Dr Rácz J. Zoltán

 

ELBESZÉLÉSEK

 

INDIÁNTÖRTÉNET

A vándorló indián törzseknek, fent északon, az volt a legfőbb gondjuk,
hogy a hosszú kegyetlen teleket minél kisebb veszteséggel vészeljék át.
Ezért aztán azokat az öregeket, akik a törzs számára immár
hasznavehetetlenek voltak, egyszerűen kitették valahol a rengetegbe. Ezt
nem gonoszságból cselekedték, nem is szociális érzéketlenségből, hanem
azért, hogy azt a keservesen összekuporgatott kis élelmet minél kevesebb
éhes száj között kelljen szétosztani. A nyolc hónapig tartó - gyakran
60-70 fokos - dühöngő tél így is erősen megtizedelte őket. Elmúlt a nyár.
A viharos rövid ősz után hamarosan megérkezett a kemény csikorgó tél.
Reggelre hó lepte be a tájat, és feltámadt az északi szél.
A törzsfőnök - Fekete Bölény - estére törzsi gyűlést hívott össze a
nagysátorba. Szürkületkor, mint néma árnyak, megjelentek a sátrak
közelében a farkasok. Egyelőre tisztes távolból kerülgették a csordát, a
törzs állatait, meg a sátrakat, de nem volt nehéz kitalálni, hogy mi a
szándékuk.
- Ideje téli szállásra vonulni - kezdte Fekete Bölény - mert itt nem
tudjuk megvédeni sem az állatokat, sem magunkat.
A nagysátort dugig megtöltötték a férfiak.
- Akkor holnap megkezdjük az előkészületeket - folytatta Fekete Bölény -
és holnapután kora reggel - és itt elcsuklott a hangja, erre mindenki
felfigyelt, - betöltöttem a koromat - folytatta csendesen - már nem
vezethetlek benneteket ezen a hosszú úton. A világ becsukódott számomra.
Már csak a kinyújtott karomig látom. Az úton pedig lesben állnak majd a
farkasok, és a Fekete lábú törzs harcosai, hogy elvegyék tőlünk azt a
keveset is amink van.
Az emberek némán hallgatták.
- Holnap, napszállta előtt - keményedett meg Fekete Bölény hangja -
felvisztek a
fennsíkra, felállítjátok a sátramat, nagy tüzet raktok a sátram előtt,
három font sózott halat hagytok nekem és valamennyi vizet. A tomahawkomat
és a lándzsámat, meg a puskámat vihetitek, mert nem lesz rájuk szükségem
többé.
Hosszú csend következett. Odakint csak a csorda állatai nyugtalankodtak,
mert megérezték a farkasok közelségét.
- Ha ti is elfogadjátok - szólalt meg újból Fekete Bölény - ezen az úton
Ugró Szarvas fog benneteket elvezetni, mert ő ismeri legjobban azt a
vidéket. Tavasszal, ha a jég elolvad, holdtöltekor válasszatok új főnököt.
Több mondanivalóm nincs.
Sarkon fordult és elhagyta a nagysátrat.
Most a varázsló következett, aki hangos dobolással és rituális tánccal
kikérte a szellemek tanácsát az úttal kapcsolatban.
_____Másnap alkonyatkor a fennsíkon már állt a sátor, nagy tűz lobogott
előtte és egy kiterített juhbőrön ott ült Fekete Bölény. A varázsló csak
az imént fejezte be a kántálást és a dobolást körülötte. Ide az öreg
főnököt már csak néhány harcos kísérte el. Ezek néma méltósággal álltak
még egy darabig, aztán fáklyával a kezükben csendesen elvonultak.
Hideg, csillagos éjszaka volt. A hőmérő higanyszála szédítő sebességgel
kúszott lefele.
Valahol mínusz ötven fok táján megállapodott. Fekete Bölény már szinte
semmit sem látott, de azt jól hallotta, hogy körülötte ropog a hó, és
ahogy a tűz lassan elhamvad, egyre közelebb és közelebb jönnek hozzá a
farkasok, mígnem egyszer csak egy hideg orr az arcához ért. Fekete Bölény
behunyta a szemét és várta az állat támadását. Ehelyett az nyüszítve az
ölébe kuporodott, végignyalogatta az arcát, a kezét, mint egy kutya és a
többieket pedig dühödt morgással igyekezett távol tartani.
Aztán se szó, se beszéd, elkapta az öregember grabancát és bevonszolta a
sátorba.
Ő maga, pedig a sátor elé ült, és úgy látszik elég tekintélye volt, mert a
csorda egyetlen tagja sem mert közeledni. Hajnalban aztán bekúszott a
sátorba és az öregember mellé feküdt, aki bizonytalan mozdulatokkal
végigsimogatta az állatot és döbbenten kiáltott fel:
- Fehér Farkas!
Az állat, a nevét hallva újból felállt és körülugrándozta az öreget.
- Hát élsz Fehér Farkas?! Hát emlékszel még rám? - és eszébe jutott az a
tavasz, amikor a törött lábú farkaskölyköt a vadászatról hazavitte, aztán
otthon kimosta a sebét, bekötözte és két évig nevelgette.
Az állatnak valószínűtlenül fehér volt a bundája, innen kapta a nevét.
Egy reggel aztán Fehér Farkas eltűnt, senki sem tudta hová lett, mi lett
vele és most, lám előkerült. Fekete Bölény lassan, csendesen
elszenderedett. Valaki, vagy valami behúzta a kinthagyott bőröket, és
betakarta vele az öregembert.
A prémvadászok tavasz felé érkeztek, együtt a nyári szálláshelyre
visszatérő indián törzzsel. Éjszakánként még foga volt a télnek, de nappal
már olvadt. A vadászok a fennsíkon felfedezték a sátrat, és amikor
benéztek, nem hittek a szemüknek. Odabent egy bőrökkel betakart öregember
holttestét látták, rajta pedig egy csontra soványodott fehérszínű farkas
teteme feküdt. Bármilyen hihetetlennek is tűnt előttük, de az állat a
saját melegével próbálta életben tartani a dermesztő hidegben kihűlt
öregembert, és amikor megérezte, hogy az már halott, mellé feküdt és maga
is vele pusztult.
A törzs indiánszokás szerint nagy pompával temette el Fekete Bölényt és
Fehér Farkast.
Ezt a legendát a Yukon folyó völgyében élő indián törzsek még ma is
mesélik, és évente ellátogatnak a totemoszlophoz, amely ma is áll. Azt
mesélik róla, hogy annak a helynek csodatevő varázsereje van, és amíg
hiszik, ez így is lesz.

 

GLADIÁTOROK

A játékos kijáróknál megjelentek a csapatok. Zengett, zúgott az egész
aréna. Mindenki a saját csapatát biztatta. Óriási volt a hangzavar.
Vilmosnak - vagy ahogyan csapattársai nevezték el fehér hajáról: Kesének -
a szíve a torkában dobogott. Fülében csengtek az edző szavai:
- Te balhés krapek vagy, fiam! De most megmutathatod, hogy mit érsz! Ha
most, ezen a tétmeccsen gólt rúgsz, egy millkót kapsz! De ha aludt tej
leszel, örökre elásod magad! Csak a cserkész utánpótlásban lesz helyed. Ha
nem Tréxi ajánl, ma nem lennél itt! Becsüld meg hát magad! Érthető vagyok?
A többit majd meglátjuk a pályán!
A kezdőcsapatok már felsorakoztak a nézők köszöntésére. Zengett, zúgott az
aréna, aztán elkezdődött a meccs. Mindjárt a harmadik percben sikerült
elcsípni az ellenfél egyik átadását. Aztán hosszan maga elé tette a
labdát, és beindult. Faképnél hagyta a védőjátékosokat, és már egyedül
állt szemben a kapussal. Lőtt! De a kapus, mintha gumiból lett volna,
hihetetlen nagy ugrással a levegőben úszva, elcsípte a labdát.
- Szép volt Kese! - kiáltotta oda az edző.
Húsz perccel később megint elcsípett egy lepattanó labdát, bődületes
erővel rávágta a kapura. Vilmos már bent látta a labdát, de a kapus -
meghazudtolva minden fizikai törvényt - óriási bravúrral hárított. A
félidő befejezése előtt egy perccel még egyszer megcsillogtathatta a
lövőtudományát, de ezúttal sem járt eredménnyel. Úgy látszik, ez a kapu,
ma számára bevehetetlen. Nem baj. - gondolta. Van még egy félidő! A
szünetben odament hozzá Soós, a nagy menő csapattárs. Vállon veregette és
azt mondta :
- Lazíts Öcsi! Ha görcsösen akarsz valamit, az nem fog menni! Lazíts!
Érted?
Lazíts, gondolta magában. Havi kétszázezerért el is lazulnék itt a pályán.
A játékos kijárónál magához intette az edzője:
- Látom, akarsz Kese. De nem mindegy, hogy kapura rúgod a labdát, vagy
gólt lősz!
- Dehát! - fakadt ki belőle.
Az edző határozott mozdulattal beléfojtotta a szót.
- Ha Te is siránkozni akarsz, akkor veszek neked egy zsebkendőt meg
pelenkát és máris mehetsz haza! Itt nem sírni, hanem játszani kell! És
gólt lőni, mert ez a sok hülye itt a nézőtéren azért vette meg a jegyét,
hogy lássa a csodálatos cseleidet, és azt, hogy hogyan pakolod meg az
ellenfél hálóját gólokkal. Egyébként Trixi is kint ül a nézőtéren
A tizedik percben elcsípte az ellenfél hazaadását és két méterről a
kapusba lőtte. Öt perc múlva elcsípett egy szögletrúgást, a kapus vert
helyzetben volt. Egy jól irányított labdát küldött a bal sarokba. Aztán,
aztán, nem akart hinni a szemének, a kapus a világ végéről egyszer csak
ott termett és elcsípte a lövést. Kese érezte, hogy a halántéka lüktet.
- Ez nem lehet igaz! - gondolta - Ilyen nincs!
Aztán parázs jelenetek következtek.
A csapattársak közül többen is próbálkoztak, de a kapus a leglehetetlenebb
labdákat is elcsípte, és közben mókázott, szórakoztatta a közönséget.
Cigánykereket hányt, vagy tornázott a kapu felső lécén. Közben vigyorgott,
vigyorgott, vigyorgott, mintha nem is a kapus, hanem maga az ördög állt
volna a kapuban.
Most végre tizenegyeshez jutott a csapat. Az edző utasítására Kese
rúghatta a büntetőt. A kapussal hosszan néztek egymás szemébe, aztán Kese
lőtt, a kapus meg védett. Forogni kezdett vele a világ. Fejét fogta és
hátra ment söprögetni. Közben csinált egy szabad rúgást az ellenfélnek,
mire az edző ráripakodott:
- Nem tudod hol a helyed?! Azt hittem csatár vagy!
Így hát Kese újból előre ment. Már csak hat perc volt hátra a játékidőből,
s az ellenfél 2:0-ra
vezetett, amikor megint elcsípett egy átadást. Egyedül indult előre.
Elfektette a védőjátékosokat és szembe találta magát a kapussal, aki
széles vigyorral várta a lövést. Kese hát lőtt. A kapus öklözött, de -
hogy, hogy nem - ismét Kese lába elé pattant a labda.
- Na megállj! Az anyád! - gondolta, és minden erejét összeszedve készült a
labda elrúgásához, de mielőtt erre sor kerülhetett volna, a kapus vetődött
és a csatár lábáról leszedte a labdát.
Kese előtt elborult a világ. Csak a kapus fejét látta. Aztán egyszer,
kétszer, háromszor, négyszer teljes erőből belerúgott, ami azután történt,
arra nem emlékszik. Még hallotta a közönség fújjolását és fütyülését és
arra is halványan emlékszik, hogy a játékos társai földre teperik őt.
Néhány hangfoszlány is eljutott hozzá, távolról hallotta az edzője
hangját, amint utasítja a többieket:
- Vigyétek el innen ezt a hülyét! Többé látni sem akarom őt!
Aztán hosszú szünet következett az emlékezetkihagyásban. Csak a kórházi
ágyon tért magához. Döbbenten tapasztalta, hogy lekötözték. Az ágyhoz
szíjazták. A belépő ápolók nagyon kedvesek voltak, de nem voltak hajlandók
őt eloldozni. Ekkor vette észre az ajtóban posztoló rendőrt. Ezt követően
az emlékezete is lassan kezdett visszatérni.
A nyomozás és a bírósági eljárás során nem volt hajlandó egy szót sem
szólni. Némán ülte végig a tárgyalásokat.
Az utolsó tárgyalási napon az egyik televíziós forgatócsoport az üggyel
kapcsolatban interjút akart kérni a csapat edzőjétől, aki egy közismerten
hírhedt szállodából éppen akkor lépett ki egy hölgy társaságában. Az edző
azonban az interjút elhárította.
- Gyere Trixi! Haza fuvarozlak! - szólt oda idegesen a társaságában lévő
hölgyhöz, és gyorsan a kocsijába tuszkolta őt.
A riporter megpróbálta a nőt is szóra bírni.
- Ugye maga Trixi? Annak a futballistának a barátnője? Ugye?! Ön az? Kérem
válaszoljon! Válaszoljon!
Trixi a kamerák elől eltakarta az arcát, lehajtotta a fejét, a kocsi nagy
gázzal indult, s a következő sarkon eltűnt a riporterek szeme elől.
Másnap reggel két hír is várta a sajtót.
Az egyik, hogy a kapus belehalt sérüléseibe, a második, hogy Kese öt és
fél évet kapott.

