SZÁNTÓ GYÖRGY: A FÖLDGÖMB Vakok Elektronikus Könyvtára Ha láthatnám a síkon át E nyüzsgést, szabad nép honát, A pillanathoz esdve szólnék: Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . E boldogság sejtelme elragad, S már üdvözít a legszebb pillanat. Chorus Mysticus: Csak földi példakép Minden mulandó, Itt lesz a csonka ép S megbámulandó... (Goethe: Faust II.) PROLÓGUS Íme, négy részben s majd száz fejezetben Megint egy régi ember élete. Az első és utolsó szerelem, Barátság, harc, örömök, szenvedések, Mámor és álmok, misztikus csodák, Hétköznapoknak sivár szürkesége, Vészjósló jelek zordon csatarendje, És lebujoknak szennyes káosza. Víziók földöntúli ragyogása, Sötét mélységek, fénylő égitestek, Embermítosz isten s állat között. Rőt alkonyok és hajnal pirkadása, Szellősusogás, tengerek zúgása. Száguldó percek és vándorló évek, Az évszakok tájképemlékei, Éhség, csömör, a vágyak orgiája, És a vizek felett kozmikus gályák Jövőbe duzzadó vitorla-rendje. Csillagképek, éneklő madarak, Egy rezgő fűszál a naprendszerekben: Christopher Marlowe élete s halála, Íme, négy részben s majd száz fejezetben, És mindössze tíz sor a lexikonban. I. RÉSZ Idő: 1583 SZEREPLŐK Christopher Marlowe Gálffy János Robert Greene Barnaby Greene, Sir Ernest Archibald Oldcastle, Robert Greene apja Cambridge lordja Marlowe apja Sir Roger Walpole, az unokaöccse Marlowe anyja Bob, Walpole öccse Annie, Sir Roger húga Black professzor Lady Beresford Hille professzor Dizzy, Sir Beresford lánya Sir Downgate, Heddy, Sir Beresford lánya cambridgeshire-i úr Dorothy, szakácsnő Sir Hertbury, Ann, parasztlány cambridgeshire-i úr Ann apja Sir Fred Beresford, Canterbury érseke cambridgeshire-i úr Kakastollas legény Francis Bacon Kakastollas bábu Thomas Nashe Greene anyja Ben Strong Finchtingné Diákok, Erzsébet királynő, Cambridge és Oldcastle zsoldosai, apródók, főkomornyik, lovászfiúk, szolgák, jobbágyok, vak vándormuzsikus, medvetáncoltató, festett lányok, Cambridge és Canterbury népe, vándorlegények, koldusok 1. - Christopher, nézze csak a folyót. Olyan vad, mint... - Én. Ugye, ezt akarta mondani, Annie? A part vonala messzire elkígyózott a hullámos síkságon. A folyó még mellette futott, tavaszt dalolva, távoli tájak himnuszát zúgva, ismeretlenségek üzenetét harsogva. De a partok már remegve érezték, hogy nemsokára átlép rajtuk a folyó. És a hullámos síkság, elébe tárulkozott a medréből kiágaskodni készülő áradatnak. A lucskos, barna föld szerette ilyenkor a rakoncátlankodásokat, az első meleg napsugarak idején. - Kértem már többször, Annie, ne szólítson azon a nagyképű Christopher néven. Kit, ez az én nevem, így hívtak odahaza Canterburyben, így hívnak mai napig a Corpus Christi minden népei, elsőévesektől kezdve a magisterekig. Ott álltak a vágtató folyó partján. A szél redőkbe libegtette Kit sötétkék tógáját. Az égen türkizkék sávocskák húztak el opálszínű vándorfelhők alatt, és a folyó acélkéken feszült neki a tereknek. Annie prémes kabátja borszínű volt, ha a nap kibukkant néhány pillanatra a felhők közül. És ha a felhők kósza árnyai reájuk borultak, a nyestszegélyes kabát ismét sötétbarna lett, mint a hullámos anyaföld. - Jó, legyen hát Kit. A halvány, törékeny lány mosolygott, inkább nagy, galambszürkeszínű szemével, mint szájának keskeny, csodálatosan finom rajzú vonalával. Kit nagy melegséget érzett a mellében. A torka már lüktető forróság kapuja lett, és az ínye kiszáradt a szomjúságtól, a lány száját nézte. - Kit - mondta a légiesen könnyed vonalú száj halkan, és aztán rátapadt az első csók. A két meleg száj bizonytalanul, gyakorlatlanul, szinte ijedten feszült egymásnak, és az ajkak zártságában nem tudta, milyen misztériumba bukott. Az ajkak remegő kapuján átkívánkozott egymásba egy férfi és egy nő egyesülni vágyó, magános énje, de a két száj tudatlanul, csukva maradt ajkakkal feszült egymáshoz nagy borzongások közepette. És mégis, az első csók tudatlanságának nagy szentségét zúgva ünnepelték a tavaszi folyó, a távoli erdők napfoltjainak bronzfénye, a halvány égbolt gyöngyház felhői, a csupasz ágakon hárfázó szél, és e szent pillanatban egy parti cserjén kibuggyantak a rügyek, megbontván a sima ágak háncsának csillogását. Az űrben egy kis pont szárnyalt, csipogása lepermetezett a magasból. Amikor Annie kibontakozott a tóga ölelő szárnyai közül, fehér arcán a cirmos szegfű halványvörös foltjai nyíltak, és szürke szemének íriszébe mintha ibolyák színe is lopakodott volna. Kit azt is látta, hogy pupilláinak kis fekete körei kitágultak. Kit hétágú nádsípokat hallott a parti bozót felől és orgonák ájtatosságát. A csupasz nyírfa tetején pedig egy lepkeszárnyú kisded lebegett és hegedült. A távoli erdők bronzdómokká változtak, és a felhők fényözönben integettek. De mindez csak egy pillanatig tartott, Annie gyors léptekkel elindult a parton. Elnézte a sugár, még nyestbundájában is törékeny alakot, amint a zúgó folyóval együtt távolodik. Két karját kitárta utána, de nyitott ajkai nem mozdultak a néma vágyban, és aztán karjai is visszahanyatlottak a sötétkék tógába. Annie csak ment. Hol a márciusi nap fényfoltjaiba, hol a felhők imbolygó árnyaiba lépve. Hétágú sípok, és orgonák hangját vitte magával, és a csupasz nyírfa elvesztette fehér háncsának csillogását, amikor Annie a folyó kanyarulatánál eltűnt. Kutyaugatás verte fel a nagy csendet. Az egyik dombocska mögül két bullterrier fehér foltjai futottak elő, pórázukon úrficskát rángatva maguk után. Kit felnevetett. Nagy, duzzadt ajkai közül kivillogott hatalmas fogsorának fehérje, és az ínye is kibukkant a széles torkú kacajban. - Halló, Bob mester! Merre húznak a kutyák? A tömzsi kamaszocska lihegve állott meg előtte, és az ugrándozó ebek sárral fröcskölték meg mindkettőjüket. - Két vakondot meg egy patkányt kapartunk ki - lelkendezett a piros zekés úrfi, akinek ruhája úgy virított a március tompa színeiben, mint kiáltó pipacs. - Óriási eredmény - nevetett Kit. - De most addsza a pórázt, és eredj nénéd után. Még eléred a kanyarulaton felül. A pipacsszín folt elrohant a távolba. A két bullterrier vinnyogva feküdt Kit lábainál. Aztán újra csend lett, és a folyó zúgása is megszűnt, mintha a síkság szívverése állt volna el. Kit a felhők vándorlását nézte. Titkokat keresett alattuk-felettük, és aztán hirtelen dolgozószobájának sötétjére, a szúette könyvespolcokra, elrongyolt kötésű fóliánsokra, penészszagú pergamenekre és hajnali szürkületbe vesző vitákra gondolt, amelyeknek árnyékát még ide is magával cipelte. "De hiszen mit keresünk folyton? Tavasz van, és ezek itt Annie lábnyomai a dagadó tavaszi földben. Az imént nádsípok szóltak, és a hangjuk gyöngyházfényű volt. A szél átjárja baccalaureusi tógám könyvtárszagát, és én..." Megindult Annie lábnyomainak nyomában. A pórázt lekapcsolta a két bullterrier nyakörvéről, és kezében lóbálta a járás ütemére. A kutyák nesztelenül jártak a sarkában. "Milyen nagy csoda ez a kő itt például. Szürke testén vajszín erek futnak keresztül-kasul, és a törésfelülete úgy csillámlik, mint a folyó a napfényben. Nekem pedig keletkezésének korszaka mered az agyamba, összetételének képlete, keménységének fokozata. És a cserjék, bozótok, bogáncsok száz alakja csipkézik elém. Milyen szegényes egy kóró formáihoz képest a mi alkotóerőnk minden fantáziája. És Annie szeme... benne minden, a világteremtés és én magam is. Talán egyszer magamat is megismerhetem belőle." A folyó kanyarulatánál kitágult a szemhatár, és egy torony, mint parányi tőr, fúródott a felhőkbe. A dómokban lakna az, aki a végtelent teremtette? A város falai, bástyái és kapui lassan bújtak elő a földből. Kit megállt a mezsgyén. Egy ló vonalai rajzolódtak egyre növekvően az égre, nyomában görnyedt ember járt. Kettejük közt: az eke. Az állat nekirugaszkodott a cuppogós, fekete talajnak, patáin egyre több földet vonszolva. A paraszt két válla előreugrott, mintha örökké támadásra állott volna készen, és a megtámadott föld sötét húsába vadul vágott az eke, barázdákat harapva hátába. Messziről harang kongott, és Kit ünnepélyesnek találta a verejtéket, amely a paraszt ráncos, alacsony barna homlokáról lecsurgott arcának gödreibe. Állat, ember és szerszám eltávolodtak a most kikezdett földtábla perspektívájában, aztán újból növekedtek, felmagasodtak, egészen az égig. Mintha a harangkongás is egyre növekedett volna, amint a verejtékes paraszt és a gőzölgő állat közeledett barázdák élén, a megtépett földgolyó hátán. Ez volt az első szántás Cambridgeshire őlordságának földjein, talán azért sugárzott ennyi ünnepélyességet magából. Kit arra az ösvényre tért, amely a város déli kapujából futott ki a folyóra. Parasztlány jött szemközt az ösvényen. Fején ruháskosarat vitt, és ahogy két karjával tartotta, óriási mozgó amfora volt két mellének kiduzzadó gömbjével, kemény derekával, kiugró csípőivel, széles medencéjével, hatalmas combjaival, lábikráinak és feszülő bokáinak pompás talapzatán. Combját himbálódzó sulyok verte, mely övéről csüngött alá. "Mosni megy a folyóhoz. A szoknyáit fel fogja gyűrni, gömbölyű, rózsaszín lábikrái térdig elővillannak majd, talán a térde is kibukkan. És a karjai is megmeztelenednek, megfeszülő izmok csavarják ki a ruhából a vizet, és sulykolás közben a levegőbe lendül a jobb kar." És Kit már hallotta is a sulyok csattogását, és tudta, hogy minden egyes csattanásra visszhang felel, amelyet a falak dobnak át a folyón. "Jó volna nézni ezeket a lábikrákat, ahogy vizesen csillognak az alkonyatban. Ó, ha ezt Annie tudná!..." Kit szép barna arca belepirult ebbe a gondolatba. A kapu előtt koldusok raja ült. Kit sokszor elnézte a koldusokat. Úgy nézte őket, ahogy örvénybe vagy szakadékba szoktunk bámulni, kissé hátborzongva, kissé szédülve. A koldusokban az embersors mélyére meredt Kit, és érezte, hogy e mélységek felett felégették az utolsó hidakat. A kapuőrség alabárdosai mulattak most a koldusokkal. - Ó, ti huncutok - vihogott egy potrohos vénasszony, amint egy legény dárdanyéllel bökdöste. - Ti huncutok! Szemüregei mély árnyékba borultak, mert szemgolyói nem voltak a vénasszonynak. És szájának fekete ürege is félelmetes volt, ahogy vihogott egyetlen fekete fogával. - Mit beszélsz, te hülye, mit beszélsz - makogott a sárban egy láb nélküli emberroncs. - A királynő zsoldosait mondod huncutoknak? Nem félsz, hogy megnyúznak? - Kinek kellene az én ráncos bőröm! Pedig, vitéz urak, láttátok volna ötven évvel ezelőtt, milyen patyolat bőröm volt! - Ötven éve? Lesz annak száz éve is, babám! - mormogta sűrű böfögések között az elázott lándzsás. - De azért még mindig csiklandós vagy - krákogta rekedten, és a koldusasszony felé bökött a lándzsanyéllel. Az egész koldussereg felvihogott. Förtelmes, féreg borította torz emberrémek vihogtak, és az őrszobából cinkpoharak csörömpölése, kockák koppanása, tarajos sarkantyúk pengése hallatszott a félig nyitott nehéz, vaspántos tölgyfa ajtó mögül. Kit elhaladt a falhoz támasztott alabárdok sora mellett, az árok döngő felvonóhídján át. ,,Az ő útja is erre vezetett" - gondolta, és megborzongott, amikor Annie-t látta képzeletében az emberroncsok közt elhaladni. Itt még gyéren álltak a düledező viskók és néhány mohás, ódon, magas tetejű kőház. De a város szíve felől szokatlanul sok ember jött, hogy a déli bástya lépcsőjén felmenjen a folyó mentén végigfutó várfalra. Ez volt a város lakóinak kedvenc sétahelye, és akár nyolc ember is elmehetett egymás mellett a várfal háromöles hátán. Kit bullterrierjei is nekirugaszkodtak a bástya kitaposott lépcsőzetének. - Nem bánom hát, erre megyünk, ha ti akarjátok. A falon hullámzott a nép. Vékony lánykák bronznyakú és gatyás galambokat etettek, és a harangszó aranyhangon permetezett alá a napsütésben. A márciusi délután mindent ígérő derűje még a keskeny külvárosi sikátorokba is belopakodott, amelyek néhol egészen a várfalig futottak. És a brokátuszályos dámák begyesen páváskodtak egész vállukat eltakaró keményített csipkegallérjaikban, páncélszorosságú, hegybe lefutó derekaikat elöl megmutató prémes brokátmantilláikban. Mosolyogva néztek el a sikátorok fölött, hegyes szakállú gavallérjaik karján, és a Cam folyó széles sávja feléjük csillogott, dereglyéket, bárkákat és csónakokat ringatva. A folyó egyetlen hídjának visszhangos boltívei alatt pedig tutajok úsztak el titokzatos vándornéppel, négyszögletes hátukon kakastollas csáklyásokkal. A hídon lovascsapat haladt át. A lovasok szép mívű mellvértjei, taréjos, ernyős sisakjai sziporkáztak a napban, széles csipkegallérjaik fehérlettek a csillogó páncél fölött, és felcsapott sisakellenzőik forgójáról Cambridgeshire grófjának sötétkék strucctolljelvénye lengedezett alá. A csapat élén kecskeszakállú, pufók lovag kocogott barna foltos, hosszú sörényű, nagy patás fehér írlandi paripán. Utána fekete lovon szerecsen dobos, keményen pufogtatva a nyeregkápáról kétfelé lecsüngő hatalmas üstdobokat. Nyomában hat kürtös kocogott, trombitáik vékony járatán zászlócskák lengtek, sötétkék alapon a grófság címerével. Aztán a lándzsások végtelen sora. Kit elnézte a vezér kivont kardjának szép mívű, öblös kosarát, az aranyveretű mellvértet. Egyszerre magán érezte a kecskeszakállú, pufók lovag tekintetét. A lovag magasra emelt karddal tisztelgett, és nyomában tisztelgésre emelkedett a hídon felcsillogó lándzsaerdő. Kit hátrakapta a fejét. A várfalon, éppen a híddal szemközt, ott állott mögötte a nagy hústorony, Sir Ernest Archibald Oldcastle, Cambridgeshire peerje és Cambridge lordja. Címeres pajzsát két apród emelte mögötte, egy harmadik pallosát cipelte, és szinte meggörnyedt keskeny válla az ékköves szíjú kard súlyától. A kürtök felharsantak, és a hústorony mozdulatlanul állott, amíg az utolsó lándzsás is el nem kocogott a várfal kapujának boltíve alatt. Kit lekapta fejéről téglaszín, hasogatott barétját, és dús, barna hajfürtjei összezilálódtak. - Corpus Christi College - szólalt meg basszus hangon a hústorony. - Szeretem a Corpus Christit. Hogy hívnak, fiam? - Christopher Marlowe, engedelmével, Mylord. - Helyes - dörmögte bambán a hústorony, és megindult apródjai kíséretében. A sétálók széles utat nyitottak előtte, és a strucctollas barétok nagy ívben lendültek le a fejekről, amerre ment. Négy sötétkék tóga jött most Kittel szemközt. Két diák a Corpus Christi téglaszín sapkáját viselte, a másik kettő a Kings College almazöld barétját. - Hello, öreg cimbora! - kiáltották kórusban Kit felé. A két bullterrier felcsaholt a barátok láttára, és örömében szűkölve ugrált fel az egyetemi cimborákra, kezüket nyalogatva. - Hé, öreg Harry! Tommy! - üdvözölték a tógások a kollégium kedvenceit, minden kotorékverseny koszorús győzteseit. De Kit kedvetlenül fogadta a pajtások üdvözletét, és összevont szemöldökkel fogta pórázra Tommyt és Harryt. Aztán továbbment a pocakos polgárok, strucctollas dámák, felcsipkézett lányok, páváskodó vitézek, futkározó úri csemeték hullámzó sokaságában, és örült nagy magánosságának, amelyet a sétálók tömegében is sikerült megőriznie. A járókelők csoportjai itt már ritkulni kezdtek, és a tömeg zaja dongózümmögéssé halkult. Az alkony rőt színek varázsos skáláját énekelte a háztetőkre, párkányzatokra, az épületek homlokzatának cirádáira. A St. John’s College kápolnájának csúcsíves tornya minden részletében felvibrált a lehunyó nap reflexeiben, és Kit századszor csodálta ennek a kőcsipkés áhítatnak törékeny harmóniáját. "Olyan, mint Annie - gondolta. - Halk, légies, örökké szűzi." És amikor Annie nevét suttogták ajkai, egyszerre a hatalmas mellű, oszlopcombú, ruháskosarat emelő parasztlány vérbő húsa vágódott vízióinak zajgásába, és a hatalmas, mozgó amfora mellett szegényessé vált a csúcsíves torony. A Cam folyó ezüstszalagja rubinná izzott az alkonyban, és Kit szeme felitta a rőt fény nagy reflexeit. 2. Az obszervatórium tetőürege beleásított a végtelen éjszakába. Teleszkópszeme reá meredt a kozmikus tűzijátékra, lencserendszerének önhittségében minden tereket át akarva hasogatni. De a csillagképek gúnyosan nevették át a távolságokat, a bolygók kajánul szegték meg pályáik törvényeit, meteorok zuhantak a kiszámíthatatlanságokba és a Tejút szelíd pajzánsággal hintette fényét a földgolyó mindentudó teleszkópjaiba, ezüstnevetéssel kérdezve: - Ki vagyok én? A teleszkóp roppant csöve alatt úgy fénylett a mester tar koponyájának a gömbje, mint maga a hold. - A Bak jegyében zöldes színt öltött az alfa. Ez ármányt jelent. És miután Lady Marion állítólag az ezerötszázötvenharmadik esztendőben, tehát éppen harminc éve, Bonifácius napjának délutánján öt óra és tíz perckor született, bátran beállíthatjuk horoszkópjának harmadik körébe ezt az ármánykodó csillagot kiindulópontként. - Feljegyeztem, nagytiszteletű professzor uram - hallatszott a diák parányi hangja a nagy éjszakában. És hollótolla sercegett a pergamenen, amelyre a tolvajmécses mágikus kis fénykört vetett. - Az Aldebaran két és fél fokkal erőteljesebben fénylik a szokottnál. A második körbe erős szenvedélyt jegyezz. - Megtörtént. - No nézd, mi a csuda az ott, az Íjas harmadik csillagában? Fátyolozódik? És éppen ma? Aha, már látom az összefüggéseket. Nem szeretnék Lady Marion bőrében lenni. Huh! Vasmarkok szorítják össze sorsát! Bonifácius napjának délutánján született, és az Íjas harmadik csillaga már ma fátyolozódik? Szomorú végzet. De azért tégy a harmadik körbe nehéz gondokat. Elég ennyi. Ne legyünk túlságos kegyetlenek. Egyáltalában tanuld meg, hogy teljes zord igazságában ne mutasd meg senkinek a jövőt. Ez az, amit kevesen tudnak elviselni. A múltunkat még elviseljük valahogy, a jövőnket soha. Hille professzor hangja kenetteljes volt, és Kit ezt nevetségesnek találta a roppant csillagos ég alatt, ahol elvesznek az arányok, és megsemmisül az ember. Az áprilisi éj tiszta volt és hideg. Hosszas ködök és vég nélküli esőzés után először mutatkozott meg az égbolt. És csak azért, hogy Lady Marion Beresford horoszkópját megmutassa? Kit belenézett a végtelenbe, és sok álmatlan éjszakájára gondolt, amikor tanácstalanul állott szemben a csillagfényes űrrel. - És a harmadik körbe még jegyezd bele, hogy egynémely célok nem éretnek el - hallatszott most a tudós hangja sejtelmesen és homályba veszve. "Célok? De mik a célok? És ha vannak, miért nem érjük el őket?" - hangzottak a kérdések önnönmagából kimászva Kit másik énjéhez, amelynek sok mindenre feleletet kellett volna adnia. De a csillagok hideg fényben ragyogtak, és csak a hollótoll sercegett a pergamen horoszkópjának körjelein, a mécs lidérces fénykörében. És a harmadik körcikk, amely az öregkort jelképezte, amely az elért és el nem ért célok grafikonja volt, alattomosan bástyázta körül az összes körök és korok középpontját, a körző hegyének helyét. És ez a hely, ez a parányi pont bölcső és koporsó, az élet csírájának és a szétomlás formáinak sírja is lehetett. A kezdet és a vég: egy körző hegyének nyoma a pergamenlapon. Kopogtattak. Négy kimért ütemű, száraz, erélyes koppantás volt, alulról jött, a mélyből. - Ki mer zavarni ilyenkor? - dörmögte Hille professzor, és Kit olyannak találta a hangját, mintha szellemekhez szólt volna. - Én vagyok, nagytiszteletű professzor uram - hallatszott fel egészen tompán, alulról egy hang. - Nem ismeri meg egykori hű famulusa hangját? Csend ült a homályban. Aztán a tudós dörmögése jött: - Famulusom? Sok volt ötven esztendő alatt. Az egyik ment, a másik jött. Melyik vagy a sok közül? - Francis. A tudós felugrott a teleszkóp mellől, és árnya felszállt a holdfényben. Kinyitotta a toronyszoba csapóajtaját. - Ó, Francis! Hogy nem ismertem meg a hangodat?! Már szemétre való a fülem. Jer! A felrántott csapóajtó négyszögletű nyílása fáklyafényben tüzelt, és a sok hideg fény egy pillanatra elhalt a toronyszobában. Akkor a fénynégyszögből magas, szikár alak emelkedett fel, és fokról fokra nőtt, amint a csigalépcsőn felhágott. Végül ott állt sötéten, titokzatosan, apró hideg fények és fáklyafény küzdöttek magas szikárságán. És amikor a csapóajtó újból leesett, feketesége félelmessé vált a csillagok alatt. Hille professzor, mint denevér röpködött körülötte, és végre rátapadt lebernyés ujjú palástja bő szárnyaival. - Jobbkor nem is jöhettél, fiam. Nézd, milyen tiszta az űr. Az ember repül az éteren át, a bolygók közelítenek, a törvények világosan megmutatkoznak, alattunk előírt pályáján zúg előre földgolyónk, és mi átöleljük a kozmoszt, mindenek teremtőjének testét, egész csodálatosan megfoghatatlan és mégis jelenvaló lényét... Kit meglepetten hallgatta Hille professzort, és e pillanatban hitt benne, horoszkópjaiban, a számokban és törvényekben. A jövevény ott állt néma mozdulatlanságban. Aztán, mintha nem hallotta volna a tudós szavait, hideg hangon, az esőkopogás monotonságával beszélt: - Azért jöttem, nagytiszteletű professzor uram, mert a Saturnus körül némi változásokat volt alkalmam észlelni. Nagy örömömre szolgál, hogy az időpontot jól választottam meg észleleteim közlésére, az űr tisztasága alkalmas megfigyeléseim helyes vagy helytelen voltának ellenőrzésére. Kit érezte a hideg ész lehűtő szelét, és már nem hitt a horoszkópokban, számokban és törvényekben. A tanár és tanítvány elforgatták a teleszkóp csövét, és a nagy csendben fogaskerekek ketyegése hallatszott. A Saturnus pedig néma fenségben állt a rámeredő lencserendszer tekintetében, megcsillogtatván üvegeinek homorú és domború felületeit. Sokáig vizsgálódtak. Hol a tudós szenvedélytől átfűtött hangja csapott fel mint a meleg fáklyafény, hol a jövevény hangja vágott mint suhogó, hideg acélpenge. A Hold mosolyogva itta fel szavaikat, és kiegyenlített mindent; hangtalanul nevetett embereken, lencserendszereken, szférákon és obszervatóriumokon, amíg maga is feloldódott a hajnalfényben. És a magas, szikár jövevény együtt tűnt el vele. 3. A folyó kicsapott a medréből. Először csak ágacskák futottak ki belőle a síkságra, ott, ahol nem volt meredek a part. Aztán újra felitta ezeket az elágazásokat, mintha valami rohanó ősállat húzná vissza tapogató csápjait. De ekkor már félelmetesen megduzzadt, és vágta a meder meredek részeit, míg be nem omlottak a fékező partok. Újra megduzzadtak a kifutó ágak, szétszaladtak a síkságon, és végre egyesültek a nagy, rohanó árban, amelynek felületéből már csak a halmok tetejének sötét foltjai buktak ki. Palaszürkén nehezedett alá az égbolt, és vég nélkül szitált az áprilisi eső. A fátyolon át egy-egy rojtos szélű tintafelhő úszott, mint valami elátkozott őslény a tengerfenéken. És az ár alámosta a mohos várfalakat, a kövekből, homokzsákokból, döngölt földből emelt sáncokat és védgátakat is, és Cambridge külvárosának kunyhói, sikátorai már ereszig vízben álltak. A híd boltívei remegve feszítették neki pillérvállaikat a harsogó vízárnak, és a folyó tetőroncsokat, állathullákat dobált sodrának piszkos tajtékán. Amikor a templáriusok Szentsír-templomában és a Mária-dóm tornyában félreverték a harangokat, minden kollégium dereglyéi és csónakjai készen álltak a mentésre. És a sötétkék tógások hadserege nekiindult a veszélyeztetett városrészeknek az elöljárók vezérlete alatt. Kit ott állott csáklyával rohanó dereglyéje orrán, és a várfalak mentén egyenesen Barnville felé irányította a járművet. Szerette a nyomornak ezt a sötét tanyáját, kóborlásaiban sokszor mintha mágnes húzta volna erre, és most nem is gondolt másra, mint erre a leginkább veszélyeztetett külvárosra, földhözragadt parasztok, gyanús csavargók és rossz hírű lebujok zagyva negyedére. A dereglyét Thomas Nashe, az elválhatatlan barát kormányozta, és a négy elsőéves deák derekasan evezett, Tommy és Harry pedig ott reszkettek szűkölve gazdájuk sarkában. A freshmanek, a gólyák kajánul döfködték őket evezőlapátjaik nyelével, és a két bullterrier orrcimpája, felcsúcsosodó fülkagylói, vágott farkcsonkjai idegesen rezegtek az ismeretlen szagok, robajok és veszélyek felé. A düledező háztetők elferdült síkjain emberek és állatok halálfélelme vonaglott. Egy lány görcsösen ölelte egy borjú nyitott szemű hulláját. Életerős férfiak remegve nyújtogatták az ereszekről izmos karjaikat segítség felé tárva, és asszonyaik, porontyaik elkékülten kapaszkodtak felhúzott lábszáraikba. Macskák és disznók tetemei kergetőztek az utcákon csavargó ár kusza örvényeiben, eltorzult arccal ugráltak be a halálra vált élőlények az élet utolsó csónakjaiba; a királynő, a gróf és a város zsoldosai pedig kacagva markolásztak a tragikomédia pokoli groteszkségében. Kit dereglyéjében már négy gyermek és két asszony szorongott, később egy kakastollas, vidám legény is odaugrott az egyik háztetőről, majdnem felbillentve a járművet. Harry és Tommy ugyancsak belekapott a legény inas lábikráiba. A kakastollas csak röhögött, pedig a diákok is püfölték evezőik nedves lapjával. - Te lókötő! Te pocsolyatöltelék! Majdnem belezúdítottál mindnyájunkat a levesbe! - kiáltozták a tógások. Kit nézte a rohanó ár felszínét. "Így hoz elénk mindent az élet. Kincset, hulladékot, félelmet, trágyát, nevetést. Szagokat. Távoli tájak ismeretlen tragédiáit. És milyen messze van néha, amit kinyújtott kézzel elérhetünk, és milyen közel jönnek a vészhozó, ismeretlen távolságok misztériumai." Most fura jószág úszott el a dereglye mellett. Kit kinyújtotta a kezét utána, és belemarkolt. - Nézzétek, gyerekek. A Barnwell Theatre maradványai. És magasra tartotta a víztől csöpögő, nagyorrú bábot, amelynek hegyes, hasított szélű süvege mellől ázottan kókadt le három parányi, fityegő kakastollacska. - Az ördög! - kiáltotta az egyik freshman nevetve. - Maga Mephistophilis! - Hahaha! - nevetett a kakastollas legény. És Kit észrevette, hogy a legénynek ugyanolyan nagy orra van, mint a kakastollas bábunak. 4. - Kit, ugye, Hille professzor mágus? - Nem, Annie. Csillagász. - Annál jobb. Inkább hiszek a horoszkópokban, mint az anyagokat feloldó tűzben. A csillagok igazabbak, mint a tűz. - Kis Annie-m, talán a jövődre vagy kíváncsi? - Nem. A jövőmtől félek. Mária királyné horoszkópját szeretném a professzorodtól. Mi az ára? - Az ára egy csók. A kisujjad hegyére. - Menj! Nem hiszem, hogy a professzor annyira szereti a kisujjam hegyét. - Ő nem. De én. És Stuart Mária horoszkópját már megcsináltatta valaki. Lemásolhatom. Miért kell neked, Annie? - Hiszen tudod, Kit. Mi katolikusok vagyunk, és azok is maradunk. Annie szemének szürke íriszét most belülről átvilágította valami, és pupilláinak fekete köröcskéin gyémánt csillogott. - Nos, Stuart Mária a Fotheringhay-kastélyban marad. - És aztán? - Ha lehet hinni a csillagoknak, három év múlva piros csík szalad majd végig hószín nyakán, valenciai csipkegallérja alatt. Erre emlékszem a horoszkópból. Erre a piros csíkra. - Nem. Ez lehetetlen! A királynő lefejeztetné azt, aki oltalomért futott hozzá? - Talán nem jól tudom. Majd holnap kikutatom a horoszkópot. De a díjamat előre kérem. És Kit rátapasztotta széles ajkait Annie kisujjának hegyes, fénylő körmére, míg körülöttük mindenfelé virágjában állott a rét, a lankások bokrain felzöldelltek a kipattant rügyek, a sekély vizű folyó szélén cikázó halacskák pikkelyei csillogtak, a füzes púpos fagnómjai sárgálló ünnepi köntösbe öltöztek, szitakötők ragyogtak álomszerűén a tereket átúszva, méhek potrohai fürödtek a barkák porában, és a hangyák építették már bolyaik Bábelét. Ezt a tavaszt meg kellene örökíteni - érezte Kit a bronzhátú legyek dongásából, a pillangók szárnyának hímporából, és a füzek árnyékát nézte a vízen, amint elszalad a fák tükörképe fölött. Hiszen lesz még sok tavasz. De ez a tavasz nem lesz többé. Hiszen a következő tavasszal Annie már egy évvel idősebb lesz. És holnap már másképpen fog sütni a nap, talán egy árnyalattal gyengébben vagy erősebben. És a bárányfelhőknek ez a tündöklő nyája egy óra múlva szerteszéled az ég pázsitján; nem, a felhőbáránykák percenként változtatják helyüket, és talán éppen ez a perc a legszebb, amikor Annie liliomkeze fűszálak közt turkál, és félig nyitott ajkai körül szavak nélküli dalocska szűrődik ki, mintha a hangokból szőtt mesebeli virág lenne. Kit a formát kereste, amelyben ezt a percet megörökítse, örökre fogva tartsa. De a forma nem jött meg, és a perc elillant. - A királynő egyre türelmetlenebb lesz egyházunkkal szemben - hallatszott most az ezerszínű csendben Annie csengő hangja. - Múltkor hallottam nagybátyámtól, Sir Ernestnél, amikor néhány vendég hangja átszűrődött a férfiszobából, hogy Leicester csak szítja a királynőben a gyűlölet tüzet. Kit begubózott e távoli dolgok elől, és a part lankásán ülve egy csigát nézegetett, mint szántja végig az útilapu levelének széles mezejét. A csiga négy szarva belerezgett az ismeretlenbe, a szarvak végén kis fekete pontocskák: szemek. A rovátkás, nyúlós, tapadó test méltóságteljes lassúsággal kúszott célja felé, házának csodálatos formájú kürtje után farkának uszályát vonszolva. És uszályának nyálkás nyoma kígyózva csillogott végig az útilapu levelének ragyogó zöldjén. - Mondd, Kit, az egyetemen nem hallottál Cecil lordról? Azt mondják, félelmes ember. De Kit parányi levelibékát bámult, egy gyermek első csodálkozó bámulásával, és ez a csillogóan zöld, nagy szemű, virgonc teremtés most több volt neki, mint a föld összes lordjai. A levelibéka viszont a csigát bámulta nevető, dülledt koboldszemeivel, és Kit már-már támadástól félt. De a csiga remegő négy szarvacskája visszahúzódott testébe, a rovátkás test pedig pillanat alatt eltűnt a kürtház meszes héjú páncélja alá. A ház pedig megingott az útilapu levelének szélén, és lebillent a fűszálak átvághatatlan őserdejébe. - Bizony, a bátyám, Sir Roger is mondta, hogy nehéz napoknak nézünk elébe, és a máglyák nemsokára... - Máglyák? Kit felrezzent a rettenetes szóra. A fűzfák odvában nagy bajuszú, smaragdhátú pézsmacincérek párzanak, a pacsirta csattogva lendül csavarvonalban az égnek, rigók füttye ugrál a virágillattól terhes légben, az anyaföld kisugározza termő ölének melegét, a názáreti feltámadt, templomokban, réteken és sziklákon, és ez a rettenetes szó felágaskodik az apokaliptikus lovak fékeveszettségével. - Annie, kis Annie-m, tavasz van. Beszéljünk a tavaszról. - Ó, Kit, én nem tudok úgy örülni a tavasznak, mint máskor! Ha virágokat fonnék most a hajamba, koszorúba, futkároznék a dombokon ősanyáim táncait táncolva, dalolnék dalokat, amelyeket már a bölcsőmben dalolt nekem a dajkám, mégiscsak őrá gondolnék. - Kire? - Máriára. Kit nem felelt. A virágok illatába mintha börtönök penésze, máglyák szurkos füstje és vérszag vegyült volna. És messzi, a síkság horizontjára felmagasodva, vérszín csíkkal hónyakán, a valenciai csipkegallér alatt, uszályos fekete bársonyruhában, fekete főkötőben mintha ott haladt volna a szertefoszló bárányfelhők alatt a halál jegyese: egy szépséges skót királynő. 