elhallgatva
E levelem csak suttogva szólhat,
csak olyanról rebeg szavakat,
miket az én szívem mélyen elhallgat,
vagy elmém fog engem, hogy kimondjam.
Nem is tudom, honnan kezdjem,
annyira szótlan a lelkem,
pedig, ha tudna, beszélne,
de attól félek, nem lehet...
Mégis, mert oly erős vágy
éltet eme kimondásra,
találjak betűt néma gondolatok szavára,
kísérletet teszek elhallgatott gondolat feloldására.
Mikor lelkünkre emeljük egy hang minden elemét,
nincs mérlegelés, a szándékkal élő, mit nem kér,
lassan a megismerés ereje kérlelhetetlenül utolér,
elme, szív együtt s külön hozzá utat keresgél.
Jól tudom, minden lélek
új és egyetlen külön világ,
ez a titok, semmi más,
nem ez okozza bennem e bénult hallgatást.
Mikor a nagy dalnokot
tudtomra adta a jóbarát,
feltárta előttem szelíden e hangot,
meg kellett értenem világot s dallamot.
Az ő világa is egyetlen,
miért is kellene, másképpen legyen,
de ő egy a mi világunk részéből,
s mi ismeretlen volt, üzenete kiterjedt énekéből.
Most pedig belátom,
mennyivel egyszerűbb volt átlátnom,
fejlődésemmel együtt ismeretét bevárnom,
részemmé tenni, s végül lelkemben is hallgatnom.
S most e percben
mint mardosó sós tenger
töredelmesen szótlanul felismertem:
immár egy kollektív sok részes világot kell megismernem.
Nincs miért hallgatva tagadnom,
előttem áll veled egy másik világforma,
és sehogyan sem gondolhatom,
hogy végbe mehet szándékom, ha be nem fogadom...
Szavak nélkül
társaim lettek zengő hangsorok,
hangszerrel szólított sok színű hangok,
nyelv zöngéje helyett varázslatos hangjegy-dallamokon.
Te erős voltál,
foghatatlan szálon világodba rántottál,
én sem leszek méltatlan e műveletre,
küldök rejtéjes fonalat néma üzenettel.
Most, hogy valamiképp elmondtam neked
azt, mi szorítva nyomja szívemet,
tovább követem a betűk nélküli éneket,
s megkezdem szavakon túli cselekedetemet.
2015. augusztus 18.
