Hazafelé
Egyik nap egy jóleső edzés után hazafelé tartottam. Egészen pontosan abba a négy fal által határolt helyre, amit általában lakásnak, otthonnak szoktak nevezni. Fővárosunk egyik fő ütőerét jelentő úton zötyögött velem végig a kék csodabusz, amit a legújabb kor elvárásainak megfelelően terveztek. Az út, amelyen végiggurultunk, ellenben még abból a korból maradt meg változatlanul, amikor még lovaskocsik jártak, az összhang talán ezért nem volt teljes. A két kor szellemének perlekedése és a lengéscsillapítók hiánya együttes erővel rázták a buszt. A lengéscsillapítókat nem kifelejtették, mindössze az volt a probléma, hogy a járgányokat a legújabb kor szupersima útjaira tervezték, és nem egy ilyen, a múlt emlékét őrző macskakőre. Megszokott helyzet volt ez, szinte megnyugtatóan ismerős volt a „neszóljnyelvedépségeérdekében"-érzés, mint ahogy a kosztól homályos ablakok, a többiek nem valami kellemes kipárolgása, és a hosszú, egyenes útszakasz is. Az eső szemerkélt, és a Nap is inkább a felhők fölött sütött. Az egyhangú zötyögés közben önkéntelenül országismeret-tanárom szavai jutottak az eszembe: „Az országismerethez minden elképzelhető dolog hozzátartozik, ami tarkítja az illető országról kialakított képet, így pl. hogy egy járművön milyen szag van, abból meg lehet állapítani, hogy mennyire divat a mosakodás...". Őszinte, jó humorú ez a tanárom, kedveltem az óráit. Amit akkor éreztem (és szinte mindig), abból egy külföldi, ha élelmes, egyből kiszimatolta volna, hogy itt valószínűleg bombaüzlet lenne a szappan, hiszen minden jel szerint ismeretlen... Azt is megpróbáltam elképzelni, hogy hány edzésre kellene lemennem egyvégtében, hogy elérjem az aromának ezt a töménységét, de nem jutottam eredményre. Sajnos ez a szag is ismerős volt, de megszokhatatlan. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy ez vajon melyik korhoz tartozik: ahhoz, amiből az út származik, vagy amiből a busz? Közben lassan a célmegállóhoz közeledtünk. Olyan sokszor bejártam már a környék minden talpalatnyi helyét, hogy már ösztönösen is tudom, hogy mikor hol járunk. A megállók szürke egyhangúságban követték egymást, kiábrándítóan egyformának tűntek, és csak én tudom, hogy mindegyikhez kötődik valami emlék, legyen az jó vagy épp nem túl kellemes. Naná, hiszen itt lakom, előtte itt tanultam, és most is épp hazafelé tartok. Hazafelé? Legalább egy tucat hely volt már 32 évem alatt, amit ezzel a szóval illettem. Ekkor egyszercsak meglepetésszerűen belémvillant egy gondolat: tulajdonképpen mit keresek én itt, mikor nem itt a helyem? Elsőre még én is meglepődtem: már hogyne lenne itt a helyem, érveltem magamban, hiszen itt van lakásunk! Aztán eszembe jutott, hogy elég volt egy sporttáskára való motyó, amit ledobtam egy nekem kirendelt ágy végébe, és máris otthon éreztem magam. Mint a csiga, ami a hátán hordja a házát, az otthon-érzést magammal vihetem bárhová, és volt is alkalmam erre, amikor kollégiumról kollégiumra, majd albérletből albérletbe költöztem. Mostmár a saját lakásunkban lakunk a férjemmel, de még meg se vettük, már tudtuk, hogy nem ez lesz életünk utolsó lakása. Hogy is gondolhatnám akkor, hogy egy lakás odaköt valahová? Elméletben bármikor el lehet adni, és oda költözni, ahová kedvünk tartja. A legfontosabb tehát, hogy a saját bőrünkben otthon érezzük magunkat. Lakhatunk bárhol, lehet akármilyen a külcsín, a lényeg akkor se változik, és ez valóságos csoda. Tetszett a gondolat, és ahogy végre az én megállóm következett, leugrottam, és kis utcánkba érve nagyokat lélegeztem a szabad levegőből, ahogy - jelenlegi - otthonunk felé tartottam.
2009. március
