Kéményekből
Kéményekből füst dohog,
A sötétlő utcára,
Az emberek szívét-lelkét,
Már csak hűvös járja.
Nehéz szaga ráfekszik,
A padra a nagy téren,
Nem látsz lassan csillagot már,
A sötétlő éjben.
Csak lépsz bágyadt sötétségben,
Minden reggel-este,
Anélkül hogy szemed bármi,
Szépséget keresne.
Pedig hidd el ott van az,
Az otthon melegében,
A frissen főzött vacsora,
Zamatos ízében.
A gyermeki ölelésben,
Kacagásban szóban,
Az esti vidám jó filmekben,
Minden szép mosolyban.
Az éjjeli álmaidban,
A reggel reményében,
Még akkor is ha füst dohog,
Már minden kéményben.