 

A FOGADÁS

Volt az iskolában egy szeplős, ragyás arcú, vörös hajú lány. Csúnyábbat
festeni sem igen lehetett volna. A fiúk nagy ívben elkerülték, mert senki
sem akarta leégetni magát vele. Ki is röhögte volna őt az egész iskola,
sőt még talán az egész város is.

Eljött a farsang, és vele a báli szezon. A fiúk fényesre pucolták a
csukaorrú cipőjüket - mert, hogy éppen ez volt a divat.
A lányok tipegtek tűsarkú cipőikben. (Azóta is őszintén csodálom a nőket,
hogyan képesek egyáltalán járni ezekben.)

Hogy, hogy nem, valakinek eszébe jutott, hogy a vörös hajút - akit mi
rendszeresen paradicsom szőkének becéztünk - szóval, őt kellene
megválasztani a bál szépének.
Ehhez persze rá is kellett őt venni, hogy egyáltalán eljöjjön a bálba.
Aki nem tudná véletlenül, annak mondom el, hogy a bál szépét úgy
választották, hogy minden megjelent lány kapott egy számot. A fiúk, pedig
egy urnába dobták le a legszebbnek tartott hölgy számát. Aki a legtöbb
szavazatot kapta, az lett a bál szépe.
Éjfélkor került sor az eredményhirdetésre.
Mindannyian izgatottan vártuk, hogy mi lesz.
A lányok a feltűnő kíváncsiságunkból valamit megsejtettek és gyanakodva
pillantgattak ránk. Aztán ünnepélyes dobpergéssel kezdetét vette az
eredményhirdetés.
Amikor a lány nevét hitetlenkedve kimondta az egyik zenész, egy pillanatra
leírhatatlan csend támadt.
A vörös hajú mosolyogva kiment a díjáért, átvette, aztán mintha mi sem
volna természetesebb, a hozzá legközelebb álló lánynak adta. Aztán - nem
kis meglepetésünkre - hangosan kiáltotta:
- Éljen a bál szépe!
Ahogy ott állt kipirulva, egyre szebb lett. Kitört a taps. Kirobbant! Ő
pedig ott állt mosolyogva, mint az est valódi hőse. Mi szégyenkezve
kerültük a tekintetét.

Ettől a naptól kezdve, ha leejtett valamit, hárman is ugrottunk, hogy
felvegyük és irigyeltük azt, akivel szót váltott.

 

KERGETŐZÉS EGY HALOTTAL

Kora hajnaltájt végig dübörgött a II-es számú Bel-osztály folyosóján a
halottszállító kocsi. Ilyenkor a betegek éberen figyelnek, hogy hol áll
meg és megpróbálják kitalálni kit visz el? De a folyosóra nem merészkedik
ki senki.
Tehát amint mondtam, a kordé végig dübörgött a folyosón és azután megállt.
Feszült csend következett.
A két halottszállítót mindenki ismerte. Rendszerint ők segédkeztek a
betegek szállításánál is.
Józsi úr és Lacika - mint rendesen- most is részegek voltak. Talán most
egy kissé jobban a szokásosnál.

A kocsit betolták az egyik kórterembe és a hozzájuk legközelebb eső ágyon
megragadták a benne fekvő beteget. A beteg éktelen üvöltésbe kezdet:

- Nem én vagyok a halott! - De ők csak fogták a beteget, aki védekezett.
- Kuss! A professzor úr jobban tudja ki a halott!

Ezzel a beteget be is dobták a tepsibe*.
Betegünk a gumilabda sebességével ugrott ki a tepsiből és üvöltve rohant
végig a folyosón. Egy szempillantás alatt kitódultak a betegek, a nővérek
és még az ügyeletes orvos is.
Emberünk végig rohant a folyosón és az ügyeletes szoba előtt a szívéhez
kapott, összeesett és meghalt. Köréje tódult mindenki. Az ügyeletes orvos
hamar készen volt a diagnózissal: egzitus - meghalt.

Közben a még mindig kába halottszállítók is odaértek.
- Nem megmondtam? - motyogta az egyik - És még velem akart vitatkozni!
- Hogy micsoda emberek vannak! - helyeselt a másik.

 

* Tepsi: A népnyelv tepsinek nevezi azt a tálca, vagy inkább tepsi formájú
szállítóeszközt, amelyben az elhunytakat szállítják az osztályokról a
hűtőkamrákba.

 

A SZER

Egy kórházi őrzőszoba mélyén, egy fiatalember élte utolsó óráit. Ziháló
melléből melléből sípolva tört elő a levegő. Cserepes ajka között alig
érthetően szűrődtek ki a szavak. "Papot, papot, papot!" Szerencsére Ferenc
atya - a kórház fiatal káplánja - éppen a közelben tartózkodott. Amikor a
haldokló megpillantotta őt, az arca kisimult, a szeme ragyogott, és a
kezével alig észrevehető mozdulattal intett, hogy a pap jöjjön egész közel
hozzá.
- Gyónni akarok, Atyám - suttogta -, de nem tudom, hogyan kell. Kérem,
segítsen!
A fiatal pap, aki egyidős lehetett a haldoklóval, részvéttel hajolt
föléje.
- Nyugodj meg testvér, csak lassan, majd segítek! Gyónom a mindenható
Istennek....
- Istennek - rebegte a haldokló.
- Sokat és gyakran vétkeztem...
- ... vétkeztem, - rebegte ismét.
- Gondolatban, szóban, cselekedetben és mulasztásban...
- Atyám, 18 éves vagyok. Miért kell meghalnom? Mondd Atyám miért? Miért?
A pap hangja nyugodt volt.
- Gondold végig az életedet, és megkapod rá a választ.
Hosszú csend következett. A fiú arcán látszott, hogy befelé figyel. Újra
átélte azt a napot, amikor elkezdődött.
Első képernyőjén - akárcsak a mozivásznon - peregni kezdett a film. Újra
látta, hogy a középiskolában a nagyszünetben egyszer csak eléje állt Dagi
a pesti srác, akit ott valamiért kivágtak a gimnáziumból, és most idejött
le vidékre, hogy befejezze a sulit.
- Azt mondják, te tökös srác vagy. Igaz ez haver? Azt is mondják, hogy
nem ijedsz meg egy kis bunyótól sem.
- Ki mondja ezt? - kérdezte, és újra hallotta a saját hangját.
- Hát mindenki. - felelte Dagi széles vigyorral.
- Na és? - kérdezte újból a fiú.
- Suli után megvárlak a parkban. - vigyorgott Dagi.
- Minek? - szólt ismét a fiú, közömbösséget tettetve.
- Minek? - lökte oldalba Dagi - hogy szétverjem a pofádat. - és elment.
Aznap délután Dagi - a legnagyobb meglepetésére - cigarettával kínálta.
Dagi fürkészően nézte az arcát.
- Na, milyen haver?
A fiú valami furcsa kábulatot érzett.
- Nem rossz. - válaszolt Daginak.
- Akkor szívd jól tüdőre! - felelte Dagi, és ő is rágyújtott.
- És a bunyó? - kérdezte a fiú.
- Miféle bunyó? - csodálkozott Dagi.
- Hát, azt mondtad - válaszolt a fiú -, hogy szétvered a pofámat.
- Ilyet mondtam volna? - csodálkozott Dagi.
A bunyó aznap elmaradt. A fiú késő este ért haza, hogy mi történt közben,
arra nemigen emlékszik. Csak arra, hogy jó volt. Másnap két tárgyból is
kihívták felelni, feje kissé zúgott, alig hallotta a tanár kérdéseit, csak
azt hallotta, hogy "Leülhetsz fiam. Elégtelen." Két nap múlva Dagi újra
jelentkezett.
- Na, megyünk bunyózni? - és vigyorgott.
Megint késő este ért haza. Következő napra alig emlékszik. Mintha ködbe
úsztak volna körülötte az iskolatársai. A hangjuk is alig jutott el hozzá.
Alig várta, hogy hazamenjen és lefeküdjön. Az édesanyjának fel is tűnt,
hogy nagyon sápadt és karikásak a szemei, aggódva kérdezte tőle:
- Mi van veled, fiacskám? Biztosan megint sokat tanultál. Mondtam, hogy
ne tanulj ennyit.
Szerencséjére éppen hétvége következett, így kipihenhette magát. De a
következő héten már türelmetlenül várta Dagi megjelenését, aki jött is
szokásos vigyorral az ábrázatán. A fiúnak egy pillanatra úgy tűnt, hogy
maga a sátán áll vele szemben.
- Van nálad valamennyi lé? - kérdezte hanyagul Dagi.
- Mennyi kéne?
- Öt rongy elég. - válaszolt Dagi.
- Holnap hozom. -felelte a fiú és még aznap este iskolai kirándulásra
ötezer forintot kért az anyjától. A fiú most ismét kinyitotta a szemét.
- Itt van Atyám? - kérdezte.
- Itt vagyok testvérem. - válaszolta Ferenc atya.
- Úgy fázom Atyám. Hideg van itt és sötét. Éjszaka van Atyám?
- Délelőtt tíz óra...
- És ilyen sötét? - kérdezte a fiú kétségbeesetten.
- Süt a nap fiam. - válaszolta részvéttel a káplán.
- Az nem lehet. - sóhajtott a fiú és látszott az arcán, hogy megint a
saját belső hangjai kerítik a hatalmukba.
Dagi egyre gyakrabban megjelent, és egyre több pénzt kért. A fiú előbb a
nagy gonddal összeállított és féltve őrzött hanglemezgyűjteményét adta el,
aztán a lemezjátszó következett, majd a sztereó magnója.
Az osztályfőnöke többször üzent, hogy fáradjanak be a szülei. Az
ellenőrzőjébe egy tucatszor beírta, hogy " A kedves szülő, azonnal jöjjön
be az iskolába." De Dagi mindannyiszor aláhamisította a szülei aláírását.
Majd mennek, ha lesz rá idejük. - írta be a szülei helyett Dagi.
Egy este figyelmes lett egy fiatal nőre, aki a táskáját erősen magához
szorítva sietett végig az utcán. Mintha már látta volna ezt a nőt többször
is.
Másnap megint, mintha csak véletlenül arra sétált volna, találkozott a
fiatal nővel.
Nagyon ki volt éhezve már a szerre, az anyagra, de Daginál jelentős
adósságot halmozott fel és tudta, hogy addig hiába megy hozzá, amíg az
adósságot nem törleszti. Egyre jobban gyötörte a drogéhség. Hát valamit
tennie kellett. Harmadnap megleste a nőt. Egy csíkos szatyorral a háta
mögé lopózott, hirtelen a fejére húzta, kikapta kezéből a táskát és
elrohant. Futott, futott, futott és ez lett a veszte.
Másnap a helyi újságban megjelent az eset azzal, hogy kérik a szemtanúkat,
segítsék a rendőrséget.
Két nap múlva alig ért haza az iskolából, kopogtak az ajtón. Csak az anyja
rémült arcát látta.
- A rendőrök keresnek. Mit csináltál fiam?
Persze hogy mindent tagadott, ő nem is látta a hölgyet, a táskát pláne,
úgyhogy hagyják őt békén.
Megpróbált nyeglének, határozottnak mutatkozni, pedig nagyon félt. Amíg
bent volt, egyre jobban gyötörte őt a drogéhség. A nyomozóknak is feltűnt,
hogy reszket a keze, és állandóan szomjas. De aztán - mint jó családból
való fiút - kiengedték.
Másnap találkozott Dagival, aki természetesen megint vigyorgott, aztán
közölte vele, hogy több mint száz ronggyal tartozik neki, ha nem fizet, a
haverok kinyírják. A fiú ekkor már nagyon ki volt. Egész testében
remegett, de hiába könyörgött Daginak. Az a fejét ingatta.
- Addig se por, se cigaretta, se semmi, amíg nem fizetsz öcskös! Három
napod van tökös fiú és ha nem fizetsz, akkor a fiúk kinyírnak. Érted?
Kinyírnak! - és ezzel Dagi mintha csak a föld nyelte volna el, eltűnt.
Ferenc atya látta, hogy a fiú megint kezd magához térni.
- Vizet, vizet, vizet - nyöszörögte alig érthetően cserepes ajkai között.
A fiatal pap éppen inni akart adni a fiúnak, amikor a belépő nővér intett,
hogy azt nem szabad.
Egy gézlapocskát vett elő, belemártotta a vízbe és azt tette a fiú
szájára. Aztán halkan, a pap- hoz fordult.
- Úgy látszik megkezdődött az agónia.
- Szegény fiú! - mondta a pap.
A fiút egyre jobban gyötörte a drogéhség. Másnap és harmadnap egész
délután kereste Dagit, de sehol sem találta. Negyednapon a megszokott
helyen három fekete ruhás fickó lépett eléje a fák mögül. A fiú érezte,
hogy nagy baj van, könyörgőre fogta a dolgot.
- Ne bántsatok srácok! Isten bizony megadom a tartozást.
De azok csak ütötték, rúgták ahol érték. Aztán ott hagyták. Késő este tért
magához. Tudta, hogy így se haza nem mehet, se suliba. Lassan megpróbált
felállni, de úgy érezte, hogy minden tagja iszonyúan fáj. Pár csontja
talán el is van törve. A feje akkorára fel van dagadva, mint egy kisebb
hordó. Erősen meg kellett kapaszkodnia egy fában, hogy meg tudjon állni a
lábán. Hirtelen egy hang szólalt meg a háta mögött. Dagi hangja volt az.
- Látod fiú, én megmondtam, ha nem fizetsz, kinyírnak. Szerencséd volt,
hogy megúsztad ennyivel. De ha továbbra sem fizetsz, akkor nincs kegyelem
öcsi.
A fiú megpróbált Dagi felé fordulni, de olyan iszonyú fájdalom hasított
belé, hogy elvesztette az eszméletét és összeesett. Mikor magához tért,
Dagi állt felette és vigyorgott. Újból úgy érezte, hogy maga a Sátán
vigyorog rá.
- Fizetek - nyöszörgött a fiú.
- De hogyan öcsi, és főleg mikor? - kérdezte Dagi gúnyosan.
- A szüleim tegnap elutaztak a Balatonhoz, de a kis Suzukit nem vitték
magukkal.
- Na, a dolog kezd alakulni. Okos fiú vagy te! - vigyorgott Dagi
rendületlenül.
- Ha haza viszel és adsz egy hétre való anyagot, - nyögött a fiú.
- Akkor? - kérdezte Dagi.
- Akkor viheted a kocsit.
- OK! - válaszolta Dagi. Egy éles füttyszó és újból ott teremtek a fekete
ruhás fickók.
- Ne bántsatok - nyöszörgött a fiú.
- Egy tökös fiú sohasem szarik be! - röhögött Dagi.
- A srácok most szépen hazavisznek és lefektetnek a pihe - puha ágyba.
Én, pedig addig
elkötöm a járgányt, aztán ég veled kisfiú.
A kb. egy hét múlva hazaérkező szülők, eszméletlenül találták a fiút a
lakásban, ami teljesen ki volt fosztva, mert ugye a srácok még rátettek
egy lapáttal, miután újból jól kiszórakozták magukat és a védtelen fiút
alaposan helybehagyták, nem távoztak üres kézzel. A kiérkező mentők nem
észleltek pulzust, és a szívhangok is már csak nagyon gyengék voltak.
Szirénázva vitték a fiút a kórházba, miközben maguk sem hittek abban, hogy
idejében érkeznek.
- Csoda, hogy eddig is kihúzta. - sóhajtott a nővér - Nem maradt egyetlen
ép csontja. Minden létfontosságú szervét tönkretették. Szegény fiú, kár
érte. - Aztán csendesen lezárta a halott fiú szemét. A fiatal pap imára
kulcsolt kézzel megrendülten állt az ágy mellett és a nővérrel együtt
kezdték el az imát.

