Irodalmi sarok
ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Irodalmi sarok ( A vakok és gyengénlátók alkotásaiból )

Menü

Bieber Mária


Születésnapi ajándék

 

"Uram, nincs emberem..." - hangzott föl újra, kétezer év távlatából Jézus kérdésére a 38 esztendeje beteg ember fájdalmasan igaz felelete. A zarándokok megrendült lélekkel álltak a november végi napsütésben Jeruzsálemben, a Juh-kapu közelében, egynehány emeletnyi magasságban a valamikori Beteszda fürdő ötoszlopos csarnoka fölött, és hallgatták a felolvasó élettel telt, meleg hangját. Visszhangra talált bennük az evangéliumi történet sokat szenvedett emberének panaszos válasza. Homályosan, valahol a szívük legbensejében érezték, hogy ebben a mondatban az emberi kapcsolatok kulcsa adatott a világnak. Az ember mindig szomjas, a személyes szeretetet szomjazza, és valamiképpen boldogságra vágyakozik. A Szeretet pedig lényegében nem egyéb, mint az, hogy az ember alkalmasint valakinek Jézus példája szerinti "emberévé" válik, más alkalommal pedig ugyanaz az ember elfogadja, hogy neki is „emberévé" lett valaki. Aki így törekszik szeretni, az a lelke harmóniáját meglelheti, bármiféle körülmények között él is. Persze abban a felemelő pillanatban ezt az életbölcsességet egyikük sem tudta volna így szavakba önteni, de az érzés megszületett már bennük, és a felismerés is ott lapult a gondolatok alján.

Álltak a zarándokok, hallgatták a Szent János által lejegyzett mondatokat, és tekintetükkel eltűnődve simogatták végig az ásatások nyomán feltárt ősi fürdőhely tárgyi emlékeit. Lenyűgöző volt a látvány: Jézus csodás gyógyításának jelenete szinte képszerűen megelevenedett előttük a történelmi díszletek között. Képzeletükben a hajdani Beteszda fürdő ötoszlopos csarnokában összezsúfolódva feküdtek a betegek, akik mind arra vártak, hogy a fürdő vize megmozduljon. A korabeli hit szerint az Úr angyala ugyanis időről időre leszállt, és felkavarta a fürdő vizét. Aki pedig az angyali közreműködést követően elsőként lépett a vízbe, az meggyógyult, akármilyen betegségben is szenvedett addig. Érthető tehát, hogy a betegek mindegyike azon iparkodott, hogy a megfelelő pillanatban ő lehessen az első fürdőző. A 38 éve beteg férfi is ennek a gyógyító hatású fürdésnek a lehetőségére várt, de számára leküzdhetetlen volt a feladat. Önerejéből nem tudott a víz közelébe jutni, mások segítségére pedig hiába várt. Egyszerűen nem akadt segítsége ahhoz, hogy a kellő időben mindenkit megelőzve érkezhessen a vízbe. Jézus látta a bénult tagokkal fekvő embert,kicsit el is beszélgetett vele, és megértette kétségbeejtően nyomorúságos helyzetét. Segíteni akart rajta. Szólt hozzá, és elhangzó szavaira nyomban meggyógyult az ember. Fölkelt, fogta ágyát, és járni kezdett.

„Szép történet" - gondolták a zarándokok, és közülük csak kevesen tudták, hogy a nyugdíjas hölgy, aki az evangéliumi szakaszt felolvasta, valamikor betegeket ápolt. Hosszú éveken át dolgozott Budapesten, éppenséggel a Beteszda Kórház falai között. Sokmindent megélt, sok szenvedésnek tanúja volt. És abban a megindító pillanatban, amikor az elbeszélés utolsó szavai is elrebbentek ajkáról, csak Isten és ő tudhatta, mi játszódott le a lelkében, mi minden idéződött emlékezetébe... De arra mégsem ő gondolt, hanem egy másik zarándok, hogy évtizedeken át sokak "embere" lehetett, amint sokaknak nyújtott segítő kezet. És lám, most is éppen ezt teszi. Ezen a zarándokúton is tulajdonképpen "emberévé" vált valakinek, aki az első perctől fogva az ő segítségére bízta magát. Hiszen vakon indult neki az ismeretlen útnak, számára idegen emberek között, kísérőjét is csakúgy félig-meddig ismerve. "Uram, köszönöm, hogy van emberem... Vannak embereim..." - gondolta magában Hespera, hiszen ő volt ez a másik zarándok.