5. Sokáig ültek szótlanul a parton, fűzfák lenge árnyában, egymás kezét fogva. Végre Kit megszólalt: - A hit az Istené. A vallás az ördögé. Annie felrezzent. - Hogy is mondhatsz ilyet, Kit! Hiszen ő adta nekünk a vallást, amikor a kereszten elvérzett. - Egy másik kőtáblákat hozott le a Sinairól, egy harmadik koldusruhába öltözött király létére, és megtagadta a brahmanok ékköveit, egy negyedik elhajította a pásztorbotot, és Mekkába csődítette a sivatag nomádjait: az egyiket Maninak hívják, a másikat Zarathusztrának, a harmadikat Kálvinnak, a negyediket Luthernak. Waldensek, albigensek, presbiteriánusok, anabaptisták, independensek, episcopalisok. Szavak, nevek, dogmák. Rettenetes szavak és rettenetes dogmák. Tűzzel és embervérrel íródtak az égboltozatra. - De Kit! Az igazságnak egyszer csak győznie kell! - Az igazságnak? Melyiknek a sok közül? - Csak egy igazság lehet, Kit. Az, amelyikben hiszünk. - Ó, ha hallanád a Corpus Christi, a St. John’s, a Gonville, a Kings College, a Peterhouse elöljáróinak, rektorainak, lektorainak, professzorainak, doktorainak, magistereinek hajnalokba nyúló hitvitáit, tételeit, szabályait, törvényeit; látnád, hogy űzik el a hellén isteneket zsinati határozatok, hogyan teremt egy betű eretnekeket: nem hinnél többé egyetlen igazság lehetőségében. És ahogy Hille professzor a csillagok között keresi az igazságot, Black professzor föld alatti kohók, katlanok örök tüzében, ásványok lelkében, úgy én nem a csillagok fölött, nem a föld alatt, hanem a földgolyó felszínén keresem. Nézd, itt van minden fűszálban az igazság: az élet! Ebihalak nyüzsögtek a napsütötte parti iszapban, és egy úszóhártyás, pettyes, tarajos gyíkocska is kimászott korcs lábain a nedves zuzmóból. - A vallások és tudományok együtt botorkálnak az éjszakában - mondta Kit. - Korcs lábakon, felemás, idétlen, vajúdó átalakulni akarásban, mint ez a félig hal, félig gyík gőte. Annie egy pásztortáska termésének kis szívecskéit tépegette. - Mégis, a királynő gonosz, és a mi oldalunkon van az igazság. Nagybátyám, Sir Ernest is mondta. De most mennem kell. Ha bátyám, Sir Roger itt lelne, megölne mindkettőnket. Kit megcsókolta Annie két keskeny, fehér kezét, és hosszan nézett a távozó után. Annie nefelejcsszín brokátruhája ragyogott a napban, és csipkéinek fehérje villogott. Végül is összefolyt sugár alakja a pasztellkék éggel, és csipkéinek fehér felhőcskéi is mintha az égen lebegtek volna. Kit ledobta a meleg tógát, és hanyatt dőlt a part lankásán. Érezte a fű növését, a halványzöld földtáblák zsendülő vetés illatát küldték messziről. A folyón csónakok siklottak rongyos halásznéppel és tarka színfoltos kirándulókkal, messziről kacaj bugyborékolt a víz fodrainak tetején ugrálva, fűzfasípok füttyszava is kacskaringózott valahonnan. 6. A körív párkányzatán két roppant márványnő hevert: a Hajnal és az Est. Arányaik egyazok, formáik plasztikája egyenlő erővel feszül a térbe, és mégis, a Hajnal hideg, zárt szűz, az Est nyitott, túlérett, elvirulni készülő, a szerelem tudományával terhes asszony. A szűz kemény, ellenállásra kész formái a tudatlan kezdet izgalmas élményeit ígérik; az asszony puha nyitottsága az elmúlás alkonyának izzását, az elhamvadás előtt még egyszer teljes fényben felparázsló, a hamu szürkeségétől rettegő, utolsó tébolyt. Kit mindkét márványnőt átöleli, és felnyög. A szüzet nem tudja tanítani, az asszonytól nem tud tanulni. Érzi a formák életbe domborodó, nagy húsát, a mellek, hasak, combok és karok gömbölyűségének borzasztó misztériumát; de érzi a márvány felkorbácsoló simaságán át annak hidegségét, mozdulatlan fagyottságát. És tehetetlen csókjaival borítja a szűz és az asszony testét, lábuk hüvelykjétől homlokuk csodálatos domborulatáig. És meredt testtel nyög fel újra és újra, és nehéz lesz a vágyban, mint a márvány. És ott trónol a két nagy női test felett strucctollas sisakban, amikor a térből egyszerre a síkba laposodik minden: a márványformák roppant lendületei rézmetszet vonalaiba zsugorodnak. A rézmetszet csontszínű pergamenlapja felett szolgálólány öltözködik. Ez nem márvány. Milyen jó állatszaga van a testének, és amint az ingét magasra tartott karokkal feje fölé emeli, hogy aztán barackszín testére ejtse, hónaljának sötét gödre melegséget ígér, jó, állati meleget. Élnek melle sötét bimbai, köldökének mélysége, csípőjének kiugró hajlása, ölének rejtélyes háromszöge, de aztán az ing lezuhan a magasból, és elfedi a titkokat, durva gyolcsával fukaron sejtetve a has és mellek dombjait, amíg a gyapjúruha sok buggya és ránca mindent el nem temet. Kit remegve vési emlékezetébe a pillanatot, és hideg verejték gyöngyözik testén. Szájában összefut a nyál, olthatatlan szomjúság égeti garatját, valami megmarkolja lüktető torkát, fulladozik és felébred. Agya vértolulástól kábult. Szeme révetegen mozog üregében, mintha nehezen meginduló szerkezet rozsdás kereke lenne. Tekintetét tanácstalanul sétáltatja a szoba mennyezetén fel és alá. És Kit lassan kezd álma felé is visszatekingetni, mintha Janus-arca volna, amelynek hátul is van szeme. Előtte a mai nap, mögötte az álom. Az öltözködő szolgáló, akit egyszer otthon, az apátságban, süldő kamasz korában lesett meg akaratán kívül. Ez a test azóta mindig visszajár álmaiban kísérteni, és Kit még mindig fél ettől a színes, szagos, meleg testtől, mint akkor, gyermekkorában; halántékán és nyakán az ütőér még mindig lüktet. És a márványnők. Olasz könyvben látta egyszer őket, a püspöknek, jótevőjének könyvtárában, kisdiák korában. Valami Lorenzo síremléke, ő maga, Lorenzo ott ül a nők felett, strucctollas sisakban; mi is a másik neve? És ki alkotta ezeket a félelmetes formákat, ismeretlen, kifürkészhetetlen vágyak márványfároszait? Kit összevont szemöldökkel, soká gondolkozik. A metszet alatt névfoszlányok jelennek meg, szép régi betűk: Buonarroti, igen Buonarroti Michelangelo, Giorgio Vasari; de fontosak-e most a nevek? Meglátja-e valaha azt a szüzet és azt az asszonyt? "Most volnának itt! Felolvadnának az ágyam melegében. Emberfölöttiek. Óriás teremtette őket. Milyen szegényesek a templomok vékony testű, nagy fejű női. Elveszik az ember kedvét a léttől. A túlvilágra kacsintanak, a túlvilágra, ami nincs! De ez a hajnalnő, ez az estnő, ezek felfokozzák azt az ajándékot, amit életnek, földi életnek nevezünk. Síremlék - és mégis: az élet maximuma. Nagy léptekkel, rengő csípőkkel közeledik a ruháskosarat emelő parasztlány." 7. Negyvenhét napja lángolt már szakadatlanul a föld alatti kohó tüze. Akinek nappal vezetett el az útja a Gog Magog Hills mellett, a füstgomolyok láttára vetett keresztet; akit éjjel vitt arra sorsa, annak háta a szikraeső kísérteties tűzijátékára borzongott meg. - Még tizenhárom nap és éjjel - dörmögte eszelős makacssággal Black professzor -, és most az egyszer nem menekül ki kezeim közül a vörös oroszlán. Kit egymás után adogatta a lombikokat a professzor izzadó, puffadt, szőrös kezébe, és úgy találta, hogy a professzor új famulusa hasonlít ahhoz a nagy orrú legényhez, aki az árvíz első napján beleugrott dereglyéjébe. Csak kakastollas, csúcsos süvege helyett a Peterhouse fekete barétját viselte. Szeretett volna beszélni vele, vagy kérdezősködni Black professzornál, de ez itt, a megoldásokat rejtő mixtúrák titokzatos rotyogása közben lehetetlen volt. - A tizenkettedik órában vagyunk, uram! - kiáltotta a famulus, és magasra emelte a homokórát a lángok fényében. - Hányszor mondjam, barom, hogy hallgass! - bömbölte a tűz sistergését túlordítva Black professzor. - Még nem találtam meg a bölcsek kövét, még nem ragyog fel a lángokból az aqua vitae, de tizenhárom nap és tizenhárom éjjel múltán megtalálom! A kövér emberke rákvörös, puffadt arcán csillogtak a lecsurgott izzadság zegzugos útjai, a nagy hőség mintha zsírokat olvasztott volna ki ebből az örökké izgő-mozgó, folytonos akcióban vibráló hájtömegből. - Most Albertus Magnus koncentrált caput cornus elixírjét keverjük a hármas mixtúrába. Előre, Christopher fiam! Kit az egyik üvegcséből fekete folyadékot öntött a legkisebbik üstbe. Sűrű, fojtó füst szállt fel nyomában. - A második mixtúrába a caput mortuumot szórd! - bömbölt a professzor. A famulus lombikból port öntött a középső üstbe, és amikor a felsistergő párák eloszlottak, Kit mintha kaján vigyort látott volna az új famulus arcán. Az ajtó nehéz vastábláján négy koppanás hangzott szabályos időközökben. A tudós intett a famulusnak, és a nagy kulcs csikorgótt a rozsdás závárzatban. Aztán keresztvasak zörrentek, a légáramlat elferdítette a lángokat, és odakint, a föld alatti folyosó fekete négyszögében magas, szikár alak körvonalait festették meg sejtelmesen a kohó tűzcsóvái. - Francis, szeretett Francisom! - üdvözölte a tudós a belépőt, és Kit ráismert Hille tanár látogatójára. - Alázatosan üdvözlöm, nagytiszteletű professzorom. A hang száraz volt és kimért, itt, a mélységek tüzében ugyanaz, mint a magasságok fényében. Az ajtó becsapódott, a kulcs csikorgott, a keresztvasak csörrentek, és lángok fényei nyugtalan lepkerajként röpködtek a magas, szikár ember körül, groteszk árnya uralta a falat, felnyúlva a zömök boltozatra. A kövér professzor széles árnypamacsa ide-oda cikázott a mozdulatlan, szikár árny körül. A lombikok villogtak, a tégelyek csillantak, a lángok ugráltak, a folyadékok duruzsoltak, a gőzök illantak, és a kohó hörgött. Kit figyelt. A professzor és az egykori tanítvány sokáig beszélgettek a lángok sistergésének közepette. Aztán professzor és tanítvány búcsúzkodtak. - Ma a Corpus Christiben akarok ebédelni, mennem kell - mondta Francis. - Sajnálom, fiam, hogy nem maradhatsz tovább. Még tizenhárom nap és tizenhárom éjjel... - Ha megengedi, Sir, én is önnel tartok - mondta Kit, és elbúcsúzott a professzortól. Amikor döngve bevágódott mögöttük a vasajtó, és kijutottak a föld alatti folyosók labirintusából, keleten már szürke csík vált el a horizonttól. 8. A kopár hegyoldal lábánál két lovat járatott Francis szolgája. Kavicsok görögtek patáik alatt. - Úgy látszik, az én fakóm, jobban mondva John szobatársam fakója, istenhozzádot sem mondott nekem, mielőtt kereket oldott - dadogta Kit meglepetve. - Honnan szerzem én meg ennek az árát? - Hová kötötted? - Abba a nyitott fészerbe. Ügy látom, üres. - Akkor is üres volt már, uram, amikor jöttünk - mondta a szolga, sapkáját leemelve. - Mindegy. Majd a másik lóra ülsz - szólt Francis Kithez. - Te meg - mondta a szolgának - jössz utánunk az apostolok lován. Az öreg szolga fanyarul hümmögött, ők ketten lóra kaptak, és lefelé poroszkáltak a lejtősödő síkságon. Élettelen és feketebarna volt még minden. Hűvös hajnali szél szaladt végig a hepehupás, úttalan, halott síkságon, és a lovasok fázósan húzták össze köpenyegüket. Az ég vasszürkéje mozdulatlan volt, mintha sosem akart volna felengedni a láthatár vékony világosabb csíkja fölött. A nagy némaság, a krétavidék komorsága az utasokra is ráragadt. Végre nagy nehezen, csikorogva indultak meg a szavak a szél zúgásának egyhangú kíséretében. Francis elmondta Kit kérdésére, hogy nagyon korán nyerte el a doktori címet, és ámbár két évvel idősebb csak Kitnél, a Pembroke College-ot már otthagyta, amikor Kit a Corpus Christibe került, így esett, hogy nem ismerték egymást. Aztán Hille és Black professzorról folyt a szó, végül asztronómiáról, asztrológiáról, fizikáról és egyéb tudományokról. Kit görcsösen ásítozott, majd elaludt a nyeregben. A nagy színtelenség ólomszárnyú madara ráült szemgolyóira. És Francis hangja is egyhangú volt, mint a szél zúgása vagy az eső kopogása. - Mindent újra kellene kezdeni, mindent. Az egész káosz új rendszerekbe akar kristályosodni. És számunkra éppen a rendszerek, a metódusok a döntőek. A lovak patkói csattogtak a köves talajon. Kitnek úgy tetszett, mintha ezt csattognák: "Döntőek, döntőek, döntőek..." - Hallgass meg. Álmatlan éjszakáim, töprengéseim végtelenségén már kezd egy új világkép kibontakozni. Szeretném ezt a világképet az intellektus glóbusának nevezni, ha sikerülne oly zárttá és megtámadhatatlanná kicsiszolnom, mint aminő ősforma a gömb. Kit felfigyelt. Meglepetten nézte a magas, szikár ember görnyedt sziluettjét, amely kezdett a nyeregben felegyenesedni, és meglepetten hallgatta hangját, amely meleg, színes és emelkedett lett, mintha nem is az a hang volna, amely a tudósok vitáiban oly kimérten és szárazon hangzott. - Hallgass meg, van-e jogom ezt a rendszert, ha majdan teljesen kiépítettem, Glóbus intellectualisnak neveznem. Szerintem az agynak három működési irányvonala van: az emlékezés, az ész és a fantázia. Múlt, jelen, jövő. Szél zúgott csak a Gog és Magog kettős hegyorma felől. - Az emlékezés a történet tudománya, a filozófia az észé, a művészet a fantáziáé. Miután a művészetet alapjában véve nem lehet a tudományok közé sorolni, marad az emlékezés és az ész. A történet és a filozófia tudománya. Két varjú károgva rebbent fel egy bucka tetejéről. - A filozófiát három részre osztom: Isten tana, a természet tana és az ember tana. Kit észrevette, hogy a fénycsík erősödni kezd, és a dolgok kezdenek egymástól elkülönülni, formákat, árnyalatokat, tartalmat kapva és tömegüket éreztetve. - Az isteni tanra csak az istentagadás leküzdése szempontjából van szükségünk, a természet törvényeinek kikutatását is elősegíti. Ki kell zárnunk ebből a tanból a vallás igazságainak megállapítását, mert ez kívül esik tapasztalatainkon. A kinyilatkoztatás pedig kívül esik a tudományokon, tehát ezt sem tartalmazhatja az Isten tana. - A természet és az Isten egyazon fogalom az én szótáramban - mondta elgondolkozva Kit -, nem lehetnek tehát külön tanaik. - Erre még visszatérek. De most hallgasd tovább. Magányos fa jött eléjük, és valami útnak a nyoma kezdődött a lovak patái alatt. - Az isteni kinyilatkoztatást nem tudom bizonyítani. De nem is akarom, nem is tartom szükségesnek. Vagy hiszünk benne, vagy nem, de a tudományokat tehermentesíteni kell a kozmológiától és a metafizikától. A tudományok egyetlen igaz alapja: a tapasztalat. A vasszürke égbolton rozsdafoltok jelentkeztek, halvány színek éledtek a hullámos síkságon, és a horizont élesen elkülönült a mind szélesebbé váló világos csíktól. - A természet tanát két részre osztom: spekulatív és operatív részre. A spekulatív rész fizika és metafizika, az operatív rész mechanika, természeti mágia és technológia. Most átrezegtek a síkságon az első fénysávok, és megszülettek az első árnyékok. - Az ember tana a filozófia humanitatisra és a filozófia civitatisra oszlik. Ez utóbbi az emberek egymáshoz való viszonyát, az üzleti életet és az államkormányzatot foglalja magában. A filozófia humanitatis az emberrel, mint egyénnel foglalkozik, a civitatis az emberrel, mint társas lénnyel. A síkság minden részében éledni kezdett. Fürjek rebbentek fel, az ég rozsdafoltjainak hidegsége pedig karmazsinvörössé vált, mintha fénydárdák sebezték volna át meg át. - Az egyén filozófiáját két részre osztom. A testére és a lelekére. A lélekének két része a logika és az etika. A logikában benne foglaltatik a kutatás és feltalálás, a vizsgálat és megítélés. Az etika viszont a legfőbb jó tana és a szellem kifinomítása, kiképzése. Az út itt kiszélesedett, árkaiban kétfelől pocsolyák csillantak. - A logikának nincs helye a természettudományokban, csak civódást okoz, és nem vezet az igazság útjára. Az indukció az egyetlen út a természet törvényeihez. A tapasztalat az egyetlen mód. Nem az anyag, sem a ható ok az indukció tárgyai, hanem a fejlemény, jobban mondva a természeti törvény, amely ezeken uralkodik. A szubsztancia formái tehát nem végokok, csak fejlődési fázisok. Kit hátratekintett. A Gog Magog Hills kettős ormán már teljes erővel tüzelt a nap, és a síkság enyhe hullámvonalaiból úgy szökött elő meredeken a két hatalmas orom, mint valami kinyilatkoztatás. A paripák belenyerítettek a reggelbe, abrakot kérve, és Kit elfordította fejét a két hegyoromról. A síkságot nézte, amelyet immár a ragyogó reggeli fény minden ízében hatalmába kerített, és a nap melegét üdvözölte, amely fehér párákat dobott a síkság fölé. 9. Izzadtan, porosán kocogtak be a déli kapun. A külváros kinőtt újra az árvíz után, csak egy-egy beomlott tető maradt meg mutatóba. Különben mintha semmi sem történt volna. A jobbágynép kint dolgozott a lord földjein, szurtos gyermekek raja üvöltött, kergetőzött, hempergett a szűk sikátorokban, bogárhátú kunyhók összevisszaságában. Némely vasrácsos, üvegtelen ablak félig nyitott fatáblái mögül festett nőszemélyek integettek rozsdás mellvértű, kopott tollú, csavargó zsoldosoknak, egy féllábú köszörűs énekelve tologatta kordéját, egy skót keservesen dudált cammogó vén medvéjének, erőszakkal meg akarván táncoltatni. A bábszínház előtt mágussüvegű bohóc járkált a kezén, és szájában síp rikoltozott. Kordék és szekerek kerekei nyikorogtak a csapások megszáradt sarának mély rovátkáiban, emberi és állati trágya felett zöld hátú legyek rajzottak, ostorpattogás és igavonó ökrök bőgése jött messziről, ólak és istállók szagával egyszerre. A Caius College nyitott, olasz ízlésű udvara előtt Francis elbúcsúzott Kittől. - Néhány jó emberem van itt, régen nem láttam őket. - Innen már elmegyek a magam lábán is - mondta Kit, és odaadta Francisnak a kantárszárat. - Tehát viszontlátásra a Corpus Christiben. Az oszlopsoros udvar visszhangja megsokszorozta a nyolc patkó zaját, és galambok serege rebbent fel a folyosók lépcsőzetéről. Kit fáradtan baktatott a nekiszélesedő utcákon. Arra a csodálatosan tiszta világszemléleti rendszerre gondolt, amely úgy bontogatta a sötétséget, mint a hajnal, amelynek nekiügettek. - Talán a tudományok hajnala volt ez - mormogta, és már kezdtek előtte a dolgok új csatarendbe állni. Nem látta a járókelők gomolyait, nem érezte a szokatlanul hosszú lovas út fáradalmait, amelyek pedig ott ültek combjában és térdében. Befordult a Corpus Christi hátsó kapuján, és nem is hallotta a nagy hasú portás köszönését. A visszhangos folyosókon a sürgő-forgó diáksereg közt már érezte izmaiban a fáradságot. Szobatársával éppen az oldalfolyosó kiszögellésénél találkozott. - Halló, John! Nem nyársalsz fel? - Miért? - A fakódat elhagytam valahol. Jobban mondva, ő hagyott faképnél. Bizony jó időbe telik, míg leckedíjaimból letörlesztem az árát. - Sose törleszd, pajtás. Nem szokás az arra mifelénk - nevetett teli torokból a barna képű, zömök legény. - Arra tifelétek, John. Mindig ezt hajtogatod. Ha ötven évig itt élnél, akkor is azt mondanád: szokás ez arra tifelétek, vagy sem. Furcsa nép vagytok. - Nincs igazad, testvér. Hamarább sajátítjuk el a szokásokat, mint a tudományokat, hidd meg. Ez a mi bajunk éppen. - Hiszen két hete csak, hogy ismerlek. Vagyis nem ismerlek. Kár, hogy így kezdődik a barátságunk. Hidd el, nem az én hibám. - Sose búsulj, testvér. Arra mifelénk azt tartják, hogy vagy hazajön a büdös döge még a pokolból is, vagy ha nem, akkor úgysem ér semmit az olyan paripa, hidd el, pajtás. És amúgy se szerettem a fakó színét. Kicsit italos voltam, amikor a kupec rám sózta a High Marketen. Nyakigláb, vörös hajú, pulykatojás-arcú legény jött, és John karjába akaszkodott. - Gyere, vén szittya, kihűl a leves. A Corpus Christi harangja megcsendült, és a diákok mindenfelől nagy rajokban özönlöttek a hall felé. Kit alig állott a lábán. A szobába érve, ruhástul dőlt végig ágyán. Mélyen, álom nélkül aludt. Amikor felébredt, az ónkarikás, csúcsíves ablak színes üvegeit az alkonyfény rőtje ragyogtatta. - Jó reggelt - kacagott John, felütve fejét egy disznóbőrbe kötött, vaskos könyvből. - Ki az? - kérdezte kábultan Kit. - Johannes Gálffy, Udvarhelyről parancsolatjára. Kit felnevetett, és talpra ugrott. Egykettőre ledobta magáról poros ruháját, fehérneműjét, és odaszaladt a cseberhez, annak egész tartalmát nyaka közé zúdítva. Minden porcikájában élvezte a hideg vizet, amint végigdörzsölte napbarnított testét. Gálffy János kedvtelve nézegette a dagadó izmokat, a széles mellkas dombját, és azon gondolkozott, mért nem tartozik Kit az egyetem legjobb ökölvívói közé. - Érthetetlen - mormogta. - Ilyen izmokkal és inakkal. Pedig a lába is... Becsapta a disznóbőr kötésű könyvet. - Igazán nem értem. A te izmaiddal és ezekkel az inakkal... neked kellene védeni legalábbis a Corpus Christi bajnokságát. - Ugyan, törődöm is én a bajnoksággal - kacagott Kit, és nagy törlőkendővel csutakolta magát. - Éhes vagyok, mint egy suffolki nádi farkas! Kiporolta a ruháit, aztán a tóga jobb szárnyát felcsapva bal vállára, odaszólt a kandalló két sarkában szuszogó bullterriereknek: - Mr. Harry! Mr. Tommy! Méltóztassanak utánam, megnézzük, van-e a konyhán valami a Kit család részére. - Itthon van ám a fakó, öreg Kit! Kit meglepetten fordult vissza az ajtóból. - Mondtam, hogy a jó ló hazatalál, ugye? Tudd meg, testvér, hogy nem sok ilyen telivér szaladgál itt, Cambridgeshire grófságban. Mert a lovakhoz értünk egy kicsit. Arra mifelénk. 10. A konyhában estebédhez készültek. Barnabás mester, a bifsztekképű főszakács, minden konyhák, éléskamrák és pincék, szakácsok és szakácsnők és kukták korlátlan ura és parancsolója, végigtekintett a sütőkemencék táján, kikeményített vászonsapkáját tarkójának hurkáira csúsztatván. Mindenki ismerte már ezt a tekintetet, és mivel Barnabás mester ezt naponta háromszor elsütötte, senki sem tulajdonított nagyobb jelentőséget ennek a nagyon is jelentőségteljes tekintetnek. A fazekak, üstök, serpenyők, nyársak, lábasok és egyéb fegyvernemek rendje csillogva várta a harcba szólító vezényszót, a húsok véres tömegei elszántan piroslottak, és a hüvelyesek, saláták, zöldségfélék rendezett halmokban színesedtek az asztalok fényesre sikált felületein. - Persze az elöljáró úrficskák őzet és vaddisznót vacsoráznak, ez utóbbit természetesen burgundiban párolva - évődött Kit a derék Barnabás mesterrel. Ezek a bifsztekek az ösztöndíjas scholarok asztalát jelentik, ez a leveshús a fizetők kategóriáját szimbolizálja. Az ingyenesek húsneme nincs jelen, bableves lesz sötét végzetük. - Kolbász is jut majd bele, Kit úrfi, kolbászocska is, hiába, ez az ingyenesek élete. Ha tőlem függne, Kit úrfi, a nemes úrfik, saját költségesek, ösztöndíjasok, ingyenesek mind ugyanazt vacsoráznák, higgye el, Kit úrfi, mind ugyanazt. Most megbocsát, ha magas vendégeimmel kell foglalkoznom. Tommy! Harry! Savószín szemében végtelen szeretet csillogott, amint két kedvencét hívta. És a két bullterrier a potrohos ember ölébe fúrta fejét, széles mellkasuk zihált az örömtől. Egy kukta súgott valamit Kitnek, és kiosont a nagy sürgés-forgásban. Kit utána. A szárnyaskonyhában egy szakácsnő intett, és Kit követte. "Milyen összeesküvések hálózata - gondolta mosolyogva -, és mindez egy vagy két libacombért." A kis pufók Dorothy máskor is kitüntette kegyeivel, de ilyen titokzatos még sohasem volt. Fontoskodva vonult végig a jóillatú kamrák során, mintha titkos szekta misztériumait űzné, és Kit a homályban csak a fűszerek, sajtok és füstölt húsok szagán tájékozódott. - Itt van, úrfi lelkem. Ezt magának tettem el. Nagy csend volt és sötétség. Kit érezte a leány forró leheletét. És érezte saját kezének remegését. - Mi az, Dorothy, mit tettél el nekem? - Pszt, halkan. Egy szalonnával tűzdelt, nyáron sült kappan melle. Magam sütöttem - suttogta a lány. - Olyan sötét van, hogy az orrom hegyét sem látom. Hol az a pompás étek? Kinyújtotta a kezét, és a lány gömbölyű karjait érezte. Aztán forró száját. - Ó, úrfi, milyen régen vártam ezt a pillanatot! Amióta először megláttam, éjjelem-nappalom sem volt. Mindig... Egyre forróbb lett a suttogása, a lélegzete, a csókja, az ölelése. Mindkettőjük testét parázs égette. Mindenhol csend és sötétség uralkodott, mintha túlvilági szakadékba zuhantak volna, ismeretlen örömök mélységeibe. Amikor a lány suttogását hallotta Kit, nem tudta, hogy órák teltek-e el vagy percek. - Itt van, drágám, úrficskám. A kappanmell. Csak egye meg szép nyugodtan, ide nem jön senki. Most mennem kell. Mindig várni fogom ebben az órában, ezen a helyen. Itt van egy cipó is, úrficskám, drágám. Bicskája van, ugye? - Van. Kit kábultan ült a tollas zsákokon. Jólesett minden, az ernyedt némaság, a tollas zsákok puha melege, a homály, a kappanmell és cipó illata és a lány távolodó lépteinek elhaló kopogása. És a feketeségben az öltözködő szolgálóra emlékezett, aki álmaiban gyakorta meglátogatta, a két márványnő pompázó idomaira, a ruháskosarat cipelő parasztlányra és Dorothy gömbölyű, forró testére. Néhány festett arcú nő is eszébe jutott, akiket Barnville vasrácsos ablakai mögött látott integetni, és akikhez félt bekopogtatni. És sok nőre gondolt, a várfal sétányán páváskodó uszályos asszonyokra, büszke kisasszonyokra, akiket csak lopva mert megbámulni. Most mindannyiukat másképp látta. És forróság futott végig rajta az elmúlt percek emlékére, ernyedtségének lágy homályában. - Ott voltam Brüsszel piacán, amikor Egmont grófot és Horn admirálist lefejezték. Kit felrezzent. A hang közvetlen közelből jött, rekedtes, sötét színezetű férfihang. "Bizonyára nyitott ablaknál beszélgetnek fölöttem vagy alattam, és én nem látom a kamra szellőztetőnyílását" - töprengett Kit. - Alba herceg a tér egyik házának ablakából nézte a kivégzést - kezdte újra a hang. - És nekem úgy tetszett, egynéhány holland főnemes is ott volt, aki gyűlölte Egmontot, jobban, mint Fülöpöt. A történelem szabadsághőssé fogja emelni, pedig végeredményben nem volt más, mint Fülöp bérence. Alba herceget a határon várta, és nálánál is nagyobb dühvel üldözte a protestánsokat életének utolsó szakaszában. Kit mosolygott a homályban. Dorothy forró testére gondolt minden porcikája, és ez a kellemetlen hang, mely közvetlen közelében szavalt távoli dolgokról, roppant mulatságosnak tetszett. - A történelem sok mindent mutat hamis fényben. Néha egy ballada, egy dráma vagy egy szobor többet mond koráról, és megbízhatóbb, mint a történetírók vaskos munkáinak tömege; és ha valamely más bolygó élőlényeit kellene felvilágosítanom a földgömb urainak életéről, inkább adnám nekik egy művész munkáját, mint egy történettudósét. Kit megismerte Francis száraz, kimért hangját, és meglepődött a hallottakon. Élesen, tisztán jöttek ezek a szavak, és Kit most balladákra, drámákra és szobrokra emlékezett, templomablakok üvegfestményei tüzeltek a kamra sötétjében, metszetek vonalai hajladoztak csodálatos finomságaikkal, zsoltárok hanglétrái emelkedtek a magasba, mezők ragyogtak még meg nem énekelt szűzi virágdíszeikben, és a folyóparton ott lebegett a fényözönben Annie sudár alakja. - Egmont gróf sorsa nem végzettragédia. Bűnös volt, ezért kellett bűnhődnie. Annie! Ő nem kavargott az imént a többi nő káoszában. Ő egyedül jár a folyó partján, virágok között. 11. A felsős deákok, akik letették már a baccalaureatusi fokozatot, esténként ott sétálgattak a jegenyesorban, megvitatván itt mindent, kezdve a napi eseményektől egészen a csillagászattan forradalmáig. És a faóriások levelei zizegve, súgva-búgva adták tovább a dolgokat egymásnak, egészen a legmagasabb gallyacska tetejéig. - Hiába. A St. John’s krikettjátékosai megesznek bennünket. Vagyok olyan tárgyilagos, hogy ezt megállapítsam. És ha valaki nem hiszi, annak egyszerűen fogadást ajánlok, hármat az egyhez. - Na, hát ami a Corpus Christi krikettfegyelmét illeti, az sohasem volt valami nagyszerű. A St. John’s-nak tradíciói vannak. De lendületet ne várj tőlük, öreg harcos. Azt hiszem, a Peterhouse mindkettőnket lefőz. - Teljesen megfoghatatlan. Harminc évvel ezelőtt itt még a ptolemaioszi asztronómiát tanították. Micsoda szűk horizontok! - Azt hiszed talán, hogy ma sokan hisznek a földgolyó mozgásában? Tegnap is nagy vita volt az elöljárók asztalánál. Francis Bacon, a Pembroke büszkesége kijelentette, hogy ő semmivel sem látja indokoltnak Kopernikusz tételeit. - Beszélnek valami Galilei nevű fiatal itáliai tudósról... - Ha az idén nem húzzuk le Oxfordot, akkor kötni való bitangok vagyunk, fiúk. Mikor volt még ilyen nyolc ember együtt, mint Evans a Kings College- ból, Plangs a Caiusból, Pearl, Grant, Hudson, East a St. John’s-ból, Robertson és Nordlake tőlünk? Az első kanyarodónál vezetnünk kell! Ghys, Oxford kormányosa nem ér egy fabatkát sem. - Egy jó aratás kellene most. Fontosabb ez mindennél. Azt hallottam tegnap egy futártól, hogy Írország megint éhínségnek néz elébe. Cserebogarak zúgtak át a légen, és denevér csapongott köztük, ügyetlenül vadászgatván a legyezőcsápúakra. - Hogy van az, John, hogy még sohasem beszéltél nekem a hazádról? Tudod, mennyire szeretek messzi országokról, távoli népekről hallani. - Hol kezdjem, Kit? Furcsa ország az én országom, furcsa nép az én népem. Tíz szóval is el lehetne mondani végzetét, könyvtárt is lehetne összeírni róla, anélkül, hogy megértenéd ennek az országnak, ennek a népnek lelkét. És mi magunk sem értjük meg egymást, önmagunkat. Sokáig némán mentek egymás mellett, kart karba fűzve. Fecsegő csoportok könnyű szavai röpködtek köröttük, mint cserebogarak vagy denevérek. És a jegenyék súgtak-búgtak, mintha egy távoli nép kemény sorsán szomorkodnának. - Ázsiából jöttünk egyszer, Kit. Napverte fennsíkokról, csillogó szőrű lovak hátán. Mindent elsöpörve... Hej, azóta bennünket is sokszor elsöpörtek! - Kicsodák? - Ázsia. Más nem bír velünk. Két testvérnép járt előttünk a népek forgatagában. A hunok, az ő királyuk volt Attila, isten ostora. És az avarok, akik földsáncokkal gyűrűzték körül az országot, kínai fal módjára. - És hová lettek ezek a népek? - Szétszórta őket az idő, mint a pelyvát. Mert nem tudtak gyökeret verni Európa talajában. - És ti? - Mi tudtunk. Felvettük a kereszténységet, és a nyakunkba ültettünk egy idegen főnemességet. Megöltük önmagunkat, hogy élhessünk. - Hogyan? - István királyunk volt az a főnixmadár, aki a lángokba repült, hogy poraiból megújhodjon. Nehéz volna ezt elmagyarázni. Magunk sem értjük még tragédiánkat. De hallgass csak meg. Nem hozott még ennél nagyobb áldozatot egy ember, egy király, egy nemzet, nincs ennél nagyobb tragikum a történelemben. Napimádók jöttek egyszer szent Ázsiából, és el kellett venni tőlük lelkűk fényét, testük éltető melegét, a napot! A jegenyék felzúgtak, mintha sóhajtanának. - Amikor István királyunk megtudta, hogy itt napimádó nomádok nem élhetnek, hogy ennek a földrésznek a szelleme más, legyőzte és kivégezte fajának vezéreit, fajának megtestesítőit. Koppány, Gyula, Vata uraknak hívták azt az Ázsiát, amely inkább meghalt, de megtagadni nem tudta önmagát, a szabad fennsíkokat, a vágtató méneseket, a kalandokat és a napot. És jöttek helyükbe idegenek. István királyunkat szentté avatta az egyház, pedig mennyire nem ismerte annak rettenetes mártíriumát! Némán haladtak, átlépdelve a fák hosszú árnyékait a holdfényben. - Csodálatos nép lehettek ti, John. Kérlek, beszélj még sokat-sokat. - Így aztán talajt vertünk. De egyszer, háromszáz évvel honfoglalásunk után, eljött értünk, hűtlen gyerekéért Ázsia. Bömbölve jött, mint az áradat, mint a fennsíkok egetverő vihartölcsére, mint a szigetek vulkánjainak lángoszlopa, és a Kárpátokról háromszázezer nomád vágtatott alá fénylő szőrű lovakon, öles íjaik háromszázezer húrját pengetve pokol hárfájaként. Így jöttünk egyszer mi is ezekről a hegyekről alá, büszke, erős nomádokként, győzhetetlenül, mint a végzet, mint az elemek. És akkor? Ugyanúgy remegtünk előttük, elpuhultan, cifrán, földművelőn, Krisztus-hivőn, mint ahogy egyszer előttünk remegtek. És a vérszagú kánok vigyorogtak, mint pecérek a kutyára, hentes a malacra, mészáros a bárányra. És a mohi pusztán Ázsia megbüntette hűtlen gyermekét. - Emlékszem. Tanultunk erről a históriában. De mit tudtunk erről a nagy tragédiáról? Égy évszámot. Aztán azt is elfelejtettük. - És három évszázad után ismét eljött a végzet, hogy Mohácsnál megsemmisítsen. Előbb mongolok, aztán törökök képében. És tudnod kell, hogy a magyar nép ennek a két fajnak a keveréke. A Corpus Christi homlokzatának csúcsívei összeroppantak a hold tekintetétől. - Vajon ki lesz a végzetünk három évszázad múlva? A folyosók sötéten és némán fogadták a kérdést. 