"Miatyánk, ki vagy a mennyekben..."

 

AZ AUTÓRIASZTÓ BOSSZÚJA

Kovács úr felesége két leánya társaságában vidékre utazott a hétvégére.
Eredetileg autóval szerettek volna menni, de Kovács úr, mint a család
bölcs férfi tagja nem adta legféltettebb kincsét - az autóját -
meggondolatlan, hebrencs asszonyi kezekbe. Így hát a család nő tagjai
kénytelenek voltak tömegközlekedést igénybe venni a hétvégi utazásukhoz.
Kovács úr pedig úgy döntött, hogy hétvége lévén alaposan kipiheni magát.
Ma korán fekszik, holnap pedig későn kel.

Meleg nyári éjszaka volt. Kovács úr kitárta a hálószoba ablakait, aztán
annak rendje és módja szerint lefeküdt és gyorsan el is aludt. Éjfél után
egy óra lehetett, amikor fülsiketítő vijjogásra ébredt. Felugrott, az
ablakhoz sietett és miközben kidörzsölte az álmot a szeméből, látta, hogy
a saját tulajdon autója vijjog. Bekapcsolt a riasztó. Hosszan bámult
kifelé az ablakon, de az utcán és a környéken egy teremtett lelket sem
látott. Biztosan elbújt a közelben - gondolta és az ágy mellől elővette
népnevelő eszközét, amely nem volt más, mint egy bronz falióra ingája.
Kinyitotta az ajtót és lerohant a kocsihoz, körbejárta az autót. Alaposan
szemügyre vette a közeli bokrokat, de sehol egy teremtett lelket sem
látott, viszont a közeli tömb-házak ablakaiban egyre több álmos fej jelent
meg.
Néhányan veréssel fenyegették, ha nem kapcsolja ki azt a rohadt riasztót.
Kovács úr tehát felment a lépcsőn a kocsi kulcsaiért, hogy kikapcsolhassa
a riasztót, ám ekkor újabb meglepetés várta. A lakás ajtaja ugyanis
bezáródott. Most hát ott állt a lépcsőházban pizsamában lakás- és
kocsikulcsok nélkül. Maga sem tudta miért, de újból leballagott a
kocsihoz. Alig kerülte meg az autót, a közeli sarkon feltűnt a rendőrségi
autó villogó kék lámpája. Kovács úrnak momentán nem volt kedve találkozni
a jarddal, ezért az egyik közeli bokor mögé kuporodott, de a rend éber őre
azonnal észrevette őt és felszólította, hogy igazolja magát, de hát Kovács
úrnál sem kocsikulcs, sem lakáskulcs, sem igazolvány nem volt. A rendőrök
tehát Kovács urat az utójukba tuszkolták és elrobogtak vele. Az éjszaka
hátralévő részét hősünk a rendőrségi fogdában töltötte.
Az ügyeletes tiszt másnap csak késő délelőtt került elő.
Kihallgatta Kovács urat és jót nevetett. Aztán elrendelte Kovács úr
szabadon bocsátását Igen ám, de pizsamában mégsem mehet végig a városon
fényes délben, ezért ugyanaz a rendőrautó, ami behozta, most haza is
szállította őt.
Mivel vasárnap dél volt, így az egész ház tanúja lehetett annak, amint a
rendőrség Kovács urat hazaszállítja egy szál pizsamában. Ezután Kovács úr
a rendőrökkel együtt döbbenten nézte autója hűlt helyét.

 

VERSEK

 

VIGASZTALÓ SZAVAK

Ha majd vége lesz a dalnak
mert az ember belehalhat
ha majd útra kél a lélek
és a túlsó partra érek,
ne szomorkodjál felettem.
Porból vagyok, porrá lettem.

Tehát, hogyha majd elmegyek,
ne itasd az egereket.
A helyembe jönnek mások,
lángoló új, lázas álmok.
Ők már azt sem tudják rólam,
egykor a világon voltam.

 

DALBAN, VIRÁGBAN, FÉNYBEN

Rejtőztem járatlan utakon,
takaróztam az éggel.
Egy álom volt minden vagyonom,
mely a mindenséggel ér fel.

A hatalom acélfogait
százszor mellembe fúrták.
A butaság konok kövei
égő arcom bezúzták.

Idegen maradtam köztetek,
a szavatok sem értem.
Ha mohón felvillan szemetek,
a fenevadat érzem.

Rejtőzöm millió alakban:
dalban, virágban, fényben,
hogy az életet veszni ne hagyjam
a gyűlölet tűzében..

 

VÁLASZÚTON

Mögöttünk csend, előttünk a semmi.
Melyik úton is kellene menni?
Riadtan nézünk, merre van előre?
Ki mondja meg? Ki lát a jövőbe?
Pártok, pénzéhes politikusok?
Bírák, bolondok, álszent papok?
Kóklerek, bankárok, menedzserek?
Csak a hazudozáshoz értenek.

Az emberek között a szakadék.
Fejünk felől hová tűnt az ég?
Bűzös mérgeket párolog a tó,
És halat sem ringat a folyó.
A városokban zavart agy kavar,
Vad üvöltéssé torzult el a dal.
Hová tűnt a szépség emberek?
Megehetitek a pénzetek.

Mögöttünk csend, előttünk a semmi.
Melyik úton is kellene menni?

 

A PÉNZ

Amikor még nincsen pénzed
a kirakatokat szemléled.
Fohászkodsz a szerencsédhez,
ej, ha egyszer volna pénzed!

Gusztálgatod a jó nőket
nézni ingyen lehet őket.
Hogy meghívhasd vacsorára
ez, ma már egy ökör ára.

Maradnak a képeslapok
ezt olcsón is megkaphatod.
Egy szép nap aztán, ha megéred
gazdag leszel, lesz sok pénzed.

Körülvesznek a barátok
legyezgetik hiúságod
Jönnek a nők, mint a legyek,
hogy gyakorolj rajtuk kegyet.

Ha csak kinyújtod a kezed
lesik minden intésedet.
Mindenütt a szerencse vár
azt hiszed, hogy nincsen határ.

Aztán jól elbízod magad
és egy filléred sem marad.
Amikor elfogy a pénzed
kicsiny leszel, mint egy féreg.

Hol van már a hiúságod?
Hol a régi jó barátok?
Ha az utcán szembe jönnek
elfordulnak, nem köszönnek.

Innen aztán két út vezet:
a szerencse vagy rád nevet
és visszalendülsz, mint az inga,
vagy, itt maradsz letaszítva
naphosszat az utcát rovod,
néha megszán egy-egy kokott.

