Irodalmi sarok
ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Irodalmi sarok ( A vakok és gyengénlátók alkotásaiból )

Menü

Bieber Mária


Varázsszavak?

 

„Szavad fáklya a lábam előtt, világosság az utamon." - Hespera szívének kedvesek voltak ezek a szavak. Emlékezett, egyszer egy könyvjelzőforma igekártyát kapott, azon állt a 119-es zsoltár idézett mondata. Mosolyogva forgatta simogató ujjai között a kartonvastagságú papírszeletet, amelynek hátoldala érzékelhetően érdesebb, kidolgozatlanabb, mondhatni mattabb, míg a színe felőli egészen sima, Fényes tapintású volt. Sem a finom rajzolatú, színes minta, sem a feketén szedett, nyomtatott betűalakok nem emelkedtek ki a lap síkjából. Törte a fejét, de be kellett ismernie, hogy mára Már tökéletesen elfelejtette, milyen illusztráció is tartozott az igéhez. Társnői szemléletes magyarázatának egyetlen hívó szavát vagy az azok alapján agyában leképeződő képecske látványának egyetlen foszlányát sem tudta felidézni, a mondatot azonban pontosan megőrizte emlékezete. Megőrizte, hiszen a zsoltárrészlet értelmét az elméleti megfontolásokon túl a mindennapok nagyon is konkrét élettapasztalatai mélyítették, gazdagították benne.

Különösképpen a télire forduló időjárási viszontagságok és a tájra barátságtalan sötétséggel boruló, éjszakai órák nehezítették útonjárását. Persze, önállóan közlekedett, ismert terepen elég jól el is boldogult, de tény, ami tény, nem rendelkezett a jó képességű, született vakok tájékozódási rutinjával. Minden útjába kerülő, váratlan akadály ki tudta zökkenteni a megszokott kerékvágásból, és ilyenkor észre sem vette, hogy a helyes menetiránytól eltérve már csak Isten tudja hol, merre csalinkázik. Sokszor, ha már fagyfogas idők jártak, fehérbotjával hasztalan pásztázott maga előtt. Kapargászva keresgélte a betonutat szegélyező földsávot, de az is, bizony, csontkeményre fagyott, és felszínén éppen olyan keményen koppant a botvég, mint a leaszfaltozott útburkolaton. Hespera legalábbis nem tudott füllel különbséget tenni az egyformán hangzó koppanások között. Hát még az milyen cifra dolog volt, noha éppenséggel patyolatfehéren vakító, amikor megközelítőleg egyenletesen vastag hótakaró lepte el a gyalogutakat épp úgy, mint a környező tájat. Ilyenkor egyszerűen behavazódtak az addig biztosnak látszó támpontok. Ő meg a házukat körös-körül ölelő hó fogságába került. De nem mindig tehette meg, hogy meleg otthona biztonságában várja ki a kedvezőbb időjárást. A rosszul vagy egyáltalán nem takarított utakon pedig sokszor szorult idegenek segítségére. Estefelé azonban nem mindig jártak az utcán, vagy legalább is nem mindig vele egy időtájt. De ha mégis, nem mindenkinek akaródzott mellészegődni, hogy eligazgassa tétova lépteit. Ilyenkor tapasztalta meg nem is egyszer, mekkora áldás számára az utak mentén őrt álló lámpák gyönge világa. A sápadt fénykarikák szinte egymásnak adják, vezetik őt: amint az egyik a háta mögé kerül, a másik már elő is bukkan a ködös sötétből, így mutatva az utat. Ő pedig csak megy, megy, mendegél, mint valami mesebeli csudaszerzet, és homályosuló tekintetével a reszketeg lámpafényekbe kapaszkodik; hagyja magát, hogy azok a halvány ragyogások, azok a sejtelmes fel-feltündöklések, azok a parányi csillagok hadd vezessék őt haza.