12. A tanév harmadik szaka is lezáródott. A Kollégiumokban nagy volt a sürgés- forgás. Mindenütt folytak a vizsgák és a levizsgázottakat járművek, lovak és szolgák zagyva sokasága várta a hallok kapui előtt. A nemes úrfiak cókmókját cifra pántos tölgyfa ládákban hordták le a címeres batárokba, a kereskedők, pénzváltók, adószedők, hajósok fiai bőrzsákkal és ekhós szekérrel is beérték. Az ösztöndíjasok pedig csak úgy gyalogszerrel, batyúsan indultak neki a fehérlő országutaknak, míg az ingyenesek, földhözragadt jobbágynép lenézett fiai örültek, hogy a nyarat is a Kollégiumban tölthetik, és egykedvűen néztek a távozók után. Nekik nem volt más otthonuk az egyetemen kívül. Csak a külföldről jött fiúk szomorodtak el a nagy sürgés-forgásra. Ott álltak az oszlopcsarnokos udvarok lépcsőzetén, csúcsíves bolthajtások alatt, és fecskéket néztek meg vándorfelhőket. Némelyik a szilfasoros Provence-ra gondolt, vagy a picardiai kolbász illatára, némelyik Andalúzia napsütötte arénáira, ahol most lépkednek körül a fehér selyemharisnyás, aranypaszomántos, fekete szakállas torerók, vörös lebernyeggel karjukon, mások Aachen loggias, magas tetejű házaira gondoltak, és a házak ablakainak félhomályából, gerániumok mögül aranyszőke hajfonat csillogott elő. Volt olyan is, aki kincses Kolozsvár főterén sétálgatott gondolatban, még Achmet pasa szpáhijai alatt is ott kocogtak az inas arabus paripák, amint a fellegvárba igyekeztek volna követségbe a nagyságos fejedelemhez. Kit szerencsésen átesett a graduáltak középső vizsgáján. A sok átvirrasztott éjszaka ekkor gyűlöltette meg vele végérvényesen a vallástudományt, és Kit nem örült a nyári szünetnek, mint máskor, amikor szertefutottak lábai alatt az országutak, kalandokat ígérve. Most fázott az érsek jóságos tekintetétől, hitviták, dogmák és zsinati határozatok kérlelhetetlenségét látta ebben a tiszta tekintetben, és gyűlölte jótevőjét is, együtt a teológiával. Kit félt ettől a találkozástól, és már-már elhatározta, hogy nem tölti otthon a nyarat. De amikor megpillantotta a nagy udvaron egy kis csapatba tömörülve földijeit, mégis fölcihelődött. Elindult, hogy a nagy zűrzavarban megkeresse szobatársát, és búcsút vegyen tőle. De nem találta sehol. A canterburyiek már türelmetlenkedtek, ott álltak a nagykapunál útra készen, és egy indulót énekeltek, amit csak a Stour partján ismernek. Végül is Kit átadva egyiküknek a bőrzsákját, élükre állott, és a Tommy-Harry duó éktelen örömvonítása közben megindult a menet a jegenyesoron, Hertford felé. Mindenhol énekszó, fütty és lárma. Szekerek zörgése, címeres batárok rikoltó színei, kutyacsaholás, lóröhögés, ostorpattogás, postillonok kürtjelei. Szőke írek keserves furulyasikolyai, barna skótok kegyetlen dudabőgése, brittek ősrégi vándordalai felhőztek és kacskaringóztak a nekifutó utakon, és a Kollégiumokból, hallokból újabb és újabb csapatok rugaszkodtak neki a távolságoknak, vidáman, fiatalon. - Hé, öreg gonosztevő! Azt sem mondod, hogy befellegzett? Kit a nagy zsivajban is megismerte János dörgő basszusát. Az a vörös hajú, szeplős, nyakigláb legény volt vele, aki gyakran látogatta a szobájában is. Kitnek nem tetszett ez a hosszú legény, és ha tehette, kerülte, mint minden sunyi tekintetű embert. - Robinom tegnap állott helyt a nagy vizsgán - mondta John. - Kívánok továbbra is jószerencsét, magister Robert Greene - mondta Kit szárazon, alig érintve a feléje nyújtott hideg, hosszú, szeplős kezet. - Köszönöm. Bizony nagy szükségem is lesz most rá, mert nagy útra indulok. Egész Európát meg akarom ismerni, mielőtt belefúlok valami kis grófsági székhely parókiájába. Amikor azt mondta: egész Európát, két hosszú karját kitárta és összecsapta, mintha el akarná nyelni a távolságokat. - A St. John’s College tanítványai mindenütt megállják helyüket - mondta udvariasan a nyakiglábnak. - Európa bármely országában. - Ó, a Corpus Christi mellett bizonyára nem... - Csak ne szerénykedjék, magister Greene. Attól még ellenszenvesebbé vált Kit előtt a vöröshajú. - Ég veled, öreg John. Két hónap, és ismét kezet szoríthatunk. Örülök, hogy elbúcsúzhattunk egymástól. Mert hiányozni fogunk ám egy kicsit egymásnak, azt hiszem. Kit utána sietett a canterburyieknek, és a déli kapunál utol is érte őket. A bástyafalhoz támasztott alabárdok szakállát meglengette a reggeli szél, és az alabárdosok a vak koldusasszonnyal dévajkodtak, mint mindig. A Cam folyó üdén csillogott, és csendesen, sunyin baktatott mellettük. - Nézzétek a vén tolvajt. Mintha harmadfél hónapja nem is ő mászott volna be a falakon. Rozsföldek zöldelltek a part mentén, aztán barna burgonyaföldek jöttek. Feltűrt szoknyájú parasztasszonyok és lányok kapálták a földeket, és izmos lábikráik még a szoknyák árnyékában is átkozottul fehérlettek. - Halló, Ben, vigyázz, mert kiesik a szemed, és én nem megyek megkeresni! - A te nyálad is csurog, öreg Tom, valld be. Tátva maradt a szád, vigyázz. A baccalaureatusok egymásra nevettek szélesen, férfiasán, de a kisdiákok pirultak, és még csak rejtve sem mertek kuncogni. A jobbágyok lányai és asszonyai pedig már korán reggel törölgették a verejtéket gyöngyöző homlokukról, és üres gyomruk fel-felkorgott. Némelyikük azon gondolkozott, hogyan lehetne megfőzni vagy megsütni a fehér virágos növény gumóit, anélkül, hogy a lord csőszei észrevennék, mások nyersen ettek meg egy-egy sebtiben megtisztított burgonyát. Aztán vágták, gyomlálták tovább a nedves fekete földet, és nem feleltek az utakon elvándorló diákok trágárságaira. Az út itt elkanyarodott a folyótól, és Kit csak messziről látta az ezüstfényű fűzfákat. Annie már jó ideje nem jött a fűzfák alá, és Kit úgy gondolt rá, mint valami távolságban szertefoszló csodálatos felhő emlékére. - Véleményem szerint ennek a növénynek nagy jövője van - mondta Ben Strong tudálékos hangon a burgonyaföldekre mutatva. - Sir Walter Raleigh hozta Virginiából Írországba két évvel ezelőtt, tőle kapta Sir Ernest Archibald Oldcastle is. Amit itt láttok, fiúk, ez országunk első burgonyaföldje. E növény egyik kiváló válfaja a batata, szinten perui eredetű... Kit ez utóbbi szavakat már nem hallotta. A napsütésben fehérlő út aranyporában egy parasztlány jött, két kezében egy-egy zöldmázas cserépkorsót cipelve. Rögtön felismerte. Az a lány volt, aki egyszer a déli kapunál ruháskosarat vitt fején a folyóhoz. Fehér bőrét, nehéz vörös hajfonatait, bársonyos, barna szemét nem lehetett elfelejteni. És csípőjének hajlását, az élő amfora lágy vonalát. A lány megmosolyogta Kit bámuló tekintetét, és megmutatta piros ajkai közt fogainak egészséges zománcát. Ment az út aranyporában ruganyosán, hatalmasan, félelmes szépségének ősi glóriájában. - Menjetek csak, fiúk, nekem beszélnem kell ezzel a lánnyal. Megyek utánatok tüstént - mondta Kit a földiéinek. - Tommy, Harry! Előre! De a két bullterrier szűkölt, és Kit sarkában maradt. Kit megijedt az állati ösztön jövőbelátásától. - Majmok! Talán azt hiszitek, hogy nem megyünk haza? Tommy és Harry csak szűköltek, és nem moccantak Kit mellől. - Hát az ördögbe is! Gyertek utánam, ha nem hisztek nekem. Megszaporázta lépteit, hogy utolérje a lányt. Nem hallotta a canterburyiek csúfondáros vihogását, csak a lány mozgásának lágy ritmusát, himbálódzó vonalait látta. Amikor utolérte, megemelte előtte a kollégium téglaszín barétját. A lány teli torokból felkacagott. - Haha, jókedvében van az úrfi. Ilyen szegény jobbágylánnyal így eltréfál! A hangja kissé mély volt és rekedtes. Kit Annie csengő hangjára gondolt, aztán azon tűnődött, miért nevet a lány. És ebből a nevetésből eltávolíthatatlan korlátok érződtek. "Persze, megemeltem előtte a fövegemet, mint valami nemes kisasszony előtt. Ezért mulat. Ügyetlen voltam." És Kit szavakat keresett, hogy velük mint tapogatócsápokkal közeledjen a lány felé. De a torkában csak forróság lüktetett szavak helyett. - Milyen komoly az úrfi. Azt sem tudom még, milyen a hangja. Kedvesek voltak ezek a szavak, és a rozsföldek halvány zöldjében egy-egy pipacs égett. "Olyan szép ez a pillanat. Hogyan szoríthatnám meg, hogy el ne fusson?" Kit észrevette, hogy nem mondta ki a szavakat. Beszélni kellene végre. Beszélni, hogy a távolságokat emberi hang hidalja át a másik partról is. - Sokszor láttalak. Nagyon szép vagy, talán nem is tudod? Elhallgatott, mert azon kapta magát, hogy az első szava hazugság. Hiszen csak egyszer látta a lányt, amikor a folyóhoz ment. - Hogy hívnak? - Ann. Kit meghökkent. Valami csodát látott ebben a gyakori névben. - Ó, tehát téged is Annie-nak hívnak? - Engem nem becéz senki. Ann, így hívnak otthon. És kit hívnak még így? Bizonyára valami kisasszonykát. - Igen. Valami kisasszonykát. Sokáig szótlanul haladtak egymás mellett, és könyökük súrolta egymást. - Hová mégy most? - kérdezte aztán Kit. - Vizet viszek apámnak és öcséimnek, meg valami harapnivalót. Kit észrevette, hogy az egyik kancsó fülén kenyeres tarisznya fityeg. Erről eszébe jutott az ő bőrzsákja, amely közben egyik társa vállán Canterbury felé libeg. "Azt hiszem, Tommynak és Harrynak igaza lesz" - gondolta, és valóban, Canterbury egyre távolodott. 13. Beszélgettek, egészen semmitmondó, szürke, jelentéktelen dolgokról, és Kit élvezte a lány tudatlanságát. Ismeretlen, tropikus tájakra gondolt, ahol nem jártak még vadászok, erdőirtók és kutatók. Elnézte az agyonmosott és agyonfoltozott kockás kartonruha végtelen szegénységét, és szeretett volna ő is durva zsákvászon ruhát ölteni, hogy közelebb jusson ehhez a tudatlanságában oly titokzatos lényhez. Aztán bizarr gondolata támadt. Felöltöztette Michelangelo hajnallányát ebbe a rongyos, fakókék kartonruhába, és Ann mintha márványból lett volna, úgy feküdt ott fél könyökre támaszkodva a Mediciek síremlékén. A lány énekelt és a napsütés vele. Kit néhány asztronómiai formulára emlékezett, amely a szférák forgását és az állócsillagok relációit akarta számjegyekbe szorítani. Erről néhány matematikai képlet és fizikai egyenlet jutott eszébe, geometriai idomok kavarogtak előtte, históriai évszámok és teológiai tételek rettenetes sivársága feketéllett a napsütésben daloló lány gyöngyházfény-színei ellen, és Kit szerette volna eldobni múltját és jövőjét, szeretett volna minden tehertől megszabadulni, énekelni a mezőkön és nádasokban, mint egyszer a faunok énekeltek, és aratni arányló földeken, mint ahogy ezek a tudatlan, nyomorúságukban is boldog emberek aratnak. Vagy magvetőnek született volna csupán? Nem, hiszen csak meg kell markolnia a szegénység, együgyűség boldogságát. Itt megy mellette egy daloló, őserejű parasztlány az út aranyporában, az élet vérbő kiteljesedésében, a tudatlanság és egyszerűség igazságában. És ha ez volna az út, az igazság és az élet, mért keresne ő a tudomány, a művészet és a hit fellegvárai közt más utakat, más igazságot, más életet? A nap ránevetett a kérdőjelre és a rozsföldekre, és Kit félve kérdezte meg Anntól: - Akarsz a feleségem lenni? Ann abbahagyta a dalolást, és Kit szeme közé nevetett. - Ó, milyen bolondos kedvében van ma az úrfi! - Én Kit vagyok, így hívnak. Nem bolondozom. Mért? Mért volna ez bolondság? Mért volna lehetetlenség? A lány fürkészve nézett Kit meleg, barna szemébe, és ösztönös lényével hirtelen megérezte a szavak komolyságát. - Nekem szeretőm van - mondta és megállott. - Jövőre talán elvesz. - Szereted? - Nem. Ő szeret engem. - Ez nem elég. Tudnál engem szeretni? - Igen. Ha levetné ezt a ruhát. Ha magunkfajta volna. Kit megtorpant. - Mert én nem tudok elszökni. Szeretem az enyéimet. Ott élhetnénk együtt, ha Jack meg nem ölne. De ezzel a ruhával... Kit felnevetett. Milyen egyszerű az egész. - Nos, elmegyek hozzátok. Veletek akarok maradni. És Jack, őt csak bízd rám. Jobb öklének csontbunkóját a levegőbe emelte, és izmai kifeszültek posztózekéje sokbuggyos, apró hasítékokkal díszített ujjai alatt, amint vállán hátracsapta a sötétkék tógát. Ann boldog volt, mint egy hihetetlen álomban. - Jack erős, de azért magát se féltem. Bizonyosan érti a módját. Nevettek, összecsengett és egymásba folyt a nevetésük. Pitypalatty szólt a vetés sűrűjéből. Az úton egy ürge cikázott keresztül. Harry mint a nyíl repült utána, és éppen akkor kapta el, amikor az már fejjel a lyukba bújt. Állkapcsának egyetlen szorításával roppantotta össze a gerincecskét, aztán otthagyva a hullát, a fűhöz dörzsölgette véres orrát és száját. A pitypalatty elhallgatott, mintha megsejtette volna a drámát. És a nap arca elé kis gomolyfelhő került, mint egy elszállt élet árnyéka. Ann apja ott állott a rozstábla szélén, kapája nyelére könyökölve, sötéten és komoran. Kit mintha látta volna valahol ezt a földszínű, ráncos, gyér, szürke szakállal benőtt majomarcot. Vagy olyan egyforma a föld embere? Nem, most már tisztán emlékezett. Ez volt az első szántó, akit egyszer hazatértében látott. Sejtelmes volt akkor ez a szántás, mert harangszó kísérte. Kit most már tisztán emlékezett a földtáblák elhelyezésére is. Akkor is volt valami szoborszerű ebben a földszínű parasztban, ahogy felmagasodott lova mögött az eke szarvára nehezedve. És most, ahogy ott állott mozdulatlanul, kapája nyelére könyökölve, mintha egy eljövendő művészre várt volna, aki a paraszt nagyságát is meglátja egykoron. - Itt a kenyér, apám. Még meleg. Most került elő a kemencéből. És férjet is szereztem az úton. - Megbolondultál? A paraszt hangja sötét volt és fakó, akár az arcszíne. Az égen felhők úsztak méltóságteljes lustasággal, és amikor a nap elé értek, levetítették a magasból a földekre árnyképeiket. Az árnyak együtt úsztak velük. - Hallgasson meg, öreg - kezdte elgondolkozva Kit, és arra nézett, amerre a felhők úsztak, azon tűnődve, milyen felhőnek az árnya ő itt lent, a rozsföldeken. - Megszerettük egymást Ann meg én. Nem akarom a szeretőmmé tenni, mint ahogy más tenné az én helyemben, én az ő sorsát akarom megosztani. Ne kérdezze, miért. Úgysem tudnám megmagyarázni. Láncokat érzek a kezemen, menekülni akarok mostani életemtől. A földszínű paraszt nem álmélkodott. Csendben állt sokáig, és hogy nem volt bronzból öntve, azt csak homlokának hirtelen megsokasodó ráncai igazolták. És keserű vigyora. - Láncoktól akar szabadulni? Miféle láncoktól? Milyen láncok lehetnek súlyosabbak a mi láncainknál? - Vannak talán súlyosabbak is, öreg. - Nézze azt a két kölyköt. Az enyémek. Ma még nem ettek. Bütykös, fekete mancsával a földek felé bökött, ahol egy hosszú kamasz és egy vézna fiú kapáltak. - Tudja, úrfi, mi az, éhomra dolgozni? - De hisz Ann hozott harapnivalót. Az öreg ábrázata most majomvigyorgásba torzult. - Ann, add elő azt a harapnivalót. A lány belenyúlt a tarisznyába. Fekete zabkenyér sötétlett a lány kezében, és Kit elámult ezen a megfejthetetlen ellentéten. Ezen a kenyéren nevelkedhetik ilyen bővérű, szépséges, hatalmas élet, ilyen kenyér sem tudja meggyilkolni a föld népét? Íme: morognak és éheznek, dolgoznak és élnek! És Kit a jövőt látta, amikor ezek az elpusztíthatatlan barna tömegek feldübörögnek egyszer a történelem színpadának horizontjára, ellenállhatatlanul, az igazság végzetszerűségével, mint az áradat, amely pusztít és megtermékenyít. Az úton porfelleg közeledett, gyorsan, mint a szélvész. A porfelhőből fegyverek csillantak elő, és már hallatszott a paripák patáinak dobogása is. Aztán kibontakoztak a színek. A lovak barnája, fehérje, feketéje, a pajzsok címereinek vöröse, aranya, a strucctollak sötétkéje, a nyeregtakarók méregzöldje és citromsárgája. - Sir Ernest - morogta a paraszt. - A fekete ménen. A csapat csattogva, zörögve, csörömpölve vágtatott el mellettük. Ann és apja térdet hajtottak, de a strucctollak, csipkegallérok, aranyveretű, élbe futó mellvértek nem vettek tudomást róluk. Aztán csend. Pipacsok vércseppjei és halványzöld rozsvetés. Csak Tommy és Harry nyugtalankodtak még, és Kit érezte, hogy a fekete zabkenyérhez tartozik e pillanatban, Sir Ernest jobbágyaihoz. - Mindegy - mondta nekipirultan. - Majd akad a kenyérhez valami. És ha másnak arattok is, veletek akarok aratni. 14 Nagytiszteletű édös Apámuram! Elsőbb is recommendálom e soraim átadóját, Robert Greene barátomat, az theológia és szépmívészetek doctorát szeretett Apámuram jóindulatjába. Szívbéli örömöm vagyon abban, hogy alkalom adódik e világot látni induló jeles magister révén hírt adnom jómagámról, aminek szeretett Apámuram is bizonnyal örvendezni fog. Hogy sorjában térjek az dolgok rendjére, értesítem szeretett Apámuramat, hogy vettem Gálfalván, anno 1582. július hó 3-án kelt szerető sorait, amelyeket Kornis Domokos barátommal küldeni méltóztatott. Bizony, drága levele csak advent első napján jutott kezemhez, mert Domokos két ízben is megbetegedett az úton (ezt ne tessék Kornis Ádám úrnak tudtára adni, Domokos kéri), ezenkívül is annyi viszontagságba sodródott balszerencséje mián, hogy utazása ilyen hosszú időbe tellett. Nekem pedig azóta nem akadt alkalmatosságom hírt adni magamról, mert inkább várok türelemmel, mintsem megbízhatatlan kezekbe adjam levelem. Szeretett Apámuram, drága soraiból látom, milyen mostoha sorsra jutott szegény Magyarország, meg hogy nállunk, Erdélyben sem folynak rendjén a dolgok. Bizony elszomorító, hogy míg az a kontyos ármánykodik az végeken, és nem ritkán tűzzel-vassal is pusztítja azokat, addig Rudolphus tsászár az prágai Hradsinba vette bé magát, astrologiával, alchimiával és óraconstructiók kifundálásával mulatva magát. Tycho de Brahe és Kepler urak nagyon jeles astronomusok volnának, és Hille professor uram a legjobb véleményt táplálja felőlük, nemcsak, hogy hírüket hallotta volna. Mégis, nem helyénvaló, hogy sok király és tsászár menekül államának, népeinek kormányzata elől az tudományok világába. Mert vajjon mit szóllana Rudolphus tsászár, ha egy szép napon Kepler uram otthagyná őt az Hradsinban, magicus jeleinek halmaza közepette, maga meg beülne a bétsi Burgba, hogy országainak ügyeit intézné? Ilyen lelkiismeret nélküli tsászárral bizony kár volna nagyságos fejedelmünknek, Báthory Kristóf úrnak szövetkeznie. Elég nekünk Erdélyország gondja, segítsenek az magyar urak olykép magukon, ahogyan tudnak. Vagy mikor törődtek ők velünk, mikor segítettek meg bennünket ügyes-bajos dolgainkban? Hogy Kristóf fejedelem fiacskáját, Zsigmondot, Jézus társaságbéli atyák nevelik, ennek csak az a magyarázatja, hogy félnek az mi igaz kálvinista hitünk erejétől. Nem fog Erdély fejedelmi székében soká pápista familia ülni, ezt jól tudják. Mert az mi hitünk erejének lendülete nem famíliákat, de hegyeket fog elsöpreni. Hogy a nagyobbik Bethlen kisasszony aranyfürtös fejecskéjéről szüretkor lekerül az párta, ennek csak örülök. Úgysem illettünk volna egymáshoz, nem is egy okból, és Gyulaffy András úr talpig ember, megérdemli Marikát. Hogy most már jómagámról is írjak, mindenben jól találom magam, és hasonlóat kívánok édes szüleimnek is. Nálunk odahaza, Péter és Pál napján, amikor levelem kelt, bizonnyal aratnak már Gálfalván. Itt még messze vagyunk tőle. Párás, ködös ország ez, és a napfény még akkor is halovány, ha nincsen is felhő az égnek boltozatján. Az első exament szerencsésen leraktam, és már úgy beszélem az ángilus nyelvet, mint akár az diákot. Az Universitason igen mívelik az szépmívészeteket, akármilyen tudományon is vannak collegáim, majd mindenik faricskál poemákat, sőt némelyek az prózát és az drámai formát is mívelik. University Witsnek nevezik ezt a szférát, amely minden szépnek és jónak igen kedvezett vala már eddig is, hát még eztán mennyit lehet várni tőle, amikor kezdenek az magisterek Londonba szállingózni, ahol is litteraris circulusokat alakítandanak, és ahol occassiójuk adódik, hogy drámai szárnypróbálgatásaikat az Black Friars és az Bankside Theatrumokban in praxi is folytathassák. Nemkülönben versezeteiket (nevezetesen balladáikat és prózai míveiket könyv formájában küldhetik ki az széles világba. Mint mondják, Erzsébet királynő Őfelsége nagy pátronája az szépmívészeteknek, és maga is nemegyszer nézi végig álorcában az theatrumok productióit. Lakótársam, Christopher Marlowe, csakúgy rajongója az szép mívészeteknek, mint e sorok átadója, Robert Greene magister uram. És vannak itt még sokan, akiknek neveit nem tudom mind ideírni, azért hát e két barátomon kívül egyet sem is említek. Az theológiában nem fogok szégyent hozni Erdélyországra, reménylem, az többi tudományokban sem. Ami peniglen az nostalgiát illeti, ez csak mese. Nem mondom, az sok nyers hús feltálalása közben vágyat érzek néha az tordai lacipecsenyére, az vásárhelyi fatányérosra, az kolozsvári kalbászra és lutskos káposztára, az nagy fene pudingok halmazában meg az jó vargabélesre gondolok áhítattal, amelyet Juli asszonyság készít Gálfalván szeretett édesanyám directiója alatt. De ilyenkor az ingyenes diákok asztalára tekéntek, ahol örökösen bableves fortyog, és szinte szégyellem magam vágyaim mián. Adjon az jóságos Teremtő Édesapámnak, Édesanyámnak, Kató és Klári húgaimnak jó egészséget, és legyenek felőlem mindnyájan nyugton, mert én jól találom itt magam, és kötelességemmel, minden egyebekkel szemben helytállók. Hálás fia János. Adassák e levél tekéntetes és nemzetes Gálffy Boldizsár kancellárius úrnak. Transsylvania, Kolozsvártt, Bánffy-palota. János összehajtogatta a levelet, aztán tüzet csiholt, és nagy vesződséggel meggyújtotta olajmécsese kanócát. Valahonnan pecsétviaszt kotort elő, és a láng fölé tartotta. Aztán megnyálazta címeres pecsétgyűrűjét, és odanyomta a forró viaszra. Kopogtattak. - Elkészültél már azzal az írással? Mindent az utolsó percben végzel. A nyakigláb ott állott az ajtó félhomályában. - Nesze, Robin. Itt a levél. Mikor indulsz? Merre tartasz? És Robinnak újra el kellett mondania az európai körút állomásait, amelyeket már legalább féltucatszor felsorolt. - Végül az a kimondhatatlan nevű, Kalazuar, vagy hogyan is mondjátok. - Kolozsvár, ott a világ vége! Pedig ki tudja? Talán ott kezdődik csak a világ. - Ázsia. Ti mindig Ázsiáról álmodoztok, John. A szürkület alig tudott átvágni a sokszínű, ónkarikás ablaktáblán. Ködszag szivárgott át a vastag falakon, és csendes, makacs eső kopogott. - Te is jó időt választottál az indulásra, pajtás. - Nem én választottam, öreg John. Ő választott engem. De az ördögbe is, a legfontosabbat elfelejtettem. Valami fullajtár érkezett az éjjel Canterburyből, hogy Kit után szimatoljon. Csak a barátod bőrzsákja érkezett haza, magának meg nyoma veszett. - Haha. Bizonyára valami fehérszemély miatt késik! Így útközben sok mindenfélét lát az ember, pajtás. Néha még szebbet a canterburyi dóm nagytornyánál is. - Hát majd csak megkerül. Rossz pénz nem vész el. Azt hittem, hogy tudsz felőle. Most indulok. - Elkísérlek Hertfordig, öreg. Hadd járassam meg kicsit a fakót. Lementek a kollégium udvarára. A szürkeségben sötét tömegek: Robin lova és két lovászgyerek. - Hé, Bob - kiáltott oda János az egyiknek -, hozd csak elő az én pegazusomat is. - Ó, Robin! - kiáltották időnként kórusban. Dorothy, a szakácsnő is kijött, hogy elnyomott ásítások légiója közben szipákoljon, és három kukta is igyekezett az ágyból kibújva minél keservesebb képet vágni. János fakójának patkói csattogtak az udvar kövezetén. Robin kancája vörös volt, szikár és csontos, mint a gazdája. A lovászfiúk levették az abrakos tarisznyákat a lovak fejéről, és a nyeregkápákra akasztották unott mozdulattal. Robin és János feldobták magukat a nedves nyergekre. - Átázott a takaró - dörmögte Robin. - A nyergek nedvesek. - Ne búsulj, cimbora, sokszor lesz még az úton nedves minden, sokszor fog rád is száradni. Kikocogtak a nagykapun, a kukták és lovászfiúk harsány kiáltással köszöntek utánuk. A jegenyék gigászoknak tűntek a ködben. A szürkeség volt úr mindenfelé. Csak a pocsolyák tükrének villódzása árulta el, hogy a fény végtelen távolságokon át közeledik. 15. A földszínű paraszt az élen lépegetett, és ahogy nagy, széles lendületű ívben megsuhintotta a kaszát, pontos rendet vágva a vetésben, inas bronzteste felmagaslott a reggeli üde égboltra. Kit alig tudott lépést tartani, és meg-megállt lihegve a derékig érő vetés előtt, amikor az öreg fenőköve a pengén csattogott. A paraszt mögött felesége, Kit mögött Ann szedte a markot. Nyomukban a két fiú, a kisebbik felsebzett kezei már alig bírták. Kit élesen látott mindent, amikor köszörülés közben kifújta magát. A szomszédos földeket, amelyeken övig meztelen, verejtéktől fénylő férfiak nyomultak elő az arányló vetés ellen, nyomukban naphosszat görnyedő lányaikkal, asszonyaikkal, akik sarlóval jobbjukban markolták térdre a pontosan lefektetett rendet. És a kötözők kévéi úgy lengedeztek utánuk, mint az élet ígérete. "Élet? - tűnődött el Kit. - A mi életünk a szárak és kalászok tömeghalála. Mindig a halálon kell áttörnie az életnek?" És óriás csontembert látott feltornyosulni a horizonton, fehér csontjai, koponyájának roppant fehér gömbje úgy csillogott a napsütésben, mint a kasza pengéje, amellyel rendet vágott a rendvágó emberek sorai között. És a kaszák és sarlók élei feléje szikráztak a nap izzó tűzgolyója alatt, mintha urukat, a csontarcút üdvözölnék villogásuk tüzével. Csak egy pillanatig tartott. És akkor Kit újra kilépett, széles lendülettel megsuhintva a kaszát. - Bizony látszik, úrficska, hogy nem sokat próbálgatta kend ezt a mesterséget - hallatszott a sarkában Ann hangja. - Összevissza dobál mindent, hogy győzzem a markot ilyen rakoncátlan kasza után? Ann hangja durcás volt, de a tekintete annál bársonyosabb, mentől érdesebb a hang. Kit nekirugaszkodott, és előretört a vetésben. Már felbukkant a kévekötő kamasz, aztán a marokszedő asszony. Végre az öreg mellé jutott, és lihegve kapkodott levegő után. A földek illata, a lekaszált gabona szaga és a verejték kipárolgása elkanyargott a légben, messze és közel fenőkövek csattogtak, és szürke pacsirták tűntek el a magasban, mintha követségbe mennének istenhez. Suhogtak a kaszák, és az aranyvetés zizzenve omlott le, ilyen volt a hosszú, lenge, ragyogó szárak és a tömött kalászok halála. És Kit ferde szemű ázsiai vezérekre gondolt, akik ördögi vigyorral sok százezer harcos nomád élére állnak, hogy útjukban végigkaszálják a földrészek embervetését. Amerre vágtatnak, dől az emberek rendje, szűz lányok lenge törzsének szára és fejük aranykalásza. És újra látta a nagy kaszást a hullámos síkság horizontján, Attila és Dzsingisz kán csúcsos farkassüvegében, Szolimán kócsagos turbánjában. Szél támadt, és három napsütötte felhő vágtatott fel az égre, mint nomád előőrs portyázói. Árnyékaik alattuk futottak át a vetéseken, aratókon át, mint sötét lovak. Aztán megjött az előőrs is, szürke gomolyfelhők sűrű raja. És a nap fénye elfúlt, újabb felhőcsapatok vágtattak elébe, aztán száguldó feketeség: a derékhad. Nagy esőcseppek pottyantak melegen, mint égi könnyek, távoli régiókban dörgés közeledett, mint lovassereg millió patájának robaja. Zegzugos villám cikázott és sistergett át a homályon, mint óriási lecsapó kaszapenge. Reccsenés és bömbölés, falak és templomtornyok összeomlása. Dübörgés, városok pusztulása. Fekete felhők vad tusája, egymásba roppanása. Zuhog a zápor, vad felhőlovasok színtelen vére, csattanás, kardok összecsapása, égzengés, a harc istenének hangja. - Talán most Tamerlánnak hívják - borzongott Kit egy gerezd alá bújva, bőrig ázva. A feketeségből szürkeség lesz, a robajok morgássá gyengülnek. A villámok lángpallosa már a távolban cikázik. Az aratók felegyenesednek, mint vetés a vihar után. Kaszáikat, sarlóikat rongyokkal törölgetik. A felhők hada ritkul, és nagy lebernyegüket meg-megtépdesi, átszurkálja a nap. A távolban ferde esőcsíkok és ferde fénysugarak fúródnak a földbe, párák fátyola mögött. Az eső néha újra, újra kopog, aztán végleg elhalkul. A széttépett felhőrongyok mögül lila és zöldessárga fényvillanások futkároznak, aztán vörös és kék sugarak egyesülnek haragos violába, végül összeáll a nagy, hétszínű híd, átragyog a menekülő felhők mögül, és meseszerű félköre fölött egy másik, még nagyobb, halvány, hétszínű ív rajzolódik a magasságokba, mintha az elsőnek égi visszfénye lenne. Az aratók megbűvölten keresik a szót, amely e csodát fogalomba kicsinyítheti, és gyermeki mosollyal dadogják: - Nézd, a szivárvány! A nedves földből felcsapott a termékenység ősi illata. Ann ott feküdt az aranykévék között, és fölötte csak a még álló vetés aranyfala és a szivárvány kettős hídja ragyogtak. Mintha egyedül lett volna Ann az egész földgömbön, szivárványok kupolája alatt, kalászok még élő és már holt magvai között. És ebben a szent magányosságban olyan volt nagy, kemény tagjainak dús pompájában, mint a termékenység tárt ölű istennője, és Kit reáborult. Aztán sokáig feküdtek egymás mellett mozdulatlanul, mintha a napsugarak érkezését várnák. És a nap győzött, és mielőtt lebukott volna, még egyszer diadalmasan fellángolt menekülő felhők riadt csapata fölött. Kit és Ann megosztották a fekete dercecipót, a tenyérnyi avas szalonnát, és királyi lakomát csaptak. Sir Ernest jobbágyai pedig újra elindultak szerte a határban, hogy vágják a rendet. Asszonyaik és lányaik mélyen meghajolva követték őket, és szedték a markot utánuk. A süldő kamaszok pedig kötözték a kévét anyjuk és húgaik, nénjeik nyomán. Aztán mindnyájan, együtt rakták a kévéket, amelyek katonás rendben álltak a tarlón, Sir Ernest tiszteletére. A nap lebukott, és az aratók daloltak. Úgy nőttek ki ezek a szomorú, kis együgyű dalok a tarló fölött az alkonyban, mint a satnya mezei virágok. Az utak hazafelé vittek, sötétlő emberek görnyedt vállain szerszámok sötétlettek. Sir Ernest jobbágyai ronda kalyibák, sötét odúk felé meneteltek isten szabad ege alól, és a dalaikat is elhagyogatták útközben. Rőt fényecskék halódtak a föld nagy, sötét tömegén és a vállra vetett szerszámokon, amikor valaki egy gyémántocskát tűzött a lila űrbe: az estcsillagot. 