 

A ROMLÁS BALLADÁJA

Cseng az arany, telik az erszény
házfalakon fut fel a repkény.
Szépfarú lány, borsos az ára
gazdag urak cifra babája.

Dübben a dob, jertek a táncba,
szép farú lyány rongyait rázza,
peng a gitár, karja kitárva.
Táncol a lány, ki lesz a párja?

Lássuk urak! Túl nagy a szátok,
de teli erszényt egyet sem látok.
Cseng az arany, zizzen a bankó,
ám váratlanul nyílik az ajtó.
Egyszeriben vége a dalnak,
sikolt a lány, a zene hallgat.

Eljöttem hát, itt van a párod,
fekete árny eléje állott.
A jó uraknak fehér az arca,
a pénznek most nincsen hatalma.
Zokog a lány szívszaggatóan,
letört rózsa hever a porban.

 

IDILL

Ahol égig érnek a fák,
tündérek muzsikálnak.
Nyitva vannak a paloták,
ebédre téged várnak,
ahol a király te lehetsz,
bárhonnan jöttél vándor.
Bicskával szalonnát ehetsz,
énekelsz vagy furulyázol.
Még a királylány is rád vár,
fent a toronyszobában.
Akiről annyit álmodtál,
a csókod száz éve várja.
Szédítenek a csillagok,
felcsatolod a szárnyad,
Tündérországot itt hagyod,
mert rád a földön várnak.

 

ÁVE MÁRIA

Áve Mária grácia
Tehozzád száll az ének
Neved a legszebb ária,
hol angyalok zenélnek.

Neved a könnyek tengerén
a biztos, kicsiny bárka,
a könnycseppben fuldokló remény,
a végső szalmaszálban.

Imára kulcsolom kezem,
hajtok fejet és térdet.
Elhinni már alig merem,
hogy öleltelek téged.

Áve Mária Grácia
Te vagy az örök élet,
hozzád szeretne szállni ma
a sárba tiport lélek.

Elhagyott reményem, hitem,
vakond módjára élek,
vonszolom kővé vált szívem,
ölelj magadhoz, kérlek!

 

EGY SZÁL RÓZSA

A kert üzeni, itt a nyár!
A csillagóra körbe jár.
És estére koncertre vár
Egy dalos fülemüle pár.
A szellő frissítőt kínál,
A kert üzeni, itt a nyár!

A kert üzeni, itt a nyár!
A kakukkszó messze száll,
És egy indiszkrét rigó
Kiáltja, huncut a bíró!
Nap, hold és a csillagok,
A forgószínpad csak forog.
Égő ajkad csókra vár.
A kert üzeni, itt a nyár!

 

BŰVÖLŐ

Dob dübögjön, tűz lobogjon
körtánc pörögjön, forogjon!
Megkötözlek bűvös szókkal,
kereplővel, síppal, dobbal.

Magas erdő, nagy a mélye
jön az alkony, feketében.
Milliónyi pici szárnyon
szemedre száll bűvös álom.

Harang szól az esti csendben,
könny szikrázik két szemedben,
s mintha minden muzsikálna
égre kel a völgyek álma.

Dob dübögjön, tűz lobogjon,
körtánc pörögjön, forogjon!
Megkötözlek bűvös szókkal,
csellel, dallal, édes csókkal.

Tenélküled én elvesztem,
arcom kövek közé rejtem.
Kövek közé rejtem arcom,
ott is a te hangod hallom.

Elém állhatnak a hegyek,
minden utam hozzád vezet.
Sűrű erdők, vad tengerek,
a tűzön is által megyek.

Egy életem, egy halálom,
most a kezedbe ajánlom.

 

A FÉLSZÍVŰEKHEZ

Csak teljes szívvel érdemes.
Az élet így is érdekes.
Folyton patikamérlegen
Mit érne, mondd a szerelem?
Egy fülledt nyári éjszakán
Megdobban szíved is talán,
Hallasz egy régi dallamot
Amit a régmúltból hozott
Egy szellő vagy a képzelet.
Ne mond, hogy nem ér a neved!

Csak teljes szívvel érdemes.
Légy jég hideg, vagy légy tüzes.
Csókunk, dalunk, eskünk, szavunk.
Álmainkba belehalunk.
A közöny, pókerarc szerep.
Az játsza jól, ki nem szeret.
Önmagát vállalni képtelen
És kívül marad az életen.

Csak teljes szívvel érdemes.
Ölelj, ölj, gyűlölj vagy szeress.
Te vagy az, aki hiteles.
Légy aki vagy; természetes.

 

IMÁDSÁG

Üdvöz légy Mária, légy ezerszer áldott,
a könnyeim árja mossa a világot.
Úgy állsz itt szelíden, mint maga a jóság.
Elhoztam a szívem, hát döntsd el a sorsát!

Ez több, mint szerelem, mit irántad érzek,
légy sóm és kenyerem, vagy te légy a végzet.
Terítsd meg asztalom, vesd meg az ágyam,
asszonyi irgalom, ringass el lágyan!

Üdvöz légy Mária, meghajtom térdem,
Madonna Grácia, irgalmazz nékem!

 

SZIVÁRVÁNY

Kőben eredt verő erek,
égig érő ezüst hegyek,
kék tó vizén fehér hajó,
karcsú, álomba ringató.
Fent az égen arany csillag,
esti szélben hársfa illat.
Vörös rózsa fehér hóban,
szállni fényes űrhajóban,
megpihenni egy fűszálon,
míg véget nem ér az álom,
égő ajkad megtalálom.

 

HÍVOGATÓ

Ülj közelebb kedvesem!
Gyere álmodni velem!
Egy egész hosszú életen
a miénk a végtelen.

Lent a föld és fent az ég,
álmainknak épp elég.
Minden ember menedék,
Hogyha nem, az vereség.

Égni, égni, égni kell,
együtt égni égi jel.
Nézd, a csillag oly közel!
De csak együtt érjük el.

Lent a föld és fent az ég,
mondd, álmodni tudsz-e még?

 

ETŰD

Csend, csont,
csiga, csillag,
cseng, bong,
száll az illat.

Nádméz,
cseppje édes,
kés, kés,
penge véres.

Vér, vér,
piros álom,
vér, vér,
mégse bánom.

Csont, csend,
ág se reccsen,
húr peng,
halva fekszem.

 

"ISTEN NAGY JÁTÉKOS"

(Albert Einstein)

Megszülettem. Tudom, nem nagy érdem,
De rossz helyre jöttem, azt hiszem.
Azt mondták, hogy ez a föld az éden,
Hogy elhittem, hát úgy kell nékem.

Tengernyi vér, meg derékba tört álmok,
A bárányokra a farkas vigyáz.
Mindig az a nyerő, aki álnok,
És a gyűlölet héjaként vadász.

A történelmet csizmatalpak írják,
Nem a keresztényi szeretet.
A népeket leverik, mint a szilvát,
Mindenre elszánt, gyakorlott kezek.

Az erősebb tiporja a gyengét,
semmi részvét, semmi szánalom,
de hiába kérnék az Úr kegyelmét,
a gyengéknek itt nem jár oltalom.

Az ember pedig mélyen megalázva,
kiutat sehogy sem talál.
Az út végén végtelen magányban
várja őt a méltatlan halál.

Kitekintve a csillagvilágba?
A teremtés vagy a pusztítás nagyobb?
A messzeségben égnek, mint a fáklya,
Az egymásba rohanó galaxisok.

Milliárdnyi elfecsérelt élet,
a por beissza a kiontott vért,
de milyen erő, milyen eszme végett,
és ki fog számot adni mindezért?

Póker arccal szemlélődik Isten,
távolságtartó, diszkrét ködön át,
mintha végképp mindegy volna minden,
nézi teremtett bolhacirkuszát.

 

KÉRDÉS EZREDFORDULÓ TÁJÁN

Mondd Uram! Melyik a Te arcod?
Mely zsolozsmázik rendületlenül,
s míg a szeretet himnusza harsog,
a világ a mocsokba merül?

Vagy halálra ítélted a Földet?
Pusztuljon a gonosz söpredék.
Hisz folyton egymás életére törnek,
Hát kitéped az élet gyökerét.

Hajdan Te teremtetted a Földet.
Teremtettél halat és vadat.
Nézd csak nézd, a teremtmények ölnek
csak azért, hogy fennmaradjanak.

Az erősebb felfalja a gyengét,
hogy az erős erősebb legyen,
Megtanultuk mi is ezt a leckét,
tanúsítja a történelem.

Százmilliók pusztultak hiába
Nem kíméltünk nőt, sem gyermeket,
Hivatkozva az Úr akaratára,
irtottunk ki kontinenseket.

Tőled várnak irgalmat a gyengék,
de számukra nincs irgalom,
Elmondanák neki, hogyha mernék,
ledőlne itt minden hatalom.

Hazudni is megtanultunk, látod!
Színjáték a jóság, az erény,
Uralni szeretnénk a világot,
trónolni az arany tetején.

Az erősebb felfalja a gyengét,
a csonthalmokon templomot emel,
a tömjénfüstben megszépül az emlék,
emlékezni a bűnökre? Ki mer?

Mondd Uram? Melyik a Te arcod?
Vagy talán, Te nem is létezel?
Magányosan vívjuk ezt a harcot,
és ítélkezni sem Te érkezel?

 

KÉRDÉS, AMIRE NINCS VÁLASZ

A valóság sikolt, rúg-kapál e versben
szétfreccsen az anyag sisteregve nyersen.
Hol van az a szó, mely visszaadja mását?
Ki érti a lényeg lélekvándorlását?

Tűzből, vízből, szélből hogy született élet?
És miért enyészik porrá, ha újra éled?
Azért éled újjá, hogy megint elenyésszen?
Hieroglifáidat, jaj Uram! Nem értem!

Vastraverzek sírnak, fák nyögnek az éjben
Hová fut a felhő a korbácsos szélben?
Hatalmas ég alatt a csillagot kérdem:
Melyik úton menjek, hogy célom elérjem?
És azt, hogy mi a célom, hogy tudom meg végre?
Tűr, szenved az ember. Mondd Uram! Mi végre?

Mint éjjeli vonat, szállunk az időben.
Sötétség előttem, sötétség mögöttem.
Ami volt, az nincs már, ami lesz, az nincs még.
Káprázat a jelen, csupán fény és árnyék.

Mire feleszmélünk, elszelel az élet.
Hol nem volt mesénk egyszer így ér véget.
Mint kiűzött királyok, egyszer még megállunk,
Aztán lassan köddé, porrá, csenddé válunk.
Egy percet tündököltünk, eszméltünk a fényben,
De mit kerestünk itt tulajdonképpen?

 

AZ EGYETLEN SZÓT KERESEM

Kivívtam a szabadságom.
Teljesült a legszebb álmom.
Kiittam a tudás kelyhét.
Vállaltam a magam terhét.
Zivatarban, jeges szélben.
Az a csoda, hogy túléltem!

Lettem volna, de nem lettem.
Kiröhögtek, ha szerettem.
A titkok nyomába eredtem.
Azt az egyetlen szót kerestem.
Felettem a csillagos ég.
Talán boldog is lehetnék!

 

PROMÉTHEUSZ ÜZENETE

A tüzet a víz nem oltja el,
A szíved mélyén rejtsed el.
Ha kint fagyos szél perel,
A tűz szívedben áttelel.

Ha ezer évig tart a tél,
A holnap új tavaszt ígér.
Életed legvadabb telén
Utadon elkísér a fény.

Rakjatok hát jó nagy tüzet
És űzzétek el a telet.
Ha szívetekre fagy a jég
Nem ment meg akkor
Sem föld, sem ég.

 

VALLOMÁS

Csillagokba szőtt reményünk.
Édes poklunk, üdvösségünk.
Ha a szívünk jégbe dermed,
Tőlük kaphatunk szerelmet.
Anyánk, húgunk, feleségünk,
Fegyvertársunk, menedékünk.
Keserű méz, édes méreg.
Szent titkuk maga az élet.