Szerette az útjait csodalámpások módjára vigyázó fényköröket. Ezek voltak az ő modernkori fáklyái, amelyek a mindennapok sötétségeiben léptei irányát kijelölték. Azt persze nem tudhatta előre, hogy még meddig lehetnek biztos igazodási pontjai élete útjain, hiszen látása évről évre rosszabbodott. Ma is frissen él benne az emléke annak a visszavonhatatlan pillanatnak, amikor először döbbent rá, hogy tekintete előtt a hatágú csillár, sziporkázó fénygömbjei egyszerűen egybefolytak, különállóságukat elveszítve egynemű, sárgás fényfolttá torzultak. Az emberekről is már régóta nem a látszat, akarom mondani, a látvány alapján alkot véleményt.

Emlékszik, nemrég, még otthon, a családi házukban a nyitott konyhaablakban állt, és kiabált. Nem, nem veszekedett senkivel, éppen csak a drága szomszédasszonyával beszélgetett fennhangon, aki a konyhaablak előtt elterülő, hepehupás, zöld gyep után húzódó drótkerítésen túl álldigált a saját udvarán. Nem volt messze a két ház, a két porta egymástól. Hespera még hálóingben a reggeli tejeskávéját szürcsölgette éppen, amikor az udvarra kilépő szomszédasszonya meglátta őt, és átkiáltott neki. Hespera nyomban válaszolt is, és közvetlenül a konyhaablak elé állt, hogy akadálytalanul folytathassák az eszmecserét. Tulajdonképpen a fehér köddel beszélgetett. Olyan krémesen fehér homály volt a szeme előtt, amin túl semmit sem érzékelt a szomszédasszonyából. Nemhogy az arckifejezését, a gesztusait, a testtartását nem tudta pontosan érzékelni, de még az alakját, a ruhája színét sem sejtette, mivel mondom: tejfölös fehérséget látott az orra hegyén túl. De ezt már megszokta, már amennyire megszokható az, hogy arctalan, alaktalan emberekkel beszélget. Néha zavarta még, de nagyjából alkalmazkodott hozzá, sőt: időnként még viccesnek is találta ezeket a misztikus helyzeteket. Nem nagyon igyekezett elképzelni az embereket a hangjuk alapján, mert már tapasztalta, hogy az meglehetősen nagy tévedéseket eredményezhet. A szomszédasszonya alakját azonban ismerte, hiszen esztendőkkel korábban saját szemével látta, és olykor-olykor találkoznak is. Olyankor átölelve üdvözlik egymást, vagy, ha útjuk egyfelé visz, megfogja karját könyéktájt, és úgy ballag mellette. Máskülönben ennél a jól begyakorolt vezetési technikánál többre nincs is szüksége ahhoz, hogy megállapítsa vezetője testmagasságát, pufókságát vagy zörgőcsontúságát. A haja és szeme színe stb. már csak adalék, nem tartozik szorosan a lényeghez. De ha valakinek leengedett, szép, hosszú haja van, az persze könnyen felfedezhető abból, hogy járás közben oda-odalibben a kezéhez.

Szóval úgy beszélgetett a szomszédasszonyával, mintha csak telefonálnának egymásnak, igaz, kissé nagyobb hangerővel; vagy sokkal inkább úgy, mintha angyallal beszélgetne. Hiszen hát az angyalok szellemi lények, testetlenek, és persze jók is, rosszak is lehetnek. Az ő szomszédasszony-angyala bizony jó volt, nagyon is jó. Hát Vulpusz? Remélte, a reménytelenség ellenére is egyre csak remélte, hogy ő is jó, és nemcsak a maga módján, a maga mércéje szerint jó.