16. János elmélyedt a regény groteszk gondolatszövevényébe. A klasszikusok méltóságosan hömpölygő mondatainak kicsúfolása volt ez a könyv, bizarr szózsonglőrködésével, szokatlan, merészen csapongó szatírájával, meglepetésszerű bakugrásaival. - Olyan, mint a kötélen táncoló vásári komédiás. És János új lehetőségek izgalmát érezte, a mondanivalók új perspektíváiba merengett szédelegve. Egyszerre feketeségbe zuhant minden, a lapok fehérsége elfeketült. Két húsos tenyeret érzett a homlokán. Felnevetett. Valaki befogta a szemét. - Ki a fene... - Halló, öreg John, megint azon a barbár nyelven motyogsz? Megismerte Kit barátjának, Thomas Nashe-nak a hangját, és habár a húsos tenyerek még szemein tapadtak, már látta a daliás, lányos arcú, kék szemű, szőke fiút, a hang gazdáját. Lefejtette homlokáról a szép fehér kezeket. - Művelődöl, ázsiai nomád, leveses kanállal meríted a kultúrát? Nézd csak! John Lyly! Nos, hogy ízlik? - Csak megrágom valahogy - felelte János kedvetlenül. - Milyen durcás a kicsike! Mintha pásztorórán zavartam volna meg. - Bizony, jól mondod. Szerelmese vagyok a könyveknek. Szerelmese minden újnak, szépnek. Én nem tudok alkotni, ahogy ti, de olvasni tudok, jobban, mint ti. - De hol van hát Kit? Még most sem jött meg? - Nem. - Az ördög vigye, ne legyen Thomas Nashe a nevem, ha valami baja nem történt. És éppen most ment a pokolba, amikor verseny előtt állunk! - A csónakversenyt gondolod? - Az ördögbe is! Ne legyen Thomas Nashe a nevem, ha te nem vagy bolond. Itt bújod a könyveket, és nem tudsz semmiről? Nálunk, a St. John’s- ban, holnap írói verseny lesz a St. John-díjért. Ennek a könyvnek az írója, Lyly is eljön, George Peele is. Az oxfordiak tönkretesznek bennünket. János szép barna ábrázata kivörösödött. - Hogy mondod? John Lyly is eljön? Látni fogom? - Látni? Ne legyen Thomas Nashe a nevem, ha hátba nem verheted. Pompás fickó, három évig tartotta Oxford bajnokságát. - Az irodalmit? - Az ördögbe is! Az ökölvívó-bajnokságot. Pompás fickó. - És mosolyra húzódott ajkai közül kivillantak hatalmas, sárgás farkasfogai. - Most ennek a könyvnek a folytatásából fog felolvasni. - És a másik oxfordi? - George? Őt levertem egyszer tíz menetben. Nem mondom, az én füleim is cafatokban lógtak. - De mit fog felolvasni? - Nem tudom. De mulatni fogunk. Ha nem igaz, ne legyen... - Thomas Nashe a nevem. Az ördögbe is! - Már jobban tudod, mint én. De hogy folytassam, a professzorok és a rektor erősen fogják a fülük piszkos tövét vakarni, amíg George Peele disznóságait kell majd nyelni. Pirulni is fognak. Meglátod, Brown direktor mit fog mívelni a pirulás terén. A legszemérmesebb szűzlányt is játszi könnyedséggel megszégyeníti, úgy fog pirulni a kis öreg. De George-ot nem lehet kizárni. Elvégre London hivatalos költője. - Jönnek még többen az oxfordiak közül? - Jönnek. A többitől nem félünk. De ez a kettő... az ördögbe is, értsd meg. Most nem a mi kollégiumaink mérkőznek egymás ellen, hanem Cambridge és Oxford. Most össze kell szednünk magunkat, az ördögbe is, és Kit éppen ilyenkor nincs a helyén. - Bizony, én is gyakran gondolok rá. Itt valami nincs rendjén. Már mondtam, ugye, hogy még a szünidő elején keresték itt, mert nem érkezett haza a canterburyekkel. Azt hittem, valami kaland, és egész nyáron nem gondoltam rá. Az első harmad elején sem gondoltam rá, hiszen a graduáltaknak nem kell itt tartózkodniuk az egyetemen. De egyszer valami Strong nevű földije kereste, aki megjött a tanév kezdetén, és amikor megtudta, hogy Kit még nem érkezett meg, a fejét csóválta. Azt mondta, hogy Kit pontosan itt szokott lenni kezdetkor, és hogy odahaza egész nyáron színét sem látták. Valami parasztlánnyal maradt el a hertfordi úton, amikor hazafelé indultak. - Zavaros história. De ne legyen Thomas Nashe a nevem, és az ördög vigyen el, ha fel nem kutatom. Kezd nekem nem tetszeni a dolog, és ha nem a legjobb barátomról volna is szó, nekiindulnék. A South Gate és Hertford között tűvé teszek árkot-bokrot, vagy ne legyen Thomas Nashe a nevem. Nem hagyott itt valami ruhafélét? - De igen. A téli prémes tógáját. - Rendben van! Megyek Herkulesért. Eltűnt, és csakhamar óriási, fahéjszínű, fekete foltos molosszusi vérebbel jött meg. - Add ide azt a tógát, öreg John. János megfordította a feketére pácolt, szépen faragott tölgyfa szekrény kulcsát, és kiadta a vidraprémes, sötétkék tógát. - Szagold, Herkules! A véreb belefúrta tömpe orrát a tóga szövetébe, és dühösen prüszkölt. - Az ördögbe is. Ne legyen Thomas Nashe a nevem, ha ebben nincsen kámforzacskó. Más nem maradt utána? - Más nem, csak egy-két könyv. - Pompás. Elég egy is. - Nem hiszem. Más is olvasta azokat. - De ő többször. Adj ide egyet. Csodát fogsz látni. János kivett a szekrényből egy disznóbőrbe kötött könyvet, és odanyújtotta Tomnak. - Machiavelli! Ezt szagold, Herkules! Ilyen még úgysem szagoltál! A véreb nedvesen fénylő, szurokfekete orra a könyv táblájához tapadt. - Rajta, Herkules! A kutya János felé prüsszentett, nedves orrlyukait feléje rezegtetve. - Én olvastam utoljára a könyvet. De különben is, hónapok múltán még egy véreb sem tudja a nyomát meglelni valakinek. Nem gondolod? - De gondolom. A kutyát én fogom nyomra vezetni, nem ő engem. - Te? Megbolondultál? Minek akkor a kutya? - Odavezetem, ahol esetleg friss nyomot találhat. Például Barnwellbe. Vagy a South Gate tájára. Vagy a hertfordi útra. Vagy másmerre. Hátha Kit a városban van? - És mi oka volna bujkálni? - Én ismerem Kitet. Kiszámíthatatlan. - Jó. Én is veled tartok. Mehetünk. Tom beleakasztotta a póráz szíját Herkules nyakörvébe, és megindultak. Az őszi délután bágyadt napjának fénye alig tudott áttörni a párákon, és a jegenyesor kopaszodó fáinak leheletszerű árnyai opálkékek voltak a fehér úton. Darvak ferde csatarendje úszott a párás semmiségben, a folyó elfúló tükrén is halódtak a fények. A színek elhalkulásában csak Herkules fahéjszín szőre csillogott, és fekete foltjainak éles körvonalai éltek. És a Mária-templom tornyának csúcsívei úgy roppantak össze, mint kettétört gerincek. De néhol vérző borostyán és vadszőlő foltjai lángoltak fel a szürke falakra, és skarlátjuk ünnepélyessé tette az őszi délutánt, amely mintha érseki palástokat dobált volna szét a szürke csendben. 17. János a kandallóba bámult. A lángok élete szeszélyes volt, libegő, gyors és nyugtalan, mint kisasszonykák tavasszal. A parázsló hasábokban őszi elmúlás láza izzott, az elhamvadó zsarátnok szürkeségében és a pernye fehérjében a tél hava. A fatönkök gyors halála zizegett, duruzsolt, ropogott és pattogott. Néha olyat durrant, mint a távoli ágyúszó. A gálfalvi kúrián is így muzsikálnak most a kandallók. És az a búbos kemence ott a nagykonyhán, amelynek muzsikája egyszer a cselédek meséit kísérte. - Egyszer? Most is. Csak éppen más gyerekek hallgatják a kemence padkáján. Talán az Ádám bátya fiacskái. És János úgy érezte, hogy a kemence padkájának melegét és a szolgálók meséit, dalait, rokkapergését sohasem tudja visszaadni az élet, amely gyorsan lángol a jelen kandallóján, a múlt hamuján, a jövő sötét, titokzatos kürtőjébe. Felállt, és nagyot nyújtózott. A kandalló fényében kereszt alakú árnyékot dobott a falra a kinyújtott két karja. És az ónkarikás ablak színes üvegei sejtelmesen csillantak elő az éj fekete hátteréből. Az eső egyenletesen kopogott az ablak külső tábláin, és János hallgatta, sokáig, nagy magányosságában. És gondolatai folydogáltak, mint az esőcseppek az ablaktáblákon. Bizonytalanul, zegzugosan, aztán egymással egyesülve, megnehezedve, nyílegyenesen lecsurranva és eltűnve a semmiben, felszívódva, elpárologva, utána következőknek zsákutcát mutogatva. János felrezzent. Az ablakon kopogtatott valaki. - Ki mászkálhat éjnek idején az első emelet párkányzatára? - mormogta magában és figyelt. A kopogás erősebben ismétlődött. János felmarkolta az asztalról brassai bicskáját, és az ablakhoz lépett. Kinyitotta a nagy hármas ablak középső részét. Aztán a külső táblát. - Ki az? - kiáltott a feketeségbe. Sápadt arc halvány foltja emelkedett fel az ablakpárkány mögül. Csuromvíz, csapzott haj tapadt rá sötét sávokban. - Eressz be. Én vagyok, Kit. János felnevetett. Aztán kinyújtotta kezét, és behúzta az éji vendéget, betéve az ablaktáblákat. - Te vagy az, vagy csak a hazajáró lelked? - Az ördög vigye ezeket a szőlőindákat. Kétszer pottyantam vissza róluk. - Én meg barátságosan fogadlak, bicskával! Jánosnak száján fagyott a tréfálkozás, amint a kandalló tüzének fénye rávilágított Kitre. Mintha valóban csak hazajáró lélek lett volna, csontig soványodva, sápadt arcába csapzott torzonborz hajával, bőrig ázott, szennyes darócnadrágjában, durva gyolcsingében. - A jóistenit, hát te meg micsoda poklokból bújtál elő? Madárijesztőnek csodálatosan jó volnál! Mit állasz itt, mint valami kísértet? Mért nem dobod le magadról ezeket a lucskos rongyokat? Hé! nem hallasz? Kit ijesztő volt mozdulatlanságában, nagy barna szeme is merev volt, kékülő ajka sem élt. És az árnyéka a falon, az is kísértetiesen merev volt. Aztán lassan megmozdult, mintha álomból ébredt volna. Ledobta ingét és nadrágját, a kandalló elé kuporodott, és a tűzbe bámult. Ahol vetkőzött, víztócsa maradt utána a padlón. - Ügy látom, öreg Kit, nem vagy beszélő kedvedben. Mi, székelyek meg nem szoktunk kérdezni. Arra mifelénk ez nem szokás. Kit sokáig bámult a tűzbe, aztán hátrafésülte tenyerével száradó, hullámos, tarkójára hulló fürtjeit. - Furcsa vagy, öreg. Mintha nem is te volnál. De nem piszkállak, no. Most megszáradtál. Nesze, kapd fel ezt a borjúszájú inget, Gálfalván szőtték a vásznát. Aztán van egy darab suffolki kolbászom, jó borsos. Meg ez a cipó itt, ni. Dorothy adta, mindennap kérdezősködik felőled. Mint Thomas Nashe. Falatozzál, aztán zsupsz az ágyba. Nagyon fáradt vagy, öreg Kit. János két hasábot dobott a tűzre, mialatt Kit falatozott, brassai bicskával vágva a cipót. Aztán hangtalanul bújt az ágyába, régi megszokott mozdulattal. János is ledobta buggyos ujjú, selyemhasadékokkal díszített bársonyzekéjét, feszes, kötött harisnyanadrágját, aranycsokros borjúbőr cipőjét. Aztán inget váltott, és végigdőlt az ágyán. A kandalló tüze elhalkult, fénye is kihunyt egy utolsó fellobbanás után. A parázsló hasábok izzása belerajzolódott a szoba sötétjébe, és lassan az üszkök feketéjébe fúlt. Az eső sem kopogott már, csak a csend beszélt. - Alszol? - hallatszott halkan Kit ágya felől. - Nem. - Én sem. Ha nem vagy álmos, elmondanám, hol voltam. - Hallgatom. És Kit fáradt hangja mintha önmagának mesélt volna. - Láttalak egyszer, Thomasszal és Fred Berwick Herkulesével. A hertfordi úton baktattatok az alkonyban, és én éreztem, hogy engem kerestek. - Igen. - Ann akkor már beteg volt. Másnapra elvitte a fekete himlő. János a végzet szárnyainak suhogását hallotta a csendben és feketeségben. A külvárosokban még dühöngött a járvány. - Hogy az elején kezdjem, tudod, hogy elindultunk akkor hazafelé. Alig jutottunk ki a South Gate-en, találkoztam vele. Ott ment, az út aranyporában, a por glóriájában. Ann a neve. Együtt maradtunk. A feleségem lett. Együtt éheztünk. Tudod, mi az együtt éhezni valakivel? Olyan, mint együtt harcolni. Azt mondják, igazi barátság csak a harcmezőkön születik. Olyanok közt, akik egymás mellett néztek szembe a halállal. Ilyenek az éhezők is. Akik egymás mellett éheztek. Együtt gyomláltunk, kapáltunk, arattunk, csépeltünk, együtt takarítottuk be az életet Sir Ernest feneketlen hombárjaiba. Együtt raktuk a boglyákat. Ann parasztlány volt. Gyermekkoromban sokszor láttam mindezt. Aztán eltávolodtak ezek a dolgok, nyaranta, mikor hazakerültem, könyvtárszobákba bújtam. Elhallgatott. És János érezte, hogy Kit most pillanatok alatt újraéli az elmúlt éveket. - Hallgass meg, John. A könyvtárszobák hazudnak. Ezt én mondom neked. A könyvtárszobákban vén mágusok kancsi szeme hunyorgat, inkvizítorok dörzsölgetik zsíros kezeiket csuhájuk ujjában, árnyak és lidércfények kergetőznek imbolyogva, baglyok huhognak, és denevérek csapongnak a penészszagban. A könyvtárszobákban szeretnénk száz életet élni, és egyet sem élünk, az egyetlen, alattomosan tovaillanó életet is ellopják a könyvtárszobák. Mert mit tudnak ők aratásról és szivárványról, mit egy három hónapos anya haláláról! Kit hangja rekedten izzott. - Kissé zavaros dolgokat hordok itt összevissza. Az éjből kakaskukorékolás kacskaringózott. - Tommyt és Harryt hol hagytad? - kérdezte hosszas hallgatás után János. - Harry egy hintó lovainak patája alá került. Addig csaholt a vágtató paripák előtt száguldozva, míg egy rúgás fejen nem találta. - És Tommy? - Ő sokáig nyalogatta Harryt, amint ott feküdt véresen, összeroppant gerinccel, betört bordákkal az út porában. Aztán elrohant. Azóta sem láttam. János látta a messze kanyargó úton Harry vérét a porba beszívódni. Mintha kis amfiteátrum kőpadsorai gyűrűztek volna az összeroncsolt hulla körül, és a padsorokból kutyák nézték sötét vérfoltjait. És sok magányos állati hullára emlékezett. Macskák laposan elkeményedett testére, amelyek a bozótba rejtőztek, hogy egyedül legyenek haláluk titkával. Végső elnyúlásba fagyott nyulakra, amelyeket cserjék ága-boga közt nem lelt meg a vadász, csak a dögbogarak. Egy kis mokány lóra, amelyet felfújódott testtel dobott ki valahol a parti iszapba a megbőszült Szamos. Egy eltévedt bivalyra, amelyet a nádi csalitban kikezdték már a farkasok. És megölt madarak potyogtak alá a magasságokból, ahol ólomgolyóval volt végzetes találkozásuk. A kakasszó újra eljött a távolból. - Menekülni akartam ebből az életből, John. Amikor beléptem a jobbágyvityillóba, tűzre dobtam a tógámat, ruhámat, fövegemet, hogy vissza se térhessek. Az ő rongyaikban akartam élni köztük, John. Aztán, hogy Ann testét ellepték a kék foltok, vége volt mindennek, így jöttem vissza ide, hogy folytassam, ahol elhagytam. - Nyárelőre a teológia és szabad művészetek doktora leszel, Kit, és aztán: nagy a világ. Igaz, a cókmókodat visszahozták a földijeid. Öregeidnek azt mondták, hogy itt maradtál, mert valami nagynevű nemesi úrfi tanítványod akadt. Thomasnak azt is mesélte Strong, hogy az érsek nagyon érdeklődött irántad, és kérdezősködött felőled. - Az érsek? Mit keresett az odahaza? - Úgy hiszem, Londonban beszélt vele, a Lambeth Palace-ben. - Mindent kipuhatol az a vénasszony. - Most naphosszat horgászik búbánatában. Sokat beszél a csalétkek fajairól és azok helyes alkalmazásáról. Reggelenként giliszták, és lótetűk tömegeit turkálja ki, de kiváltképp a százlábúakat. - Megbolondult? - Tanév kezdetén írói verseny volt. Akkor kutattunk utánad. Azok a bitang oxfordiak győztek. Azóta keres Thomas a gilisztákban feledést. A potykákat melankolikusan rángatja ki a vízből, és mindegyiknél felsóhajt: "Ezt legalább nem fogják a barom oxfordiak elhalászni előlem!" - És az ördögbe is! Ne legyen Thomas Nashe a becsületes nevem, ha az a fene Kit nem verte volna le ezeket a szemérmetlen oxfordiakat, csak itt lett volna! János felkacagott. - Pontosan ezt mondta! - Ismerjük egymást jó néhány éve - dörmögött Kit, és János úgy látta a felderengő hajnali szürkületben, hogy Kit mosolyog. Csodálkozását már elnyomta az álom, amelynek megnyugodva adta át magát. 18. Álmában egy halott lányt látott. A halott lány elkékülő, meztelen lábainál nagy orrú, kakastollas süvegű legény állott bábfigura merevségével, és zárt ajkakkal kukorékolt. A kukorékolás szivárvány alakban tört ki a merev ajkak mögül, és a szivárvány íve hídként szaladt át a halott lány fölött. 19. Fehér karácsony. Ritkaság Cambridgeshire-ben. A templomos rend kerek dómjának kapujában koldusok vacognak. Rongyaik feketéllenek a behavazott lépcsőzeten, torz ábrázatuk vörös, piszkos mancsaik elkékültek, meggémberedett, alamizsnára görbült ujjaik reszketnek. Duzzadt szemhéjaik alól könnyek örök, elapadhatatlan patakja folydogál a mély barázdák medrében. Sir Ernest és Sir Roger apródjai vihognak, kergetődznek és hólabdáznak. Néhány eltévedt hógolyó a koldusokat éri. Röhej követi. Lassan szállingóznak a grófság többi urai is. Mert ez az ősi dóm az urak temploma. A polgárság járjon Mária boldogasszony templomába, a professzorok és diákok a kollégiumok és hallok kápolnáiba. Ez az urak temploma. Az urak kint hagyják apródjaikat. Mert fegyvereiket nem viszik az oltárok elé. Az apródok már nem igazi fegyverhordozók, hiszen a lovagi erények ideje lejárt. Nem cipelnek öles kopjákat. Csak nagy kosarú, ciframarkolatú kardokat. Pallosa és pajzsa is csak Sir Ernestnek van már. Apródok és urak egyaránt mulatnak rajta. Sir Ernest két apródja a nagy pajzs mögé bújik. A pajzson egyszarvú ló ágaskodik fel, várfal és három kapubástya mögül. A várfalra és bástyákra hógolyók áradata zuhog. Sir Ernest harmadik apródja ezalatt a nagy pallossal hátba támadja az ellenséget, Sir Roger, Beresford, Hertbury, Downgate és a többi urak népét. Egy koldusasszony morzsákat kotor elő rongyai rejtekéből, és meggémberedett, lila eres keze az ég koldusai elé szórja a morzsákat. A verebek felcsipkedik a hóból, és a templomkapun zsoltár felszárnyaló hangjainak foszlánya szűrődik át. Az ugrándozó barna kis verebek mintha egy betlehemi istállóról csipognának valamit. A templomajtók feltárulnak, és Sir Ernest strucctollas, fazék alakú, sötétkék bársonysüvege az ajtófélfát súrolja. Vörös arcából szürke szem mered elő, és szürke pofaszakálla kétoldalt bekeretezi a pufók, bamba arcot. Kis, tömpe orra csaknem eltűnik az óriás, duzzadt violaszín ajkak fölött. És az öles hústorony méltóságteljesen rengeti előre magát, mintha attól félne, hogy léptei földrengést idéznek elő. Nyomában unokaöccse, Sir Roger és a többi urak. A potrohos Roger barna kecskeszakálla, kipödört bajsza fénylik az illatos olajoktól, Beresford sima, rózsás képe örökké mosolyog, és pofaszakálla Sir Ernest szakállának galambősz mása. Downgate, a hosszú keszeg, mintha tojásokon lépkedne, vállát eltakaró ezerredős, malomkerék vászongallérja fölött hegyesre nyírt rőt szakállával, parányi, kifent bajuszával. Mindmegannyian prémmel bélelt, sokbuggyos ujjú palástban. - Pimaszok! Bitangok! Fattyak! Sir Ernest nekivörösödve ordít apródjai után, és az urak kuncognak a háta mögött. - Fattyak? Némelyik famíliája van olyan öreg, mint az Oldcastle család - mormogja oda a többinek Sir Roger. A hólabdaharc alábbhagy, és a nemes úrfiak felsorakoznak tisztes távolban, kettő Sir Ernest előtt viszi a roppant pajzsot. - Mindnyájan bele vagytok bódulva ebbe a szajha spanyol divatba - dörmögi Sir Ernest. - Tudom jól, hogy mulattok a pajzsomon, ósdi, elavult sallang ez már nektek, és harcban se igen használatos. Én meg nevetem a ti mennykő gallérjaitokat, kecskeszakállatokat, takonyfelfogó, kikenőcsözött pamacsaitokat, hehe, Roger. Szajhadivat ez. - Csipkegallérban is tudunk verekedni - vágja vissza Roger. - Mégis Fülöpöt majmoljátok, hehe. Nekem még jó apáim pajzsa, apáim pallosa, csakúgy, mint apám neve. És ha senki sem fog pajzzsal verekedni, senki sem fogja ezt a kereszt alakú pallost forgatni, én csak köpök a cifra gyíklesőitekre, és pajzzsal fogok verekedni, ezt tudd meg! - Nono. Majd meglátjuk, ki megy előbb Flandriába. - Olyan kis kocsmai verekedésbe nem avatkozom. És csavarogni menjen az ördög. De ha itthon szüksége lesz rám a királynőnek, a helyemen leszek, öcskös. - Csak nem jön Fülöp ilyen közel? - vág bele éles kappanhangján Downgate. - Sohasem tudhatjuk, Fred, sohasem tudhatjuk - motyogott Beresford orrhangon. - Beszélik, hogy akkora armadát készül ellenünk küldeni, amilyet még nem láttak a tengerek. Száz brigget, ötven gályát, ötven fregattot, háromezer ágyúval. - Még mit nem! Minden spanyolnak hajóra kellene akkor szállani, hehe. A félszigetet csak az éjjeliőrök őriznék, hehe. - Seymour lordnak is van még egynéhány gályája, az ördögbe. És Drake admirális sem ijed meg minden hányaveti hidalgótól. Ha majd jönnek egyszer, nem Lepantónál találják magukat. A templomból dámák fátyolos csoportja jön, és utoléri az urakat. Annie is köztük van. Szemközt, a St. John’s College felől tógások rajzanak elő egy keresztutcából. Illemtudóan állnak félre, és meghajolva emelik le fövegüket. Annie fehér, mint a hó. Csak ajka keskeny sávja piroslik. Kit ott van a tógások között. Az urak, és dámák csoportja elvonul, az apródok kettős sora nyomukban. Csak Sir Roger marad meg mozdulatlanul, földbe gyökerezve. Tekintetét Kitbe fúrja. Kit megérzi a tekintetet. Szobormozdulatlansággal állja. - Tintanyaló - röhög rá gúnyosan Sir Roger. Kit kivörösödik. - Engem értett, Sir? - Igen. És a kesztyűmet a pofádba vágnám, ha nemesember volnál, és kard volna az oldaladon! - De mivel még nincsen kard az oldalán, azért mindenki gyáva, aki sértegeti. Gyáva. Vagy ne legyen Thomas Nashe a nevem - mondja Kit mellett az egyik tógás, ökölbe szorított kézzel. - Összeaprítlak, taknyosok! Összeaprítlak mindnyájatokat! - ordítja Sir Roger nekivadulva. - Itt vagyunk. Csak rajta - nevetgélnek a tógások. - Menjetek - mondja reszketve Kit. - Elég vagyok én is neki. A diákok magukra hagyják kettejüket. Nem féltik Kitet. - Mi baja van velem, Sir? Nyárelőre magister leszek, és kard lesz az oldalamon. Nem fogok búcsú nélkül elillanni. - Mi a neved? - Christopher Marlowe. - Nem vagy nemes. Hiába lesz kard az oldaladon. Ide hallgass. Tudom, hogy a húgom miattad gyötrődik. Az öcsém megmutatott egyszer, és én nem felejtem el soha az arcodat. Szerencséd, hogy nem történt még semmi. Különben nem volnál már életben. - Lehet, hogy kettőnk közül nem volna már az egyik életben. - Ha még egyszer találkoztok, meghalsz. Ezt jegyezd meg. A pocakos kecskeszakálla rezgett a dühtől, és süvegének sötétkék strucctollai is. - Nem - mondta Kit, és már nem volt harag a hangjában. - Nem hiszem, hogy én és Annie még valaha találkozzunk ez életben. Még akkor sem, ha ön kérne meg erre, Sir. Föltette fejére barétját, és ment. Sir Roger sokáig bámult utána. Apródja dideregve topogott mögötte a hóban. 20. A lovak patái alatt döngött a híd. A Cam ónszínű jege szélesen, halott csíkban meredt a partok havának fehérje között. A köd nyugtalanul gomolygott szerte a terekben, valahol messze már bontogatta a hideg fényű téli napgolyó. Tizenhármán kocogtak neki az oxfordi útnak. Cambridge legjobb tollforgatói. A karácsonyi szünet írói versenyén ki akarták azt a csorbát köszörülni, ami ősszel az egyetem becsületén esett. Három fellow, elöljáró ügetett elöl. Nyomukban a Peterhouse és Caius College két-két baccalaureatusa, a King College egy magistere, utánuk a Corpus Christi és St. John’s harcosai. János pompás fakója is ott ügetett Thomas és Kit ösztövér kölcsöngebéi között. - Az ördögbe is, hogy ülitek meg a lovat! Láttam már rajtad kívül még három ilyen magadfajta ázsiai szerzetet lovagolni, mind olyan egyformák vagytok így lóháton. Mintha a csikóval együtt születnétek! Ördögfajzat. János a szeme közé nevetett Thomasnak. - Mit zörögsz, öreg? Ti is csak megülitek valahogy ezeket a csataméneket! - Jó, jó, csak csúfolódj - dörmögte Kit. - Majd meglátjuk, hogyan ülöd meg a Pegazust Oxfordban. - Arra bizony nem vállalkoztam, de van Magyarországon egy Balassa Bálint nevű báró, olyan virágénekeket költ, a nép sem tud különbet. Nálunk is járt Erdélyországban, a fejedelem kancelláriájában, le is másolta egy diák egynéhány énekét, így kerültek hozzám. Tavaszra átültetem őket angol nyelvre, hadd mutassam be nektek, mit tudunk. - Ohó, azt mondtad, hogy az a báró magyarországi. Ne kérkedjél idegen tollakkal. - Ha két ország is, de egy nép vagyunk, elválaszthatatlanul. Egy nyelvet beszélünk, egyazon szokásaink vannak, egyképp forgatjuk a pennát és a kardot, egyképp üljük meg a lovat, egyazon végzet ver. És ha nem vagyunk egyek, amikor jó dolgunk van, végzetesen egyek vagyunk és leszünk mindörökké a bajban. Hangtalanul ügettek a lovak a havas országúton, és két angol diák hangtalanul leste egy távoli nép vérének lüktetését, sorsának drámáját. A nap áterőlködte magát a ködön, és a hullámos síkság hava egyre fehérebb lett. A lovak gőzölgő lehelete aranyfüstté varázsolódott a napfényben, és a hóbuckák gyémántporral hintve ragyogtak a távolságokba. Vértek csillámlottak fel a messzeségben. Két kis lovascsapat jött szemközt az útkanyarulatnál. Elöl a királynő könnyűlovasai ügettek, cifra spanyol vértezetben, cinóberszakállú lándzsáik a széles kengyelvas kiugró részébe szúrva. Utánuk Sir Ernest nehézlovasai kocogtak talpig vasban, még a lovak is. Nehéz kopjáikat vállra vetve csörömpöltek előre, mintha az elmúlt századból jönnének. - Sir Ernest őslényei - kacagtak a diákok elporoszkálva mellettük. Aztán magános lett az országút, csak csókák sötét pontjai voltak elszórva rajta. A varjak verekedtek a lótrágyáért, egy fénylő tollú szarka csörögve repült át fölöttük a város felé, megvetve a mezőket. Fák jöttek elő az út szélén, előbb egyenként meneteltek a kis lovascsapattal szembe, azután sorokban. Kordésok is jöttek eléjük, nagy ritkán egy-egy zörgő, vasas szekér, ostorpattogás kacskaringóival, nagy sörényű, széles patájú írlandi lovakkal, rongyos jobbágynéppel. Egy-egy kunyhó is jött, félrebillent süveggel, viharvert tetővel. Egy-egy vándor is jött, magányosán, körmeit fújva, gémberedett tagjait vonszolva, vagy vidám füttyszóra lépegetve. Kémények füstje szállott a messzeségben, és a viskók kéményei füsttelenek voltak. Csak a kőházakban sütöttek-főztek, és a falvakban kevés volt a kőház. A fák csoportokba verődtek, a facsoportok erdőkbe sűrűsödtek. 21. Már magasan állott a nap, amikor Aylesburyt elérték. A Beresfordok kastélya előtt álltak meg. A kastély két kisasszonya éppen akkor fordult ki a kiskapun, amikor a vendégek leugráltak lovaikról. Heddy és Dizzy kisasszonyok egyformák voltak, mint két tojás. Fehérek, vízszeműek és lenhajúak. Egyazon kecsteljes mozdulattal fogadták a lovascsapat üdvözletét, egyazon pillanatban nyílt beszédre parányi, vértelen ajkú szájacskájuk. - Atyánk, Sir Fred Beresford, viscount of Aylesbury, marquis of St. Thomas nagymértékben örülni fog, ha önöket vendégül láthatja. Nemkülönben örülni fog anyánk, lady Gwendoline Beresford, született countess of Chiswickstone. Két istállógyerek nyitotta is már a csikorgó, vasveretű tölgyfa kapu széles szárnyait, és megindultak a lovakkal az istállók irányába. A főkomornyik szertartásos lassúsággal lépegetett le a boltíves, cifra oszlopzatú tornác lépcsőjén. Nagy begye és arannyal paszomántozott kékeszöld köpenye hasonlatossá tette ama hím pávához, amely az ereszről ragyogtatta alá tollazatának gazdag színjátékát. Kit semmit sem látott, csak a pávát a havas háztető békéjében. Szívdobogva állt meg, mint mindig, ha váratlan szépségekkel találta szemközt magát. És a mozdulatlan színcsoda drágakőként ragyogva, fensőségesen fogadta Kit hódolatát. A főkomornyik a kisebbik hallba vezette a vendégeket. Amikor megtelepedtek a falak faburkolatán körülfutó kereveten, megjelent a házigazda is. Egy árnyalattal lassabban mozgott, mint a főkomornyik. Kit úgy találta, hogy ezen az ősi kúrián a lassúság az értékmérő. És nem csalódott. Mert amikor eljött az ebéd ideje, és a nagy hallban lady Beresford fogadta őket, ennek álomszerű merevségéhez mérten a házigazda virgonc csikónak, szeleburdi kamasznak bizonyult. Az ebéd szertartásossága hangsúlyozta, hogy a Beresford-háznak semmi vonatkozása nincs és nem is lehet a spanyol etikettel. És hogy ez még teljesebben kifejeződjék, lady Beresford orrhangjának egész gőgjével fuvolázta: - Sajnos, vannak még olyan tagjai is főnemességünknek, jobban mondva, vannak már olyan tagjai is, akiknek asztala nélkülözi a plumpudingot, és akik körülhordoztatják a tálakat. - A kecskeszakállasok - jegyezte meg gúnyos mosollyal Sir Beresford. - Némelyek beefsteaket sem tálaltatnak - fuvolázta lady Beresford annyi mélabúval, mintha elkárhozott eretnekekről emlékezne meg. - Azon a véleményen vagyok. Milady, hogy akik mellőzik az ősi étkeket és ősi szokásokat, szinte Fülöp király híveinek tekinthetők - mormogta az egyik vendég. - Barátomnak, Sir Ernest Archibald O1dcastle-nak hasonló véleménye van erről - húzta a szavakat Beresford, mintha hajót vontatna. A kisasszonyok közben a szabad művészetekről engedtek meg maguknak olyan véleménynyilvánítást, amelyet legalább hússzor megrágtak már nevelőikkel. És Heddy kisasszony minden alkalommal Jánost tüntette ki véleményeinek eredetiségével. "Gyönyörű kis fehérszemély - gondolta János a fitos orrocskát, csöppnyi szájat, aranyfürtöket mustrálgatva. - Milyen is lehet vajon a szeme?" Mert Heddy kisasszony percre sem tekintett volna fel a tányérjáról vagy az asztalkendő damasztjáról. "Bizony hazavinném ezt a kisasszonykát Gálfalvára" - töprengett, miközben John Lylyról beszélt. És már látta, hogyan ölelné meg az édesanyja ezt a gyönyörűséges leányt otthon, a galambdúcos tornácon. Dizzy kisasszony viszont Kit fejtegetéseit hallgatta. - A klasszikusok dráma- és versformái olyanok, mint a szűkre szabott öltöny - jelentette ki a szokatlan oportóitól feltüzelve Kit. - Ha egyet nyújtózunk benne, végigreped a hátuk. A művészi formák nem a gondolat börtöntartói, hanem a szárnyai. Ha nem repülhetünk velük, készítsünk új szárnyakat. Talán nehezebbek vagyunk a régieknél, talán könnyebbek. Mindegy. Új szárnyak kellenek, amelyek hozzánk vannak mérve. Ne húzzanak le súlyukkal, de legyenek elég nagyok ahhoz, hogy elbírják gondolataink súlyát. Félre a kötött formákkal! Mindnyájan elszörnyedve néztek rá. De Dizzy kisasszony arcocskáján hajnalpír égett, egyszerű női lényének ösztönével megérezte az új formák születésének hajnalát, amely az ő számára virradt e pillanatban ennek a barna fiúnak felragyogó szeméből. Az ebéd véget ért, a lady és a kisasszonykák visszavonultak. János és Kit lopva odavetett tekintetre lestek, és megkapták búcsúzóul, amit vártak. A házigazda magasra vonta szemöldökét, és titokzatosan intett a főkomornyiknak. - Valami nagy meglepetést tartogatok az én kedves vendégeimnek - mondta bortól nekivörösödve, és mindnyájan odafigyeltek. - Kedves vendégeimnek - utánozta Thomas. - Ez alaposan felönthetett a garatra, ha már lordoknak néz bennünket. János és Kit kuncogtak, a főkomornyik pedig valami furcsa, soha nem látott tárgyat hozott be roppant ezüsttálcán. - A bennszülöttek kalumetnek hívják - mondta Sir Beresford. - Ezt is Sir Walter Raleigh hozta Virginiából, valamint a földigumót. Kezébe vette a hosszú facsövet, amelynek széle fölfelé görbült, és kitölcséresedett. Egész hosszában tarka madártollakkal volt megtűzdelve. A tollak izzó míniumvöröse, csillogó citromsárgája, ragyogó smaragdzöldje, izzó karminja visszatükrözött az ezüsttálca sima lapján, és Kit óceánnak érezte az ezüst tálcalapot, amely egy új földrész üzenetét, őstisztaságú színeit, elhasználatlan, barbár szépségeit tükrözi, fürdeti ezüstjének égre-csillogásában, az ígéretek pompájában. - Kalumet, kalumet - ismételgették a vendégek, és a skolasztika már birtokába akarta venni a nagy ismeretlenség eme primitív pompájú üzenetét, kinyújtva bagolykarmait utána. Egy másik tálcán sötétbarna, sárga pettyes, széles lapu, hegybe futó leveleket hozott a komornyik. Sir Beresford összetörte az egyik megszárított levelet, és a cső tölcsérvégébe gyömöszölte. Aztán a cső másik végét húsos ajkai közé illesztette, és intett a komornyiknak. Mindenki ráfigyelt a mágikus szertartásra, és Sir Beresford mosolyogva élvezte a hatást. A főkomornyik egy hadvezér széles gesztusával csiholta a taplóra a tüzet, és a taplót a tölcsérbe tolta. Sir Beresford húsos ajkai közül kipöfögtek az első füstfelhők. Nagyszerű illat terjengett szét a hallban, és mindnyájan úgy érezték, mintha a tömjén édeskés illatát különböző drága fűszerek illatával javították volna fel. Aztán sorra járt a tolldíszes kalumet. Némelyek köhögtek, mások prüszköltek, aszerint, hogy torkukba vagy orrukba szállt-e a füst. Némelyek viharokat éreztek gyomruk táján, mások kellemes zsibbadtságba estek, ismeretlen jóérzésbe. Kit nevette az arcok különböző fintorait, aztán az ő kezébe került a furcsa szerszám. Nekifohászkodott, és mélyen leszívta a füstöt, úgy, ahogy a házigazdán megfigyelte. Fenékig szívta a tölcsért, aztán jóleső bódulatban nyújtózkodott el székén. A főkomornyik újra töltött, és a kalumet körbejárt. A hall lassanként megtelt füsttel, és az új élvezet új részegségébe bódult minden. Nagy sokára adták csak ki a vezényszót az indulásra. Bódultan cihelődtek, és az udvaron vulkanikus kitörések követelték vissza tőlük az imént elfogyasztott ősi brit étkeket. Szédelegve és támolyogva szálltak nyeregbe. A lovak vígan kocogtak ki a téli alkony rózsaszín havába és a hosszú opálos árnyékok elé. A hidegben csakhamar felfrissültek a lovasok. Thomas hátra maradt Jánossal és Kittel, egyre utánozva a magistereket, hogyan váltak meg ebédjüktől. János az oldalát fogta nevettében. Elöl is vihogtak valamin, és a lovakra is átragadt a jókedv, melynek gyors ügetés formájában adtak kifejezést. Kit saját szavainak visszhangját hallotta: félre a kötött formákkal. A bor segítette kitörni ezeket a szavakat rejtekükből, de most a hidegben, tiszta fejjel sokáig elgondolkozott rajtuk, és bátorságuk útmutatóvá növekedett. 