Az idegenvezető pedig, aki egy helybeli, zsidó ember volt, a történelmi háttér és a régészeti feltárások eredményeinek ismertetésébe fogott. Éppen arról magyarázott, hogy a négy oszlop valójában a fürdőmedencét vette körül, míg az ötödik, amely egyben a legnagyobb is volt, középen két részre osztotta a medencét. A kutatások ésszerű magyarázattal is szolgálnak a Jézus-korabeli emberek hiedelmére. Valószínűsíthető, hogy a fürdő vizét tápláló forrás időközi forrás lehetett, amely bizonyos időkihagyásokkal tört a felszínre, de akkor sem nagy mennyiségben. Ez volt az oka annak, hogy a gyógyvíz áldásos hatását csak az tapasztalhatta meg, aki közvetlenül a feltörő forrásvíz medencébe ömlését követően lépett a fürdővízbe.

Hespera buzgón fülelt. Megkísérelte vizuálisan maga elé képzelni a látnivalók sokaságát, de a lényeg, ami számára akkor és ott szinte kézzel fogható valósággá lett, mégiscsak kívül esett a konkrét látványosságok világán. Nem is lehetett ez másként, hiszen abból ő alig-alig érzékelt valamit, amit viszont érzékelt, arról szavakkal beszélnie nagyon nehéz lett volna. Úgy tetszett neki, mintha leomoltak volna benne a tér és idő korlátai. Boldog volt. A szíve csordultig telt az élménnyel, és újra meg újra a köszönet szavait ismételgette magában: "Uram, köszönöm, hogy van emberem... Vannak embereim..."

Hespera gyanította, hogy az ő 21. századi, személyes története és a kétezer évvel korábban a Beteszda fürdő mellett fekvő, 38 éve beteg ember története között lehet némi hasonlóság. Igaz, Szent János a krónikások hitelességéhez mért szűkszavúsággal beszélte el az esetet, a lényegre szorítkozott, és semmit sem tudatott az utókorral a beteg ember előéletéről vagy a gyógyulását követő esztendőkről. Az evangélista Jézus és a meggyógyítandó férfi találkozásának mozzanatát ragadta meg, s azt, mintegy felnagyítva tárta az olvasó elé, mint ahogy az illő is, hiszen sorsfordító Találkozásról volt szó. Ennek a nem mindennapi találkozásnak tanúi is voltak szép számmal: hiszen ott tolongott az Úr Jézus kíséretéhez tartozó sokaság, és jelen voltak a betegtársak is: a vakok, a sánták, a bénák és a mindenféle egyéb betegségben gyötrődők. És most? Kétezer évvel később ismét itt vannak mindahányan a kis zarándokcsoportban: a volt és a leendő betegek és azok, akik a test és a lélek betegségeiben aktuálisan próbáltatnak meg, és persze Hespera is, aki vak ide s tova - ha nem is 38, de - harmincnehány éve. Kicsi lány volt még, amikor egy autoimmunbetegség következtében nagymértékben elveszítette a látását. Nem volt mozgáskorlátozott, mint az evangéliumi történet béna embere, de mozgásában mégiscsak korlátozott volt. Persze, nem a helyzetváltoztatás okozott nehézséget számára, hanem sokkal inkább a helyváltoztatás. Az akadálymentes közlekedés lehetősége még azokon a feltehetően ismerős helyeken sem mindig adatott meg neki, ahol nap nap után megfordult. Szép időben kalandos kirándulásokat tenni, izgalmas tandembicikli-túrákon részt venni, nyílt vízben pancsikolni, csónakázni, hegyen-völgyön barangolni, alkalmasint téli sportokat kipróbálva korcsolyázni, síelni avagy zarándokolni pedig végképp nem tudna megfelelő segítőtársak nélkül. Hiszen ide, Jeruzsálembe sem lett volna képes önerejéből eljutni! De eljutott, és most itt a Jézus-korabeli Beteszda fürdő ásatásai fölött arra gondolt, hogy Isten és az emberek segítségére szorultság az, ami összeköti őt és a történetbeli, 38 éve béna embert. De azért mégsem a „viszontlátás" csodáját kívánta magának. Valami másra vágyakozott: arra, hogy élete kiteljesedjen így, amint van: vaksága ellenére, vagy még pontosabban: azzal együtt is.