Vulpuszt sem látta, de azért ismerte. Személyisége a megszelídítésre vágyó rókáéval volt rokonítható, miközben minden megszelídítési kísérletnek makacsul ellenállt. Úgy élte életét, mintha nem ezen a bolygón született volna, és nem is vonatkoznának rá ennek a Földnek civilizációs keretei. Öntörvényű volt, és sohasem akart lelkiismerete tükrébe nézni. Nem volt múltja és nem volt jövője, csak a jelent ismerte, csak a konkrét pillanatot. A most örömei éltették. A lelke egyszerre volt Istentől belélehelt, maszületett bárányka-lélek és a gonosz ármánykodásainak engedelmeskedő játékszer. Hespera néha megérintette Vulpusz kerekded arcát, fodrászat után végigtapogatta frissen vágott, félhosszú haját, néha a karját is megsimította. De valójában a szívével ismerte őt.

Most azonban véghetetlennek tűnő sötétség nyomasztotta Hesperát. Ezen az sem változtatott, hogy nappalija meghittségében, az állólámpa narancsos ragyogású fényében üldögélt, hiszen gondolatai voltak sötétek. Minduntalan Vulpuszra gondolt. Már nem sírt. Otthon volt, mégis úgy érezte, hogy eltévedt élete úttalan útjain, és sehol egy felderengő fénysugár, amely felé bizakodva elindulhatna. Nem jutott eszébe, melyik is lehetne az a szó, amelyik fáklya gyanánt itt és most reményt adhatna neki, és kivezethetné kétségbeesettsége sötétjéből.

Vulpusz tulajdonképpen nem volt a fia, legalább is vér szerint nem. Nem hordozta magzat korában a szíve alatt, de most, esendő felnőttként, bizony, a szívében hordozta. És ez a szív most majdhogynem megrepedt a mérhetetlen fájdalom miatt. És Vulpusszal nem beszélhet, minden szava ugyanis csukott fülekre talál. Hirtelen eszébe villant egy ötlet: mesét fog írni éppen úgy, mint hajdanán. Emlékezett, hogy valamikor „Magunkról magunknak" szóló meséket írt tanítványainak, amelyeknek, természetesen, ők maguk voltak a főhősei. Ezt kell most is tennie. Hiszen Vulpusz egy a legkedvesebb tanítványai közül. Emlékszik, egykoron az egyik mesében Vulpusz szájába csodálatos varázsszavakat adott, amelyekkel társait és önmagát sokféle veszedelemből tudta kiszabadítani. Most viszont olyan szavakra volna szüksége, amelyekkel az önpusztítástól tudná megmenteni magát. Hespera addig-addig töprengett, míg végül a történet kikerekedett a szívében. Valahogy így:

„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodálatosan magas hegy. A hegy teteje a felhők fölé magasodott, ködbe veszett. Azt beszélték, hogy egy különleges ország található ott: Boldogónia. Annak is híre ment, hogy Boldogónia uralkodója egy háromfejű tündér, akinek egyetlen célja van, az, hogy tündérbirodalma lakói boldogok legyenek. Boldogónia kapui mindenki előtt nyitva álltak, hogy más országok lakói is részesedhessenek ebből az örömteli életből. Azonban ezekre a sarkig tárt kapukra meglehetősen nehéz volt rátalálni. Északról ugyanis feneketlen mélységű, gyönyörű, kristályvizű tengerszem határolta az országot, keletről irdatlanul sűrű erdőn át vezetett egy könnyen elvéthető, keskeny gyalogösvény a kapuig, délről kősivatagon kellett átküzdenie magát az emberfiának, nyugatról pedig iszonytató meredélyek rettentették vissza a bátor szívű vállalkozókat. Ezért a tündérkirály, aki minden királyok királya is volt, különleges képességekkel rendelkező, szárnyas ajtónállókat állított birodalma kapuiba, akiknek meghagyta, hogy mindenkinek segítsenek, akikről úgy látják, hogy Boldogóniába iparkodnak. Nem kellett útlevelet ellenőrizniük, csomagokat átvizsgálniuk, az utasok közeli vagy távoli jövőre vonatkozó terveit fürkészniük, csupán a szívüket kellett átvilágítaniuk egyetlen pillantással. Az uralkodó azt is szigorúan megparancsolta nekik, hogy senkit sem szabad akarata ellenére a kapun betuszkolniuk.