22. A rózsaszínű havat rőtté varázsolta az erdő sötét fáinak szövevénye mögött lebukó roppant tűzgolyó. Vak vándorénekes tátogatta fekete szájüregét az útszélen, húros hangszert pengetve a számára nem létező nap felé. Aztán egy különös női lény jött. Rongyos köpenyében fennhéjázva lépdelt, akár egy királynő, s amikor a közelébe értek, az alkonyfényben feltündökölt ritka szépségű arca. - Az ördögbe, ne legyen Thomas Nashe a nevem, ha ez nem álruhás királynő! Nézzétek! Mindhárman hátrafordultak a nyeregben. A nő pedig ott állott az útszélen, fehér fogait feléjük villantva nevettében. - Akármi legyek, ha láttam még ilyen szépet! - dadogta Thomas, és meghúzta lova kantárját. Kit és János is megállították egy rántással lovukat, hogy szembenézzenek a nő kihívó tekintetével. Akkor a nő elkomolyodott, és némán Jánosra mutatott. Aztán megfordult, és ment, büszkén, titokzatosan, egyenes vállal, rengő csípővel. - Téged választott, John. Maradj hátra. Ne legyek Thomas Nashe, ha én nem maradnék. A te lovaddal utoléred még Oxford határában ezeket a gebéket. Senki sem veszi észre. Mutasd meg, mit tudtok arra tifelétek, haha. János mozdulatlanul ült nyergében, csak halántékán lüktettek még a bortól az erek. Fülig pirult, aztán megfordította a lova fejét. Lassan poroszkált a lány után, mintha gondolkozna valamin. Kit és Thomas megszorították térdükkel gebéik ösztövér bordáit, hogy utolérjék a többieket. George Peele-ről és John Lyly-ről, a legkomolyabb ellenfelekről beszélgettek. - Új formák kellenek, Tom, és rajtunk a sor, hogy megteremtsük őket! Mindennel szakítanunk kell drámában, versben és prózában egyaránt. Amikor kiértek az erdőből, a napnak csak kupakja pislogott ki vérvörösen a hóbuckák mögül. És a bogáncsok árnyékai messzire elnyúltak a havas semmibe. Majd fény és árnyék egy lilás kékségbe veszett, a lovascsapat nagy foltjai elvesztették éles körvonalaikat, és imbolygó árnyakká mosódtak a felszálló köd homályában. Kis fénypontocskák rezegtek a ködben. Lámpások. - Itt volnánk már - dörmögte Kit. - John még nem ért utol bennünket. - Semmi baj. Éjszakára vagy hajnalban megjön. Tudja a járást. Egyenes út. De hajnalban csak a fakó jött meg. Üres nyereggel baktatott a ködben, és Kit megdermedt, amikor ráismert. Egész éjjel nem jött álom a szemére, és éppen eléje készült Jánosnak, amikor az utolsó házaknál elébe baktatott az üres nyergű ló. Leugrott gebéjéről, és gyorsan a fakó nyergébe pattant. Nem kellett azt nógatni, veszett vágtatásba kapott. Az erdő előtt lassított csak, aztán letért az országútról, egy csapásba. A fák kísértetekké nőttek a ködben, és a hó még alig fehérlett a párákon át. Egy helyen, ahol véget ért a csapás, megállt a fakó. Kit leugrott, és elordította magát a ködben. Némaság. Semmi. Aztán felkutatta a bozótot. János ott feküdt egy fa tövében. Amikor Kit megragadta, már hideg volt. Ott feküdt ruhátlanul, kifosztva a havon, vérbe fagyva. A fák között kis lábnyomok futottak tova zegzugos vonalban, mellette otromba, vérfoltos nagy férfinyomok vesztek el a ködben. 23. A dóm öreg harangja megkondult. Vasárnap volt, misére indult Canterbury népe. A betegek is jöttek, ritkaság az, amikor maga az érsek úr celebrálja a misét. Bizonyosat nem tudott senki, sok mindenfélét összecsacsognak, locsognak ilyenkor a vénasszonyok. - Bizony, elhiheti, lelkem, angyalkám, ha én mondom. Ma határoznak a Whitehallban Stuart Mária élete felett. Nekem Strong káplán uram gazdasszonya mondta, a négytokájú Lucy Crane. Nem szopom ám a kisujjamból. - Ugyan, édes szívem, mit hallgat arra a négytokás egyházi monstrumra, én Cross kapitány uram saját tulajdon szájából hallottam, hogy Flandriában erősen szorongatják a mieinket Fülöp király plundrásai. Porzanak a vallon bugyogók. Köhögnek ettől a portól még a generálisaink is, azért kell a nagymise. - Jaj, jaj, még mit nem beszélnek itt összevissza, komámasszonyék. A ragya verjen ki, ha nem az igaz katolikusok kiirtására adják ki ma éjszaka a parancsot a St. James Palace-ben. Sir Clarck, az érsek úr pincemesterének sógora csak tudja. Vér fog folyni, ártatlanok vére, és a vörös kakas nem egy háztetőre fog felszállni ma éjjel. A ragya verjen ki, komaasszonyok, ha nem mondtam igazat. - Bezzeg nem árthat már sokat a ragya ezen az ezerráncú ábrázaton - motyogta torz vigyorral az egyik fogatlan, beesett száj, amikor a halálmadár odébbállott. A harang hangja végigzúgott a tereken, magasan, fenségesen, minden emberi tettek és szavak fölött. És az ősi székesegyház ódon kövei újjászülettek a nyári nap fényesőjében, ragyogó tollú galambrajok csapongása közt. A dóm főhajója csak nyelte a tömegeket, és a kereszthajók még mindig üresen maradtak. Kit ott állott a főoltárral szemben. Anyja fogta kezén, mint valamikor régen. Mint gyermekkorában, Kit most sem értette, miképp tud ez a dolgos, kemény tenyér oly lágyan simogatni. És az a kemény, parancsolgatáshoz szoktatott hang oly lágyan suttogni: - Úgy bizony, Sir, ez az én magister fiam. Úgy bizony, Sir Horace. Fejemre nőtt a kicsike, úgy bizony. Emberül állta a sarat, már ne tessék szerénytelenségnek venni, Sir, de hát az anyja vagyok. Minden anya ilyen. És amikor Sir Horace-ot elnyelte a templomhajó homálya, a szomszédasszonynak mondta tovább: - Úgy bizony, Finchingné asszonyom. A vallási tudományok és szabad művészetek doktora. Jól mondom, Kit? Most felzúgott az orgona, és elvágta Finchingné asszony fenyegető szóáradatát, amelytől Kit már gyermekkora óta rettegett. Az orgona hanglétrájának fokain gyermekkórus bontogatta szárnyait. Száz fiatal fiútorok zengett fel az orgonatónusok zúgásának sötétjében. És az oltári gyertyák lángraja megremegett. - Mintha Becket Tamás lelke remegtetné a lángocskákat - gondolta Kit. És már látta is az ötvözetek csillogása, oltárterítők brokátja, csipkeálmai között Canterbury egykori érsekét, akit ezen az oltáron öltek meg egykor Második Henrik király lovagjai. - Ő kezdte meg a harcot a pápa ellen, ő volt a kételkedés első, távolságokba csalogató lidércfénye. Láng volt az éjszakában, ha könnyen kilobbanó is, de láng volt. És amikor újra megtért az egyház kebelébe, a pápa ijedten rántotta a szentek falanxába, és mohón dobta rá a mártír véres glóriáját. Az orgona zúgott, és Kit nem érezte már az anyja kezét. Mert lelke szertecsapongott a kételkedés vonzó távolságaiban, és az ősi dóm roppant hajójában ő volt a tagadás. - Nyolcadik Henrik ama másik Tamás kivégzése után három esztendővel ásatta ki és szórta máglyára az első kételkedő csontjait. És ama másik békétlen Tamás, Morus Tamás, Morton Canterbury püspök egykori apródja, már nem az egyházban, de az államban, a királyi hatalomban mert kételkedni. A fiúkórus ezüstrudakat énekelt a csúcsívek homályába. - Éppen fél százada, hogy az Utópia írójának fejét vették a Tower udvarán. Mert az ő országa nem volt e földről való. Az ónrajzú, roppant üvegtáblák üvegszínei élni kezdtek, és drágaköveket szórtak a hajó homályába. Térdeplő tömegek feje fölött magasan ragyogva. - És jöttek a többi kételkedők, a Jánosok. Wycliff és tanítványa, Húsz. És az egyházban való kételkedés után újra az államban kételkedő Jánosok: Matthys és tanítványa, a leydeni. Az újrakeresztelők és apokaliptikusok. A gyertyák lángjában, ablaküvegek ragyogásában, orgona zúgásában most máglyák énekeltek, embervér patakjai daloltak. És Kit látta Húsz Jánost a lángok között felszállni istenéhez. Aztán csend lett és sötétség. Messziről litánia fekete szavai permeteztek nyikorogva, és Kitnek megjelent leydeni János kerékbe törött teste. Vérben ázó tagjainak torz roncsai intő példának kiakasztva a münsteri dóm toronyablakán. Mert ő e földön akarta valóra váltani Morus Tamás országát. Alatta a győztes erőszak, felette csak a bárányfelhős ég. Egy évvel Morus Tamás kivégzése után. "Rejtett összefüggések. Eretnekek, mártírok, nagy tagadók. Minden ebben a szóban: nem! Lázadás! Emberek! Az igazságért! Lázadás!" De a templomhajóban elhaltak a fények, a homályban régi litániák peregtek, régi zsoltárok szálldostak, és a tömeg felzsongott áhítatában, amikor Kit jótevője, az érsek úr őeminenciája misét celebrált. Kit most újra magán érezte anyja kezét. Mint egyszer, gyermekkorában, amikor mintha isten tenyere lett volna ez a keménységében is jóságos kéz. 24. A tömeg vitte őket kifelé, és a főhajó nagykapuja felől már közeledett a napfény. És az utcákon minden megfürdött benne. De voltak itt is szűk sikátorok, ahová sohasem hatolhatott be. Csakúgy, mint a jó cambridge-ieknek, a canterburyieknek is a Stour mentén végigfutó széles várfal volt kedvenc sétálóhelyük. Kit észrevette, hogy az ismerős arcok száma ismét kevesbedett. Aztán egy lányra gondolt, aki a Cam partján sétálgat most talán a várfal zsivajában vagy fűzfák magányában. Gyöngéd és elmosódott volt ennek a lánynak a képe, mintha zavaros vízen tükröződnék. És a víz ekkor átlátszóvá lett, és mélyen a felszíne alatt egy másik lány úszott, holtan. És körülötte furcsa arcok ott lent a mélyben, talán az évek arcai. És az emlékek imbolygó táncba kezdtek, lenn, a vízfenéken, és egyik sem tudott horgonyt vetni. A szülői ház sem mondott semmit, ott az érseki palota árnyékában. Kormos, poros, mohos volt, mint mindig. És amilyen félelmetesen nagy volt egykoron a gyermek szemében, olyan kicsivé zsugorodott most a kapu csúcsíve felett kiugró alkóvjával, nevetségesen magas, viharvert tetejével. A csűrökkel, szérűkkel, hombárokkal, istállókkal, góréval kerített roppant udvar úgy ásítozott a vasárnapban, mint hajdan. A fáskamra falához vágott lócán egy deresedő, napbarnított, kemény vágású férfiember faricskált, mint húsz esztendő minden vasárnapján. Kit elnézte az apja széles ujjú, barna kezeit, mint forog köztük a jávorfa fehér húsa, engedve a bicska akaratának. - Vén pogány, sohasem nyughatik. Mikor fog már elszokni ettől a vasárnapi munkától? - Hát én így tisztelem meg a vasárnapot, anyjukom. Erről már majd csak odalenn fogok leszokni! Ti csak bújjátok a templomot, a magister fiaddal. Én meg olyat csinálok, ami megkönnyíti az ember munkáját ezen a földtekén. Talán ez még jobban tetszik istennek, mit lehessen azt tudni. Frissen beretvált, férfias arca mosolyba szélesedett, és ha a pofaszakáll két pamacsa nem csavarodott volna olyan erős szürkébe, Kit el sem hitte volna, hogy az apja már erősen talpalja az ötvenest. - Hé, magister úrfi! Nézze csak, mit fundált ki az a vénember, míg maguk a templomot bújták. Ez a kerék itt, fellapátolja a vizet, ha lapátjait a folyóvíz szintjére állítják. És ami vizet fellapátol, azt meg ebbe a tölcsérbe dobja. Ez a tölcsér meg ebbe a vályúba ereszti, ez a vályú meg apró csatornácskákat tölt majd meg azokon a földeken, amelyeknek nem elegendő a mennyei manna. - Szárazság idején bizony nagyszerű hasznát veszik majd, édesapám. - Poklot. Nem arra való ez. Mostanság mindenféle palántákat hoznak onnan túlról, egy évben négyféle is megterem belőlük egymás után, egyazon helyen, ha elég vizet kap. Azoknak fundáltam ki. Nagy kertészkedés kell ám majd azoknak. - Olyat is hoztak, apám, amelyet kitölcséresedő csőbe kell tömni megszárítva és eltördelve, aztán meggyújtani. A füstjét a cső másik végén szívja az ember. Sir Beresfordnál, Aylesburyben... Kit egy magános, halálba nyúlt barátra emlékezett, és elhallgatott. Köd volt, és ott feküdt a fa tövében akkor. És a hangját is hallotta Kit: - Arra mifelénk... Vajon hogy gyászolnak ott, abban a furcsa országban, arra őfeléjük. És ha most megjönne nagy, ismeretlen útjáról, új hazájából, bizonyára kedélyesen mesélni kezdene: - Arra mifelénk... De a nap sütött, és úgy szétkergette az emlékeket, mint a felhőket. És jó volt az apa hangja, mint a nyár, és szemének tekintete, mint a nap. Sokáig eltréfálkoztak így a napsütéses nyári vasárnapban, mint két barát. Később nehéz, fekete-vörös oportói is előkerült a pincéből, a poharak csillogtak és összecsengtek, ők ketten pedig egyre szélesebben nevettek bele a jövőbe. Mert mindkettőnek voltak tervei, és az akarások lendülete úgy feszült az apában, mint a fiában. Az apa szerkezeteiről mesélt, a fiú a nagy Temze-parti városról, vágyak és művészetek honáról, ahová indulni készül. És megértették egymást, mert mindketten fiatalok voltak. - Aztán búcsúzz el estebéd előtt jótevődtől, és mondj köszönetet atyai pártfogásáért. Holnap visszatér a Lambeth Palace-be, de ha nem akarsz beleülni valami parókiába, ott ugyan ritkán fogtok találkozni. Nem nagy kedvelője a hívságos művészeteknek. Kit elindult a palota felé, és ahogy ment, egyre nőttek a dóm főtornyának hatalmas arányai. Az alkony rőtje megragyogtatta az ablakok színpompáját, és rózsásra festette a mohos párkányzatokat, sokféle hajlatú csúcsíveket, és az ornamensek groteszkjei feléledtek benne. - Hiába minden. Ez már a múlt - mondotta Kit, és ment előre az úton. A palotában a könyvtárszobába vezették. Sokáig várakozott, és a könyvek sorfalai régi ismerősként integettek a boltívekig nyúló szekrényóriások faragványai közül. Az ablaktáblákon betüzeltek az utolsó napsugarak, és az érsek hangtalanul állott meg a könyvtárszoba ajtajában. Kit elébe sietett, és térdre borult, megragadva a csókra nyújtott kezet. És amikor rátapasztotta száját a mutatóujj hatalmas gyűrűjének ékkövére, szerette volna megkérdezni ettől a hatalmas embertől, aki gyermekkora óta patrónusa volt, hogy hallott-e ama két Tamás, ama négy János életéről, kiknek életét ő újraélte ma, a mise orgonazúgása közben. Tudta, hogy az érsek fejében könyvtárak vannak, tudta, hogy mindent tud ama két Tamásról és négy Jánosról ez a hatalmas ember, az ország első főura, és bizonyára többet is tud minderről, mint ő. Mégis, bizonyos volt benne, hogy ez a több: kevesebb, és a kérdések légiója hiába marakodott benne, hogy utat törjön a feleletek felé. De az utolsó napsugarak is lebuktak, és Kit csak köszönetet rebegett. Az érsek alakja ekkor már homályba bukott, csak a könyvek feleltek a sötétben. II. RÉSZ Idő: 1587 SZEREPLŐK Christopher Marlowe Greg Henslowe, színházigazgató Thomas Nashe John Kempe Robert Greene Johnny, Dick, Kempe gyerekei Sir William Cecil, Richard Field Burleigh lordja Timothy, a Vadkanfő kocsmárosa Southampton herceg Nym Shrewsbury lord Bardolph Pembroke lord Pistol Kent lord Poins Essex lord Peto Sir John Oldcastle Gadshill William Shakespeare Jáhel,kocsmárosné John Lyly Bar Abbas, Jáhel nagyapja George Peele Lopez, Jáhel kérője Gabriel Harvey Tom Bullock Oliver Jackson Erzsébet angol királynő Richard Burbage Alleyn felesége Edward Alleyn Kempe felesége Eddie, Bertie és Bob, Kate Alleyn gyerekei Emmy Sir Walter Raleigh matrózai, a Vadkanfő, a Hableány és a Zöld Szamár vendégei, a seriff alabárdosai, a bábszínház nézői Bábjátékos hangja, Aggastyán, Mihály, Gábriel és Rafael arkangyalok, Jézus és tizenegy tanítványa, Júdás, Mefisztó, Lucifer, Belzebub, Harag, Falánkság, Büszkeség, Kapzsiság, Irigység, Renyheség, Bujaság, Angyalsereg, ördögsereg (bábuk) Egy hölgy, egy lányka, egy polgár, egy falusi nemesúr, felesége, sörárus fiú 1. - Halló! Te istenverte Bardolph! Én felnégyeltetlek, te piszok! Családfámra mondom, felnégyeltetlek! A hústorony úgy bömbölt, hogy a Vadkanfő ivószobájának törött ablakai kórusban rezegtek belé. Az ivó vendégei már fel sem vették a hústorony bömbölését. Nagyokat kortyintottak a különböző szeszekből, füstfelhőket pöfögtek a kormos gerendázat felé, és szutykos, zsírtól súlyos kártyáikat nagy gesztusokkal, őszinte hévvel csapkodták a kikopott, szennyes asztallapokra. A hústorony egészen nekivörösödött, és már belerekedt a sok kiáltozásba. - Bardolph, disznó, kerékbe töretlek, ló farkára köttetlek, családfámra. Disznó! - Várjon csak, Sir John, az előbb a kocsiszín táján láttam a kis kurafit - csitította rikácsoló hangján a púpos kocsmáros. - Várjon csak egy kicsit, Sir John, én majd előkerítem íziben. Tüstént. - Íziben. Tüstént! Hogy a nyavalya essék a nyelvedbe. Ismerem már egynéhány éve a szavadjárását. Íziben. Tüstént. Ez nálad egy fél napot jelent a te szótáradban, te gorilla. A kocsmárosban csakugyan volt valami gorillaszerű. Hatalmas előreugró, sörtés állkapcsa, kusza pofaszakálla, széles mellkasa, púpjában ide-oda forgó feje, térdig érő, kötélinas, fekete szőrös, roppant erejű, örökké lóbálódzó karja, vastag, kurta ó-lába, rikácsoló hangja, rekedt, hörgésszerű nevetése az őserdő emlékei voltak, és az East Cheap tolvajnegyedének őserdejében Timothy mester volt a legfélelmetesebb ellenség. - Sir John, nem akarom meghazudtolni, de Bardolph mindjárt itt lesz, még ha a pokolból cibálom is elő. Tüstént, íziben... Elevezett a konyha felé, hosszú karjait lóbálva. - Családfámra, ezek az orgyilkosok... Ittas motyogása is böfögésbe fulladt, és kidagadó, vízszín szemgolyói majd kiugrottak a duzzadt, veres szemhéjak alól. - Hagyd már azt a nagy fene családfát, öreg Jankó - kuncogott valaki a háta mögül, és egy súlyos, csontos kéz csapott a vállára. - Te vagy, Nym? Gyere, akasztófavirág, ördöngösöm, istenem. Te isten, gyere már, no! Szegény öreg Jankót már mindenki magára hagyja. És a hústorony puffadt arcán végigcsorogtak a könnyek. - Meglátod, fogom magam, Nym, és elmegyek... - Flandriába... Ezt már négy éve hallom. Majd mondom a többit: mert idehaza már nem lehet egy nyolcszáz éves család sarjának tisztességgel, kardforgatásból megélnie. Ugye? - Ez az. Ördögöd van. De hát mondhatom-e elégszer? Itt vonítom ebben a lebujban mindennap betörők, tolvajok, zsebmetszők, kerítők, hamiskártyások, lókötők, csirkefogók, orgazdák, matrózsöpredék között én, én, én! Akinek őseit Hódító Vilmos már itt találta, mint sarjait a sziget legősibb törzsökének! Érted ezt, Nym?! A hosszú, széles vállú, sebhelyes arcú legény felhúzta bozontos szemöldökét, és gúnyosan vihogott. - Igen, értem, öreg Jankó. Merem mondani, értem. - Isten vagy - zokogta a hústorony. - Az egyetlen, aki megértesz. Nemhiába, hogy annyi országot bejártál. Csak az érti az embereket, Nym, aki sokat csavargott. Családfámra, csak az! A kocsmáros kis madárfejű törpét ráncigált most elő a fülénél fogva. A törpe sokkal alacsonyabb volt a púposnál is, és kis nyeregorra, kerek, üvegfényű, meredt szeme, előcsucsorodó ajka mintha gúnárfejet utánozott volna. - Tudod, Nym, mit jelent az, hogy amikor a Whitehallban kellene forgolódnom, a királynő, vagy legalábbis pézsmaillatú hercegnők és udvarhölgyek körül, a családfám és nevem érdemelte módon, hogy akkor én ezt a szennyes torzszülöttet hajszolom, aki a tegnapi kis csetepaté szerzeményével el akar illanni, anélkül, hogy kiadná a részemet? - Tudom, öreg Jankó. Merem mondani: tudom. - Lássa, Sir John - rikácsolta Timothy gazda -, mondtam, hogy előkerítem ezt a kis Belzebubot, tüstént, íziben. - Derék ember vagy, Timothy - motyogta a hústorony elérzékenyülten, kezet nyújtva. - Ha elfoglalom a Whitehallban az engem megillető helyet, számíthatsz rám. Ide azzal a torzszülöttel! Hájas keze belemarkolt a törpe gallérjába, és úgy emelte a levegőbe, mint valami ölebecskét. - Azt a kilenc tallért elfelejtetted ideadni, te torzszülött. Most kirázom abból a feneketlen zsebedből. Percekig rázta a kis korcsot, aki kékülve-zöldülve kapkodott levegő után, a matrózok röheje közben. - Hagyd már abba, Jankó, mert még a szuszt is kirázod belőle. Merem mondani: a szuszt is. A hústorony végre leeresztette a magasból a korcsot, aki remegve és fulladozva állott meg lőcslábain. - He, átkozott legyek, Jankó, átkozott egész életemre, ha az éjjel el nem lopta tőlem valaki az egész zsákmányt. - Szerencséd, te kis kukac, hogy én nem voltam benne, mert nekem aztán nem lehet ilyenekkel jönni. Megnyúztalak volna, merem mondani: megnyúztalak volna. - Látod, Nym. Te ezt tetted volna az én helyemben, és én alá is írtam volna ezt az ítéletet. De családfámra mondom, beszennyezhetem-e a kezemet, ennek a torzszülöttnek a vérével? Méltó volna ez egy Oldcastle-hoz? A hústorony hangjában legalább akkora adag pátosz rezgett, mint egy trónjavesztett uralkodóéban. - Hé, Jankó, még az egyszer könyörülj. Átkozott legyek egész életemre, ha a következő csetepatéban neked nem adom az én részemet is. Emlékezz csak a bankside-i esetre, amikor te szüreteltél le mindent, és még csak azt sem mondtam, hogy: mukk. A hústorony arcának hájpárnáin oszladozni kezdtek a harag zordon felhői. Jobbjának fensőségesen széles, uralkodói gesztusával megkegyelmezett. - Tanuld meg, Bardolph, hogy egy Oldcastle könyörülete határtalan. Mégis, ha legközelebb megint elszednek tőled mindent, majd más besurranó után nézünk. Van még East Cheapben elég. Nem úgy van, öreg Nym? - Merem mondani. Most gyere. Tartogatok neked valót, Jankó. Ne kérdezz, csak gyere. Majd Bardolph fizet. A hústorony hihetetlen fürgeséggel pattant fel, és nagy sebbel-lobbal könyökölt utat magának az ajtó felé. Nym és Bardolph összevigyorogtak a háta mögött. - Hehe! Jó, hogy kívül van. Merem mondani, Bardolph. Este légy a Nyúzott Macskában. Pistollal készülünk valamire. Az öreg nem kell. Amikor Nym kilépett a kocsma ajtaján, a hústorony már megkönnyebbült. Befordult a szomszédos sikátorba, amely bűzlött a hulladéktól és az olajoshordóktól. A sikátor levitt a Temzéhez. A ködös őszi délutánon csak innenső partja látszott a széles folyamnak. A parton szokatlanul nagy tömeg nyüzsgött, és a sikátorok egyre csak ontották a sokaságot. - Mi történik itt, Nym? - Olyan, ami még sosem történt. Tudod, mit bámulnak ezek, öreg Jankó? Az első hajót, amely körüljárta a földgolyóbist. - Miféle hajó? - Drake admirális hajója, öreg Jankó. Nem akarod te is megnézni? Itt vetett horgonyt a torkolatnál. - Máskor, Nym, máskor. Ezért kár volt kicsalni a Vadkanfőből. A sebhelyes arcú elvigyorodott, és a sárga köd egyre sűrűbben ereszkedett alá a Temzére. 2. Kit szorgalmasan körmölt. A hollótoll, amelyet még Hille professzor tollkészletéből csent el annak idején, egymás után rótta tele sorokkal a sárga papírlapokat. A kocsmárosné áhítattal leste minden mozdulatát. Elnézte, hogyan változik folyvást a szép, simára beretvált, sápadt arc a lámpa fényében. "Most bizonyára szerelemről ír" - gondolta, amikor Kit vonásai átszellemültek. "Most talán tréfálkozik, az ajkai mosolyra nyílnak." "Most gonosztevőt büntet meg, a szemöldökei összehúzódnak." "Most szenvedőkről ír, a homloka redőkbe ráncolódik, és a szájszegletei is lefelé görbülnek." Órák teltek így. A toll sercegését néha elnyomta az ivószobából felhangzó kacaj, hol meg Jáhel, a kocsmárosné ment ki az ivószobába. Zajtalanul járt, mint a macska. És mindig elmosolyodott, ha Kit beleütötte tollát a kalamárisba. Mert ennek is sok változata volt. Néha szelíden, gyengéd mozdulattal mártotta meg jó mélyen, néha éppen csak a hegyét érintette be gyorsan, máskor meg dühösen csapta bele, megkoppantva hegyével a kalamáris fenekét. Az ivó ajtajával szemben kis, rozoga, szúette ajtócska nyílott a lakásba. Jáhel sokszor ide is besuhant. És valahányszor ez a kis ajtó megnyílt, nyögés, krákogás, köhécselés hangjai hatoltak ki a titokzatos fekete négyszögből. Kit nem látta az asszony sürgését-forgását, nem hallotta az ivó, a söntés és a szomszédos szoba furcsa hangzavarát, az ajtók csapkodását, a kandalló fahasábjainak ropogását. Ő messzi tájakon járt tollának ragyogó fekete hollószárnyain, egy nyári zivatar felhőin vágtatott, ősi lovas népek elhasználatlan erejének sodra fölött, amerre járt, villámok cikáztak, hadak sötét gomolyfelhői indultak rohamra, templomtornyok, bástyák és trónok omlottak össze, és az ázsiai fennsíkok horizontjáról felágaskodott az apokaliptikus romboló lovas félelmetes feketeségében. És a lovas földrészeken suhintott végig villámló kaszájával, milliók halálában teljesítve ki földi hatalmát. - Halló, öreg Kit! Készen vagy az utolsó résszel? Az ivószoba ajtaján Thomas Nashe dugta be szőke fürtös fejét. De Kit nem felelt. A toll hegye végigvágtatott a papír négyszögeinek szűzi mezőin, és tollának hegyében ott vágtatott a gondolat. Thomas visszahúzta fejét. Kis idő múltán hórihorgas, vörös legény tolta be az ivó ajtaját. Kit ekkor már a falhoz dőlt ültében, és fáradtan törülgette egy ív papírral izzadságtól gyöngyöző homlokát. - Készen vagy, Kit? Nézd csak, már kendőnek is papírt használ a kis papírfaló, tintanyaló. A tréfa ízetlenül csikordult a hosszú Robin torkán. - Na. Most kitetted szépen az agyadat erre a papírcsomóra, és örülnöd kell, ha az a bitang Henslowe négy fontot fizet érte. - Nézd, Greene, hagyj most békén a fontjaiddal. Fáradt vagyok. Messzi szférákban jártam, és te most is csak fontokról tudsz beszélni. Menj ki. A hosszú Robin gyorsan kilódult az ajtón. Már tudta, hogy ilyenkor Kittel nem jó cicázni. Kit sokáig ült így, a falnak dőlve, a függőlámpa lángjába bámulva, lábait elnyújtva az asztal alatt. Valami nagy zsibbadtságot érzett, megkönnyebbülést, kielégülést. A percek megnőttek, öntudata mélyén a kaotikus dolgok tisztultak, rendeződtek. De ő minderről nem tudott számot adni magának, és csak nézte, boldogan, örömteli elbágyadásban nézte a függőlámpa lángját. Az ivó ajtaja újra megnyílt. - Pajtás, hallom, elkészültél. Az a szeplős meszelőrúd mondta. A kis zömök George Peele hetykén, szétvetett lábakkal állott meg Kit előtt, és szokása szerint kecskeszakálla hegyét csavargatta jobbjának mutató- és hüvelykujja között. - Elkészültem - mosolygott Kit a kedves cimborára. - Nesze, George. Itt van. - Jól van, öreg. Majd odabent felolvassuk, hadd sárguljon az a meszelőrúd. John is megjött, meg valami falusi legényke, azt mondja John, hogy jó szonetteket hozott a tarisznyájában. Gyere, no. George felnyalábolta a papírhalmazt, és kivitte az ivóba. - Itt van, elkészült. Hol a fenébe maradsz, Kit? - Hahaha, hogy pironkodik! Gyerünk, gyerünk! - kiáltozták összevissza a Zöld Szamár vendégei. Kit ott állott az ivó ajtajában, míg elült a zsivaj. - Ötös jambusok! - Én fogom felolvasni! - Fenét a nyakadba! Te még az Odüsszeiát is kikészítenéd! - Gyerünk, gyerünk! Először megtölteni a kancsókat! Aztán kezdheted! - Csend! Mint korelnök, szót kérek! A zaj elült. Egy széken elegáns, karcsú gavallér állott, John Lyly, a királynő kedvence. - Az első részt Thomas Nashe fogja felolvasni! Minden közbeszóló öt pint bordóit fizet! Tehát rajta! Mindnyájan elhelyezkedtek a hosszú asztal körül, és Thomas Nashe az asztalfőre ült, rendezte a kéziratot. - Kezdhetem? Elhallgattak. - A nagy Tamerlán. Dráma öt felvonásban. Christopher Marlowe műve. Thomas Nashe mesteri felolvasó volt. A szavak és mondatok természetesen vették fel új jelmezüket, az új drámai forma szokatlan ritmusát, az ötös jambust. De azért ez csak forma maradt, és a felolvasó érces baritonja szárnyalva bocsátotta útnak a gondolatok csapongó madárraját. Kit meglepetten hallgatta mondatainak újraszületését, aztán szorongva figyelte első közönségét. Szigorú és fölényes szakértelmű közönség volt ez: versenytársak. Élesen látta az arcokat. Három esztendeje csaknem naponként elébe jöttek ezek az arcok. Felbukkantak pillanatra vagy órákra, de vonásaik csak most fürödtek meg a választóvízben, most árulták el a barátot, ellenséget, közönyt. Thomas Nashe sápadt arca kipirult, és nagy szürke szemébe ismeretlen fény ült ki. Robert Greene csontos, szeplős arcát az olthatatlan irigység kórja sápasztotta, és zöldes szemének tekintete csak lopva pillantott fel a lesütött szemhéjak alól. John Lyly a tekintély jóakaratú fölényével hallgatta a felolvasót, és hetyke kis bajuszát pödörgette merészen ívelt, markánsan előugró orra alatt. George Peele kéjes ábrázattal simogatta kecskeszakállát, és egy-egy emelkedettebb résznél nagyokat csapott tenyerével a térdére, mintha ezzel is fokozni akarná a hatást. Társa, a félkarú Oliver Jackson, örökké rángatódzó szájával, belapított orrával, homlokára felhúzott színtelen szemöldökeivel a tudálékosság torzképe lehetett volna. Aztán néhány ismeretlen lent, az asztalvégen. Az egyikük folyton jegyzett. Kit megfigyelte ezt az embert, attól tartva, hogy valamely kiadó írnoka, és máris készül elorozni kéziratát, mielőtt még a dráma színre kerül. - Ki a fene az ott - bökte oldalba Peele-t, az asztalvégen firkáló nagy homlokú ismeretlenre mutatva. - Nem tudom a nevét, nagy ritkán jön. Az a falusi, akit Lyly hozott magával, az a szonettes. - És a vörösképű? - A barátja, valami nyomdász. Most hallgass. Peele dühösen legyintett, és újra elmerült a felolvasó hangjába. De Kit már folyvást csak a firkálót figyelte. Széles vállú, helyre legény volt, sűrű pitykés zekéje feszült domború mellkasán még ültében is. Írás közben meg-megállt, és gondosan hátrasimította csipkekézelőjét. Füleit takaró, gesztenyeszín, hullámos hajfürtjei szabályos, üde arcot kereteztek be. Ezen az arcon a homlok dominált. Kit sohasem látott még ilyen homlokot. A sugárzó értelemnek e nagyszerű kupolája szinte mágnesként vonzotta Kit tekintetét. Amikor a felolvasás véget ért, és a Zöld Szamár törzsvendégei csoportokba verődve vitatkoztak, Kit a lármában és zűrzavarban az ismeretlen mögé lopódzott, aki még mindig rendületlenül jegyzett. Elnézte a nehézkes, kusza, gótikus formájú betűk ákombákomjait, aztán rátette kezét az ismeretlen vállára. - Hogy tetszett? Az ismeretlen felfigyelt, és Kit magán érezte a ragyogó szempár tüzét. - Igazán hálás vagyok John úrnak, hogy ide hozott. A hang érdes, csaknem kellemetlen volt. Kit ellentétesnek érezte az ismeretlen vonzó külsejével. - Bizonyára azt hiszi, hogy egy tolvaj kiadó írnoka vagyok. Nem. Gyűlölöm ezeket a kalózokat. - Hallom, hogy szonetteket ír. Mióta van itt? - Ez a második ősz. Múlt év nyárutóján jöttem el a falumból, Stratford on Avonból, ahol apám mészáros és kesztyűcsináló. 