Fecske
Román népmese nyománÉlt egyszer egy szegény házban,
Egy aprócska kisleány,
Napkeltétől, napnyugtáig,
Dal ragyogott ajakán.
Csengett-bongott a hűs erdő,
Csillogott a kis patak,
Énekének dallamára,
Fütyültek a madarak.
Fecskéje volt ő anyjának,
Rossz sorsát sem bánta,
Hisz a dal volt kis lelkének,
Minden gazdagsága...
Bár az asszony sokszor unta,
Leánykája énekét,
Megpróbálta szebbé tenni,
Egyetlene életét.
Varrt egy feketeszín ruhát,
Gyönyörűen szépet,
Ujjának más színűt rakott,
Sötétlően kéket.
Eléje egy fehér kötényt,
A kislány alig várta,
Hogy másnap az erdőt-mezőt,
Így csinosan járja...
Reggel korán ébredt,
Felvette ruháját,
Hangos énekével,
Üzve anyja álmát.
Az asszony aludt volna,
Nem örült dalának,
Mondta: „bár születtél,
Volna kismadárnak!..."
amint így mormogott
Rögtön csoda történt,
Egy kicsinyke fecske,
Szállt el onnan tüstént.
Sötétlő kék szárnya,
Megcsillant a fényben,
Hófehér mellénye,
A napfelkeltében.
El is tűnt azonnal,
Versenyt szállt a széllel,
De visszatért anyjához,
Minden egyes éjjel.
Az eresz alá rakott,
Egy takaros fészket,
Onnan szól hajnalban,
Vitdám fecske ének...
Egy régi mondás tartja,
Bíz szerencsés az a ház,
Mely csúrgója alján,
Vígan fecske tdalolllász.
Hisz ki korán ébred,
És indulhat dolgára,
Nem telik a napja,
Annak már hiába...