Az óriási hegy, természetesen, nem egymagában állt a világ közepén. Oldalának lankásabb részeire országok kapaszkodtak fel, de körül, a lábánál is hatalmas birodalmak terültek el. Amerre csak a szem ellátott, mesésen gazdag és varázslatosan szép vidékben gyönyörködhetett. Mindenfelé éltek, éldegéltek emberek, akik életük értelmét és boldogságát keresték. Boldogóniáról is hallottak, de, bizony, a hírt nagyon különbözően fogadták. Voltak, akik hitték is, nem is a mesét a messzi boldog világról, ahová embert próbáló úton lehet csak eljutni; voltak, akik egyszerűen kinevették a hírhozókat, és csöppet sem foglalkoztak ilyen gyermek-mendemondákkal; megint mások meg útra keltek, hitték, hogy önmaguk és a világ csábításainak legyőzésével meg a szárnyas ajtónállók segítségével rálelhetnek erre a különleges országra. Az persze vitathatatlan, hogy azok közül, akik útnak indultak, senki sem tért vissza régi hazájába, hogy elmondja tapasztalatait. Az emberek pedig mindezen sokszor el-elmorfondíroztak. Éppen erről beszélgettek most is átutazónia országúti, híres csárdájának törzsvendégei.

- Hát hogyan is térhetne onnan vissza bárki, amikor réges-régen elsüllyedt a csónakja, és ott lelte halálát a tengerszem feneketlen mélyén - okoskodott Mammonun, és nagy elbizakodottságában megcsörgette pénzes erszényét.

- De ha nem a vízbe fúlt, akkor minden bizonnyal eltévedt a farengeteg ösvényein, és széttépték a vadállatok - kontrázott Habzsonun, miközben egy jókora, zsíros disznósültet igyekezett bekebelezni.

- Vagyha nem, akkor a kősivatagban halt éhen és szomjan - csapott a tölgyfaasztalra Korsonun, és egy szempillantás alatt leeresztett a torkán egy korsó, habos árpalét.

- Az is lehet, hogy szegény feje lezuhant egy mélységesen mély szakadékba, és szörnyű halálnak halálával halt meg - zárta a sort Rablonun, miközben kivicsorította agyarszerű, sárga szemfogát.

- Arra nem is gondoltok, hogy azért nem tért vissza egy sem közülük, mert megtalálta, amit keresett, és azóta boldogan él, míg a világ világ - fűzte hozzá a halk beszédű erdei néne, aki éppen akkor haladt el a nyitott vendéglőablak alatt, és minden szót tisztán hallott. De megjegyzését akkor sem hallotta volna senki, ha nagyot rikkantott volna, mert a négy jómadár olyan dáridóba kezdett, hogy az öreg csárda falai beleremegtek.

Bolyongonun éppen arra ballagott, és már messziről megütötte a fülét az irgalmatlan ricsaj. Kíváncsiság fogta el, és gondolta, megnézi, mi az. Be is tért a düledező falú vigadóba. A négy cimbora nyomban észrevette az idegen fiút, és odaintették őt az asztalukhoz. Rendeltek neki is ételt, italt, miközben faggatták, kicsoda, micsoda, hová tart, mi az úticélja.

Bolyongonun kurtán felelgetett, nem sokmindent tudtak kiszedni belőle. Végtére is megunták a szűkszavú idegen társaságát, meg már kellőképpen ki is mulatták magukat, hát fizettek és faképnél hagyták. De az egyik még visszaszólt az ajtóból:

- Hé, fiú, minket itt máskor is megtalálsz, ha valami mondanivalód volna a számunkra.

Későre járt valóban, a vendéglő lassan kiürült, a fiú is odébbállt. Poroszkált az úton, nézelődött erre is, arra is, keresgélte, hol hajthatná nyugovóra fejét. Az erdei néne éppen akkor tekintett ki az ablakán, amikor a háza előtt téblábolva megállt a legény. Kiszólt neki:

- Fiam, ha nincs hol aludnod, térj be hozzám, van egy üres szobám, ott lepihenhetsz.