Hespera tulajdonképpen idén töltötte be a negyvenedik életévét. Az emberek nagy része úgy érkezik el ehhez a kerek évfordulóhoz, mint valamiféle tragikus eseményhez, amelyet nem lehet elkerülni, nem lehet elodázni, mégis legjobb volna letagadni. Kellemetlen valami, amin szükségszerű átesni. Kényelmetlen alkalom arra, hogy ki-ki számadást tartson önmagában - Isten színe előtt. Amíg a tükör - amelyet számára barátnői éles szemű észrevételei helyettesítenek - az öregedés karakterisztikus jegyeivel, a szemek és ajkak körüli finom ráncokkal meg a hajszálak közül elő-előcsillanó fehérséggel szembesítik, addig a lélek a maga módján elvégzi az elmúlók és múlhatatlanok különös megmérettetését. S mindeközben, úgy tűnt neki, mintha áthaladna egy titokzatos kapun, amely az ifjúság tágas és sok tekintetben szabados tereiről az érettkor jóval behatároltabb lehetőségei felé vezeti. Ezek a lehetőségek azonban felbecsülhetetlen értékeket rejtenek, s kibontásuk csak a kegyelemmel együttműködő helyes emberi döntések nyomán válhat valóságos ténnyé. Eszerint a képlet szerint a test erőinek megfogyatkozása fordított arányban állhat a lélek szeretetben és szabadságban való kiteljesedésével. Nem érzett kétségbeesést a feltartóztathatatlanul tovairamodó idő okán. Ez a természet rendje.

Hespera tudta, hogy a negyvenes szám szent szám, akár években, akár napokban mérjük. Ezt a figyelemreméltóságát számos ószövetségi és újszövetségi történet igazolja. Az egyházi év liturgikus beosztása is megőrizte a keresztények számára a szent negyven nap hagyományát, így tartanak negyvennapos nagyböjtöt a húsvéti ünnepekre készülődő hívők, és így számlálják a Jézus feltámadásától Mennybe meneteléig eltelő napok múlását.

Negyvenedik születésnapja alkalmából megköszöntötte családja is, barátnői is. Mindenki próbálta valamiképpen emlékezetessé tenni számára ezt a nevezetes évfordulót. De arra álmában sem mert volna gondolni, hogy Isten is beáll az ünneplők sorába, és ajándékot készít a számára. Nem is akármilyet. Eddigi élete talán legszebb lelki élményeit kapta Tőle csokorba kötve. A szentföldi zarándokutat is úgy fogta fel, mint Isten különleges ajándékát, még pontosabban, mint egy személyes, születésnapi ajándékot. Semmi szerepe nem volt ugyanis a megvalósításban az ő előrelátó tervező, szervező készségének, mondhatni, a kisujját sem kellett megmoccantania, szinte ölébe hullott a lehetőség. Egyedüli érdeme az volt, hogy élt a kínálkozó alkalommal, és a Szentföldről szóló, aktuális háborús híradások sem tántorították el részvételi szándékától. S most úgy érzékelte, hogy Isten, Aki egész éven át bőkezű ajándékosztogatóként járt a kedvében, ezzel a zarándokúttal mintegy megkoronázta léleképítő megtapasztalásait. Az ember, aki mindent láthat, ezt el sem tudja gondolni talán. Vakon a Szentföldön? Miért? Minek? Hogyan?