3. - A fene ezeket a tintanyalókat, mi a nyavalyát keresnek ezek mostanában erre? - Hé, ne ordíts úgy, Pistol! A törpe gúnárajkai torz vigyorra csucsorodtak, és a kopasz karvalyorrú dühe is alábbhagyott. Megragadta poharát, és egy vézna nőcske nyaka közé öntötte. - Nesze, igyál. Mit búsulsz itt? A nő felvisított éles madárhangján, és a törpe rosszallóan csóválta benyomott gúnárfejét. - Ízetlenek a tréfáid, Pistol. Egy percig se éljek, ha nem ízetlenek. Én már csak megmondom, ha el is versz! - Haha, Bardolph, a lovag! - Te mindig csak bántasz, Pistol. Ha örömöd telik benne, én nem bánom - mondta sipító cérnahangján a vézna nőcske. - Bántalak? Hogy a fenébe ne bántanálak, amikor ma is elsóztad a levesemet azzal a pomádés majommal. Te, és csakis te vagy a ludas abban, hogy megugrott, hogy megugorhatott. - Hehe! Nem mered bevallani, hogy öregszel, Pistol - vihogott a törpe, apró kezeit dörzsölgetve. - Sokkal különbek ugratják meg mostanság a gavallérokat. Pistol felüvöltött. - Megöllek! Te, torzszülött! De mire felugrott, a törpe már eltűnt az asztallábak, székek és részeg matrózok lábainak labirintusában. Az ivó ajtajában Kit jelent meg, Thomas Nashe-sal és a stratfordival jött. - Halló, vasgyúrók, istenek! Ide hozzám! - hallatszott a hústorony hangja valahonnan az ivó mélyéből. Átfurakodtak az ivók és kártyázok zagyva tömegén, amelyre a pipafüst sűrű ködként ereszkedett alá. A hústorony ismét homályban ült, mint első találkozásuk alkalmával. Puffadt arcának bizonytalan foltjai és roppant testének elmosódott körvonalai ellenére is megesküdött volna Kit, hogy valahol már találkozott ezzel a monstrummal. És a hangjára is tisztán emlékezett. - Jertek, múzsafiak, Albion díszkertjének legpompásabb virágai! Jertek keblemre, részben, hogy megszilárdítsátok erősen megingott hitelemet, részben, mert elérkezettnek vélem az időt arra, hogy áttérjek az oportóiról a madeirára, a szennyes portugál gyarmat isteni nektárjára. Szóljatok hát, vasgyúrói a derék Timothy mesternek! Köréje telepedtek, és Kit most már tisztán emlékezett a hangra. Rejtély volt. Mit keresne ebben a hírhedt matrózlebujban Cambridgeshire ura? - Sir, nem volt ön Cambridge-ben valaha? A hústorony akkorát röhögött, hogy a Vadkanfő falai megremegtek belé. - Hogy mondod, vasgyúróm? Haha! Cambridge-ben? Hahaha! De voltam. Ott méltóztattam születni. Húsz perccel később, mint ikerbátyám, Ernest Archibald. Én John Oldcastle vagyok. És ha véletlenül húsz perccel előbb születtem volna, akkor nem itt ülnék ma, hanem a Whitehallban. Ahol egy Oldcastle-nak ülnie kell. Hódító Vilmos... És ezredszer mondotta el az egész családfát, amelyet legnehezebb ittasságában is hibátlanul tudott felsorolni. - Most itt ülök, húsz perc miatt. Tolvajok, kerítők, lókötők, felhajtok, orgazdák, matrózsöpredék bűzös tömegében. Én! Haha... Kacagása görcsös zokogásba fulladt, és arcának hájpárnáin a könnypatakok árja zuhogott le, a kiugró részeken valóságos vízeséseket alkotva. De a matrózok fűszerillatú, sósvíz-szagú és ginnel aláfűtött vad dalokat énekeltek a kormos gerendák felé, és a hústorony zokogását eltemették. - Hogy is hívnak téged, komám? - kérdezte Kit a stratforditól, aki néhány napja rajtuk ragadt. - Bill. - Igyunk tehát egyet Bill egészségére! - kiáltott a madeirától nekihevült Nashe. - Tetszel nekem - kiáltotta Kit, hogy túlharsogja a matrózok bömbölését. Bill gondosan összehajtogatta a papírívet, amely most is előtte feküdt, és becsúsztatta a tollával együtt köpenyének bélészsebébe. Aztán eldugaszolta kalamárisát, és övébe illesztette. - Igyunk! - Hé, Jankó! Észre sem veszed már a szegény embert? Lordokkal dőzsölsz, mi? - Csak szegény tintanyalókkal! - kacagott Kit, és elnézte a rongyos ruhájú jövevény homlokán a mély sebforradást, amely még a félhomályból is kivöröslött. - Csak matrózoknak lehetnek ilyen titokzatos sebeik. A katonák sebhelyei másmilyenek - gondolta Kit. Nym valóban a tengereket járta valamikor, és őszi délutánokon sok mindent összehazudott, amikor csak a legyek zümmögtek az ivóban. - Walter Raleigh legényei - bökött hátra Nym a hüvelykével. - Gyertek, vén medvék, az öreg Jankó vendégei leszünk. Négy napbarnított, hatalmas legény kacsázott végig az ivón, széles vállaik előrehimbálództak a matrózjárásban. Mindenki köréjük sereglett. - Egy üveg gint, Timothy! Az úrficskák zsebére és egészségére - kukorékolt Pistol a háttérből. A négy matróz karimás viaszvászon kalapja vékony szíjjal volt az álluk alatt megkötve. Lovagló ülésben ereszkedtek alá a rozoga székekre, amelyek megreccsentek medvetestük súlya alatt. Egy lenszőke, halszemű legény kurta vörös pipát szorongatott az agyarai között, nagyokat pöfékelve, a többi három már bagózott, széleseket és feketéket köpve. Ittak, és nem fukarkodtak a szóval. Messzi vizeken járt Sir Walter flottája, és sok viszontagságon ment át. Ismeretlen népek és ismeretlen szokások özönét találta meg, de a legcsodálatosabb kaland mégis a mesebeli ország, Eldorádó felfedezése volt. Ittak, bagóztak, köpködtek, és mindenki szájtátva, lélegzet-visszafojtva leste, milyen halmokban ragyog az arany ebben a meseországban. És a füstfelhőkön keresztül, szesztől égő tekintettel meredtek a messzeségbe ezek a bűnösök, rongyosok, részegek, és Eldorádó víziója elébük állott, a meztelen, sárga ragyogású termésarany ősi tömegeinek mámoros káprázatában. A sötét odúk, penészes emberólak, féregtől nyüzsgő sikátorok, fekete zsákutcák, ködbe burkolt East Cheap nyomorult népe így álmodott egy rozoga lebuj csatakos ivójában, és Eldorádó aranymeséjében megszületett a nagy vágy: a földgömb utáni éhség. A matrózok csak ittak, és köpködték a fekete bagólét. Meséik részegségbe fúltak, és megrészegülve hallgatta őket East Cheap népe. És a mámorban ott lihegett: úrrá lenni a tengereken! A stratfordi jegyzett, Bardolph és Pistol szorgalmasan ürítgették a hallgatóság zsebeit. 4. Az őszi nap reménytelen tusát vívott a köddel. Még egyszer, utoljára győzött, és bágyadtan, fuldokolva keresett utat magának a keskeny ablakocska zöldes üvegein. - Szeretlek, Kit - suttogta Jáhel. Az ajkaik összetapadtak, és Kit hervadó levelek édeskésen fanyar illatára gondolt a kis szoba csendjében. És amíg csókolt, tisztán hallotta az ódon láda felől a szú percegését, az elmúlás parányi hírnökét. A titokzatos, örökkön zárt fekete szekrényből pedig kis moly libbent elő valahogyan. - Mit is tartogatsz abban a szekrényben, Jáhel? A szomszédos szobából nehéz, fulladt köhögés reccsent, aztán tompa hörgés, mintha pincéből jönne. - Azt hiszem, Kit, nemsokára meg fogod tudni. A nagyapám... - Gyerünk be hozzá, Jáhel... A nő előresuhant zajtalan, könnyű lépteivel, és olyan volt a feltárult ajtó homályos négyszögében, mint egy hímportól súlyos szárnyú, éji lepke. A szobában évszázadok homálya. Egy olajmécses hogyan is tudta volna eloszlatni? Az ágy világos foltja mégis élt a homályban, és egy szikkadt múmiaarc nagy fehér szakálla egybefolyt vele. Kit elnézte az olajmécses fényénél a múmiaarcot. A ráncok sötét barázdái évtizedekről, szenvedélyekről és szenvedésekről beszéltek, a tar koponya erekkel hálózott gömbjén megcsillant a mécses fénye, és a fogatlan, nyitott száj ürege mindennél feketébb volt, elátkozott kapuja a sípoló, hörgő lélegzetnek. Az életet már csak a nagy, sötét, izzó szempár jelentette, és szinte érthetetlen volt, milyen erők köhögtetik meg ezt a múmiát, amelynek porrá kellett volna széthullania minden köhögésrohamra. És az a fekete szájüreg még suttogott is. Jáhel odahajolt. - Őt hívjam be? Itt ül az ágyadnál. És Jáhel Kitre mutatott. Most két hang rikácsolt fel a homályban, mint két vén karvaly. A mécses fénye ijedten lobbant meg, amint a homályból előtörtek a zsidók fekete csíkos, fehér imaköpenyében. Kit úgy hallgatta kemény, kérlelhetetlen keleti szavaikat, mint a jégeső kopogását. De a múmia felemelte jobbjának mutató- és középujját, és ők elnémultan bújtak vissza elrongyolódott imakönyveikkel a homályba. - Attól tartanak, hogy nagyapám meghal, és akkor nem szabad más vallásúaknak jelen lenni - suttogta Kit fülébe Jáhel. - De ő veled akar beszélni. Az életéről. Azt mondja, meg fogod örökíteni. Ülj közelebb, és tégy úgy, mintha figyelnél. Kit odalépett az ágyhoz, és belenézett a múmia üvegszemébe. - Beszélj, Bar Abbas. Minden szavadat megörökítem. A múmiát ismét megrázták a köhögési rohamok, az ágy is beleremegett a titkos erők viharába. - Ismered Málta szigetét? - suttogta az öreg zagyva angolságával. - Ott születtem, ott éltem. Gályáim futottak a tengereken. Nézz rám, elhiszed? Kit nem felelt. Csak a mécses kanóca sercegett. - Történt, hogy egyszer a Johanniták tíz évig nem fizettek adót a töröknek. Török hajók jöttek, és mindenki rettegett. A lovagrend főnöke kimondta, hogy minden zsidó adja be vagyona felét. Minden zsidó. Más nem. Csak minden... A múmia csontvázán kifeszített barna pergamen majd szétpattant a köhögéstől. Aztán hosszú csend következett. - Arannyal telt gályáim voltak - motyogta. - Mert nem akartam jószántamból a felét odaadni, az egészet elvették. Házam helyére kolostort építettek, meggyaláztak, koldussá tettek, és ekkor a lányom, Abigél is elszökött. Szégyenben és nyomorban került vissza hozzám, mert Adonáj igazságos. Suttogása itt érthetetlen motyogássá vált. És Kit kettős kőtáblát látott előtörni a hegyormon. - De én elrúgtam magamtól. Amikor Jáhelt szülte, Jehova kioltotta életét. Mert ő igazságos és könyörtelen. És Kit látta, hogy a kőtáblák megrepednek a Sinai hegyén. - Jáhelt magamhoz vettem, ő nem bűnös, és Elóhim nem mindig büntet harmad- és negyedíziglen. És Kit megborzongott a soknevű istentől, aki mindenütt jelen van, és néha harmad- és negyedíziglen büntet. - Mért ittak és kockáztak egész nap a lovagok, amíg mi hangyákként dolgoztunk? - hördült fel a múmia, és szemeinek kimeredt üveggömbjein a mécs lángja megkettőződött. - Mindent elvesznek tőlünk, amit verejtékkel szerzünk. Kincset, nőt, házat, becsületet. Láttál már arannyal telt gályákat? Arany, a sárga hatalom, a minden... És Kit látott egy népet a borjú körül táncolni, és a vének is leborultak a bálvány előtt, és a napsugarak szikráztak az aranyborjú testén, Sinai hegye alatt, és a kőtáblák összetörtek. Látott egy népet megindulni aztán Eldorádó felé. - De Adonáj bosszút állt. Dögvészt küldött a szigetre. Ezt jegyezd fel rólam és Őróla, hadd maradjon... Minden elnémult, és a múmia megbékélten nyúlt el a mécses pislogó világánál, az aranygályák végső víziójában. Valahonnan hétágú gyertyatartó került elő. Jáhel egymás után gyújtotta meg a hét faggyúgyertyát, aztán elfújta a mécsest. "Itt van a pillanat, amikor más vallásúaknak nem szabad jelen lenni" - gondolta Kit, és kifelé indult. Jáhel is az ajtó felé tartott. Amikor a külső szoba fekete szekrényét kinyitotta, molyok libegtek a bágyadt fényben. - Látod, ezt tartjuk a szekrényben, Kit. A nehéz, fehér brokátból varrott halotti ruha felfénylett kezében, aztán leült a homályban. A két vén mormogott az ágy lábánál. - Jiszkadal vejiszkadas... Kit tudta, hogy hatezer éves szavak ezek. Aztán becsukódott az ajtó, hangtalanul. 5. - Ébredj, titán! William Kempe, az örökké vidám komikus síri basszusban dörögte e felszólítást a hálókamrába. Majd édeskés szopránban sipította: - Ébredj, titán! Semmi nesz. - Ébredj, titán! - folytatta kitartóan Kempe, ezúttal rekedt, borízű hangon, kacagtató ír tájszólásban. Aztán végigjátszotta a hangskálát. Udvaronc kecsteljes orrhangján fuvolázta a két szót, az East Cheap dialektusában, a hősszerelmes lágy baritonján, a drámai hős fennkölt pátoszában, a jogász, majd a hitszónok meggyőző erejével. Fáradozását végül is siker koronázta. A hálókamrából ásítások vég nélküli sorozata bugyborékolt. - Jó reggelt, master Edward Alleyn, drámai hős és négyszeres családapa! Itt William Kempe! Bátorkodom uraságodat figyelmeztetni, hogy vasárnap van. A Paris Gardenban már megtörténtek a fogadások, reggeli tíz óra lévén. És nem lehetetlen, hogy a viadal is megkezdődött. A kamra ajtajában magas, vállas férfiú jelent meg paszomántos égszínkék hálóöltönyben, és sűrű ásítások között felfésülte tenyerével homlokába csapzott, hosszú fürtös, szőke haját. - S te, álnok álbarát, aki tízkor jössz ide, nem tudtál vajh előbb fölkelteni? A fogadások megtörténtek, íme, s én nyomorult, én már nem lehetek a fogadóknak felajzott sorában! - Mindenki készen várja ím, Mylord. Szép hitvese négy pajkos magzatával, s az én hitvesem, két tökfilkó fiammal! Ó, öltözködjön szaporán, Mylord, és mind vonuljunk Southwarkba legott! Utunk a Zöld Szamár előtt viszen, s mi majd beszólunk annak ajtaján, kiszólítván a pennaforgatókat. Mert Southwark után Cockpitbe megyünk, majd Tiltyardba és onnan Smithfield Fairbe! - S a hivatásunkról megfeledkezünk? Ki adja majd helyettem nagy Tamerlánt? - Őt adja Burbage! Adja ő, aki úgyis azt véli, hogy kívüle nincsen drámai hős e véráztatta sáros földtekén! Ezalatt a drámai hős kicsípte magát. Aztán magára kanyarította a fekete bársonyköpenyt, amelyet a társulat patrónusának, Southhampton hercegnek címere ékesített. Az Alleyn és Kempe családok felvonulásának csatarendje a következő volt: portyázó előőrsként Eddie és Bob Alleyn száguldoztak az élen. Utánuk a hatesztendős Bertie Alleyn kisasszony lépkedett gavallérjával, a hétéves Johnny Kempe-el. A hétéves Rosie Alleyn kisasszony követte őket nyolcesztendős vőlegényével, Dick Kempe-el. Most a derékhad jött, a pufók, de hihetetlenül erélyes Alleyn mama és Kempe asszony, az erkölcsök szikár csősze. A drámai hős és a karikalábakon guruló, borvirágos ormányú komikus, mint jelentéktelen utóhad szerepeltek. Ha dúltak is a két család kebelében belső villongások, ez a vasárnapi csatarend nem bomlott fel két esztendő minden vasárnapjainak hosszú sora óta, hiszen az ellentétek vonzzák egymást, amint Kempe úr szokta mondani. - Változatosság okáért itt ma új John Lyly-darab kerül színre - mondta Kempe úr, amint a Blackfriars színház groteszk épülete előtt elhaladtak. Edward Alleyn-nek mosolyogni méltóztatott, ami nagy szó volt a drámai hősnél. De ezt a mosolyt mégsem fojthatta vissza, mert ebben a színházban ősidők óta az irodalom koronázatlan királyának darabjait adták, talán a tizenötödiket hozták színre akkor. - Nem csodálatos, Eddie, ez a mi korunk? A Blackfriars a fekete barátok kolostorának helyén nőtt ki, a templomudvar vallási misztériumaiból, passiójátékokból. A Rose pedig a kocsmaudvarból. Hiszen a földszint nem más, mint a széles kocsik számára kiépített udvar maga, a páholysorok a fogadó körül futó oszlopos tornácai, nyitott árkádjai. A színpad a kocsiszín. - És bűzös istálló, John, bűzös istálló. Sok gebe nyihog benne, sok gebe. És sok bamba ökör bőg benne ma is, John. - Például Burbage, hehe, mi? - Ne élezd ki köztünk az ellentéteket, te intrikus. Nem éppen őrá gondoltam. - No, nem is ide akartam kilyukadni, A templom és a kocsma, erről akartam beszélni. Látod, a két véglet. Ebből születik az igazi gyerek, a mi színházunk. Mert az ellentétek vonzzák egymást. - Elég satnya fattyú született ebből a vonzalomból, elég satnya fattyú. Az egyikben a Szt. Bertalan-székesegyház kórusának kölykei óbégatják annak az udvari kegyencnek a darabjait, az a marha Henslowe meg lámpással keres egy embert, aki darabot tud írni. Egy szerepem sem volt még, amelyben kitombolhattam volna magam. Mind szűkre szabott ruha, ha egyet nyújtózni akarok amúgy istenigazában, végigreped a háta. - Hát Tamerlán? - Ez az első. De ez még nem ember, hanem félelmes bábu. Nem ő mozgatja a sorsot, de a sors rángatja őt. - Mint mindnyájunkat. És ha agyon nem issza magát az a kölyök, mint a többiek, meglátod, ő fogja megszülni azt, amitől vemhes a kor. Mert hegyek vajúdnak, hegyek! A Zöld Szamár elé értek. És az ivó ajtajában ott állott Bill, a stratfordi. Hatalmas homloka kiviláglott a sötét háttérből, amint megemelte strucctollas kis barétját a két színész előtt. - Hát ez ki a fene? - mormogta a drámai hős fogai között. - Valami vidéki, szonetteket ír. - Mi a neve? - Én bizony elfelejtettem. Hülyülök - mondta a gömböc nevetve, és melegen megrázta a stratfordi kezét. - Ki van odabent? - Mindenki, aki valaki vagy valaki akar lenni a Blackfriarsben. A gömböc az ivó ajtajában állott. - Hé, gyerekek! Ki szándékozik két tisztes család kíséretében Southwarkba jönni? Két új medve van! Pokoli ordítás felelt a gömböc szavaira. A hahotából csak egy kappanhang sipítozása hallatszott ki: - Két medve! Ez már valami! - Éljen az öreg John! Éljen a gömböc! - Mindnyájan megyünk! Mindnyájan! Most egy óriási csaposlegény állta el az ivó ajtaját. - Az megy, aki fizet. Csak sorjában! Újabb hahota. Aztán egyenként szállingóztak le a kitaposott, rozzant falépcsőn. Kit, Thomas Nashe és George Peele, Gabriel Harvey, Robin Greene. Végül Lyly is kibújt, kissé dülöngélve, és karját Bill karjába fűzte, így indultak a szűk utcácskákon át, az urak gyaloghintói előtt baktató kengyelfutók ökleinek döfködése közben. 6. Southwark felé egyre sűrűsödött a hullámzó, zsivajgó tömeg. Újabb és újabb emberhullámok özönlöttek minden irányból gyalogszerrel, lovon, kocsik legkülönbözőbb válfajain, gyaloghintók százain. És a Paris Garden kopasz fasorai feketén meredtek az őszi ködbe, csupasz ágaikon az utolsó, lázban haldokló levelek hektikás foltjaival. A lovarda roppant körének lépcsőzetes padsorain ott tombolt az élvhajhász város egész fékeveszettsége, a Whitehall uraitól kezdve a lebujok félelmes csürhéjéig. Az aréna ölnyi vastag középoszlopára lánckarikás vasabroncsot csatoltak a vörös ruhás szolgák, jól megtermett embermagasságban. Aztán az istállók felől bevezették az első medvét, és láncát beakasztották az abroncs egyik kampójába. A roppant fekete állat néhány lépést farolt, aztán két lábra magasodott, amikor már a lánc hosszúsága megengedte. Tömzsi emberke lépegetett végig a porondon aranysujtásos karmazsin ruhában, körgallérján a királynő címerével. - Uraim és hölgyeim! Elsőnek Tom Bullock jelentkezett mérkőzésre, Bolingbroke őkegyelmességének díjáért! - ordította teli torokból a karmazsin ruhás emberke. A tömeg elnémult. Az egyik bejárat felől széles vállú, marcona fickó kacsázott be, és Kit felismerte Sir Walter Raleigh legényét. A medve megrázta nyakörvét, hogy a súlyos lánc csak úgy csörömpölt bele. Aztán abba az irányba forgatta el az oszlop mélyedésébe kapcsolt abroncsot, ahonnan Tom Bullock jött. A matróz ledobta sötétkék zekéjét, és lassan lépkedett a porondon, olyan köröket írva le, amelyeknek sugara nagyobb volt valamivel a medve láncának hosszánál. A tömeg felmorajlott. Tudta mindenki az első percekben, hogy a két ellenfél nem egy viadalban vehetett már részt. Végre Tom Bullock megvetette oszloplábait, és szembekerült az állat szurokfekete, fénylő, hegyes orrával. De csak egy pillanatra. Mert ekkor az állat kezdett gyors loholásba, szabályos köröket írva le az oszlop körül. Valahányszor Tom közelébe ért, a matróz oldalba rúgta. De a lompos bundán mintha lesiklott volna a rúgás ereje, a medve csak rótta a köröket tovább. Csak akkor állt bömbölve két lábra, amikor egy rúgás végre orron találta. És amikor felegyenesedett, a matróz rettenetes ökle villámgyorsan zúdult le a szemére. Tom Bullock most visszaugrott. Régi öklöző volt, és jól tudta, hogy ha elveszti egyensúlyát, és csak egy tenyérnyivel kerül beljebb a lánchossz távolságán, holnap már Szent Mihály lován baktat Chelsea felé, ahol akkortájt a temetők voltak. Sokáig küzdöttek így, körben hajszolva egymást. Az állat morgott és hörgött, apró szemeit vér borította, és kilógó hosszú nyelvén is vérsávok csorogtak alá. De Tom is megkapta a magáét. Csak egyszer érte jobb vállát a medvetalp, a mellén végighasítottak a roppant karmok. Az örökös hajszában is kifáradt már, ökölcsapásai nem voltak az igaziak, rúgásai sem találtak. A tömeg elvesztette türelmét. - Elég! Nem bír vele! Tovább! A következőket! Nem bír vele! Tom Bullock most vérbe forgó szemmel fordult szembe a tömeggel. Magasra emelve jobb öklét, lihegve és vértől borítva ordított vissza. - Álljon ki velem, aki nem hisz bennem! Tom Bullock még nem inalt el győzelem nélkül! Várjatok! És a matróz cipónyi izmai kiduzzadtak, kötélinai megfeszültek, amikor újra meg újra a medvének rontott. A roppant állat egész félelmetes nagyságában felegyenesedett, és ide-oda rángatta fejét, ahogy a ketrecben szokta. Az ökölcsapások és rúgások rettentő zápora zuhogott le fejére és bordáira, és az ő csapkodó mancsai csak a levegőt érték. Ekkor az oszlopig hátrált, és a lánc csörömpölve hullott utána. Tom ide is követte. Mindenkiben elhűlt a vér, mindenki tudta, hogy halálos veszedelem a lánc hosszán belül kerülni. De a medve ezúttal kitért támadója elől. Megkerülte Tomot, aztán teljes erővel nekiszaladt a porondnak. Nem először történt meg, hogy a vastag lánc elpattant. De ezúttal oly váratlanul termett a felbőszült vad a porond szélén, hogy a lándzsások már nem tudtak közbelépni. Amire odaértek, az állat már tombolva gázolt a riadtan menekülő tömegben, és mancsai barázdákat szántottak a padsorok kifelé tolongó emberrajaiban. A rémület zúgásába halálfélelem sikolyai vágtak, az erősek végiggázoltak a gyengéken, az ordítás megreszkettette az aréna falait, és a lándzsások nem tudtak a fejvesztett kavarodásban a medvéhez férkőzni. Végül is sikerült valakinek tőrét a medve szemébe döfni, és ekkor a roppant állat összerogyott. A tömeg reszketett az izgalomtól, és a vérszag betöltötte az egész arénát. A porond fűrészporos homokján vércsíkok futottak át, amerre az összemarcangolt testeket vitték. 7. - Felség, Shrewsbury és Kent grófok megérkeztek Fotheringhayből. A lordkancellár szavait tompán kongatta vissza a Whitehall sárga terme. És a téli nap bágyadt fénycsíkjai mintha megremegtek volna a roppant keleti szőnyeg álomvirágain. A krétafehér, magas nő ott állott az egyik csúcsíves ablak színes üvegeinek fényében, és ékszerei rejtelmes izzásban sziporkáztak. Fekete ruhás, zömök férfi figyelt minden mozdulatára, mint mindig, amikor a percek jelentősége megnőtt. - Eredj elébük, várom őket. A feketeruhás zajtalanul lépkedett a szőnyeg fénysávjain. - Nincs semmi mondanivalód, Cecil? A lordkancellár némán és mozdulatlanul állott a szárnyas ajtó fekete félfája mellett, és válla meggörnyedt. - Gyáva vagy! A magas, szikár öreg csak állott mozdulatlanul az ajtó fekete félfája mellett, hozzá volt már szokva ezekhez a kitörésekhez. És csontos, fekete alakja olyan volt, mint egy megtörhetetlen, idők mohájától, ostromok füstjétől fekete öreg torony, a protestantizmus tornya. A nő elnémult, és most ismét érezte, hogy ez a torony áll szemben Fülöppel, a pápával és az egész katolikus Európával. És fehér arcán mosolyra húzódtak a kárminajkak, ez volt az egyetlen fegyver, amely meg tudta törni a vén tornyot. William Cecil lord, Burleigh peerje megreszketett erre a mosolyra. - Ne félj, öreg Cecil. Majd Davidsont nevezzük ki hóhérnak. Tízszer ezer fonttal fogom büntetni, hogy port hintsek London szeme közé. - Koldussá tennéd ezzel. Miért? - Mert valakinek lakolnia kell. A szárnyas ajtó hangtalanul tárult. - Felség, Shrewsburg és Kent grófok - recsegett Essex érdes hangja. KENT: Felség, fogadja hódolatunkat. SHREWSBURY: Megtörtént, aminek történnie kellett. ERZSÉBET: Gyorsan, mondjátok el, hogyan történt? KENT: Az este még megmutattuk neki a titkos tanácsnak ítéletét. Derülten fogadta a végzetet. SHREWSBURY: Nyugodtan mondta: nem használt tehát a pápa őszentségének szava. Sem a katolikus királyoké. KENT: Ezután katolikus papot kért. Mikor protestáns pásztort küldöttünk, nem gyónt meg annak, és vonakodott felvenni az utolsó kenetet. Aztán egész éjjel imádkozott. SHREWSBURY: Mondják, olyan ostyát tartogatott, amelyet maga V. Pius küldött volna egykor neki, saját kezűleg áldva meg. Ez ostya volt utolsó vacsorája. KENT: Emelt fővel állt a tanács előtt. Egy hajszála sem fehéredett meg, és szép volt, mint fogsága kezdetén. SHREWSBURY: Emelt hangon mondta: Én istenem, ím, vedd az én hótiszta lelkemet, a te szentséges kezedbe adom! KENT: Aztán lehajtotta fehér nyakát a tönkre a terem közepén, és egyet villant a hóhér bárdja. Valenciai csipkegallért viselt. Itt van, felség, elhoztam emlékül. ESSEX: Milyen fehér. Rubin az ékkő rajta. Csupán egy vércsepp, ennyi az egész. CECIL: Nem sok. Egy egész ország sorsa csak. ESSEX: Vesszen minden skót katolikus eb! CECIL: Urak! Valami zúgás morajlik. KENT: Lehet, hogy jégzajlás zenéje. SHREWSBURY: Nem! Kiáltások jönnek messziről! ESSEX: Baromcsordák. Londonnak népe ez. KENT: A jégtábláknak más zajgása van. CECIL: És öntudata sem több, sem kevesebb. Mindkettő árjának hátán rohan - amaz idők, ez Temze habjain. KENT: És mi szabályozzuk az idők sodrát. ESSEX (kitárja az egyik ablak szárnyait, alulról a tömeg tomboló örömujjongása): Felség, a csorda látni akarja. ERZSÉBET: A fákon mint ragyog a zúzmara! Az ágak csipkézete olyan, mint valenciai csipkegallér. Egy rubint kell közéjük dobnom! E gyűrű itt, a gyűrűdet, Essex. 