Eső úrfi könnyei...
Tavasszal, a természet ébredését látva, Esőúrfi rendszerint romantikus hangulatba került. Abban a szerencsés helyzetben volt, hogy nem múltak felette az évek. Ugyanaz a bohém huszonéves fiatal maradt már évszázadok óta aki volt. Akinek, a szivárványkisasszonyok és a napsugárlányok meghódításán kívül, nem túl sok gondja-baja akadt a világban. Egy-egy sikeres kaland után örömkönnyek peregtek a szeméből. Ilyenkor eső hullott a földre, aminek mindenki nagyon örült. A növények rügyei gyorsabban pattantak, az apró levelek színei élénkebbek voltak, és a tavasz hírnökeiül érkező virágok is boldogabban ontották illatukat...Nem történt ez másképpen idén sem. Ahogy a nap első sugarai vörösre festették az ég alját, Esőúrfi szeme is kipattant, friss harmattal öntözve meg a sarjadó tavaszi füvet. Aztán, mikor elvégezte munkáját, már indult is hogy beszélgessen ismerkedjen a még csak ébredező Napsugárlányokkal.
Mindig akadt olyan köztük, aki szívesen táncolt vele a tavak tükrén, a hegyek ormán, szebbé téve ezzel a látvánnyal az emberek reggelét.
Ilyenkor, persze a legényke elmorzsolt néhány könnycseppet, amiből aztán megszülettek a szivárványkisasszonyok. Eső úrfi, mindig csodálta őket, hiszen nem tehetett másképp. Csillogó, íves coffbakötött színes hajukban csak gyönyörködni lehetett.
Természetesen ezek után már ügyet sem vetett táncpartnerére többé, aki duzzogva vonult vissza barátnőihez, hogy megossza velük a történteket.
Hamar híre ment a lányok között az úrfi csalfaságának. Egy idő után, már senki sem akart vele frissítőt inni, vagy táncolni menni reggelente. Így hát a fiatalember magányos maradt, és hogy erre gyógyírt találjon, megszegett egy évszázados szabályt...
Az éjszaka sötétjében, a hold fényénél gondolt párt találni magának.
Itt ritkán járt, hiszen ez a Tűzfivérek birodalma volt. Csak hírből hallotta, ahogy ők fényükkel hódítják a csillaglányokat.
Félénken lépett a félhomályban úszó hatalmas táncterembe, ahol a halványabb és erősebb fényű csillaglányok már keringőiket lejtették a hóldsugárfiúkkal. Valahogy kimértebbek, tartózkodó bbak voltak, mint azok a lányok akiket Esőúrfi eddig megismert. Nem szaladtak eléje, hogy köszöntsék, ügyet sem vetettek rá. Tisztában voltak azzal, hogy milyen fontos feladatuk van az éjszakai égbolton. Hiszen ők vezették haza a sötétben kóborlókat, és életük végén, még az emberek egy kívánságát is teljesíthették.
Létezésük minden percét megbecsülték, nem voltak kaphatóak holmi kalandokra.
Aztán, egyszercsak felfigyelt egy félénk, pislákoló fényű, fiatal csillaglányra. Egyedül ült a sarokban, úgy, mint aki életében először van ilyen helyen.
Nagyon megtetszett a fiúnak, mellé ült hát és beszélgetni kezdtek. Csakhamar szerelem ébredt a szívükben, és attól a naptól kezdve minden este találkoztak. Egymás karjaiban, boldogan telt minden óra, bár mindketten tudták, hogy ez nem tarthat örökké. A kérdés csak az volt, hogy meddig lehetnek így együtt.
Egyik este aztán a fiú, hiába várta szerelmét. Mikor megtalálta, fénye már erős volt, az egyik Tűzfivér karjaiban. És bár vágyakozón nézett kedvesére, mégsem hagyhatta többé el új partnerét. Mindketten tudták, az az élet rendje, hogy a csillagok és a tűz egymás fényét táplálva létezhetnek csak az éjszakában.
Attól kezdve Esőúrfi nem ment többé a táncterembe, csak sírt, sírt, potyogtak a könnyei, megállás nélkül, öntözve ezzel a föld porát, úgy, május felé.
Villámok cikáztak szíve fájdalmában, és akkorákat sóhajtott, hogy még az ég is beledördült.
Aztán egy nap, elfogytak a könnyei. Fájt a szíve, de sírni már nem tudott. Hiába próbálta reggeli harmattal öntözni a füvet, ez sem sikerült. A napsugárlányok, csakhamar átvették az uralmat, elviselhetetlen meleget zúdítva az itt élőkre.
A fiú csak lézengett, hatalmas fájdalmával szívében. Átkelt hegyeken, megbújt völgyekben, csak, hogy ne kelljen találkoznia senkivel. Sokszor, azt sem tudta merre jár. Mígnem egy nap, egy kéklő tenger partjára érkezett. Kíváncsian kémlelte a víz fodrozódó hullámait, melynek mélyén, apró vízcsepptündérek játszadoztak, vígan dobálták buboréklabdáikat.
Esőúrfi hosszú idő után először végre újra elmosolyodott. Gyorsan a víz fölé suhant és kezével lágyan simítani kezdte a hullámokat, hogy az apró labdák mind magasabbra szálljanak. Azt remélte, hogy így a tündérkéknek a felszínre kell jönniük értük és akkor ő megismerkedhet azzal a kis aranyhaju leánykával, akivel már jópárszor összeakadt a tekintetük.
Így is történt. Beszélgettek, ismerkedtek és pár nap elteltével a fiú azt vette észre, hogy semmire sem vágyik jobban, mint arra hogy a tenger habjain táncoljon szerelmével.
Attól a naptól kezdve, mindig együtt voltak. Kéz a kézben járták a világot és a kicsi tündérlány mindig gondoskodott arról, hogy a régen csalfa fiú szeméből csak az öröm könnyei pereghessenek.