 

APOKALIPSZIS MOST

Az Antikrisztust várták az emberek,
és nem vették észre, hogy ütött már az óra.
Sebzett madarak vonszolják az eget,
és halott erdők roskadoznak a hóra.

Idelent a vaksi ég alatt
bujdosó lett a Föld minden lakója.
Az iszonyattól tágra nyílt szemek
félre vert harangok néma riadója.

 

KÜLÖNÖS ÉJSZAKA

Véres a hold, bagoly rikolt.
Reccsen az ág, ne menj tovább!
Ne menj tovább, nyögnek a fák.
Fent mintha csend, és mintha szó,
Csontig ható.
Érted kiált, ne menj tovább!
Ne menj tovább!

 

ÚTRAVALÓ - FÉLE

Soha ne add fel a harcot!
Vállald inkább a kudarcot.
Télen, nyáron, tűzön, jégen,
de a gyertyád végig égjen!

De a gyertyád végig égjen!

Szembe fújnak fagyos szelek.
Indák el nem eresztenek.
Megdobálnak kővel, sárral.
Megcsalnak hamis karáttal.

Megcsalnak hamis karáttal.

Mi a dolgunk a világon?
Lehet, hogy ez csak egy álom.
De azért járd végig az utat!
Ne add el az álmaidat!

Ne add el az álmaidat!

 

EGY VAK IMÁJA AZ EZREDFORDULÓN

Fogadj engem is fiadnak, hazám!
Neked ajánlom egész életem.
Annyi keserű csalódás után
végre tehozzád érkezem.
Az élet rövid és oly messze az ég.
Égő sebeinket ki gyógyítja meg?
Mondd, és mit ér az ember, ha nyomorék?
Ki ad neki ételt és hitet?

Látod, én is hazátlan vagyok,
Úgy élek, akár a bujdosó.
Örök egyformán telnek a napok.
Jó volna pár emberi szó,
hogy vándorutunk véget érne.
Nyissátok ki a kapukat végre!
Fogadj el engem is fiadnak, hazám!
Neked ajánlom egész életem.
Annyi keserű csalódás után
öledbe hajtanám végre a fejem.

 

MERENGŐ

Csillagok nyája fent legelész
tágterű, égi mezőn.
Jussak eszedbe, ha bárhol is élsz
te hűtlen, rossz szeretőm!

Te hűtlen, rossz szeretőm.

Fent a hegy ormán a szél fütyörész
tajtékos, vad paripán.
Sorvad a szív, lehanyatlik a kéz,
vágyom a csókod után!

Vágyom a csókod után.

 

EPILÓGUS

Vándor, ha verseim olvasod egykor,
tetszik a mutatvány, tapsot is ér,
el ne feledkezz majd a bohócról,
ki addigra talán már nem is él.

Nagy időt éltünk, midőn az ember
kezdte felismerni önerejét.
Szűk lett a föld és sekély a tenger,
baljós fényeket villant az ég.
Néztünk, csak néztünk egymás szemébe,
míg fent a szupergépek raja szállt.
Felsírt a gyermek anyja ölében,
féltük a holnapot, éltük a mát.

Vándor, ha verseim olvasod egykor,
cirkusz a világ, vár a porond.
Ne idegenkedj a méla bohóctól,
néha bolond a bölcs és bölcs a bolond.

 

SZÍNMŰ

 

HÓKUSZPÓKUSZ

(Angyali varázslat)

 

Első jelenet:

Amikor a függöny felmegy, az Író - egy ötven év körüli jóvágású férfi
szórakozottan ül az íróasztalánál. Tekintete minduntalan az ablak felé
téved és gyönyörködik a kert varázslatos pompájában a kora reggeli
szikrázó napsütésben. Álmodozásaiból a telefon durva csengése riasztja
fel.

Cseng a telefon. Író felveszi a kagylót :
- Halló! Igen, én vagyok! Hogyan? Hogy én egy darabot ígértem a színház
számára? Na, ne! Tessék? Hogy a szerződést fél éve alá is írtam? Ez
képtelenség! Micsoda? Hogy az előleget egy hónapja át is utalták? Biztos,
hogy az én számlámra?
Félre fordulva:
- Ezért még számolunk Gizella!
Zavartan:
- Most, hogy így utána gondolok, rémlik valami! Persze hogy megírtam!
Csak, hát ugye olyan régen történt már ez az egész. Hogyan? Hogy a beadási
határidő három nap múlva lejár?
Félre fordulva:
- Megöllek Gizi!
- Ah, semmi, semmi! Előkeresem a darabot, és újra átnézem. Persze hogy
elkészültem vele! Semmi gond! Én köszönöm, hogy hívott! - leteszi a
kagylót.
- Na, szépen vagyunk. Van három napom egy darab megírásához. Na Vilmos
Bátyám! Ezt csináld utánam! De hogy a fészkes fenében ment ki a fejemből?
Gizi meg egy szót sem szólt a pénzről.
Aztán az ajtóhoz siet és kikiabál:
- Gizella! Légy szíves hozzál nekem egy jó erős feketét! De az sem baj, ha
kettő lesz belőle!
Az ajtón túlról egy női hang:
- Igen drágám! Azonnal drágám!
Író fel, alá járkál.
- Most mi a mennydörgős ménkűt csináljak? Három nap alatt egy drámát
megírni! Ez képtelenség. Jobb lesz, ha visszamondom az egészet és kész!
Igen ám! De az előleget már átutalták! És ahogy én Gizellát ismerem, az a
pénz már köddé vált. Hát akkor kedves mester, nincs mit tenni! Meg kell
írni a darabot! Meg kell írni, meg kell írni! De miről szóljon ez a darab
egyáltalán? Miről szóljon? Miről szóljon? Ennél pozitívabb hozzáállást
várok tőled Szalánkai Géza! Gondolj csak kedvelt mesteredre, Molnár
Francira! Ő azt mondta, hogy minden az expozíción múlik. Tehát, egy
darabnak úgy kell kezdődni, mintha startpisztolyból lőnéd ki az egészet!
Végy egy férfit és egy nőt, és kész a konfliktushelyzet. Hát akkor
kezdődjék a varázslat!

Író hármat tapsol, mint a mesében
Író: - Hókuszpókusz!!!
Egy fiatal pár tűnik elő a semmiből. Író elégedetten körüljárja őket, majd
az íróasztalához ül.
Író: - Hát ezzel meg is volnánk! Ha már megtörtént a varázslat, indulhat a
cselekmény.
Ebben a pillanatban nagy csörömpöléssel az Író felesége jelenik meg az
ajtóban, és hozza a kávét:
Író felesége: - Parancsolj, a kávé! Erős, ahogyan kérted.
Író: - Köszönöm szívecském! - és elkezdi kevergetni a kávéját .
Író neje: - Cukrot nem is kérsz?
Író: - Ja, bocs! Elfelejtettem. - szórakozottan válaszolt Író, és közben
az összes cukor beledől a kávéjába a cukortartóból. Író felesége jót
kuncog az eseten. Közben Író szájához emeli a kávét és undorral elhúzza a
száját: - Vidd ki ezt a moslékot! Hányszor mondtam, hogy ne cukrozd agyon
a kávémat!?
Író felesége: - De Drágám! Te magad borítottad az imént a cukortartóból az
összes cukrot a kávédba!
Író: - Még hogy én? A fene egye meg! - és egyszerre kiissza az összes
kávét.
- Mondd csak Gizella! Kaptam én pénzt mostanában?
Gizella tagadóan rázza a fejét.
- A színháztól sem?
A nő egy pillanatra zavarba jön.
Író felesége: - Valami rémlik! Tényleg! Úgy egy hónapja lehetett! Érkezett
pár forint a számládra.
Író: - És mennyi volt az a pár forint?
Író felesége: - Mennyi is volt? Istenem! Lehetett úgy háromszázezer
forint.
Író: - Háromszázezer forint neki pár forint! És te erről nekem miért nem
szóltál?
Nő: - Mert állandóan elfoglalt vagy. És különben sem figyelsz rám soha.
Író: - Ne kezd már megint Gizella! És mi lett azzal a pénzzel?
Nő: - Mi lett volna? Egy valamirevaló bundát sem lehet ennyiért kapni!
Író: - Ezek szerint még megvan a pénz?
Nő: - Háát! - bizonytalankodik el az asszony.
Író: - Légy olyan szíves, fordítsd le nekem, hogy ezúttal mit jelent ez a
háát?
Nő: - Azt jelenti, hogy nnem igazán!
Író: - Mit nem igazán?
Nő: - Nnem igazán van meg a pénz.
Író: - Mennyire nem igazán?
Nő: - HH, semennyire nem igazán.
Író: - Szóval, egy árva buznyák sincs belőle?
Nő: - Úgy faggatsz, mint egy vizsgálóbíró! Ez mégiscsak furcsa: főzök,
mosok rád, vezetem a háztartást.
Író: - Igen. Az ebédet a szomszédos kifőzdéből hozatjuk, a mosás teendőit
elvégzi a gép. A többi stimmel.
Nő: - Most mire jó ez a nagy felhajtás?
Író: - Csak arra szívem, hogy én ezt a pénzt egy olyan darabra kaptam,
amit meg sem írtam!
Nő: - De meg fogod írni! Ugye?
Író: - Három nap alatt?
Nő: - Hogyhogy három nap alatt?
Író: - Mert most telefonált rám a színház, hogy a darab beadási határideje
három nap múlva lejár. És én teljesen elfeledkeztem róla.
Nő: - Nézd szívem! Akinek a közönség a tenyeréből eszik, és ha egy
Szalánkai Géza darab megy akármelyik színházban, tódul rá a nép, és akihez
az újságírók is lábujjhegyen jönnek mély főhajtással mint egy szentélybe,
annak lehetne egy kissé több önbizalma.
Író: - Persze, csakhogy a színház várja a darabot.
Nő: - Csakhogy a színház ad határidő módosítást is, mert nagyon jól tudja,
ha Szalánkai Gézába fekteti a pénzét, aranyba fekteti.
Író: - Na, itt hagyjuk abba ezt a párbeszédet, mert a végén még leveszel a
lábamról. Azért némi önismeretem nekem is van. Tisztában vagyok vele, hogy
a tehetségemnél már csak a hiúságom nagyobb, és ezt Te pontosan tudod.
Nő: - Drágám! Ugye már nem is haragszol?
Író: - Miért is kéne haragudnom?