Így is lett. Másnap a néne felajánlotta a legénynek, hogy lakjon nála. Mindennap fizessen neki egy forintot, és tartsa rendben a ház körüli portát, cserébe ételre, italra, szállásra nem lesz többé gondja. Fizetős munkát talál a környéken, ha mást nem, kerti munkát. Tetszett Bolyongonunnak a néne beszéde. Hát megállapodtak.

Az idegen legény a nénének sem sokat mesélt magáról, mégis az el-elejtett megjegyzéseiből kitudódott, hogy tulajdonképpen afféle Világvándor, otthontalan árva, aki Egyik napról a másikra éldegél. Nincsen múltja, és nincsen jövője, csak is a jelent ismeri. A pillanat örömeit keresi, és mindig önmagára gondol. A szíve zárva van mások előtt. Nem is akarja kinyitni, mert már nem tud bízni senkiben. De azért észrevette a néne, hogy néha-néha elmereng. Olyankor Leül az udvar hátsó szögletébe, a terebélyes diófa árnyékába, és a felhőket nézegeti. Szépek a felhők, és bár meglehet, hogy a világtekergő ezen a széles földkerekségen már senkiben és semmiben nem tud bízni, azért a szálló felhőkre mégiscsak rábízza álmait, vágyait. Ha kérdezték volna tőle, mik is ezek az álmok, vágyak, talán nem tudta volna szavakkal elmondani. Néma volt a nyelve, mert néma volt a szíve is. Vastag kéreg takarta. Talán csalódások, fájdalmak, helytelen önismeret kérgesítette.

Eleinte úgy látszott, minden rendben van. A néne pitymallattájt az erdőt járta, gombát, bogyót, gyümölcsöt, gyógyító növényeket gyűjtögetett kosarába, napközben pedig otthon tett-vett. A munkából hazatérő fiút mindig jó vacsorával várta. Ruháit megstoppolta. Gondját viselte, mintha édes fia volna. Tanítgatta is erre, arra. Bolyongonun szívesen hallgatta a néne tudományát, egysmást meg is tanult tőle, de aztán valami kezdett megváltozni benne. Érezte, hogy ő szabadnak született, és mindentől és mindenkitől függetlenül szeret élni. Lassan terhére voltak a kötöttségek. Persze, elmenni nem akart, mert a biztonságot is nagyon szerette, és örült, hogy valahol végre otthonra talált.

A néne is észrevette, hogy a fiú egyre inkább vonakodik odaadni neki a járandóságot. A ház körüli tennivalóit is elhanyagolja. De mi tagadás, megszerette a fiút, ezért mindig nehezére esett figyelmeztetni. A legény is szerette a nénét, de csak úgy, a maga módján, és éppen ezért nem volt füle a jóindulatú intésekre, mérgelődött, hogy a néne mindenben hibát talál, semmivel sincsen megelégedve.

Így teltek-múltak a napok, míg egyszer a néne útra kelt, hogy meglátogassa öreg rokonát. A fiúnak mindent előre elkészített, elmagyarázott a lelkére kötött, aztán elment. Örült Bolyongonun a változásnak, úgy érezte, végre azt tehet, amit akar. De mit is akar? Jól érezni magát. Elment tehát a csárdába, ahol annak idején azokkal az érdekes fickókkal találkozott. Kíváncsi volt, hogy vajon tényleg ott találja-e őket, és vajon most is olyan jókedélyűek-e, mint először.

Mammonun, Habzsonun, Korsonun és Rablonun, bizony, ott mulattak megint, és amikor megpillantották a közeledő idegent, még fergetegesebb jókedvük kerekedett. Asztalukhoz ültették, és el sem engedték hajnalig. Bolyongonun velük együtt vígadt, élvezte a dínomdánomot, és szinte teljesen el is feledkezett új otthonáról és kötelezettségeiről. Csak a virradat frissítő hűvöse józanította ki kissé, de mivel kellemetlen érzéseivel egyáltalán nem akart foglalkozni, ezért másnap, sőt harmadnap és azt követően minden áldott nap ismét betért az ivóba.

