Szívtelen!
A szél ellenében próbáltuk egymást megtartani, bukdácsolásunkon vihorászva ügettünk a buszmegálló felé, ahová kikísértem a vendégemet. Szorított az idő, szedtük a lábunkat, alig bírtuk kivárni, hogy zöld legyen. Az úttesten szembejött egy fiatal nő, kinézetre átlagos. A zebra közepén megállított minket. Ebben a kavargásban, ahol élek, nagyon kevés kivételtől eltekintve három dolog miatt szokták megállítani a járókelőt: hogy megtérítsék, hogy eladjanak valamit, vagy hogy tarháljanak. Emiatt néha még a pontos időt is nehéz megtudni, vagy hogy merre van az X utca, hiszen valósággal menekül mindenki az ismeretlenek közeledése elől, legyen az bármily ártatlan. Jómagam is elég szigorú szabályok szerint járok el az utcai beszélgetésekben, mivel volt már alkalmam pár kellemetlen tapasztalatot szerezni. Mindenkit megillet az ártatlanság vélelme, az első mondatot mindig meg kell hallgatni. Részemről ezek után határozottan és gyorsan döntök: vagy teljesen természetes módon útbaigazítom az illetőt, sőt, ha beszélgetne, meghallgatom - vagy egyetlen mondattal, elvágólag lezárom a beszélgetést. Udvariaskodásnak helye nincs, mert, aki gyanútlan hallgatóságnak bizonyul, annak percek alatt lyukat beszélnek a hasába. A gyeplőt mindvégig magadnál kell tartani! Önvédelemből még a legkedvesebb köszönésnél is készenlétben kell lenni, amíg ki nem derülnek az illető szándékai. Na nem mindig a szavaiból, természetesen, hanem az egyéb, akaratlan apró rezdüléseiből. Nem ezzel a meggyőződéssel születtem, évek alatt formálta ezt a módszert a tapasztalat...
Új társalgópartnerünk - akárhányszor találkozok ilyennel, mindig újra meglep - segítségért fordult hozzánk. Nem valamely utcát keresett, hanem pénzre volt szüksége. Elmondása szerint el szeretett volna adni pár apróságot. Ezt a beszélgetést egy határozott fejrázással zártuk le: még finoman meg is böktem a vendégemet, hogy igyekezzünk már, mit ácsorgunk itt, a zebra közepén, amikor mindjárt megy a busza? A busz szerencsésen tova is gördült új utasával, én pedig hazafelé vettem az irányt. Az előző helyen elhaladva még hallottam, hogy a nő kétségbeesve zokogott, és leginkább magának motyogott: „És ők most mi a sz...t csinálnának...?!". Valódi kétségbeesést éreztem ki a hangjából, és már lassítottam, hogy megkérdezzem, mi a baj, és nem lehet-e rajta mégis segíteni - ha nem is pont nekem, de talán van valami ötletem. Azután mégis gyorsítottam, éstovábbmentem - ilyen szélben már pár perc is elég, hogy teljesen átfagyj. Közben hálát adtam, hogy engem elkerül a kétségbeesésnek ez a foka.
*
Miért nem segítettem? Te jó Ég, hiszen úgy vagyunk összerakva, hogy két ember, az sokkal több, mint egy meg egy! Ha tetszik, ha nem, elengedhetetlenül szükséges, hogy segítsünk egymáson: nem azért, mert ezzel szerezzük meg a jópontokat, amit majd be kell mutatni Szent Péternek, hanem, mert ilyen módon sokkal többre jutunk! Miért nem segítettem akkor, amikor kifejezetten elkelt volna a segítség?
- Tényleg elkelt volna?
Könnyen lehet. De az is ugyanilyen könnyen megeshet, hogy szó sem volt szükséghelyzetről, csak egy kis manipulációról. Az egymás számára ismeretlen emberek viszonya teljes átalakuláson ment keresztül gyerekkorom óta (pedig az nem volt olyan régen): akkoriban az utcán megismert embereket akár pár perces ismeretség után régi jó ismerősnek lehetett tekinteni, vagyis nem kellett sokat tépelődni azon, hogy vajon igazat beszél-e. Ennek az emléke nyomokban megvan: amatőr színészek sokasága játssza el ezt az őszinte nyíltságot nap mint nap, hogy aki nem lát át a színjátékon, vagy még nem tanulta meg, hogy más idők járnak, percek alatt egy nagy átverés jóbolond alanya legyen. A legnagyobb ínségre hivatkozva kérnek, amit majdan egy italmérésben költenek el. Nem mindig olyan átlátszó a dolog, mint az alkoholtól bűzlő hajléktalan esetében, aki „egy falat kenyérre valót" kunyerál, vannak már ennél sokkal kifinomultabb módszerek is, teljes színházi előadást rögtönözve, statisztákkal, kellékekkel, meglepően részletesen kidolgozott kerettörténettel. A jóhiszemű adakozó pedig előveszi a pénztárcáját, és jobb esetben a pohár fenekén landol a pénze, rosszabb esetben búcsút mondhat a tárcájának. Egyéb esetben az, aki kellően naív, megvesz egy bizsut, mint értékes ékszert, majd természetesen pofára esik. Az emberi természet hihetetlenül sokszínű: a legártatlanabb hiszékenységig és a legaljasabb fondorlatokig képes elmenni. A kettő olykor sajnos találkozik is. Nem kétséges, ki húzza olyankor a rövidebbet. Teljes szívemmel együttérzek azokkal, akik valóban rászorulnának, ezen borongós gondolataimat azonban feledteti egy régi mondás: „Aki dicsekszik, annak adjatok, aki panaszkodik, attól vegyetek el!". Bármilyen szívettépően rászorulókkal is lehet találkozni, nincs olyan végletes helyzet, aminél ne lehetne végletesebb, és az én lelkiismeretem tiszta: amikor igazán segítségre volt szükségem, akkor a jósorsom mindig az utamba vezérelt valakit, így, ha valakin segítenem kell, azt bizonnyal csalhatatlanul meg fogom érezni. Nem azért hárítok el tehát minden ilyesfajta kísérletet, ami a nagylelkűségemre apellál, mert szívtelen vagyok. Ellenkezőleg, nagyon is tudatában vagyok a kontrasztnak az élet napos- és árnyoldala közt. Az ok: azzal a tudattal megbékéltem, hogy nem mindenkinek egyformán egyszerű, viszont a hazugsággal kikényszerített jótékonykodásnak még a gondolatával sem bírok megbékélni, így esélyt se adok neki.
2009. február
