Bunkó
Egy hétköznap délutánján, a már alkonyodó, borongós, hófelhőkkel teli ég ellenére kellemes hangulatban zötyögtem hazafelé a jól megszokott kék buszon. Azt, hogy fehér bottal a kézben közlekedni mit jelent, csak az tudja, aki már próbálta - én is csak akkor tudtam meg, amikor élesben kipróbáltam húszévesen. Azóta, vagyis tizenkét éve gyakorlom, és mégis vannak dolgok, amik fölött nem tudok napirendre térni. Ezen a napon, ahogy felszálltam a járgányra, arra gondoltam, megállok arra a pár megállóra az ajtó közelében, mert mire a tömegen keresztül beljebb botorkálok, már szinte jöhetek is vissza. Mellettem még így is gond nélkül elfértek. Az én megállóm előtt eggyel szállt le egy sajátos emberfajtából egy pár: azok az idősek, akik oly erőtlenek, hogy két zsömlét se bírnak fölemelni, viszont a hangjuk és a tolakodóizmaik kisportoltak. A bácsi a „Nem szállsz le???" felkiáltással adott hangot szándékának. Belőlem pedig olajozottan kicsusszant a következő válasz: „Nem, nem szálok le. Egyébként mióta tegeződünk?". Hízelgő, hogy fiatalabbnak nézek ki a koromnál, de én az a konzervatív fajta vagyok, aki még a vele körülbelül egykorúakat sem minden esetben tegezi le, ha a helyzet úgy kívánja. Ezt a válaszomat már a néni sem hagyta annyiban, miközben már mindketten leküzdötték magukat a biztonságos talajra, még visszaszólt: „És még szemtelen is!". A már félig csukott ajtónak, úgy, hogy a pár is hallhatta, még önkéntelenül megerősítettem: „igen, még szemtelen is". Barátném válaszát sajnos már nem hallhattam, az ajtó becsukódott. Tényleg, ha egyszer „szemtelen is" vagyok, akkor még milyen? Mire a következő megállónál leszálltam, erre a gyötrő kérdésre is megadtam a választ magamnak: bunkó. Majd békésen hazaballagtam, magamban dudorászva, ahol a kinti szomorkás idő helyett az otthon fénye és melege várt.
*
Egymás mellett élünk, mi emberek, nyugodtan mondhatni, egymás hegyén-hátán, és mégis tök egyedül. A problémáink, hangulataink, amiket már nem tudunk megosztani másokkal, gyűlnek bennünk, egyre csak halmozódnak, megülik a gyomrunkat, megfájdítják a fejünket, és végül már hályogként takarják a szemünket, zavarván a (ki)látást. Talán ezért nem vesszük észre, hogy másoknak is lehetnek problémái. Senki ne gondolja, hogy ő kivétel - én se gondolom - ellenben megér(ne) egy próbálkozást, hogy minden ok nélkül, pusztán az érzésért legyünk derűsek.
2009. február