Megkérgesedett szíve gyönge figyelmeztetéseit el tudta magától hessegetni, de az időt nem tudta megállítani. Egy szép napon hazaérkezett a néne, és megdöbbenve látta, hogy otthona már nem az otthona. Látta Bolyongonunt is, aki igyekezett úgy tenni, mintha semmi se történt volna. A néne bármennyire nem akarta, végül mégis el kellett tanácsolnia a fiút:

- Megszegted az egyezségünket, fiam, el kell menned - mondta csöndesen. Aztán még hozzátette:

- - Itt meg itt lakik az én drága néném. Menj el hozzá, próbálj nála is szerencsét. Hátha ott jobban meg tudod becsülni a lehetőségeidet.

- Nem tudsz te semmit, néne, naív vagy, nem ismered a világot, és engem sem - morogta dühösen Bolyongonun, azzal elment. Pedig a néne ismerte a világot, és ismerni tanulta önmagát is. Meg tudta különböztetni a világ kihívásait és csábításait. Tudta, hogy az egyik értékes erőpróba, a másik testet-lelket elveszejtő kísértés; az egyik előrefelé mutat, a másik visszatart, hátrataszít, halálba süllyeszt. Bolyongonun volt az, aki nem ismerte a világot, az embereket és önmagát.

Ment hát a világvándor, de szíve tele volt keserűséggel. Úgy érezte, megint megcsalták, nem értették meg, nem szerették eléggé. Vigasztalódni akart, ezért még egyszer benyitott a csárda ajtaján. Ivócimborái, amikor meghallották a történteket, amit Bolyongonun most is csak kevés szóval adott elő, megértően bólogattak, és támogatásukról biztosították. Szokásukhoz híven ettek-ittak, vigadoztak, felejtették a bút, majd mikor már pirkadni kezdett, azt mondták álnokul a fiúnak:

- Sose búsulj, barátocskánk. Elkísérünk egy darabig. Azaz út, amiről a banya mesélt neked, kerülő út. Mi tudunk egy rövidebbet és könnyebbet. Majd meglátod!

Aztán egymásba kapaszkodva kitántorogtak, még dalolásztak is, amint nekivágtak a rengeteg, sötét erdőnek. Hamarosan letértek a keskeny, girbegurba ösvényről, és egy széles, egyenes, biztonságosnak látszó úton sétálgattak tovább. Néhány óra múlva azonban fáradtan ledőltek egy tisztás selymes füvére, Bolyongonunnak pedig azt mondták:

- Barátocskánk, itt menj tovább egyenesen, semmitől se félj, meglátod, rátalálsz arra, amit keresel.

- Tessék, itt egy teli erszény, hátha szükséged lesz rá - mosolygott Mammonun.

- Én is ajándékozok neked egy tarisznyát, ha megéhezel, csak bontsd ki a száját, és lesz terülj-terüljasztalkám - jóindulatoskodott Habzsonun is. A másik kettő sem akart lemaradni, ők is adtak egy-egy zsákocskát a legénynek. Korsonun azt mondta:

- Ebben a zsákban egy kulacs van, ha megszomjazol, mindig a legjobbféle borral olthatod szomjúságodat.

Rablonun meg azt mondta:

- Ebben a zsákban vannak a legféltettebb álmaid, vágyaid. Ha eljön az idő, és azt akarod, hogy teljesedjenek, nyisd ki a zsákot, és engedd őket szabadon.

Bolyongonun megköszönte barátai jóságát, és útnak eredt. Ment, ment, mendegélt napestig, míg végül kiért az erdőből egy furcsa, sziklás, köves területre. Ment pár lépést, de aztán elbizonytalanodott, hátha mégis elvétette az utat. Vissza akart fordulni az ismerős erdei útra, de amint visszapillantott, látta, hogy az összeboruló lombok és a sűrűn egymás mellett álló fák eltakarják előle a visszautat.

