Huszár Péterné Szauer Gertrúd

Egy barátság meséje...

Tapsifülesünknél,
Kiürült a kamra,
Élelemért járta,
Az erdőt már egy napja.

Belesett, ág közé,
Gyökerek mélyére,
Hirtelen két répát,
Vet a sors eléje.

„Nem eszem meg mindet,
Bár remek csemege,
Őzike barátom,
Lepem majd meg vele."

Gondolta a nyuszi,
És ezt tett követte,
A répát pajtása,
Kunyhójához vitte.

De barátját bizony,
Ő otthon nem lelte,
Hiszen eleségét,
Az erdőn kereste.

Otthagyta a répát,
Majd hazament szépen,
Evett és elaludt,
Kisház a mélyében.

Hazaért az őz is,
Hogy a répát látta,
Eszébe is jutott,
Nyuszi, a barátja.

„Hátha éhes szegény,
Nekem van mit ennem,
Elviszem hát neki,
Hogy ezzel jól meglepjem."

Amikor meglátta,
Szundító barátját,
Csendesen otthagyta,
Finom ajándékát.

Csodálkozott Tapsi,
Az eledel láttán,
Mosolygott a szíve,
Önzetlen barátján.

Adni mindenki tud,
Szívéből jóságot,
Kívánok nektek,
Száz ilyen barátot.