Mindketten nevetnek. A nő a tálcával megy kifelé, az ajtóból visszafordul:

Nő: - Azt ugye nem felejtetted el, hogy ma este kerti partit adunk?
Író: - Már megint? Mi a fenének?
Nő: - Jajj, hogy tudsz már megint ilyen lenni? Direkt azért szervezem
ezeket a partikat, hogy a kritikusok barátságosak legyenek, a bankárok
jótékonykodhassanak, a rajongóid körül rajongjanak.
/Együtt mind a ketten/ - És az ellenségeinket üsse meg a gutaaa!
/megint csak nevetnek, az asszony kimegy/
Író: - Most pedig folytatódjék ismét a varázslat, és kezdődjön a
cselekmény!
A fiatalok kilépnek a szoborszerű pózból és az író dohányzó asztala mellé
ülnek. Az író is átül hozzájuk.
Lány: - Akkor mi most meg vagyunk teremtve?
Író: - A lehető legnagyobb mértékben.
Fiú: - Ha ez így van, ha már megteremtettél bennünket, adjál nekünk nevet
is!
Író: - Az ám! Neked lányom legyen a neved mondjuk: Éva, neked pedig fiam:
Ádám.
Nó men, est ómen!
/mind a ketten/ - Köszönjük szépen!
Éva: - Te, ha jól tudom ez a két név már foglalt. Valamely réges-régi
zavaros históriában, amelyben szerepel még egy kígyó és egy alma is, ez a
két név játszotta a főszerepet.
Fiú: - Olyan sok név van még ezeken kívül! Nem kaphatnánk inkább másik
nevet?
Író: - Hogy válasszak nektek másik nevet? Ugyan minek? Már minden név
foglalt, mert szerepeltek már ilyen, vagy olyan históriákban.
/A fiú és a lány egyszerre/: - Akkor maradunk az eredeti változatnál.
Író: - Helyes.
Éva: - Kérdezhetek tőled valamit?
Író: - Persze.
Éva: - Mondd, Te szereted a feleségedet?
Író (zavartan): - Mondjuk inkább úgy, hogy túl gyakran nem tesszük próbára
egymás tűrőképességét.
Ádám: - Azért ma egy kicsit rezgett a léc!
Író: - Ez igaz, de szerencsére ritkán utalnak át a számlámra ennyi pénzt
egyszerre.
Ádám: - Szóval, írónak lenni nem egy bomba üzlet?
Író (tagadóan rázza fejét): - Sajnos, nálunk egyenlőre nem.
Ádám: - Pedig azt hittem, hogy az az ország, amely annyi hírességet adott
a világnak - írókat, tudósokat, művészeket - megbecsüli a tehetségeit.
Író: - Sőt, néha még szobrot is állítanak nekik, de csak haláluk után!
Ádám: - És ezért érdemes?
Író: - Na látod, ez egy jó kérdés, de magam sem tudom rá a választ.
Ádám: - Kezdem ezt a világot egyre inkább nem érteni.
Író: - Nem vagy egyedül!
Éva: - Térjünk inkább vissza a feleséged és a közted lévő viszonyra.
Író: - Ha nincs jobb témád, térjünk.
Éva: - Szerelmes voltál belé amikor feleségül vetted?
Író: - Szerelmes voltam, csak nem őbelé.
Éva: - Akkor meg miért őt vetted el feleségül?
Író: - Ez is egy remek kérdés, de tartok tőle, hogy a válaszomat nem
tudnád értelmezni.
Éva: - Azért szívesen megpróbálnám.
Író: - Nos, nem bánom. Ahhoz hogy egy férfi sikeres legyen, olyan társat
kell választania magának, aki minden eszközzel hajlandó támogatni őt.
Legyen, ha kell híd, ha kell út, ha kell trambolin. Tegyen meg mindent a
férfi sikereiért.
Éva: - De hisz ez önzés!
Író: - Az. Sőt a feministák szerint hímsovinizmus.
Éva: - Ezek szerint ahhoz, hogy egy férfi sikeres legyen, fel kell
áldoznia egy nőt?
Író: - Azért a helyzet nem ennyire tragikus. A nők ugyanis kiválóan
értenek hozzá, hogyan kell - osztozni - a sikerben. Bennünket, férfiakat
illet a - dicsőség-, az asszonyok, pedig kezelik a bankszámlánkat. Szóval,
nem kell félteni őket!
Éva: - Nagyon helyes.
Író: - Gratulálok Éva! Benned egy harcos feministát vélek felfedezni. Azt
hiszem, mindent megbeszéltünk.
Éva: - Még nem.
Író: - Mi van még?
Éva: - Mit szólnál hozzá, haaaa mondjuk részt vennénk a kerti partin?
Író: - Mint micsodák?
Éva: - Ádám, mint külföldről hazatért költő, én, pedig mint énekesnő.
Író: - Ez nem is rossz ötlet.

 

Második jelenet: A kerti parti

A pázsiton kerti asztalok, fent lampionok, az asztalok körül szabadidő
ruhás, farmeros, jó kedvű vendégek. Hosztesz lányok hozzák, viszik az
innivalót tálcákon. Az Író és Neje a kapuban állnak és fogadják az érkező
vendégeket. Gizella minden érkező vendéget kitüntető nyájassággal köszönt.
Az Író egy lépéssel hátrább áll és lényegesen visszafogottabb. A kórház
igazgatója érkezik.

Író: - Tiszteletem főorvos úr! Remélem minden beteged meggyógyult a
kórházban, és a jövő héten szállodának adjátok ki az egészet!?
Főorvos: - Hogyne kérlek, hogyne! Már meg is hírdettük!
/Az Író kezet csókol a főorvos feleségének./
Most a bankvezér érkezik.
Író: - Á! Hódolatom kedves bankvezérem! Hallom, holnaptól minden adósnak
elengeditek a tartozását!?
Bankár: - Sőt! Vasárnap délben még pénzt is osztunk a főtéren.
Most az újság főszerkesztője egy színikritikus nő társaságában érkezik.
Író: - Szerbusz Péter! Örülök, hogy elfogadtad a meghívásunkat! Kézcsók a
szigorú, de annál igazságtalanabb kritikának!
A kritikusnő nevet és megpuszilja az Írót.
A színház igazgatója érkezik két színésznő társaságában.
Író: - Tiszteletem a kedves színi direktor úrnak! Most rettentően irigy
vagyok rád!
Igazgató: - Nocsak!
Író: - Na hallod! Akinek ilyen őrangyalai vannak!
/Éva és Ádám most érkeznek. Az Író szeretettel karon fogja mindkettőjüket
és a társaság közé vezeti őket, aztán az asztalok előtt megállnak./
Író: - Hölgyeim és Uraim! Egy kis csendet kérek!
/a vendégek elcsendesülnek/
Író: - Nagy-nagy örömömre szolgál, hogy bemutathatom Önöknek itt és most
két meglepetésvendégünket, Jóó Ádámot, aki Amerika és Nyugat Európa -
szerte ismert és elismert költő és műfordító, valamint kedves testvérét
Jóó Éva énekesnőt.
/Taps fogadja az érkezőket. Az Író a fiatal párt a svédasztalhoz
invitálja, aztán hangosan a vendégekhez fordul./
Író: - Hölgyek és Urak parancsoljatok, fáradjatok az Úr asztalához!
/A vendégek követik a házigazda példáját és megszállják a svédasztal
környékét. Az egyik rajongó hölgy az Íróhoz lép/
Rajongó: - Nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek az Ön garden-partiján
kedves Mester.
Író: - És jól érzi magát?
Rajongó: - Jaj, csodásan, csodásan! Különösen, hogy itt lehetek az Ön
közelében! Nem régen olvastam az Ön egyik könyvét. Hát mit mondjak?
Író: - Csak keményen bele a képembe, hogy szörnyű volt.
Rajongó: - Hova gondol kedves Mester? Amióta az Ön műveit megismertem, ez
lett életem legmeghatározóbb irodalmi élménye!
Író /zavartan/: - Kérem, ne túlozzon kedvesem!
Rajongó: - Szó sincs túlzásról! És most hogy végre szemtől-szemben itt
állhatok Ön előtt, azt is be kell vallanom, hogy mint férfit is csodálom!
Had szorítsam meg a kezét, kedves Mester!
/Író csak most veszi észre, hogy a nő egy jó ideje a kezét fogja. Zavarba
jön, de a nő folytatja az udvarlást./
Rajongó: - Tudja kedves Mester, bármit megadnék azért, ha személyesen
inspirálhatnám Önt egy újabb, nagyszerű alkotásra. Ha a múzsája lehetnék!
/Író felesége már régóta figyeli őket és óvatosan a hátuk mögé lopózik. A
megfelelő pillanatban karon ragadja férjét./
Író felesége: - Gyere drágám, mert megérkeztek Péteriék a minisztériumból.

Író: - Pedig már azt hittem, hogy el sem jönnek.
/Író neje visszafordul az iménti rajongó hölgyhöz./
Író felesége: - Látom kedvesem, hogy Te rajongsz Gézáért, de tudod, egy
zsenire vigyázni kell! Őt nem lehet kisajátítani, mert Ő egy egész
országé!
Rajongó: - Látom azért neked sikerült, drágám.
Író neje: - Ne hidd drágám! Toleránsnak és kompromisszum késznek kell
lenni, és főképpen el kell viselnem azt a sok buta libát, akik rajongók
képében naponta ostromolják szegény Gézámat azzal, hogy ők értik a mester
filozofikus mondanivalójának mélységét, de valójában még olvasni sem
tudnak.
/Író felesége még egy megvető pillantást vet a rajongóra, aki leforrázva
áll, aztán férje után megy. Most Józsa Imre -, aki szintén író és
betegesen gyűlöli a ház urát - egy újság főszerkesztőjéhez lép./
Józsa Imre: - Szerbusz kedves Főszerkesztőkém! Látom te is itt vagy!
Kritikus: - Hogyne kérlek! Hiszen itt van mindenki, aki számít! Még a
miniszterhelyettes is megérkezett!
Józsa Imre: - Csak azt tudnám, hogy egy ilyen kókler, egy ilyen irodalmi
szélhámos hogy tud egy egész országot az orránál fogva vezetni? Hiszen a
műveiben hemzsegnek a közhelyek. Egyik laposabb, mint a másik! És mégis
milyen palotában pöffeszkedik, mintha ő lenne Deák Ferenc, vagy Kossuth
Lajos! Én meg ott kucorgok egy lakótelepi lakásban.
/Most veszi észre, hogy a főszerkesztő időközben faképnél hagyta őt.
Dühösen csap egyet a kezével./
Ahh. Hitvány bértollnokok! /és elindul, hogy újabb hallgatót cserkésszen
be magának. Közben Péteri, az Író társaságában és a két nejjel az
oldalukon az ünneplőkhöz érkeznek./
Író: - Kedves vendégeim! Had mutassam be Péteri Sándor miniszterhelyettes
urat!
/Egy pillanatra csend lesz, csak Józsa Imre fordít hátat nekik tüntetően.
Péteri egy pezsgős poharat vesz a kezébe, amelyet a hosztesz lányok hoztak
neki, és azt magasra emelve:/
Péteri: - Hölgyeim és Uraim! Köszöntöm e ház gazdáját Szalánkai Gézát, a
Mestert! Ürítem poharam az Ő és mindannyiunk kedves egészségére.
/A résztvevők között nagy tetszést arat ez a felszólítás, mindenki - az
egy Józsa Imrén kívül - magasra emeli a poharát és koccintanak./
Péteri: - Isten éltessen Gézám!
/A Rajongó hölgy megint az Íróhoz szalad és koccint a mesterrel, aztán
isznak. A Miniszter-helyettes felesége Író feleségével és néhány köréjük
gyülekező hölggyel beszélget/.
Miniszterhelyettes felesége: - Nem láttalak benneteket az operabálon.
Gizella, az Író felesége: - Tudod, Gézának nem volt kedve felutazni.
Miniszterhelyettes felesége: - Hát tudod, jobban is tettétek! Az egész
kezd egyre jobban ilyen pofafürdő jelleget ölteni. Az ember azt sem tudja,
ki kicsoda, de látszik rajta a gőg, hogy én is itt vagyok, mert
megengedhetem magamnak, de késsel-villával már nem tud enni. Ez rémes! És
azok a szörnyű, ízléstelen ruhák! Egy falusi varrónő is különbeket varrna!

