Lángerdő
Gyertyalángból erdő ébred,
A rideg márvány sírokon,
Mind ki elment, ma visszatér,
Sok-sok vidám jó rokon.
Szíveinknek más dolga nincs,
Csak rájuk emlékezni,
Minden közös szép kincsünket,
Újra felemelni.
Fényes lángban elmerengve,
Mondani egy halk imát,
Elhinni azt, mit ők tudnak,
A mennyek hona vár miránk.
Ott pihennek ők már régen,
Ahol nincsen fájdalom,
Csak hiányuk mázsás súlya,
Lóg a földi vállakon.
S ahogyan az évek szállnak,
Egyre több a fájó kincs,
Jó lenne pár közös új perc,
De élőnek ott helye nincs.
Vissza ők már sosem térnek,
Túl felhőkön, nagy ködön,
De ha értük gyertyát gyújtasz,
Azt szívemből köszönöm.