De hát mégiscsak ott állt ő is a maroknyi nyájba, a kis zarándokcsoportba vegyülten a napsugarak ragyogó aranyában a Beteszda fürdő ásatásai fölött. A zarándoktársak, miközben az idegenvezető magyarázatát hallgatták, nézelődtek. Szemük körbepásztázott, egy-egy másodpercre megpihent némelyik medencerészleten, oszlopmaradványon vagy a közeli Szent Anna Templom homlokzatán. Bármerre tekintettek, pillantásuk megszámlálhatatlanul sok érdekes látnivalóba ütközött. Az információk legalább 80 százalékát a látás révén nyeri az ember, így magától értetődik, hogy lekötötte őket a szemlélődés. A szemükön keresztül szinte magukba itták a rengeteg, szavakkal alig-alig körülírható gyönyörűséget. És mert nem volt elégséges a szemükkel lefotózniuk a látványosságokat, gyakran villantak a fényképezőgépek is, mobiltelefonok is és egyéb képrögzítő készülékek is, hogy az emlékezet megerősítése gyanánt megörökítsék azt a tömérdek, elképzelhetetlenül szép néznivalót. Így készültek már-már művészi felvételek ott is, másutt is, mindenütt. Aki majd később el-elnézegeti őket, abban felidéződik az édességes emlék, és újra öröm tölti el a szívét. Ugye, a fotók a valóság másolatai ugyan, de az érzés, amit megelevenítenek az emlékezőben, igaziak?! Ugye, újra lenyűgöz majd a haifai kert felejthetetlen pompája, az akkoi naplemente bámulatos szépsége, A páratlan színeváltozásokon átmenő, különleges növény szemet gyönyörködtető lombozata, a tagbai, kenyérszaporítást megörökítő ikon, a Getszemáni kert kétezeréves olajfáinak látványa, a csodálatos panoráma a Carmelhegy tetejéről...?!

És mit csinált Hespera, aki mindezt nem láthatta, aki az egészből éppencsak egy töredéknyit érzékelhetett, mivel vak volt? Elgondolható, hogy az idegenvezető szemléletes magyarázatainak, a zarándoktestvérek részletező elbeszéléseinek és Hespera képzelőerejének együtthatásaként valamiképpen vizuális rajzolatok formálódtak az ő fejében is. Valahogy úgy, mintha valaki csakúgy grafittal, pár vonalat húzva kissé hanyagul felvázolta volna a legszebb templomok, épületegyüttesek, szoborkompozíciók és mindennemű, képzőművészeti remekművek sziluettjét. A jellegzetes jegyek alapján talán sokak számára felismerhető volna a sebtiben odavetett rajzolmány eredetije, de erősen megkérdőjelezendő, hogy ez a hevenyészett ábrázolási módozat önmagában ámulatba ejtené-e a szemlélőjét. Aki nemcsak néz, de lát is, annak a szíve tárul ki az Isten- és emberalkotta csodák elragadó látványától. Elragadó, mert egy másik dimenzióba ragadja a két lábbal a földön járó ember lelkét: az örvendezés és a hálaadás érzése emeli, szinte repíti fel-fel a mennyei magasságokba. Ám az, aki csak néz, de nem lát, annak mindez száraz információ-halmaz, verbális ismeretanyag, amely sokkal inkább az értelmet dolgoztatja meg, mintsem a szívet munkálná. Hespera gyarapíthatja általuk a tudását, de a lelkét ez a valós képi megerősítés nélküli adatmennyiség aligha képesítheti szárnyalásra.