Nem volt mit tennie, megpróbált továbbmenni. De a kövek felsértették a lábát, megsebezték kezét. Végül leroskadt egy kőhalomra. Érezte, talán, ha enne és inna egy keveset, megújulna az ereje, és tovább tudna menni. Elővette hát a Habzsonuntól kapott tarisznyát, de amint kibontotta a száját, semmit sem talált benne. Mereszgette a szemét, de akkor sem látott az alján még egy morzsányi hamubansült pogácsát sem. „Talán eltévesztette a barátom a tarisznyát" - reménykedett Bolyongonun, és Korsonun zsákja után nyúlt. Meg is lelte benne a kulacsot, de abban bizony egy csepp nem sok, annyi innivalót sem talált. Nemhogynem jóféle borral, de még vízzel sem enyhíthette szomjúságát. Kétségbe esetten vette hát elő a másik két ajándékot is. Bár tudta, hogy a pénznek itt sok hasznát nem veszi, de meg akart bizonyosodni arról, hogy azokban benne vannak-e a megígért adományok. Üresek voltak azok is. Bolyongonun tehetetlenül csüggesztette le fejét. De aztán összeszedte utolsó erőit, és megkísérelte, hogy továbbmenjen. Hová? Merre? Miért? Már nem tudta. Addig ment, ameddig a lába bírta, ameddig szusszanni tudott. Végül arccal előrebukott az éles kövekre.

Boldogónia déli kapujának szárnyas ajtónállója már messziről észrevette a végső kimerültséggel küszködő legényt, de nem mozdult. A szívét vizsgálta, de az a szív, mintha átláthatatlan lett volna. Egyszerre azonban síró, nyöszörgő hangot vélt hallani:

- Uram, irgalmazz, Uram, irgalmazz, Uram, irgalmazz.

Ez a távoli, gyönge hang újra meg újra csak ismételgette a fohászt, mire Angelun elbizonytalanodott, és szárnyai meglebbentek. Odaröppent, az alig pihegő fiú fölé hajolt, felnyalábolta őt, és már vitte is magával. Hová? Boldogóniába nem vihette, hiszen azt világosan látta, hogy a fiú szíve beteg, és mindenféle vágyakkal, kívánságokkal van csordultig telve, Boldogónia azonban nem szerepel köztük. A hang, amely megzavarta, mostmár tudta, hogy nem a fiú hangja volt, hanem valaki másé, valakié, aki siratja őt, mert szereti őt. Angelun hirtelen döntött: a fiút visszahelyezte arra a keskeny, girbegurba, erdei ösvényre, amelyről gonosz cimboráival akkor tért le, amikor elindult új élete új esélyei felé. Bekötözte sebeit, puha füvekből vánkost csinált a feje alá, üde lombokból árnyékot az arca fölé, és friss forrásvízről meg édes, tápláló gyümölcsökről is gondoskodott a közelben.

- Aludj, fiú, aludj, és ha kipihented magad, ne félj felkelni és továbbmenni. Nemcsak a körülményeid változnak meg, neked is változnod kell: gyógyulnod és szeretned, és szeretni engedned. És... És... És a szavakat, amelyek most megmentettek, próbáld meg te is megtanulni - suttogta még a szárnyas kapuőrző, majd sietve visszatért kijelölt posztjára."

Hespera nem tudta, hogy Vulpusz valaha olvasni fogja-e ezt a mesét, és azt sem tudta, hogy megértené-e az üzenetét, azt azonban tapasztalta, hogy szíve megkönnyebbült.

„Szavad fáklya a lábam előtt, világosság az utamon." „Köszönöm a szavakat, Uram" - gondolta Hespera újra reménykedve, és lekapcsolta a narancsos fényű állólámpát.

Bieber Mária
Budapest, 2010. február 9.

doboz alja
oldal alja