8. - Ide azt a májas hurkát, a kutyaistenit! Ezek a kurafiak mind elcsenik előlem! Majd csak második kiadásban, ti bitang fattyúk! Hé! A hústorony egészen belevörösödött a nagy ordítozásba, és a vadkanfő ivójának hét odvas gerendája belerezgett e hang elemi erejű orkánjába. - Akármi legyek, ha ez a szalonnavár itt nem Rabelais örök életű Gargantuája. Ne legyen Thomas Nashe a nevem, ha nem úgy van! Mindnyájan nekiestek a roppant tálnak, és nevetve kapkodták szét a füstölgő hurkákat. Bardolph az asztal alatt tömte két kézzel a májast gúnárcsőrébe, és nem törődve a rúgásokkal, majd megfulladt a nagy iramban. - Ezt írd, Bill! - kiáltott Kit a bortól kipirultán. De ezúttal a stratfordi is szorgalmasan csámcsogott, és nagyokat nyelve motyogta: - Ha disznótor van, akkor fenébe a tollal! A félkarú Jackson teli torokkal felnevetett. - Hát ez micsoda ordítozás az utcán? - Tudja a fene, nézz csak ki, Robin. Greene az ajtóig furakodott és fülelt. Mindkét kezében hurkát tartott, és hol egyikből harapott, hol a másikból. - Stuart Mária... semmi, no - csámcsogta teli szájjal. - Csak egy kicsit elválasztották a fejét a törzsétől. - Mit? Mit motyogsz? - kiáltotta Peele, és az ajtó felé robogott zsírtól csöpögő kezekkel. - Mikor? Ma reggel? Hol? Fotheringhayben? Ez különben mindegy. Ha náthát kapsz, akkor is azon okoskodol, hol és mikor szerezted. Mintha ez nem volna mindegy. A nátha itt a lényeg. A szűk utcákon ujjongva bömbölt a sokaság, és mintha öröme nem férne a szűk sikátorokba, mindenünnen a Temze-part felé özönlött. A kocsmaajtón ki- és befurakodtak. Aki kitombolta magát, bejött kissé melegedni, és a berekedt garatot megöntözni. Akit magával rántott az utca bömbölése, kifelé fúrta magát, anélkül, hogy tudta volna, mi történt. A zűrzavarban Bardolph, Nym és Pistol szüreteltek. Halomszámra hordták hátra a zsákmányt Timothy mesternek, aki párnák és zsákok feneketlen mélységeibe tüntetett el mindent. Bill és Kit maradtak csak ülve a hústorony mellett, nevetve figyelvén a zsebek tömegeinek kiürítését. - Tombol a tömeg. Bill. - Tombol, Kit. Szüksége van a gyűlöletre. Szüksége van a tombolásra. Mindegy, akár flandriai győzelem, akár kivégzés, akár a te Tamerlánod. Ugyanazok ordítják itt rekedtre magukat, akik tegnap este a színházban. Nemsokára egyenként kezdtek visszaszállingózni. - A családfámra mondom - böfögött a hústorony -, azért van bátorság abban a fehérszemélyben. Mégis, a fejét leüttetni... - Az egész lord Cecil műve - mondta Jackson, és fél kézzel kis agyagpipáját tömködte. - Az a pimasz Essex mégsem merte megtenni. Ezúttal elébe vágott az öreg kecske - nevetett Peele. - Erről pompás pamfletet írhatsz, George. Az a barom Kent szívesen megad egy fontot érte, ha nem kettőt, ő is érdekelve van. Lyly mondta nekem bizalmasan. És ha valaki, ő csak tudja. - A St. Bertalan eunuchainak háziszerzője! Kappankarmester! Jólesett kinevetni a siker emberét. Kacagtak is mindnyájan. - Ami azt illeti, a kakasokat is kedveli a királynő, nemcsak a kappanokat - nevetett Peele. - Nem tűröm - szuszogott a hústorony -, hogy Őfelségéről és az ország egyik legősibb családjának a fejéről, igen, fejéről jelenlétemben ily tiszteletlenül nyilatkozzatok. Nem fogom tűrni! Tintanyalók és papírmolyok, patkányok és ganajtúrók vagytok, ezt családfámra mondom. Tehát elhihetitek! Jól mondtam, Nym? És a hústorony Peele arcába loccsantotta poharának tartalmát. Mindenki röhögött. Csak Peele fogta fel komolyan a dolgot. Nekivörösödve ordította: - Sir, ezért felelni fog. - Tüstént! Íziben! - lódította meg vihogva a púpos kocsmáros. A hústorony felmagasodott. - Karddal nem tisztelhetlek meg, pimasz. Részben, mert nem vagy nemesember, részben, mert otthon felejtettem, vagy elhagytam valahol őseim pallosát. Gyere Tiltyardba, kopjatörésre! Pokoli röhej fogadta ezt az indítványt. Mert Tiltyardban a kopjatörés és lándzsavetés már csak afféle vásári mutatvány volt akkoriban. De a kis zömök Peele-t végleg elöntötte a pulykaméreg. - Itt fogunk öklözni, te hurkatöltelék! Te férges oldalas! Te ganajzsák! Itt fogunk... A hústorony kitántorgott az ivó közepére, és a matrózok helyet csináltak. Peele ledobta köpenyét és zekéjét, aztán feltűrte piszkos ingének rongyolt csipkéjű ujjait. Thomas Nashe halálos komolysággal lépte ki a négyszöget, az ökölviadal szabályos pályáját. - Rajta, George! - Ne hagyd magad, öreg Jankó! - biztatták őket mindenfelől, és a matrózok könnyeztek nevettükben. A hústorony rávetette magát a kis tömzsire. De ez nem várta meg a támadást. Leszegzett fejjel rohant a kolosszus hasának, és a hústorony végigzuhant a mocskos padlón. Estében belevágta koponyáját egy asztal sarkába, aztán élettelenül terült el meglékelt koponyája vértócsájában. Mindenki elnémult. - Jóságos Isten! Ez meghalt! - ordította a púpos. A zűrzavarban Peele menekülni akart. De az ajtóban torkon ragadták a seriff alabárdosai. Timothy a hústornyot emelgette, és a csapos ecetes kendővel mosta a homlokát. - Még lélegzik! Még lélegzik! - motyogta, és kicsavarta a vérrel teleivódott kendőt. - A fenébe! Fog még ez a disznó néhány évig lélegzeni - vélte Nym. - Nem először lékelték meg a koponyáját. Merem mondani: nem először. Az ivó pillanat alatt kiürült. Mindenkinek volt itt néhány elintézetlen ügye, és az alabárdosok kíváncsi emberek voltak. Timothy és a csapos a hátsó szobába hurcolták a hústornyot. Egy szolgálólány a padlót mosta fel. 9. Kit két könyöke az asztalon nyugodott. A fejét meg két tenyerébe nyugtatta. Szeretett órák hosszat így elüldögélni Jáhel szobácskájában, és a kandalló nyílásának fénynégyszögébe meredni, míg az asszony tett-vett, rakosgatott, ide-oda topogott körülötte. Kit madeirát ivott, és az asszonyt nézte. Különösen akkor lángolt fel, amikor az ivóban ott kuporgott a fekete Lopez, Jáhel kérője. - Kit, maradj egyszer itt éjszakára - kérlelte az asszony, ajkait harapdálva. - Ha egyszer itt maradnék, azt hiszem, el sem mennék innen többé. - És az olyan nagy baj volna? Tudom, hogy szomjazol rám. - Szeretem a szomjúságot, Jáhel. Örökké szomján akarok maradni. Látod, a madeirából sem iszom csömörig, mint a többiek. - Egész éjszaka a lebujokat járod. - Nem sokáig futja már a Tamerlán-ból. - Legalább idemenekülsz hozzám. Itt mindig találsz egy jó forró pudingot, ezt sohase felejtsd el. - Félek a jóságodtól, Jáhel. Elpuhulnék tőle. Ordasnak születtem, aki zimankós hómezőkön lohol. Talán egyszer így döglök meg valami téli éjszakában, fehér, zöld, fekete ég között. - Jobb a kandalló, Kit. Nézd, gyűjtenénk valamit, ha te itt tudnál maradni. Aztán egy távoli faluban, vagy más országban házat vennénk, ott halászgatnál, vadászgatnál, gyerekeink lennének, nem kellene marakodnod. Folyóparton laknánk, füzek között. - Fűzfák között? Mért? - Nyáron olyan ezüstösen csillog a lombjuk a napban, és este zizegnek és búgnak, ősszel leghamarabb sárgulnak vékony, susogó leveleik. Olyanok a ködben, mint amikor aranygályák imbolyognak a tengeren. Télen odvas, görcsös, fekete törzsük úgy áll elénk, mint elvarázsolt manó vagy boszorkány, és ágkarjai mozdulatlanságukban is mintha intenének a folyó úszó jégtábláinak, amelyek messze futnak, malmok kerekei alatt. És a barkáik tavasszal! A fűzfabarkát úgy szeretem, meg tudnám csókolni bársonypamacsait a csillogó ágacskákon. Ezek a nedves, ragyogó zöld ágak... ha egyet leszúrsz a parti fövénybe, jövőre már fácska lengedez feléd. Olyan vidámak tudnak lenni a füzek, Kit, mint amilyen szomorúak. Ezért szeretem őket. A mély, meleg asszonyhang úgy duruzsolt, mint a kandalló, és Kit elámulva hallgatta. Aztán magához vonta a forró, húsos ajkakat, az ingerlő, sima, kemény test ívelt formáit, és a homályban szétfolytak a gondolatok. És hiába kopogtattak az ivó ajtaján, Jáhel számára meghaltak a hangok. És furcsa dalocskákat zümmögött, mintha lényének legmélyén csak zene élt volna, tompa, bársonyos, fekete szirmú zene, biblikus vidékek távoli emléke. Kit ilyenkor szavakba nem szorítható víziókat látott, a síkságok hullámos dombjai sötétkék hegységbe futottak a messzeségben, és a síkságon, dombokon és hegyeken húros, csengős hangszerek nőttek virágok helyett. Némelyik lant formájú volt, mint a tulipán, a másik harangja roppant harangvirágként csengett a szélben, hárfák emelkedtek a magasba hosszú szárakon, mintha milliónyi kézre várnának, és pálmaformájú hangszerek is csengtek-bongtak a szélben, amikor Jáhel nevetett. És a hangszerek vég nélküli sokaságát titkos kezek pengették, rázták, istenek léptek át rónán, hegységeken, meteorokat, üstökösöket vetve a kozmikus magvetők széles mozdulatával a hangszerek közé. És hullócsillagok szálldosták őket körül, tűzmadarak, szentjánosbogarakként úszva át a messzeségeket. Kit felpattant, jeges vízzel mosta végig magát. Az ivóban Lopez gubbasztott feketén. Szeme tőrként villant Kitbe, és ajka megvonaglott a fájdalomtól, valahányszor Kitet kijönni látta Jáhel szobájából. Azért ott gubbasztott mindig az ivóban, mintha az önkínzás mohó vágya égette volna. Egy sarokasztalnál Henslowe ült, Bill-lel és Burbage-dzsel. Kit odatelepedett melléjük. Csendben iddogáltak. Később Burbage Leicesterről beszélt, nagy csontos kezeivel széles gesztusokat írva. - Mondom nektek, mindig a fiúk között ólálkodik. A szeme kidülled, a szája szélén nyál csurran, a fiúkák reszketnek már tőle. Tudták, hogy a fiúkákon a Blackfriars színház gyermekszínészeit érti. - Az ilyen nagyurak kiszámíthatatlanok, Richard. Sohse törődj beteg szenvedélyeikkel. Inkább azt süssük ki, hogyan csiholhatnánk pénzt az öregtől egy új színházra. Nagyszerű terveim vannak, gyerekek - mondta kezét dörzsölgetve Henslowe, az örök tervező. - Mik azok a nagyszerű tervek? - Új színházat építeni, Richard. Nagyobbat minden eddiginél. - Amíg be nem omlik az a rohadt tákolmány, addig ki nem csiholod a pénzt Leicesterből. - És ha összeomlanék? - vetette közbe Kit. - Hogyan? - Teszem fel, úgy véletlenül kigyúlna. Csak úgy magától: tudjátok, milyen szép lehet egy színházégés? A gerendák pattognának. A tömeg őrjöngene halálfélelmében, és a lángok között saját zsírjukban sülnének a nagy fenekű dámák, pocakos kalmárok. A gavallérok keresztülgázolnának szívük hölgyein, a delnők belét taposnák ki csupa udvariasságból, és Belzebub röhögése kacskaringózna a fékeveszett indulatokban, állati kegyetlenségben. - Nézd a kis Nérót! - nevetett Henslowe. És közben már arra gondolt, hogy hajnalban felgyújtatja a rozoga fabódét, amikor senki sem tartózkodik benne. - Talán nem is kéne Leicester pénze. Összeácsolom én azt a nagy hodályt. Harminc markos legény, és két hónap alatt készen vagyok - mondta a drámai hős, aki atyjánál kitanulta az ácsmesterséget is. - Lássuk csak, Richard. Ötvenszer harminc napszám hat pennyjével számítva átlagban... Az annyi, mint... És a kis Henslowe szokása szerint a számok özönét zúdította a megriadt társaságra. - Az öreg Burbage is eljönne. Kurtára fogná a legényeket. És az ács fia már hallotta is a szekercék csattogását, szokása szerint a tenyerébe köpve, és két nagy tenyerét összedörzsölgetve. Ezen mindnyájan nevettek. - Elsősorban valami jó nevet kellene találni. Valami igazán jó nevet - mondta Henslowe, és most számok helyett a nevek özönét zúdította rájuk. Ez volt a tervezgetés második stációja. - Egy jó nevet tudnék - vetette közbe a stratfordi. - Halljuk, Bill. - Globe. - Ez jó. Szimbólum. A színpad deszkái jelentsék az egész földgömböt. És ott fog majd nyüzsögni rajta a sárgolyóbis minden típusa. Szeretni fognak, aztán gyilkolni, jajgatni és kacagni. Csak egy kellene még: a költő, aki összefogdossa a föld minden alakját. - Van egy csomó kézirat a lakásomon. Vájkálhatunk emberekben és cselekedetekben. - És mért nem vájkálsz, Bill? - kérdezte Kit. - Talán annak is eljön majd az ideje. Maga a mese semmi, puszta váz, minden a gondolatok húsa, vére, előadásformánk mezétől, szavaink kifejező erejétől függ. Zeusz kellene ahhoz, hogy a sok kézirat bábalakjába életet leheljen. Most holtan fekszenek még ott mindnyájan, papiros halmazok lapjai között, szavak és betűk ákombákomában. Ha varázspálca érintésétől életre kelnének mindnyájan majdan, a földgömböt benépesítenék. BURBAGE: Én hallom már a lépteik neszét, Elő kell jönniök idők öléből. Mindegy, hogy a bábájuk ki leszen. Szükség van rájuk; el kell jönniök, Az életük már ereimben él. Majd száz alakban újra élek bennük, Hogy örömüket világgá nevessem, S fájdalmaik heroldja én legyek! HENSLOWE: Hurrá, az új színház! Hurrá, a Globe! Ő lesz a mágnes, majd felszínre vonzza Homályából az ismeretlen mestert. Ő lesz a pólusoknak ereje, A trópusoknak nagy színorgiája. BURBAGE: Menny és pokol s minden mi közte van: Az istenember és az emberállat. Az északfény, a Szahara tüze. KIT: Szivárvány egy halott leány felett. 10. - No, öreg Jankó, a te fejedet ugyan meglékelte az a tintanyaló. De megégette magát, nemhiába, hogy nemesembert bántott. Még most is a hűvösön ül. A hústorony alatt megreccsent az ágy. - Hogy mondod, Peto? Hűvösön ül, és mégis megégette magát? Nevettek. A szolgáló friss borogatást rakott a hústorony fejére. A mécs lángja meglebbent, és a homályban árnyalakok imbolyogtak. - Aztán azt mondod, Peto, hogy még mindig ül. Tegnap óta? - Hat hete, Jankó, hogy ez a tegnap volt. Azóta már a hó is elolvadt. - Azt hittük, te gömbölyű kurafi, te nyoszolyaterhe, hogy nem kelsz fel többet. - Nono! Én, aki száz csatában voltam, csak nem fogok elpatkolni egy kocsmaasztal sarkától. Mondjátok meg inkább, vasgyúróim, milyen nap és hány óra van most? - Mi az ördögöt törődsz az idővel, hacsak az órák nem borospoharak, a percek nem kappanok, az óraművek nem kerítők nyelvei, az óralap nem kocsmacímer, s maga az áldott nap nem lángszín selyembe öltözött, szép tüzes dáma? - Te vagy az, Eddie? De mit is kérdezek. Ha a hangodról nem ismernék rád, akkor ízetlen, ócska, kopott, elnyűtt hasonlataidról bizonnyal rád ismernék. No lám. Egy Southampton herceg el tudott jönni egy utolsó Oldcastle halálos ágyához, de az orgyilkos Nym, az nem. - Utolsónak bizony elég utolsó vagy, Jankó. De halálos ágy, arról nincsen szó, sajnos. Leadtál vagy ötven fontot, ennyi az egész. Deli ifjú leszel, és miután a bátyád némi pénzeket hagyott itt a gazdádnál ápolásodra, majd kicsíped magad amúgy istenigazában. - Mit beszélsz? A bátyám? SOUTHAMPTON: Igen, Jankó. Én üzentettem Ernest Archibaldnak, hogy elpatkolsz, tartsa készen a családi kriptát. GADSHILL: Hogy is ne! Majd ilyen útonállót, ilyen börtöntölteléket, ilyen liliomtiprót befogadnának az istenben boldogult Oldcastle-ok. PETO: Balduin, akinek szentföldi kalandjait néhány ezerszer hallottuk, és így jellemét jól ismerjük, mondom, ez a Balduin azonnal farba rúgta volna Jankót, az összes Oldcastle-ok nevében. És lábikrájának izmaiban az összes Oldcastle-ok nemes heve lüktetett volna. POINS: Jankó kénytelen lett volna saját ősével megvívni. Mert farba rúgást egy Oldcastle nem tűrhet el. OLDCASTLE: Inkább száz farba rúgást, mint a ti humorotokat. Mennyit hagyott itt az a sötét bitang? SOUTHAMPTON: Már hogy a bátyád? OLDCASTLE: Ő. Sajátlag. GADSHILL: Tíz fontot, vén szivacs. OLDCASTLE: Ennyire taksálta a betegségemet? Mindegy. Ti takarodjatok! Hiába táncoltok itt a pénzszagra körülöttem. Tudjátok meg, hogy ezentúl nem lát engem az East Cheap. Tisztességes ember leszek. Te tettél tönkre, Eddie. SOUTHAMPTON: Hallgassátok csak ezt az ökörbendőt. Ezt a lopótököt. Ezt a feneketlen szeszes tömlőt. Ezt a dagadt marhanyelvet. Ezt az üvegpitykés bivalybőr mellényt. Hogy én tettem tönkre, a tizennyolc évemmel, amikor már vagy négy évtizede útonálló, és minden akasztófa rá várakozik epekedve. PETO: És a seriff minden alabárdosának alabárdja már a farába tolta hegyét. GADSHILL: És minden kocsmáros megtagadta már a hitelt tőle. Azzal az árnyak eltűntek a homályban. A hústorony nézte a vértelen kis soványságot, aki újabb borogatást rakott a fejére. - Ha felgyógyulok, elviszlek innen. Valami faluba megyünk, a folyóparton veszek egy házacskát, nagy fák között. 11. Kit bevágta maga után a Zöld Szamár ivójának ajtaját, aztán elindultak a ködös márciusi éjszakában a Blackfriars zegzugos utcácskáin át. Bill egyre valami Thomas Lucy nevű békebírót emlegetett, aki vadorzáson érte, és megcsapatta. Az ittas ember makacsságával ismételte: - Tudod, Marlowe, húszat vágatott a fenekemre. Húszat. Az én fenekemre. - Igazán nem tudom, mi a csodálatos ebben. Talán az én fenekemre vágatott volna húszat, amikor téged ért vadorzáson? Hogy gondolod ezt? - Nem. Erre nem gondoltam. De hol van az megírva, hogy ha engem Warwickshire-ben vadorzáson érnek, úgy megcsapják a fenekemet, hogy lincolnshire-i dudává dagadjon? Erre felelj, cimbora, csak erre. - Ha jól emlékszem, Machiavelli munkája tartalmaz idevágó... - A fenekemre vágó részleteket? De hiszen akkor Sir Thomas Lucy egy Machiavelli. És én még mertem lázadozni. Ezért és csakis ezért jöttem el Stratford on Avonból. Azt hittem, hogy bármerre járok, mindenki a fenekemet bámulja. Képzeld ezt el, Marlowe. Családapa létemre. - Micsoda? Te családapa vagy? - Az. Ann az ősszel ajándékozott meg a második lánykával. De az ördög vigye ezt a ködöt és feketeséget, minden sarokba beleütöm az orromat. - Dehogy. A sarkok ütik magukat a te orrodba. - Felfogás dolga. Mint a nyomdászom, Richard Field mondja, amikor a felesége arcul üti. A nyomdászom... Hatalmas puffanás csattant, és Kit érezte, hogy a pocsolyák csatakja egészen az arcáig fröccsen. - Halló, Bill. Vizét e pocsolya égig lövellte. Én ebből azt merem következtetni, hogy tested egész súlyával zuhantál e piszkos tócsa misztikus levébe. - És mindezt jambusokban mondod el? Könyörtelen vagy. Ám gyerünk tovább, így otthonomhoz érkezünk legott. A távolból segélykiáltás jött fáradtan, a fekete ködön át, majd az éjjeli őrség csizmáinak dobogása hallatszott sarkantyúpengés zenekíséretével. Zűrzavaros kiáltozások, füttyjelek, vértek és fegyverek csörömpölése. Aztán újra csend és sötétség. - Valakit oldalba szúrtak egy kicsit. A múltkor hajszál híja, hogy engem is át nem küldtek egy szúrással a másvilág beható és tüzetes tanulmányozására. Utolsó pillanatban adott hangot mellettem egy árnyék, Peto, a Vadkanfőből. Azt suttogta, hogy nagyon örül a szerencsének. Ha meg nem ismer, eret csapolt volna rajtam. Látod, mire jó a Vadkanfő. Bennünket nem érhet baj. De mennyit locsogok. Az oportói vénasszonnyá tesz. Úgy, már itt vagyunk. Inkább szag után mentem, és kitapogattam ezt a vityillót, semmint látószerveim segélyével találtam rá. Gyere. Kulcs csikorgott egy rozsdás zárban, aztán kenetlen sarkú ajtó nyikorgott. A rozzant falépcső recsegett lépteik súlya alatt, áporodott szag terjengett a sötétben. A második emeletre értek. Itt tüzet csiholt Bill, és egy faggyúgyertya sápadt lángocskájával hasztalanul igyekezett áttörni a homályt. Bill lángjával lefelé fordította a gyertyát, és az asztalra csepegtette az olvadt faggyút. Aztán beleszúrta a gyertya alsó végét a forró faggyúba. Kit beleereszkedett egy rozzant karosszékbe. A tárgyak kezdtek formát ölteni. Ameddig elhatolt a gyertya lángja, mindenhol csak könyvek, kéziratcsomók. "Olyan, mint az irodalom laboratóriuma, mint a dráma alkimistaműhelye" - gondolta Kit. És szinte várta, hogy a stratfordi lombikokat, tégelyeket, üstöket szedjen elő, amelyekben kéziratok, könyvek mondatait, szavait, betűit kezdi kotyvasztani, gondolatokat adagolni, hogy durva, értéktelen szürke elemeikből előcsillanjon az aqua vitae, az ezerszínű élet. De csak a faggyúgyertya halvány lángocskája lobogott lidércfényként a dohos sötétségben, és Bill nagy homlokának ragyogó boltozata még a homályba veszett. Kit némán nézte, hogyan motoszkál a kincskereső a fóliánsok, pergamenek és kéziratcsomók molyos, porlepte tömkelegében. Aztán beszélni kezdett a stratfordi. Az éjszaka megelevenedett. Szegény, száraz kis történetek kopár szárain most egyszerre csodálatos virágok nyíltak, szikkadt kis cselekedetek tarlóin a szenvedélyek ősereje tört a magasba, sorsok szürke egén napvert felhők serege száguldott el kergetőzve, teóriák kopár hegyormain nimfák csapata kezdett táncba, hitek terméketlen fennsíkjain az akarások pásztortüzei lángoltak, a születés és a kincs palotái szenvedések nyomorkunyhóivá zsugorodtak, a gondolatok tengere bömbölve csapott ki medréből, hogy nekizúduljon tajtékos hullámhegyeivel a dogmák sziklafalainak, a butaság homokpartjának. Visongó albatroszok cikáztak az értelem hideg távlatában, és minden ott állott indulásra készen, a papírlapok börtöneinek rácsát döngetve. Még nem történt semmi. Csak a faggyúgyertya lángja lobogott, a nagy ünnep előkészületének szövétneke. És Jágó rekedt suttogása csak a gyertya kanócának percegése volt még. De már hajnalodott, és az ablak négyszögének erősbödő fényében elveszett a gyertya lángocskája. Kit elhessegette az árnyak légióját. A törött, papírral foltozott ablakhoz lépett, és kinyitotta mindkét szárnyát. Márciusi nap bontogatta lassan a ködöket. Előbb csak az utca fekete faházainak magas kürtői szúrták az égbe kormos hegyüket, aztán a korhadt zsindelytetők szürkéje is élni kezdett. A köd csak lépésről lépésre hátrált, keményen küzdve. De túl a háztetőkön és kéményeken már felcsillant a folyam roppant háta is, mint alvó óriás vértezete. És a város hangokban ébredezett. Kit felállt, hogy elbúcsúzzon. Szeretett így a hajnalban kóborolni a folyam partján. Megindultak a csigalépcsőn. A falépcső még utolsót reccsent, és Kit behúzta maga után a nyikorgó ajtót. Halszag és nedves, friss levegő jött a folyam felől. A kis utca kivezetett a Temzéhez. És már hallatszott is a gályarabok ütemes, rekedt ordítozása: - Háoh, ha, háoh, ha! Az evezők rúdsora magasra lendült a bárkák oldalán, aztán lecsapott lapátnyelvével a sárgás, szennyes víz hátára így siklottak a bárkák rajai szerte a roppant folyamháton. Matrózok nagy, vörös kezei a halaskofák széles és kemény formáit tapogatták, halárusok kordéi nyikorogva és zörögve indultak a város felé, és örökösen csattogott az ácsfejsze, mintha óriás harkályok kopácsoltak volna. A belső torkolatnál két óriási brigg kövér teste barnállott. A lőrések négyszögének során ágyúcsövek vége meredt elő a hajó oldalából. A fedélzeten pedig csillogott az ágyúk cifra bronzcsöve. - Ócska jószágok ezek, Sir - magyarázta egy matróz valami falusi uraságnak. - A megboldogult Henrik király építtette őket. Az egyik ütegfedélzetük nyitott. Most olyan sorhajók készülnek a dokkokban, amelyeknek két zárt ütegfedélzetük van, és a harmadik nyitott. Úgy bizony. A falusi úr áhítattal hallgatta, szemöldökeit magasra vonván. - A fenébe, Sir, az evezős hajókkal. Ez már csak a spanyoloknak való. Sir Drake és Seymour lord jelszava: "Inkább két új hajó, mint húsz régi." És meglátja, Sir, ha egyszer kenyértörésre kerül a sor... Vitorlák duzzadtak, korvettek és fregattok surrantak az öböl felé, árbocaikon a vörös Szent György-keresztes fehér lobogók libegtek a reggeli szélben. A sorhajók magas ormányain faragott najádok, tritonok és tengeri csikók aranylottak. Egyiken maga a szigonyos Neptunus, vizek taréján vágtató négyesfogatával. A halashordók körül mintha ezüstpénzt dobált volna szét valaki, pikkelyek ragyogtak szerte. És a gályákon harci dalokat énekeltek az öblös torkú tengerészkatonák. 12. A bábszínház háromemeletes színpadán kis fatáblácskák hirdették: MENNYORSZÁG FÖLD POKOL A BÁBJÁTÉKOS HANGJA: Hölgyeim és uraim! Hőn szeretett, tisztelt vendégeim! Önök eljöttek ide Smithfield Fairbe, Hogy pártolják szerény színházamat. Kérem, mindnyájan hálámat fogadják, S ím, bemutatom társulatomat. Egy ősz szakállú aggastyán a mennyben, Kinek kezében kormánypálca van, És homlokán a Szentlélek jele, Világoknak sorsát intézi ő. Trónja körül három arkangyal áll: Aranyszárnyú Ráfael és Mihály, Meg Gábriel, lángpallosú kerub. Nyolc ezüstszárnyú angyal áll mögöttük: A bolygók s szférák védnemtői ők. S e pillangószárnyú angyalsereg, Mely körül gubbaszt felhővánkoson, A harmadrendű égi szolganép Parancsleső, alázatos csoportja. E középső emeleten imitt, Mely sáros földtekénket ábrázolja, A názáreti Jézus látható. Aranyhajának hullámfürtjei Ím, fehér tógájára omlanak És kéthegyű, göndör szakálla is. A jobbján hat tanítvány, bal felől Csak öt. Vaj’ hol lehet a hatodik? De ez a kérdés, kérdésnek maradjon, És szálljunk le a poklok fenekére, Mefisztó, Belzebub és Lucifer! Hajoljatok meg sorba szépen A Mylordok és Myladyk előtt, Mielőtt csúf ördögszolgáitoknak Szőrös testű, fertelmes seregével Tovább kotyvasztanátok bűzös üstök Vad zagyvalékát kénköves tűzön. EGY ISMERETLEN HANG: Kezdődjék a színjáték! AZ AGGASTYÁN (felemeli a kormánypálcát): Arkangyalok! Ide figyeljetek! Mielőtt még megfújnád, jó Mihály, Az utolsó ítélet harsonáját S lángpallosoddal, te hű Gábriel, Ítéletem most végrehajtanád; Szeretnék még egy kísérletet tenni A korccsal, ki alant a földtekén Méltatlan és parányi képem mása, És ki embernek nevezi magát. A HÁROM ARKANGYAL (szárnyaikkal repesve): Türelmed, ó, valóban végtelen. THOMAS NASHE (a nézőtéren): Valamiképpen a mienk is az! AZ AGGASTYÁN: Szállj le ezért a poklok fenekére Derék, hűséges szolgám, Ráfael, És add ki a parancsot Lucifernek, Hogy kapaszkodna föld színére fel, Ott is azon pontjára Júdeának, Melyet Olajfák hegyének neveznek. EGY HÖLGY (a nézőtéren): Jaj! A pénzes zacskóm! PETO (a nézőtéren): Miért hordja épp a szoknyája alatt? TÖBB HANG (a nézőtéren): Haha! Nem rossz! Csend! AZ AGGASTYÁN: Mikor érne az Olajfák hegyére, Kísértené meg názáreti Jézust, Ki nékem már egyetlen hű fiam Az ocsmány bűnök siralomvölgyében. Ha ellenáll a kísértésnek ő, Halasszuk el száz ezredévre még Utolsó ítélet jövetelét. De hogyha ő is megtévelyedik, Tüstént fújd meg a harsonát, Mihály. EGY LÁNYKA (a nézőtéren): Irgalmas Isten! ROBERT GREENE (a nézőtéren): Ejha! GEORGE PEELE (a nézőtéren): Ez már döfi! BARDOLPH (a nézőtéren): Mit szólsz ehhez, öreg Jankó? RÁFAEL: Parancsodat már teljesítem is! (Leszáll a pokolba, amely a színpad előterében van. A föld és a mennyország padlata egy-egy jókkal hátrább vannak tolva, úgyhogy a színpad keresztmetszete lépcsőzetes, így a fel- és leszállások mind az előtérben történnek) MEFISZTÓ: Ördög hozott! Mi újság ott, koma, Örök békének unalmas hónában? RÁFAEL: Mi néked unalom, nekünk az üdv. Hallgass meg, sürgős dolgom van veled. MEFISZTÓ: Csak tréfálsz. Avagy mondd meg ím, nekem; Az öröklétben mi sürgős lehet? EGY POLGÁR (a nézőtéren): Engem úgyse, ebben igaza van. FALUSI NEMESÜR (a nézőtéren): Aranyszekér után aranyszeget találsz! NEMESÚR FELESÉGE (a nézőtéren): Megint hajánál fogva cibálod elő a közmondást, Percy. Jobban tennéd, ha befognád azt a malacpecsenye- ropogtatódat! THOMAS NASHE (a nézőtéren): Úgy van, Diána istennő! RÁFAEL: Tehát figyelj szavamra, ó, Mefisztó: Adj Lucifernek íziben parancsot, Hogy öltse fel Júdás Iskarioth Alakjának és képének formáját. MEFISZTÓ: Aha, tehát már értem, mért üres A tizenkettedik tanitvány helye. Koma! Eredj az Olajfák hegyére, Kisértsd meg a Galileabelit! LUCIFER (kék szegélyű fehér tógát ölt): Megyek! Nehéz lesz megkísértenem, Makacs, szilárd, kemény legénynek mondják. RÁFAEL (visszaszáll a mennyországba, Lucifer a földre) TANÍTVÁNYOK (karjaikat emelve): Megérkezett Júdás Iskarioth! (Arkangyalok, védnemtők és angyalsereg szárnyaikkal repesnek, míg az Aggastyán fel nem emeli a kormánypálcát. Ekkor szárnyaik lehullanak, és előbbi lebegésük mozdulatlanságba mered. Ördögsereg vinnyog, és hatalmas bakugrásokkal a levegőbe emelkedik. Mefisztó és Belzebub láncos korbácsokkal püfölik az ugrándozó ördögöket, míg azok újból mozdulatlanságba esnek, és el nem némulnak) EGY LÁNYKA (a nézőtéren): Segítsd meg, ó, Jézust, egek ura! MÁSODIK LÁNYKA (a nézőtéren): Frissítő forrásvizet tessék! FIÚ (a nézőtéren): Frissen csapolt hideg sört tessék! EGY DONGÖ (a nézőtér felett): Dzzzzzu, dzzzzzzzzuuuuu... TAVASZI SZÉL (Smithfield felett): Pffffffúúú, ffffffűű... VADGESZTENYEFÁK (a nézőtér és a színpad körül): Sssssss! LUCIFER (a tanítványokhoz): Most menjetek! Beszélnem kell vele! TANÍTVÁNYOK: Menjünk. Isten küldte őt talán, Hogy e nehéz órában itt legyen. (Jobbra, balra el) LUCIFER (félre): Ki tudná? Kettő közül melyik küldött? Mindkettőnek szokása rendszerint, Hogy ép földi féregben adjanak Kezet egymásnak és találkozót. JÉZUS: Uram, elérkezett a döntő óra, A keserű pohár hadd múljék tőlem. LUCIFER: Kétségnek sötét meredélyén állasz, De ím, én világosságot hozok: Fordulj el zord, könyörtelen uradtól, S tiéd minden földi ország hatalma. (A pokolban ördögsereg kezd ugrálni, a mennyben angyalok szárnyaikkal repesnek) JÉZUS: Kísértesz, sátán? Nos, hát ne kísérts, Az én országom nem e földről való. (Angyalsereg ujjongva repdes, ördögsereg megmered) SIR JOHN OLDCASTLE (a nézőtéren): Jól van, öreg, derekasan feleltél. Megkérhetnéd az ég hatalmait, mulasztanák el a bujakóromat. NYM (a nézőtéren): Nem sül ki a pofád, te földterhe, te ördögbibliája! AZ IFJABB SOUTHAMPTON HERCEG (a nézőtéren): Te elázott tuskó, baromiság sütőteknője, vízkór pöfetege, pacallal kitömött zsák, roppant boroshordó, pudinggal töltött pünkösdi sült ökör, te szürke gonoszság, vén kerítő, elvetemült hiúság, te! KIT (a nézőtéren): Ezt jegyezd, Bill! LUCIFER: Kísértésnek itt jól tudsz ellenállni, De jer velem majd olyan régióba, Ahonnan mindent meglátsz általam, A föld országi mérhetetlen kincsét, Megmérhetetlen emberi hatalmat S e földi élet minden kéjeit. JÉZUS: Bárhol teszel le, szikla maradok, Melyre az Úr várát építheti. Vezess akárhová, követni foglak. (Színpad mögül nagy dörgés, Jézus és Lucifer görögtűz fénye mellett leszállnak a pokolba) ÁLARCOS DÁMA (a nézőtéren): Nézd csak, Prembroke, kezd érdekes lenni! MEFISZTÓ: Hét főbűn! Tüstént jöjjetek elő. És kellessétek most magatokat! BÜSZKESÉG (király képében jön): Ki méltó hozzám? JÉZUS: Minden koldus! KAPZSISÁG (potroha pénzes zacskó, feje aranypénz): Ki tudna ellenállni nékem? JÉZUS: Minden kis madárka. IRIGYSÉG (kis, vigyorgó, begörbült karmú ördögfióka): Mért minden másé? Mért nem a tiéd? S ha mindened van, mért van másnak is? JÉZUS: Van egy ország, ahol nem ismerik Mi az enyém és a tiéd fogalma. Az én országom az. HARAG (tomboló vad óriás): Mindent elsöprők, mindent összezúzok, Ki utamba áll, s ellenem szegül. JÉZUS: Csak a szúnyoggal nem bírsz. FALÁNKSÁG (nagy hasú, kövér asszony): Bendőmbe tömöm a világot. És minden csak azért van, Hogy ínyemet csiklandja. JÉZUS: Gondolj az éhezőkre, s akkor Minden falat a torkodon akad. RENYHESÉG (gyaloghintóban fekvő udvaronc): Selyempárnák pelyhes ölében szenderegni a legfőbb földi jó. JÉZUS: Gondolj azokra, kik verejtékük S könnyeik csorgásával kaparják Tíz körmükkel elő fekete földből A kiszikkadt fekete kenyeret. BUJASÁG (szép, meztelen, vörös hajú lány): Ó! SIR JOHN OLDCASTLE (a nézőtéren): Ejha! JÉZUS (sokáig mozdulatlanul és némán nézi a lányt): Te is bűn volnál? Sokszor láttalak Ébren és álmaimban. És majd ott A keresztről is látni foglak, Szerelmem, magdalai Mária. (A pokolba római katonák ereszkednek alá, felhurcolják Jézust a földre. Megkezdődik a keresztre feszítés, a levétel, sírba tétel és a jeltámadás passiója. Majd Jézus az Aggastyán jobbjára ül) ÖRDÖGÖK (láncaikat csörgetik és morognak) ANGYALSEREG: Hozsanna! - Ki jön a Vadkanfőbe? Hé! Bardolph! - Gyerünk a Hableányba! Minden torok kiszáradt, mint a spanyolcsizma kérge. - Zöld Szamár-pártiak! Ide! De Kit egyedül osont el a vadgesztenyék lombsátra alatt. Bábok ugrándoztak, nyüzsögtek körülötte a vásár zsivajában, és mintha egész Smithfield Fairt zsinóron rángatták volna égi és pokoli erők, rettenetes, ismeretlen bábjátékos. És bódék kitömött vagy viaszból készült szörnyei kezdtek most élni mozdulatlanságukban, és üvegszemeik meredt nézése összetalálkozott Kit kutató tekintetével. Mintha ezeken az üvegszemeken át akart volna most a dolgok mélyébe látni, túl a ritkaságok, torzszülöttek esetlegességein. Kit úgy érezte, hogy valamit tenni kellene, többet minden ötjambusos irkafirkánál, kocsmai dáridók fejvesztettségénél, vad asszonyölelések vég nélküli céltalanságánál. Szét kellene törni az emberlét szürke korlátait, szövetkezni földöntúli hatalmakkal, és tótágast állni a mindennap tehetetlenségén, mint mágussüvegű bohóc vagy varázsló. Kötéltáncosként libegni végig az élet és halál éles mezsgyéjén, egy flandriai veterán vak szemüregeivel bámulni az ibolyaárus-lányra, a szemfényvesztők fölényével dobni át magát a szenvedések mélységein, örömök tornácain. És a vásár rikított és integetett, kacagott, mint nyavalyatörős eszelős, hörgött, zihált, mint tüdejének végére járó beteg, salétromos pince titkában, vonaglott, mint felfedett boszorkány, kit szertegázol a tömeg, és zúgott, mint a csodák süppedékes nádasa a szélben. Valaminek történnie kellett. Az emberáradat zakatolt az erők műhelyében, a bódék és sátrak ponyvái dagadtak és feszültek, az állványok és emelvények recsegtek, kutyák szűköltek, csaholtak és vonítottak, és egy fekete csontvázgebe nyerítve vonszolt egy nyikorgó kordét maga után. A kordé mögött óriás magasodott a tömeg fölé. De mindenki nevetett, csak törpe volt falábakon. A kordén színes könyvek halmaza rikított. És a falábak már Kit mellett kopogtak. - Vegyétek és egyétek! Vegyétek és egyétek! - rikoltozott a falábú törpe- óriás, és hegyes süvege karimájából ragyogó kakastollak kunkorodtak a nap felé. Kit találomra belemarkolt a könyvcsomóba. A törpe odatartotta a süvegét, és Kit marék rézpénzt dobott bele három könyvért. A kordé nyikorgása elveszett a sokaságban, és Kit elolvasta az első könyvecske címlapját: Dr. Johannes Faustusnak, a hírhedt varázslónak és fekete mágusnak históriája, kiadva és nyomtatva Johann Spiess által, Frankfurt am Mainben, 1587-ben. Porfelhők kavarogtak a légben. És amerre áttűztek a lehunyó nap rézsútos, rőt fénycsíkjai, ott láthatóvá vált a milliónyi porszem kavargó tánca, mintha minden parány külön életet élt volna, így találkozott Kit szekerek zörgése, tehenek bőgése, hintázó festett lányok vihogása, gyaloghintók kengyelfutóinak rikkantása közepette Faust doktor csodálatos életével. 