Gizella: - Szóval nem éreztétek jól magatokat!?
Miniszterhelyettes felesége: - Hát nem. El is határoztuk a párommal, hogy
jövőre már mi sem megyünk.
Gizella: - És nyaralni hova mentek?
Miniszterhelyettes felesége: - Nyáron mi csak a Balatonhoz szoktunk
leruccanni egy pár hétre, de télen most megpróbálunk időt szakítani,
megnézzük a Kanári szigeteket.
/A többi hölgy áhítattal hallgatja őket./
Gizella: - Én is szeretném már kimozdítani Gézát ebből az itthoni
tespedésből, de egyre inkább olyan mint egy öreg medve, szeret a
barlangjában ülni, pedig jót tenne neki egy kis sítúra valahol az
Alpokban.
Miniszterhelyettes felesége: - Hát állj a sarkadra Gizikém! Hisz' úgyis
mindig az történik, amit mi nők akarunk. Ugye?
/Nagy nevetés./
Író: - Hölgyeim és Uraim! Egy kis csendet kérek! Hallgassuk meg Ádám
barátom legújabb versét. Itt és most írta.
/A vendégek tapsolnak /
- Halljuk! Halljuk a verset!
/Ádám az Író mellé áll./
Ádám: - A vers címe: Időtlen utazás
Éltünk a csillag alatt, de lekopott róla a festék,
Fekete, csúf madarak morzsáinkat felcsipegették,
Ha lángoltunk volna tán, reliefként vésődhetnénk a kőbe,
Úszunk a semmi taván, sehonnan, sehová időbe.
/Pár pillanatnyi csend után taps./
Író /Ádámhoz /: - Bravó öregem! Ezzel engem is megleptél. Gratulálok!
Remélem a kritikus uraknak is tetszett?
Az újság főszerkesztője /Ádámhoz lép/: - Ha ideadod a kéziratot, az
irodalmi mellékletben leközlöm.
Ádám: - Kösz szépen, majd átadom.
Író /az egyik bank igazgatójához lép/: - Te, mondd csak István! Feltehetek
neked egy kényes kérdést?
Bank igazgató: - Parancsolj velem, Gézám!
Író: - Milyen most a pénzvilág kapcsolata a pártokkal?
Bank vezér / elneveti magát /: - Hát ilyen is, meg olyan is!
Író: - Gyakran keresnek fel benneteket egy kis támogatásért?
Bank vezér: - Sajnos, igen, és az a szomorú az egészben, hogy erre
törvényes lehetőségünk nincs.
Író: - Tehát?
Bank vezér: - Tehát valamennyien borotvaélen táncolunk. Ha megtagadod a
támogatást, azért jelentenek fel, ha adsz az egyiknek, feljelent a másik.
Ha mindegyiknek adsz, akkor meg azért jelentenek fel, hogy miért adtál a
többinek.
Író: - Szóval?
Bank vezér: - Szóval a törvényhozó egyúttal törvényszegő is!
Író: - Akkor én már a saját problémámmal elő sem merek hozakodni.
Bankár: - Gyere csak bátran Gézám! Tudod jól, hogy az ajtóm mindig nyitva
áll előtted!

A beszélgetést kihallgatja Józsa Imre.
Józsa Imre: - Megálljatok! Majd befűtök én nektek az anyátok Istenit!
Író: - Most olvasom Mikszáth Kálmán: Országgyűlési napló-ját. Több mint
100 éve írta és aktuálisabb, mint valaha!
Bankár: - Vajon, most megírhatná-e a "Különös házasságot"?
Író /nevet/: - Alig hiszem! A szent fazekak, tudod, micsoda balhét
csinálnának?
Bankár: - Hát igen. Az egyház megint "Szent tehén" lett! Csak azt nem
tudom eldönteni, hogy ez az új kor, vagy az új középkor hajnala?!
Mindenesetre a szólásszabadságot már megint furcsán értelmezik a politikus
urak!
Író: - Hogy mondhatsz ilyet, barátom! Szabadon mondhatsz bármit, amit a
politikusok szívesen hallanak. Például: dicsérheted őket.
Bankár: - Akárcsak a Kádár-rendszerben!
Író: - Miért csodálkozol? A politikai elit a Kádár-rendszerben
nevelkedett, és tiszteli a hagyományait!
Író felesége /Józsa Imréhez/: - Miért nem jön közénk Imre? Ne húzódjon el!

Józsa Imre: - Miért kínoz Gizike? Hiszen tudja jól, hogy én csak a maga
kedvéért vagyok itt.
Gizella: - Ejnye Imre! Nagy kópé maga!
Józsa Imre: - Hát miért nem hisz nekem?
Miniszterhelyettes felesége: - Ejnye Gizella! Ezt azért nem gondoltam
volna rólad!
Gizella: - Hagyjad! Ő az én búsképű lovagom. Halálosan gyűlöli Gézát, mert
annak idején nem hozzá mentem feleségül, hanem Gézához.
Miniszterhelyettes felesége: - Ez aztán a romantikus történet! Hát vannak
még ilyen férfiak?
/Közben a hosztesz lányok pörögnek, forognak, tálcán hordják az italokat
és kínálják a vendégeket, összeszedik az üres poharakat. Az egyik vendég
váratlanul összeesik és feldönti a mellette álló asztalt is, amelyről nagy
csörömpöléssel hullanak le a poharak./
- Orvost! Orvost! - kiáltják a körülállók. /A kórház főorvosa odasiet./
Főorvos: - Arra kérlek benneteket, hogy adjatok egy kis helyet.
/A Főorvos felesége is odasiet, aki az asszisztensnője/.
Főorvos: - Nóra kérlek! Vedd ki a kocsimból a táskámat és hozd ide!
/Nóra asszony elsiet. Író is, Miniszterhelyettes is oda megy/
Író: - Doki, nagy a baj?
Főorvos: - Még nem tudom Géza, de első ránézésre egy kis delériumos
állapotnak tűnik.
Józsa Imre /a távolabb lévőknek/: - Szép kis botrány! Szép kis botrány!
/De senki sem reagál rá./
Író: - Sokat ivott a barátunk?
/Néhányan a körülállók közül./: - Igazándiból nem is figyeltünk rá.
Az egyik hosztesz lány: - Ugyancsak sűrűn kapdosta le a tálcáról a
poharakat, ő főleg a töményet szerette.
/Közben Nóra visszaérkezik a táskával. Az Orvos valamit kivesz a táskából
és a beteg orra
alá tartja, aki erre hatalmas prüsszentéssel válaszol./
Orvos: - A baj már nem is komoly, de azért jó lenne, ha valaki haza
fuvarozná őt.
/Közben előkerül a részeg felesége./
Az Asszony /sápítozva/ : - Nagyon szégyellem magam! Kedves Gézám, nagyon
szégyellem magam. Elrontottuk az estélyedet, de azt tudnod kell, hogy az
utóbbi időben bárhová megyünk, ez az eredmény. Jóska minden másnap berúg
és minden másnap józanodik.
Főorvos /a Feleségnek/: - Asszonyom! Azt ajánlom, keressenek fel engem a
kórházban, minél előbb, annál jobb!
Az Asszony: - Köszönöm, Főorvos úr! Élünk az alkalommal, nagyon köszönöm,
és mégegyszer elnézést kérek!
/Nagy nehezen felállítják a részeget, aztán hárman kitámogatják őt./
A Feleség / visszaszalad/: - Még egyszer elnézést kérek Gézám!
Író /mosolyog/: - Ugyan már!
Az Asszony: - Még szerencse, hogy itt áll a kocsink a közelben!
Az Író felesége: - Nem is tudtam, hogy tudsz vezetni!
Asszony: - Óh, már tíz éve én vezetem a kocsit. Jóska nem ülhet a
volánhoz.
/Kezet fog az Íróval, megpuszilja Gizellát és elsiet. Közben visszatérnek
azok a férfiak, akik az imént a részeget kitámogatták./
Író: - Hölgyeim és Uraim! Azt hiszem, erre az ijedtségre inni kell!
- Helyes! - válaszolnak a résztvevők .
/Közben a hosztesz lányok körbe szaladnak a tálcákkal és kínálják a
vendégeket./
Író: - Kedves vendégeim! Azt javaslom, igyunk a mi csodálatos asszonyaink,
lányaink, hölgyeink kedves egészségére!
- Úgy van! Úgy van! - mondják a vendégek, és magasra emelik a poharat.
Író: - A nők egészségére!
Gizella /Gézához/ : - Ez kedves tőled Géza, köszönöm.
/Most a hosztesz lányok megpróbálják összetakarítani az összetört poharak
üvegcserepeit./
Az egyik nő a társaságból: - Mondd Ferikém! Te kinek az egészségére ittál?
Az enyémre, vagy a kurvádéra?
Ferenc /rettentően zavarba jön/: - Kérlek Ibolya, ne csinálj botrányt!
Nő: - Most kérlek Ibolya, hogy ne csinálj botrányt! Most szégyelled magad!
De jobb, ha mindenki megtudja: Ferencnek kurvája van! Akinek van pofája
még a lakásunkon is felkeresni őt, és állandóan leveleket írogat neki.
Ugye Margókám?
/Az egyik színésznő sírva kirohan./
Ferenc: - Azt hiszem, jobb, ha mi megyünk!
Nő: - Nem megyek én innen egy tapodtat sem! Had tudja meg mindenki!
/Egy gyűrött levelet húz elő a zsebéből, hangosan olvassa /
"Drága Ferikém! Köszönöm neked ezt a csodálatos forró éjszakát!"
/Ferenc kitépi a nő kezéből a levelet és összegyűri./
Ferenc: - Nem szégyelled magad? Részeg vagy! /a társasághoz fordul/
- Bocsássatok meg, de a feleségem megint - mint rendesen - be van rúgva,
és ilyenkor ez van!
Nő /visítva/: - Én vagyok részeg? Te szemét!
/Ferenc karon ragadja az asszonyt, és kifelé vonszolja. Mindenki döbbenten
áll és hallgat/.
A Nő /visszafordul/: - Mit álltok itt, mint a faszentek? Hiszen
mindannyian ocsmány disznók vagytok! A híres felső tízezer! Igaz Főorvos
asszony? Kórházi ügyeletben a Korona Szálló, váltott pasikkal! Az a jó!!!
Főorvos /a nejéhez/: - Ez igaz?
Főorvos felesége /sírva fakad/: - Csak egyetlen egyszer fordult elő!
Bocsáss meg!!!!
Főorvos: - Ezt majd otthon megbeszéljük.
A részeg nő: - Főszerkesztő Úr! A fiatal költőnők pártfogója! A nej meg
megtalálta a kis pártfogolt bugyiját a zsebében! Óh!!
/A Főszerkesztő zavartan belenyúl a zsebébe és egy bugyit húz elő/
- Gyönyörűek vagytok! Mindenki mindenkivel! Kurvák és kurafiak! Csak
tessék! Csak tessék!
/Ferenc felnyalábolja a Nőt, mint egy lisztes zsákot és kivonszolja a
színpadról./
Józsa Imre: - Micsoda botrány! Micsoda botrány!
/És ő is kimegy. Legelőször Író tér magához./
Író: - Hölgyeim és Uraim! Azt hiszem ideje, hogy témát váltsunk! Attól
tartok, messzire vezetne, ha ezt a kérdést tovább boncolgatnánk. A most
következő produkciót úgy szerettem volna bejelenteni, hogy: az est
legnagyobb meglepetése következik, de úgy látom, hogy ezt már lelőtték
előttem.
/A résztvevők felszabadultan nevetnek./
- Így, hát nem maradt más hátra, mint egyszerűen bekonferáljam Önöknek Jóó
Évát.
/Éva oda áll az író mellé./
Író: - Mit hallunk tőled, kedves Éva?
Éva: - Tekintettel arra, hogy ez a kerti ünnepség a meglepetések
éjszakája, had szaporítsam én is eggyel a meglepetéseket!
Író: - Jujj, jujj! Attól tartok, elegünk volt a meglepetésekből, de hát
legyen meg az Úrnő akarata! A Tiéd a pálya! Hölgyeim és Uraim!
Hallgassátok Jóó Évát!!!
/A résztvevők élénken tapsolnak./

Éva énekelni kezd :
- Hallgass, látod én is hallgatok.
Ne szólj, ne hallj, ne láss!
Arról, hogy a hajó léket kapott,
Ne szólj, ne hallj, ne láss!
Lassan mindent elborít az ár,
A fejünkre omlik az egész kártyavár.
Ne szólj, ne hallj, ne láss!
Ne szólj, ne hallj, ne láss!

Refr: Mosolyogj, mosolyogj, így előkelő,
El van herdálva úgyis a jövő,
S túl nagy a számla, inkasszál már az idő!

Hallgass, látod én is hallgatok.
Ne szólj, ne hallj, ne láss!
A gerinced a hajlongástól megkopott,
Ne szólj, ne hallj, ne láss!
Sorra feladtad már minden elvedet,
Annak szolgálsz, aki jobban megfizet.
Ne szólj, ne hallj, ne láss!
Ne szólj, ne hallj, ne láss!