Hát akkor? Talán a szenthelyek kisugárzásából érzékelhet valamit. Hiszen lassan kétezer év óta jönnek-jönnek a zarándokok számolatlan tömegei, és imádságos lelkülettel keresik fel azokat a hiteles helyszíneket, amelyeken Jézus maga járt-kelt. Hát persze, vélelmezi a látó ember, ez a titokzatos erőtér lehet az, amit a vak ember is érzékelhet. Hiszen az érzékelés szerve ezúttal nem a szem, hanem a szív. Dehát a templom Isten háza, az imádság háza, mégis előfordul, nem is kevésszer, hogy látó emberek csupán műemlékként csodálják végig a leggyönyörűbb templomokat, mint az adott hely nevezetességeit. Nem érinti meg őket a hely kisugárzása, nem érzékelik az isteni jelenlét misztériumát. Hespera is úgy tapasztalta, ha belép egy óriási méretű bazilikába, ahol éppencsak a tér befoghatatlan tágasságáról, egy-két oszlop átkarolhatatlan alapkerületéről, a padok oldalának faragott mintázatáról vagy az oltár lábazatának formájáról, a szenteltvíztartó-edény alakjáról, esetleg a szentségház díszítettségéről nyerhet némi benyomást, Valójában erejét meghaladó feladat volna megállapítania, hogy tulajdonképpen valamelyik magyarországi székesegyházba, a római főtemplomok vagy a szentföldi bazilikák egyikébe érkezett-e meg. Nyilván tüzetesebb tanulmányok folytatása révén több sajátságos, kézzel fogható, csupán arra az egy szent helyre jellemző jellegzetességet is felfedezhetne magának, de az ilyen külön akciók külön szervezést is kívánnának. Például alkalmanként létrával és portörlő eszközökkel kellene felszerelkeznie ahhoz, hogy valamiképpen takarító személyzetnek álcázza magát. Persze meglehet, hogy felmászva a tekintélyes magasságokba elhelyezett szobrokhoz, nem érzékelne egyebet, mint hűvös tapintású kőfaragványt. Hiszen a kő önmagában csak élettelen kő, még akkor is, ha Mária arcát formázza.

De hát Hespera is csak gyarló ember. Neki is szüksége van valami olyasmire, ami kinyitja saját önösségéből, és mintegy fogékonnyá teszi arra, hogy a szóbeli tájékoztatók és a megérinthető tárgyi részletek együtteséből mégiscsak megszülessék benne az öröm és a hálaadás érzése. Az ő lelke is csak edény, gyűszűnyi vagy hordónyi, mindegy is ebből a szempontból. Edény, amely sóvárogva várja, hogy betöltessék. A betöltekezés pedig azt jelenti, hogy nincs hiányérzete, és nincs benne irigység mások örömére, hiszen maga is örül. Ez a valami pedig a kegyelem. A kegyelem, amely a hiten keresztül működik.

Hespera úgy érezte, hogy a kegyelem segítette abban, hogy vizuális benyomások nélkül is teljes és maradéktalanul kielégítő élményekhez jusson. Így lett övé minden ujjhegynyi érintés nyomán az egész. Megsimogatta a Nyolc Boldogság Templomának mívesen faragott feszületét, a názáreti zsinagóga Jézus-korabeli alapkövét, ujjal "nézte meg" az angyali üdvözlet sziklabarlangjának falát, a betlehemi istálló csillagjelét, a Golgota és a szent sír szikladarabkáját, megtapintotta a vérrel verítékezés töviskoszorús kerítéssel övezett szikláját... és hitt az Isten részletekben megbúvó teljes jelenlétében.

Évekkel később is szeretettel idézte fel magában a Genezáreti tó partján az ún. Krisztus Asztala fölé épült templomocska meghittségét, ahol a feltámadt Jézus kenyérrel és sülthallal várta tanítványait, s a zarándokok lábat moshattak a bibliai tó vizében. Ő is ott állt a sekély parti vízben, és a többiekkel együtt kavicsokat szedegetett. Jó volt emlékeznie a könnycsepp alakú templom bensőséges hangulatára is, amely afölé a hely fölé emeltetett, ahonnan Jézus először látta meg Jeruzsálemet. Ők Krisztus Király ünnepének délutánján érkeztek oda. Emlékszik, az oltár előtt néhányadmagával fotózkodott is. Felejthetetlen volt a Getszemáni kert kétezeréves, máig élő, nyolc olajfájának tanúságtevő közelsége is. Mindent, amit ott megtapasztalt, átélt, felsorolni is sok volna. De legnagyobb hatással rá talán magának a keresztútnak a végigjárása volt. Vállán ma is érzi a gerendaforma keresztfa súlyát, amelyet akkor és ott négyen-öten is vittek egyszerre, egymást váltva egy rövidke darabon. Megrendítő érzés volt a vérrel verítékezés sziklájának érintése is éppen úgy, mint a szentsír barlangszerű, sötét üregének felkeresése. Hálával emlékezik vissza arra a furcsa kis, összetöpörödött teremőrre is a Szűzanya elszenderedése emlékezetére épített templomban, akit csak akkor vettek észre, amikor az égő mécsesekkel megrakott tartót elhúzta a rácsos kapuk elől, s beengedte őt egy, a látogatóktól elzárt helyre, hogy végigsimogathassa az örök álomba merült Máriát ábrázoló szobrot.

Isten, ha ajándékot ad, az minden szempontból tökéletes ajándék. Így vált ez a nem mindennapi zarándokút Hespera számára végsősoron a "van emberem" zarándokútjává. Emberéül adatott a zarándoklatot szervező atya, aki ismeretlenül is bizalmat szavazott neki, s feljegyezte nevét a zarándoklatra jelentkezők névsorába. Embere volt mindvégig az a kedves hölgy is, aki a közös jelentkezés percétől segítőtársa lett, és azon az emlékezetes napon a Betezda-fürdő ásatásai fölött felolvasta az evangéliumi történetet. S hogy ne érezze magát elszigetelten, perifériára szorultan, az út során a csoport tagjai valamennyien embereivé váltak. Sokan voltak segítségére egy-egy magyarázatot kiegészítő mondattal vagy segítő, óvó mozdulattal, barátságos érdeklődéssel, nyitottsággal. Mindenki jóindulatot tanúsított irányába. Voltak, akik a kaktuszok harci fegyverzetétől sem riadtak vissza, s milliomnyi szőrszálszerű tövisből álló gyűjteményt szereztek a tenyerük és ujjaik bőrébe tapadva, csakhogy összeismertessék Hesperát néhány mediterrán pozsgás növénnyel. Másfajta, szelídebb virágokkal is barátságot kötött a kedves ismerősök figyelme révén. S bizony, a kavics-, csigaház, kagyló- vagy földgyűjtésében is akadtak segítői. Nem volt egyedül az embertársak között. Úgy érzékelte, hogy nem egy, nem kettő és nem három ember, hanem az egész közösség elfogadta olyannak, amilyen, és mind befogadták maguk közé.

Végeredményben, mindent egybevetve és mérlegelve arra a megállapításra jutott magában Hespera, hogy ez a szentföldi zarándokút egy darab földi Mennyország megtapasztalása volt a számára. Ezt mindvégig sejtette, de így, ilyen világosan megfogalmazni csak jóval később tudta. De akkor már abban is bizonyos volt, hogy mint egy mozifilm egyetlen, kimerevített filmkockája, úgy őrződik meg emlékezetében az a jelenet, amikor ott álltak a zarándokok Jeruzsálem napsütötte utcáján, a Juh-kapu közelében, mint valami páholyban, az egykori Beteszda fürdő ásatásai fölött, hallgatták az idegenvezető beszédét, és nézelődtek. Ő is ott állt közöttük, figyelt, és a szívében arra gondolt: "Uram, köszönöm, hogy van emberem... Köszönöm, hogy vannak embereim..."

Bieber Mária
(Átdolgozva: 2011. március 10. csütörtök)

doboz alja
oldal alja