Refr.: Mosolyogj, mosolyogj, így előkelő,
El van herdálva úgyis a jövő,
S túl nagy a számla, inkasszál már az idő!

Hallgass, látod én is hallgatok.
Ne szólj, ne hallj, ne láss!
Amit megunsz, egyszerűen eldobod,
Ne szólj, ne hallj, ne láss!
Eldobható gyermeket, apád, anyád,
A kedvesed, az otthonod és a hazád!
Hát szólj, és hallj, és láss!
Vigyázz! Tévúton jársz!

 

Harmadik jelenet:

Hajnalodik. Ismét az Író dolgozószobájában vagyunk. Író, Éva és Ádám ott
ülnek az Író dohányzó asztalánál.
Író: - Mind a kettőtöknek, gratulálok! Te Éva! Te remekeltél! Amit
énekeltél, és ahogy előadtad, az egyszerűen felülmúlhatatlan és
felejthetetlen! Azt hiszem, még sokáig cseng az emberek fülében ez a
dallam.
Éva: - Köszönöm.
Ádám: - Én is.
Író: - Nos hát?! Hogy tetszett a varázslat?
Éva: - Nekem, nagyon ellentmondásos a kép.
Ádám: - Őszintén szólva, nekem is.
Író: - Ezen nem csodálkozom. De ez van! Ez a mai hazai valóság! És ez még
csak a krémje, a felszíne. A mélye ott fortyog a külvárosok bugyraiban, a
falusi portákon, az emberek kilátástalan jövőjében, a fejek fekete
lyukaiban, ahol a sötétség szinte világít.
Ádám: - Úgy beszélsz, mint egy költő!
Író: - És mindezt nektek köszönhetem!
Éva: - Mit?
Író: - Hogy újra felfedeztem a valóságot. A teremtmények túltettek a
mesterükön, úgyhogy, most a mester tanul tőlük új életszemléletet.
Éva: - Ezek szerint?
Író: - Ezek szerint Ti szabadok vagytok. Verseitekkel és dalaitokkal
járjátok a világot és gyógyítsátok a szerencsétlen, nagy beteg
emberiséget, amelynek az a mániája, hogy el kell taposnia, el kell
pusztítania egymást.
Ádám és Éva egyszerre : - Mester! És van remény?
Író: - Ahogy egy orvos nem mondhatja a betegének, hogy nincs semmi
reménye, az író sem mondhatja ezt, még akkor sem, ha ő maga reménytelennek
látja a helyzetet.
Ádám: - Értjük.
Író: - De ha Ti segítenétek, úgy érzem, hogy ..
Éva: - Hogy?
Író: - Talán! Mit talán? Bizonyosan tehetnénk valamit! Hát én most
elbocsátalak benneteket abban a biztos tudatban, hogy nem szabad feladni a
küzdelmet, hinni kell a jövőben.
Éva és Ádám: - Köszönjük kedves mester!
Író: - Azt hiszem egy kissé korán örültök, de minél később csalódtok,
annál jobb.
Éva: - Úgy? Hát mégis csak pesszimisták vagyunk?
Író: - Lelepleződtem volna? /és nevet/ Na, jól van gyerekek. A színház
igazgatója arra kér benneteket, hogy még a mai nap folyamán keressétek őt
fel, szeretne külön lehetőséget biztosítani a számotokra, hogy a város
publikuma előtt bemutatkozhassatok.
Éva és Ádám /mind a ketten/: - Nagyon köszönjük.
Író: - Azt hiszem, én már megtettem ami tőlem tellett.
Éva: - És mi lesz a színdarabbal?
Író: - Mi lenne?
Ádám: - Mégsem írod meg?
Író: - Dehogynem! Sőt, talán ez lesz életem legremekebb színműve téma és
mondanivaló szempontjából.
Éva: - Akkor hát! Mi...
Író: - Igen! Igen! Igen! Akkor hát ti most elmentek. /Az Író az
íróasztalfiókhoz lép és egy tömött erszényt ad át Évának./ Ebből
elboldogultok egy darabig. A többi már a Ti dolgotok.
Ádám és Éva: - De, hát Mester!
Éva: - Ezt nem fogadhatjuk el!
Író: - Tegyétek csak el, aztán vigyázzatok magatokra és egymásra!
/Éva elteszi a pénztárcát. Író az ajtó felé indul, kinyitja az ajtót, és
ebben a pillanatban nagy fényesség támad és szárnysuhogást hallani. A
fiatalok eltűnnek. Író a meglepetéstől szóhoz sem tud jutni. A konyha
felől belép a felesége./
Gizella: - Te még mindig fent vagy?
Író: - Már nem sokáig.
Gizella: - Bocsáss meg nekem, Géza, de a tegnapi botrányt nem
kalkulálhattam előre.
Író: - Ugyan már kedves Gizi! Legalább jót csámcsognak megint a
pletykalapok rajtunk.
Gizella: - Ne haragudj Géza, de tényleg erre nem számítottam.
Író: - Ez benne volt a pakliban. Kár emiatt bosszankodni Gizi, inkább
pihenjünk le egy kicsit.
Gizella: - Hogy Te milyen rendetlen vagy, állandóan elhagyod a
pénztárcáidat! Itt is egy pénztárca, ott is egy pénztárca! Mondd csak,
hány pénztárcád van neked?
Író /az íróasztalhoz lép, kihúzza a fiókot és elővesz egy pénztárcát/: -
Tudtommal csak egy.
Gizella: - Hát akkor ezek mik? /És három hasonló pénztárcát vesz föl a kis
asztalról. Az Író csak néz./
Író: - Mondd, Te hiszel az angyalok létezésében?
Gizella: - Ne haragudj, de hajnali öt órakor nem fogok most ezen
elgondolkodni. De miért kérdezed?
Író: - Áh! Nem fontos!
Gizella: - Mondd csak: én is kérdezhetek tőled valamit?
Író: - Persze.
Gizella: - Mi lesz a daraboddal?
Író: - Mi lenne? Meg fogom írni.
Gizella: - Tudtam! Ugye megmondtam? Már úgy aggódtam, hogy a kishitűség
fog rajtad erőt venni. És mi lesz a darabod címe?
Író /elgondolkodva/: - Hogy mi lesz a címe? Ez jó kérdés. Talán az, hogy
Hókuszpókusz.

Vége

 

ÖNÉLETRAJZ

Dr Rácz J. Zoltán vagyok. Szeretnék néhány szóban bemutatkozni, hogy
jobban megismerjenek. Hogyan is kezdjek hozzá?!

Régen, amikor ezt még megtehettem, szívesen kószáltam erdőkben. Áhítattal
léptem be a természet eleven templomába, ahol ünnepi csend fogadott. A
fákat néma óriásoknak, idősebb testvéreimnek gondoltam, akik bölcsebbek,
türelmesebbek nálunk. Utazniuk sem kell, mégis mindent tudnak, mindent
látnak, hallanak és értenek.
___Az erdők szeretetét bizonyára apámtól kaptam örökül, aki a szó
legnemesebb értelmében erdész volt. Hányatott életünk során gyakran laktam
erdész-lakban, az erdők közepén. Ott is születtem 1940-ben a Ráckeve
melletti silingi erdész-lakban.
Aztán az '50-es évek forgószele következtében alkalmam volt megismerni a
tolnai, a somogyi erdőket, Gemenctől a Somogy-megyei Baláta tóig. Ma is
Tolnában, és Somogyban érzem magam igazán otthon, pedig már több évtizede
elkerültem onnan.
___Sorsomat már kisgyermekkoromban egy betegség pecsételte meg, amely
látásom jórészét felfalta. Erdész tehát nem lehettem, ezzel ki is estem
apám családjának kegyeiből. Na, - bármilyen furcsán is hangzik - de én
szerettem tanulni. A gimnáziumot Csurgón 1960-ban fejeztem be nagyon szép
eredménnyel.
Tanulmányaimat a Pécsi Tudományegyetem Állam és Jogtudományi Karán
folytattam, ahol '66-ban végeztem. Pécsett ismertem meg első feleségemet
Máriát is, aki nyelvszakos tanár volt.
___A '60-as évek közepe rendkívül mozgalmas időszaka volt a hazai
közéletnek. Ez volt az az időszak, amikor már lehetett, de mégsem,
elindult a párt húzd meg - erezd meg játéka. Jómagam, diplomával a
zsebemben önbizalommal a tarsolyomban, vágtam neki az Életnek, de
látássérültként jó állásra nem számíthattam! Telefonkezelő, kultúrház
igazgató, és az aszódi tanács főelőadója voltam.
Egyre inkább érdekelni kezdett a szobrászat. Képzeletemet rabul ejtették a
kövek, a föld néma tanúi. Amik, vagy akik már akkor is itt voltak, amikor
csak a szél kavart port a földön, és továbbra is maradnak, hogy
tanúskodjanak rólunk.
___"Látássérült szobrász?" - horkantak fel felebarátaim, és főleg
feleellenségeim. Én pedig - velük mit sem törődve - a '90-es évektől
kiállíthattam Párizsban, New-Yorkban, Wiener Naustadtban, Ludwigsburgban,
Moszkvában, Stockholmban, és persze idehaza minden jelentősebb kastélyban
és városban.
___Első feleségemmel, Máriával, 1994-ben létre hoztuk a Nyitott Kapu
Alapítványt, amely elsősorban a ma fogyatékosnak mondott, de valójában
nagyszerű képzőművészek számára rendez kiállításokat idehaza és külföldön.
Ma már túl vagyunk a 82. kiállításunkon és a 700 ezredik látogatón!
De nem lennék az, aki vagyok, ha megmaradtam volna a szobrászatnál! Egyre
inkább érdekelt az írás és a zene. Verseim már korábban is jelentek meg
itt-ott, pl. a Kortárs 1970-es évfolyamában Simon Pista bácsi jóvoltából,
de szegény többé nem mert verset lehozni tőlem, mert a versem utolsó négy
sora fennakadt a cenzor torkán, amely imígyen szólott:

Négy lépés előre, négy lépés hátra
Számomra ennyi a végtelen,
Négy lépés előre, négy lépés hátra,
Sírhelynek elég, de élni nem!

Ezt követően rendesen ki lettem oktatva! Szerencsémre a '90-es évektől már
több kötetem is megjelent.
Ami pedig a zenét illeti, már kisgyermek koromban kitűnt, hogy nagyon szép
hangom van. Ezt aztán a középiskolában kamatoztattam is. Érettségi után
nagy levegőt vettem és megpróbálkoztam a konzervatóriummal. A felvételin -
állítólag - nagyon szépen énekeltem, de sajnálattal közölték velem: "
Mivel, az elvtárs nem lát, így sajnos nem tudunk mit kezdeni magával!" Én
addig naivul azt hittem, hogy az énekléshez elég a hang is! Tévedtem.
___Ma nagypapaként élem csendes napjaimat. Első feleségemet eltemettem,
nehéz évek következtek. A gyermekeim ellenem fordultak, mert kimondatlanul
és kimondva engem okoltak azért, amiért Máriát a szörnyű kór legyőzte.
Aztán újabb fordulat következett az életemben. Megismerkedtem Magdolnával,
ő lett a második feleségem. Azóta hátunkon visszük az Alapítványt,
pályázatokat írunk és igyekszünk az egyre körmönfontabb feltételeknek is
megfelelni.
Azt minden esetre megtanultam, hogy ahhoz, hogy az ember - a
környülállásokat - elviselje, képessé kell válnia ahhoz, hogy önmagát
kívülről szemlélje. Észre kell vennie a dolgok színét és visszáját, olykor
a helyzet abszurditását. "Ha önmagadon is képes vagy nevetni, akkor már
nagy baj nem érhet!" - mondta az apám.

Ma úgy érzem magam, mint egy matuzsálemi öreg fa, aki mindent hall,
mindent lát, mindent megért és mindent megbocsát.

Dr Rácz J. Zoltán
a Magyar Kultúra Lovagja


doboz alja
oldal alja