13. Kit még magán érezte Jáhel forró karjainak ölelését, amikor a kocsmalakás hátsó ajtaján az utcára lépett. És mégis vágy hajtotta, mint őszi szél a lehullott falevelet. Az alkony ráfeküdt a folyamra, és az égbolt csillogó rézvörösébe a kémények százainak fekete füstcsíkja szaladt. A hajók árbocainak egyenese és a kötélzetek ferdéi élesen váltak el a horizont halványzöld és lila fénysávjaitól, és már a vitorlák nagy felületei is kezdtek homályba bukni. A folyamhát kékes párákat eregetett, és elnyelte a csapongó sirályok foltjait. - Te Babszem Jankó! Mit mászkálsz a sarkamban, mikor inkább volnál való a süvegem mellé? Elvitted-é a doktorhoz a vizeletemet? - Igen, Sir. Azt mondta, hogy pompás. Olyan gyűjteménye minden nyavalyának, amilyet eddig sohasem látott. Kit hátranézett. A hústorony lépkedett mögötte az alkonyban, nyomában pajzs- és palloshordó apróddal. - Jó estét, Sir. Örülök, hogy felgyógyult. George is bizonyára örülni fog. Igazán nem volt szándékában... Kit összehadart mindent, hogy kitörni készülő nevetését elfojtsa. A toldott- foldott öreg zsák úgy fel volt cicomázva, akár egy húszesztendős udvaronc. És az apród magát a lordmajort sem követhette volna méltóságteljesebb léptekkel... - Jó estét, öcsém. Tehát az a firkász is sajnálja, hm. Nem baj. Majd intézkedni fogok, hogy kikerüljön a hűvösről, hm. Nem rossz fiú. Majd intézkedni fogok, hm. - Ó, már kint is van, Sir. - Micsoda? Kint van? Ki merte kiengedni? Majd intézkedni fogok, hogy újra bekerüljön! A feje búbja sem fog kilátszani! Hát csak ennyit ér egy Oldcastle koponyája? Egész családfámra mondom, tíz évig a feje búbja sem fog kilátszani. - Tíz év. Gondolja meg, Sir. Nem volna sok? Irgalmazzon! - Jól van, öcsém. Téged mindig kedveltelek. Mintha nem is volnál tintanyaló. Majdnem nemesember formád van. - Boldoggá tesz, Sir. Boldogságomban meghívom néhány pohár madeirára, a Vadkanfőbe! - Nézz rám, pajtás! Úgy festek, mint akit meg lehet hívni? Úgy festek, mint aki egy szennyes lebujba jár, böfögő és rókázó tengeri csürhe, kerítők, orgazdák, zsebtolvajok, betörők, útonállók, orgyilkosok, bérencek, lókötők, hamiskártyások közé? - Megvallom, Sir, mindjárt észrevettem, hogy az Isten felvitte a dolgát. Ha nem tapintatlanság a kérdésem, Sir Ernest Archibald szenderült talán jobblétre? A hústorony kacagását visszhangozták a partok. - Nem. Ilyen szerencsém nincs, ő húsz perccel előbb született, mint jómagam, és bizonyára húsz perccel később fog elpatkolni. Úgy oldottam meg a dolgot, hogy én szenderültem jobblétre. - Hogyan? Hazajáró lelkéhez volna szerencsém? - Ami azt illeti, hazajárok, de csak hajnaltájt, sőt mondhatnám, reggeltájt. Ellenben Southampton azt hazudta a bátyámnak, hogy kileheltem a lelkemet, és negyven fontot csiholt ki halotti ruhámra és temetésemre. Hogy ő mennyit lopott még azon felül, azt nem tudom. Nekem negyven fontot adott. A bátyám még most is várja a halottas kocsit Cambridgeshire-ben. - Sőt mi több, bizonnyal kitataroztatta a családi sírboltot is, Sir. A hústorony most megragadta Kit karját. - Nézd, ez aztán valami. Vasgyúróm, beszélj vele. Menj. Pompás, magas lány riszálta a csípőit előttük, és kihívóan hátranézett. Aztán eltűnt az egyik keresztutca homályában. - Hívd meg nevemben, vasgyúróm. Az Arany Szarvasba megyünk, gyorsan, gyorsan. Kit befordult a sarkon, de a lányt már elnyelték a sikátorok. Egyszerre szemközt álltak egymással, egy fordulónál, ahol a lány megvárta Kitet. - Mi az? Bújócskát játszunk? Két utcagyerek vihogott, és bakugrásokkal táncolta körül őket. Kit az egyikbe rúgott, mire az nyekkenés nélkül bukott hanyatt. - Ebbe jól belesodort - mondta a lány. A gyerek feltápászkodott, és vinnyogva vonszolta el magát, mint a megvert kutya. - Hogy hívnak? - Kate. - Ez jó. Engem meg Kitnek. Nevettek, és az este már feketén ült a házakon. - Nem szeretek sokat beszélni, Kate. Egy előkelő és gazdag nemesember hív meg vacsorára általam. Az Arany Szarvasba. - Jó hely. De én nem vagyok éhes. És téged akarlak, nem azt a húspöfeteget. Gyere el hozzám. Nem messze lakom innen. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy Kit érezte a lány forró leheletét a langyos tavaszi estében. Mentek. Körülöttük lógó nyelvű kutyák kergetőztek, sötét kapualjak tátogtak rájuk, az ablakok mögött is feneketlen sötétség. 14. Kit már nemigen tudott tájékozódni. Úgy vélte, hogy körülbelül Charing Crossban lehetnek, amikor a lány egy megrokkant ház sötét tömege előtt megállott, és kétszer koppantott a vaskoppantóval. A hold ferde tányérja e percben bújt elő a ház magas kéménye mögül, és zöldes fénye megsemmisítette a jánosbogárkák felizzó szikrácskáit, a zsindelytetők kísérteties foszforeszkálásának villódzását. A ház ajtaja zajtalanul nyílt, és az alacsony, szűkös folyosón valami krákogó öreg agyondrótozott mécsese pislákolt. Aztán becsukódott mögöttük az ajtó, és a mécses lángocskája előttük libegett a feketeségben lidércfényként. Kit pókhálószálakat érzett az arcára fonódni, ahogy lehajtott fejjel, meggörnyedt vállal előrehatolt a sötétben. A sok pókháló és penészszag egy pillanatra azt a gondolatot keltette benne, hogy a ház lakatlan. És a mécses csoszogó, néma gazdájáról még csak azt sem tudta megállapítani, hogy férfi, avagy nő. Ha nem érezte volna karján a lány meleg kezét, visszafordult volna, így csak ment előre, egész testén lúdbőrözve, és meglazította tőrös botja fogantyújának csavarmenetét. Most a mécses lángja is eltűnt. - Itt vagyunk a szobámban - hallotta a lány meleg hangját. - Mindjárt világot gyújtok. Vigyázz, az ajtó alacsony és a küszöb magas, csak gyere... Kit csak annyit érzett még, hogy űrbe lép és zuhan. Aztán elvesztette eszméletét. Csak rettenetes fájdalmak rángatták vissza a fekete semmiből, egy homályos öntudatba, a létnek egy kínzó gyötrődésébe, amely kifürkészhetetlen régiókban lebegett, élet és halál között. A fájdalmak élessége szabályozta e lét tudatának fokait. Amikor felvonaglottak az összezúzott testben a sajgások, az idegek hírt vittek az agynak egy távolban lebegő életről. Aztán újból tompaságba, semmibe zsibbadt minden, a megenyhült álom öntudatlanságába esett vissza ismét. Végre hangokban is jelentkezett a külvilág. A dobhártyája tudatta Kittel, hogy él. Az emberi hangok mintha nagy magasságból permeteztek volna alá a fekete mélységbe, és ugyanakkor távoli fény is érkezett fáradtan Kit recehártyáihoz. - Hang, fény. Tehát élek - mormogta. Lassan felérezte a környezet nedves hidegét is. És mintha valami átszaladt volna a kezén, fürge kis állat. - Gyík vagy patkány lehet. De inkább patkány, mert az érintésében nem volt meg a hüllő hidegsége. Valami pince lehet. Régen itt fekszem, a ruhám nedves. Tapad. És ez a nyirkos föld, ez a penészszag. Ébredj, Kit. Rossz álom az egész. Nyisd fel a szemed, megmosdasz, felöltözöl, és elmégy a Temze partjára csavarogni. Bizonyára tavaszi nap süt. Vagy tél volna? Ez a nyirkos hideg... mindegy, valami, akár tavasz, akár tél, de valami, ez a hideg, sötét mozdulatlanság itt a semmi. Az akarat parancsot küldött az izmoknak. De azok nem engedelmeskedtek. A mozdulatlan semmi volt az úr, és Kit homlokára kicsapott a hideg verejték. - Mi ez a sötét semmi? A halál? Az előbb fény jött, hangok jöttek valahonnan, sokat ittam. Fel fogok ébredni, fel kell ébrednem. Vagy kiáltanom kell. Valami nevet. - Jáhel! Jáhel! Jáhel! Valami marokra fogta a torkát, és a kiáltást nyöszörgéssé nyomorította. De ekkor váratlan dolog történt. A magasból vad kacaj zuhant alá. És Kit már tisztán hallotta a szavakat: - Még él az átkozott! Nem zúzta halálra magát. Éhen fog megdögleni, ahogy akartam. Aztán mintha ajtó csapódott volna, a sötétség csendje ismét átvette uralmát. A kacaj és a szavak hideg zuhataga teljesen magához térítette Kitet. Most már emlékezett a lányra, aki idecsalta, emlékezett, hogyan lépett be a padló nélküli szobába. Sőt a magasból lehatoló hang is ismerősnek tetszett. - Tehát csapdába kerültem, az a bitang lány... de várjunk csak, az a fontos, hogy ennek a hangnak a gazdája felbukkanjon az emlékezetemből. Akkor mindent tudni fogok. És visszaidézte a kacajt, a szavakat, és megakadt valamin. Felágaskodott egy megalázott, sötét, görnyedt bagolyember neve: Lopez. És már látta is a hang gazdáját, ahogy izzó szemmel lesi a Zöld Szamár ivójában, mikor jön ki a belső szobából, Jáheltől. És látta saját magát, ahogy gúnyosan méri végig a sarokban kuporgó, reszkető emberkét, és újra kiütött homlokán a hideg verejték, mert megtudta, hogy innen nincs menekvés. Látta haldokolni Bar Abbast, és hallotta a kimondhatatlan nevű, rettenetes bosszúálló szavait kibugyborékolni a fogatlan múmiaszájból: megbüntetem harmad- és negyedíziglen! - Lopez volt az egyik, aki a halotti imát mondta az öreg fölött. Átkozott fajta. És újból hallotta a haldokló hangját: írd meg a történetemet. Felkacagott. - Nem, öreg Barabás. Félek, hogy ezzel a történettel már adósod maradok. És általában, az irodalom szegényebb lesz vagy két tucat drámával, két nő miatt. Jáhel... Most már a lány nevére is emlékezett, aki ide csalta. - Kate, így mondta. De szép dög. Talán másodszor is a halálba mennék érte. Tudta a gaz Lopez, mi kell nekem. De most... eh, nézzünk körül egy kicsit. Hátha még nincs vége mindennek. Megmozdult. De nem tudott talpra állni. Az egyik lábát térden alul nem érezte, csak ha a kezével tapogatta végig. A másik bokában nyilallott élesen, minden mozdulat kín volt. De az életösztön már dolgozott az egész testben, és Kit négykézláb hatolt előre a feketeségben. Csakhamar nedves agyagfalba ütődött. A fal mentén kúszott tovább, tapogatózva. A padló egyenetlen, göröngyös volt, és a falak is csak úgy hevenyében kiásva. Kit csakhamar tudta, hogy nem pince ez, hanem lépcső nélküli, hulladékokkal teledobált, bűzös verem. - Nincs menekvés, innen nincs menekvés - mondogatta elszoruló mellel, lüktető halántékkal. A gyomrát éhség hasogatta, az agya égett, mintha hangyaboly nyüzsgött volna benne, az ínye kiszikkadt a szomjúságtól, és rettenetes dühroham rázta meg, mint vihar a tölgyet. Rekedt, állati bömböléssel rohant neki az agyagfalnak, és belevájta tíz körmét, marékszámra vakarva ki a földet belőle. És fogait is belevájta az agyagba, míg eszméletlenül nem nyúlt el a vizes veremfenéken. Amikor újból magához tért, valami kemény tárgy akadt a kezébe. Tőrös botja volt. Egyszerre nagy nyugalom szállta meg. Most már tudta, hogy ha életének nem is, de halálának ő az ura. Egész valóját betöltötte ez a gondolat. - Nem fúlok ebbe a förtelmes agyagverembe. Ha az éhség és szomjúság kínjait megelégeltem, szívembe döföm ezt a tőrt. És emberhez méltóan fogok meghalni, saját akaratom parancsolta pillanatban. 15. A halál előtt mindenki élete emlékei után kapkod, és ha van ideje, vájkál bennük. Egészen apró részletek bukkannak fel ilyenkor szokatlan éles körvonalakban, ismeretlen erők mutatkoznak meg a végső pillanatban, jelentéktelen dolgok kapnak súlyt; színek, ízek és illatok koncentrálódnak a nagy pillanatokba, a végesség könyörtelen hírnökeibe, mert minden át akarja menteni magát az örökkévalóságba, rettentő, torz és szent grimasszal tiltakozva az elmúlás ellen. Kit csodálatosképpen nem cikázott ide-oda életének útvesztőjében. Valami régi legenda víziója jött el hozzá a sötét semmibe, napban tüzelő szicíliai tájak, amelyeket sohasem látott. És Theophilus püspök története, amelyet még a normannok hoztak magukkal Szicíliából egykoron. Kit egv Ruteboeuf nevű normandiai trubadúr feldolgozásában olvasta eme Theophilus püspök történetét, aki misztériumban érzékeltette, hogyan szállja meg a püspököt egy gonosz varázsló rontása. A varázsló az ördögöt hívta segítségül, csábítaná el hatalom és kéjek földi gyönyöreivel a szent életű püspököt, ami sikerült is a sátánnak. A megbánás egy órájában azonban Szűz Mária diadalmaskodott a sátánon, és Theophilus püspök előtt megnyíltak a mennyeknek kapui. Kit ugyanakkor vásárolta ezt a misztériumot, amikor ama híres Faustus doktor csodálatos történetét is megvette a smithfieldi vásáron. Nagyon is megbánta e könyv olvasásakor, hogy annak idején nem fordított elég gondot a német és egyéb nyelvekre. De az, amennyit megértett a német szövegből, most mind itt nyüzsgött előtte a normann misztérium csodálatos folytatásaként. Látta a wittembergai magistert, amint csúcsíves dolgozószobájának porlepte csontvázai között kiveszi roppant könyves szekrényéből annak legnagyobb, odaláncolt kincsét, a Höllenzwangot. Látta, mint nyitja fel a doktor a hatalmas kódex láncának lakatját, mint kutat a mágikus idézetek között, mint megy ki éjnek idején az erdőbe, mint áll bele a keresztúton a bűvös körbe. Aztán roppant tűzgolyó dübörgött elő a tisztáson át, majd vasszekerek robogtak parázsló szemű fekete lovak vad vágtató zűrzavarában. De a doktor rendületlenül állt a bűvös kör közepén, egy-egy intésével elhessegetve a félelmes csodákat. Míg végre megjelent az árnyék a holdsütötte úton. az árnyék, amelyre Doktor Faustus várt. ,,Hogyan volna - gondolta Kit -, ha ez az árnyék most előttem jelenne meg?" Felkacagott a bizarr gondolaton. És mégis, a gondolat óráról órára visszatért, és Kit mintha delíriumban mormogta volna: - Sátán, ha vagy, szabadíts ki innen. És akkor legyen tied a lelkem. De semmi sem mozdult, és Kit kinevette az eszelős szavakat. Ébrenlét és álom, víziók és gondolatláncolatok folytak egymásba rejtett összefüggéseikben, és Kit már nem tudta, órák suhannak el valahol magasan fölötte, vagy napok. Hol tagjainak, hol gyomrának sajgását érezte, és ilyenkor a háromélű tőrre gondolt, az egyetlen szabadító eszközre. - Elerőtlenedem, és akkor már a tőrt sem tudom használni. Készülj, Kit, eljött az idő. De valahányszor a tőrös bot után nyúlt, energiái újra felgyülekeztek, és valami halvány reménysugár vigyorgott fel gúnyosan a homályon át. Kit a Smithfield Fair bábjátékára gondolt. - Az én országom nem e földről való - hallotta a bábjátékos hangját. És látta a szőke fürtös názáretit, amint elutasítóan int bábkarjával. - De az én országom e földről való - felelte Faustus doktor. És Johannes Faustus szárnyas fekete paripán száguldott völgyeken és hegycsúcsokon, folyókon és tengereken át apokaliptikus lovagként. Éjszín paripája, Mephistophilis vitte az emberi gondolat gyorsaságával, mert leggyorsabb volt az alvilág szellemei között. A szennyes veremfenéken patkányok futkároztak, az egyik Kit köntösét rágcsálta. Fent ajtó nyílott a magasban, és Kitnek úgy tetszett, hogy a verem négyöles is lehet. - Meg kellene kísérelnem, hogy valami lépcsőfélét vájjak az agyagfalba, amin felkapaszkodhatom az ajtónyílásig. Most még volna erőm hozzá. Mintha halk szavakat hallott volna fölülről, az ajtónyílás irányából. De bármennyire is kiélesedett a hallása, nem értette őket. - Hahó! Ki az ott fent? Az ajtó becsukódott, és nem jött felelet. - Bizonyára azt akarta csak megtudni a gaz Lopez, élek-e még. Többé nem fog örülni a hangomnak. Szétütött a patkányok közt, mert nyugalomra vágyott. - A sátán a földi isten - így mondja a néphit. Véletlen-e hogy Faustus doktor éppen Wittembergában lakott. Luther városában? Theophilus püspököt megmenti Mária, a katolikus mondában, de Faustus elkárhozik, mert ő a protestáns korszellem roppant tagadó gesztusa. Mephistophilis csuklyás barát képében jön, ez nem valami hízelgő a katolikusokra nézve. Fölnevetett. Kit megijedt a nevetésétől. - Mi az? Hangosan gondolkozom? Vagy másvalaki beszél itt? Belőlem másvalaki beszélne, saját énemnek? És a gondolataim kergetőznek, rágcsálnak bennem, akár a patkányok körülöttem. Vízcseppek koppantak valahol szabályos időközökben. - Ezt a Faustus doktort is Jánosnak hívják, mint ama négy Jánost, akik egykor a Becket Tamás oltára előtt jelentek meg nekem. A földi mennyország Jánosai. És emez ötödik János elkárhozása vajon nem az ő mártírhaláluk nagy szimbóluma-e? És Kit ekkor egy kakastollas bábura emlékezett, amely ott úszott el dereglyéje mellett Barnwell árvizének szennyes árjában. És látta magát a csillagos mennybolt örök titkaival szemben. Black professzor lombikjai, üstjei, tégelyei, kohói izzásának tüzében, könyvtárak szomjában égve, embersors végzetének rugóit hajszolva, életformák milliói között tévelyegve. És most rettenetessé vált ez az ocsmány vég, egy bűzös verem fenekén, az álmok kiteljesedése előtt, és őrjöngve kiáltotta fel a sötét semmibe: - Sátán, sátán, mért hagytál el engem? De senki sem felelt, és a kakastollas kis bábu vigyorogva úszott valahol sorsának dereglyéje mellett, az idők árjában. 16. A magasból súlyos tárgy zuhant alá. Kit felnyögött fájdalmában, a lábfejét érte. - Kenyér - hallatszott a magasból. - Állj a verem túlsó szélére, egy üveg sört is le akarok dobni - folytatta a női hang. Kit a kenyér után kapott. Remegő kézzel, görcsösen begörbült ujjakkal törte és tömködte mohón a szájába, majd hogy bele nem fulladt. Nagyokat falva és csámcsogva húzódott a verem egyik sarkába, mert félt, hogy az üveg a fejére pottyan. - Vigyázz! Dobom az üveget - hangzott újra felülről. Karját védőleg emelte feje fölé, aztán hallotta az üveg cuppanását a nedves agyagon. De addig meg sem mozdult, míg az egész nagy kenyércipót le nem nyelte. Mert féltette a patkányoktól, akik álmában már cipőjét is összerágcsálták, lábaiba is belemartak. Amikor elkészült a kenyérrel, az üveg után tapogatózott. Majd lázas mohósággal kapkodott utána, de nem lelte. A szomjúság pedig olyan erővel éledt újra az ital közellétének gondolatára, hogy szinte égett bele az ínye, szájpadlása, garatja. Végigtapogatta az egész undorító, hulladékokkal és férgekkel telt, gazzal benőtt verem fenekét, és ujjai most különböző, rejtélyes alakú szilárd tárgyakra bukkantak. Kit hasztalan tapogatta őket végig, nem tudta megállapítani, milyen anyagból vannak, milyen célból faragták őket. Egyszerre egy golyót érzékeltek ujjai. Sima volt, amíg a tapogató ujjak két gödörbe nem tévedtek rajta, ahol a felület folytonossága megszakadt. Kit visszakapta a kezét. Koponya. És most már tudta, hogy a furcsa alakú tárgyak csontok. De a szomjúság marta egész belsejét, és ő reszkető kézzel, vonagló ajkakkal tapogatott tovább az üveg után. Ott találta meg, közvetlenül a koponya mellett. Ha a koponyára esik, talán el is tört volna. Ez a gondolat foglalkoztatta, amíg fogaival kirángatta az üvegből a dugaszt. Aztán ivott. Szürcsölt, kortyolt, habzsolt, amíg csak egy csepp is volt az üvegben. Az ital ízét nem érezte. Csak hidegét. És felfrissülve nyúlt végig a csontok között, semmi mással nem törődve, mint hogy a gyomra tele van. Fektében élvezte, hogyan indul meg minden tagjában a vérkeringés. Hogyan lüktetnek erei, hogyan éled minden kis fonala a csodálatos hálózatnak. Aztán lomhán kinyújtotta kezét a koponya felé. Végigtapogatta a négyszögletes szemüregeket, a szív alakú orrüreget, a hiányos fogsort, a hegyes állkapcsot, a halántékcsont horpadását, a pofacsontok halmait, a nyakcsigolyák helyének ízvápáját. - Te régen vagy itt, pajtás? A koponya állkapcsa lefittyedt. - Mi történt az agyvelőddel? Férgek rágták ki, vagy patkányok majszolták fel? Csend. - Mi lehetett benned? Talán az egész földgömb. És most, hogy üres vagy? Talán az egész kozmosz. A koponya nem felelt. És mégis, e pillanatban mintha minden ide sűrűsödött volna, e halálverembe. - Üres vagy, komám, mint ez a söröspalack. Valaki kiitta belőled az életet, ő készítette, kotyvasztotta, mint mi a sört, aztán kiitta. A hiányos fogsorú csontszáj csak hallgatott. - Te üres vagy, ez az üveg is. Üres Jankó, igyál ez üres üvegből. És Kit a két fogsor közé tolta az üveg száját, és a fogak megkoppantak az üvegen. - Eh, részeg vagyok. Szépen állunk. Egy üveg sörtől. Elhajította a koponyát és az üveget. - Nem az én koponyám volt ez vajon - dadogta aztán, és haja, borostás bőre alatt végigtapogatta a csontokat. - Milyen egyforma. Milyen átkozottul egyforma. Az állkapocs, a halánték horpadása, a pofacsontok, az állkapocs. A homlok dudorai. Az orrcsont nekiszaladó és elszakadt íve. És a hallgatása. Olyan, mint az enyém. Ez nem lehet. Kiáltanom kell. Hó! Hahó! Hahó! Most rettenetessé vált a némaság. Ki dobhatta le a kenyeret és az italt? Ki akarta meghosszabbítani kínjait? Valahol fent, a magasban és fényben, isznak, esznek lebujokban, ólakban és palotákban, szülnek és temetnek, vajúdnak és sírnak, kacagnak, szenvednek, harcba mennek, ölnek és mesterműveket alkotnak, hisznek, remélnek, csalódnak, és mindezt egy pillanatban, mindezt őnélküle. Elég volt. Hol is hagyta a tőrös botot? Hol? Van itt irány? Keresgélni kezdett négykézláb vonszolva magát. Csontokra tévedt tapogató keze, és a botot sehogyan sem találta. Új szomjúság kínozta, a halálszomj. Verejtékezve kapkodott a tőrös bot után, de a halál mintha bújósdit játszott volna vele. A bot nem volt sehol. Végső kimerültséggel nyúlt el a bűzös, nedves földön, amikor felülről az előbbi hangot hallotta. - Van elég erőd, hogy kötelet csavarj a derekad köré? Ha nem, én megyek le érted. Kit azt hitte, hogy álom vagy delírium az egész. Némán feküdt a feketeségben. - Mi történt veled? Alszol? Mért nem felelsz? Most már élesebb volt a hang. - Ha nem gúnyolódni akarsz, aki ott beszélsz hozzám, fent a magasban, dobd le a kötelet. Van még elég erőm hozzá, hogy a derekam köré hurkoljam. - Akkor hát ügyelj, leeresztem. Kit körülvonszolta magát a falak mentén, és a kötél után tapogatott. Az egyik térde ekkor a tőrös botra nehezedett, és Kit megragadta a botot. Aztán a kötélvéget is megtalálta. Kétszer körülcsavarta derekán a kötelet, és erősen meghurkolta úgy, ahogy matrózoktól látta a Temze partján. Aztán újból megmarkolta a tőrös botot. - Húzhatod - mondta tompán az ismeretlennek. A kötél megfeszült a derekán, és ő érezte, hogy emelkedik. Furcsa lebegés volt. Kit bábnak tudta magát, valami ismeretlen nagy bábjátékos rángatta vissza az elveszett dimenziókba. Hová? A holdsütötte wittembergai keresztút bűvös körébe vagy az olajfák hegyére? Bábként kalimpálva lebegett a szférák határain. És ekkor tisztán hallotta, amint a koponya nevetett. Vagy csak a patkányok cincogtak? III. RÉSZ Idő: 1588 SZEREPLŐK Christopher Marlowe William Shakespeare Thomas Nashe Thomas Kyd George Peele Harry Lodge Robert Greene Sir John Oldcastle John Lyly Kent lord Southampton herceg Hatton lord Suffolk herceg Shrewsbury lord Bolingbroke herceg Seriff Leicester lord Szekretárius Chamberlain lord Kate Essex lord Nym Montgomery lord Bardolph Seymour admirális Jáhel, kocsmárosné Howard admirális Jack, Jáhel csaposa Drake admirális Lopez Sir Tufto Malcolm Jefferson, Gadshill Lordmajor Tom Bullock Erzsébet angol királynő John Kempe Richard Burbage Pistol James Burbage ács, Poins a színész Burbage apja Peto Greg Henslowe, színházigazgató Oliver Jackson Edward Alleyn Álarcos dáma Prédikátor, két diakónus, papok, egy aggastyán, kereskedők, ácsok, takács, kalmárok, foltozóvarga, pékmester, kurta nemes, kocsmatölteléke, matrózok, a Globe kikiáltója, a Courtain kikiáltója, borbély, utcakölykök, kocsmárosné, hóhér, írók, nyomdászok, udvari bolond, színházi nézők, hóhérlegények 1. Kit felnyitotta szemét, és körüljártatta tekintetét az alacsony kamrácskában. A falak, a mennyezet, a padló furcsa tulajdonságokkal rendelkeztek, és híján voltak minden valószerűségnek. A falak homorúak, a gerendázat nem a mennyezeten, hanem a padlón fut végig, az ágyak egymás fölött, a falba csapolva. Ekkor Kit meglátta a két kerek ablaknyílást, és megtudta, hogy egy bárka belsejében van. Sőt pontosabban is tudott tájékozódni. A bárka nem mozdult, következésképpen a partra volt vontatva. És a kerek ablaknyílásban árbocok rajzolódtak, az árbocok kötélzetének egymást metsző egyenesein túl pedig ősrégi, düledező faviskók, a Bankside egyik kiszögellése. Hordók, csónakok, kötelekkel körülcsavart cölöpök, a víz fölé épült barna vámházikók mohás gerendái ismerősökként integettek a napsütésben, mert Kit sokat csavargott a Bankside eme részén. Jól ismerte a bárkaházakat is, amelyek egyikében most feküdt. Sokszor elnézte a rokkant bárkákat, amelyek immár mozdulatlanságra kárhoztatva mohásodnak a partokon. Oldalaikból rozsdás vascsövek ugrottak elő, és merőlegesbe egyenesedve füstölögtek, jelezvén kémény mivoltukat. Az egykori fedélzeten, amelynek árbocait régen feltüzelték, örökké rongyos alsóruhák száradtak, és a szárítókötelek mintha a hajó egykori kötélzetét gúnyolták volna. A bárkák oldalába nem vágtak ajtót, így nyáron hűs volt a belsejük, télen széltől óvott. Oldalaikhoz rozzant, hiányos fogú létrák voltak támasztva, ezeken mászkáltak fel-alá a szurtos kölykök és a bárkaházak többi lakói. A fedélzetről csapóajtókon s falépcsőkön lehetett a kis kamrákba jutni. Kit sokszor eltűnődött, milyen lehet egy ilyen bárkaház hínárba fúlt élete, amikor errefelé vitte a céltalan kóborlás. Félt ettől a hínárélettől, és mindannyiszor zavart mosollyal oldalgott el erről a boszorkánytanyáról. És most itt fekszik, egy hajófalba csapolt ágyban, zöld kockás, vörös párnákon, egy kerek ablaknyílás mellett, és az ágyánál ott ül az a lány, aki nemrégen tőrbe csalta. A kerek ablak fénye elönti a lány szépséges arcát, fekete haját megcsillogtatva szabályos, kerek kis fején. Minden tiszta, nyugodt és világos, mintha titkok sohasem is lettek volna a világon. - Te csaltál abba a verembe? Kit mosolygott, mintha nem is őróla lett volna szó. - Én. A lány félt ettől a mosolytól. Haragot várt, és tehetetlenül állott a váratlan mosollyal szemben. - Az a gaz Lopez harminc fontot adott. Harminc fontot - ismételte zavartan. Aztán így folytatta: - Harminc font sok pénz. - Meghiszem azt - nevetett Kit. - Öt drámát kellene érte megírnom. - Micsodát? - Drámát. Színjátékot. Olyat, amit a Bankside-ban előadnak. Nem voltál még színházban? - De igen. Smithfield Fairben. Ahol fabábuk, felöltöztetett fabábuk beszélnek. Ott mutatott meg téged Lopez. - Azóta szemmel tartottál? - Igen. Harminc font sok pénz. Sohasem láttam még egyszerre ennyit. Még egy fontot sem láttam egészben. Pedig egyszer kaptam már harminc fontot tőle. De akkor jóformán gyerek voltam még. Az anyám élt, és az egészet elvette tőlem. A lány elhallgatott. A csendben felzsongott a kikötő távoli zajának nesze. - Tehát harminc fontra becsül Lopez egy emberéletet. Éppen harminc fontra. Sem többre, sem kevesebbre - mormogott magában Kit. Aztán rászegezte a lányra tekintetét. - Én vagyok hát a második, akit odacsaltál. Ki volt az első? - Az első valami nemesember, nagyúr lehetett. Megkorbácsoltatta Lopezt. Ez már régen volt. Az anyám négy éve, hogy meghalt. Akkor még élt. Tizenöt éves lehettem, de ugyanilyen magas voltam. - Mért mondod ezt el nekem? Nem félsz a hóhértól? - Félek. De valakinek el kellett egyszer mondanom. Senkinek se mondtam eddig. Nym se tud róla. - Nym? - Igen, így hívják. Ő húzott fel téged onnan. Borzasztó ereje van. - Ö húzott fel? Hát ő is tudott a dologról? - Nem. Neki csak akkor mondtam meg, amikor megbántam az egészet, és fel akartalak húzni a kötélen. Én magam nem bírtam volna. Megköthettem volna a kötelet az ajtóhoz, először így gondoltam ki. De aztán eszembe jutott, hogy össze vagy törve, és magad nem tudsz felkapaszkodni. - Mért bántad meg, amit csináltál? - Mert folyton magam előtt láttalak. Hallottam a hangodat. Azt hiszem, Nymnél is jobban szeretlek. Kit elnézte a lányt. Mintha évek előtt látta volna valahol, a sötét szem, a merev, egyenes testtartás ismerős volt neki. - Te, nem jártál te valaha Aylesbury határában? Az oxfordi úton? - Nem. Sohasem jártam arra. Hallgattak. - És Nym? Mi dolgod van Nymmel? - Ő szokott elverni, ha nem hozok pénzt neki. Rettenetesen tud verni. - A harminc font most nála van hát. - Nem. Ezt nem adtam neki. Először úgy gondoltam, hogy apránként odaadom, megelégszik egy-két shillinggel is. Gondoltam, sokáig nyugtom lesz, ha mindennap adhatok neki. Apróban kértem a pénzt Lopeztől, mert ha én ekkora pénzt akarok váltani, azt hinnék, hogy loptam. Az ócska ruhám miatt. Ezért apróban kértem, ezt én már így kigondoltam. De aztán azt mondtam Nymnek, hogy Lopez megcsalt, és nem adott semmit. Ő azt mondta, hogy nem baj. Ha élsz, kihúzunk, ha nem, megfenyegeti Lopezt, hogy nyomra vezeti a seriff embereit, így, azt mondja, mindétig ebből élhetünk. De Lopez eltűnt. - És Nym újra elvert. - Nem. Amikor meglátta az arcodat, nagyon megörült. Azt mondta, hogy ismer a kocsmából, afféle művészmesterséged van, az ilyen embereket vétek bántani, mert ezek nem olyanok, mint a többi közönséges fickó, ő nagyon okos, és ért az ilyesmihez. Sokszor, ha ivott, olyanokat mesél, hogy érdemes volna leírni. De ezt a pénzt, ezt nem adom neki. Ezt neked adom. Megszenvedtél érte, és ha neked adom, nem jelentesz föl a seriff embereinek, és magad sem állsz bosszút rajtam. - Honnan tudod? - Meg elszökünk valahová Nym elől, és soká fogunk kettesben élni ebből a pénzből. Ügy gondoltam, hogyha nem tetszeném neked, nem jöttél volna utánam Charing Crossba. A szomszéd fülke ajtócskája nesztelenül kinyílott, és a nyílás fekete négyszögéből egy sápadt, sebhelyes arc meredt rájuk. Nym némán lépett a lány felé, magas alakja meggörnyedt, nehogy a fejét a mennyezetbe vágja. "Itt szokta meg tehát ezt a görnyedt járást" - gondolta Kit a fenyegető csendben. Aztán remegve nézte, mint gyűri le a sebhelyes védekező áldozatát, mint öklözi, rugdalja, tépi, vonszolja a forgószél néma dühével. Hiába szedte össze minden erejét, hogy felugorjon az ágyból. Gyönge volt, és ekkor vette észre, hogy az egyik lábszára két léc közé van kötözve. Nym leereszkedett ugyanarra a rozzant szalmaüléses székre, amelyen az előbb a lány ült. - Hát nem kaptál pénzt? - kérdezte végül a sebhelyes arcú. De a lány csak feküdt a gerendás padlón, hangtalanul elnyúlva, mint egy rongycsomó. - Nem kaptál? Nem kaptál? Nym minden kérdésénél egyet rúgott áldozatába. - Megölhetsz, Nym. De ezt a pénzt nem kapod meg. Jó helyen van, nem kapod meg soha. Kit azt hitte, hogy már nincs is élet ebben a meredten elnyúló testben. És most szavak jöttek belőle, hidegen és határozottan. Nym sokáig figyelte a lányt. Aztán megtömködte kis agyagpipáját, tüzet csiholt, köpött, és füstgomolyt fújt ki. - Hallgass ide, Kate. Belőled nehéz kinyomni a lelket. Olyan vagy, mint a macska. Ha agyonütnek, éjfélkor felkelsz, és továbbmégy. De ha ezt a pénzt nem kapom meg, én mégis agyonverlek. Ha száz lelked van is. Hiába mondja Peto és Gadshill, hogy boszorkány vagy. Én nem hiszek a boszorkányokban, és agyonverlek, amúgy istenigazában. Itt elhallgatott, és nagy füstfelhőket eregetett. Aztán így folytatta: - Ha ideadod a pénzt, akkor tengerre szállók. Nem láttok többé, és turbékolhattok kedvetekre. A lány nem felelt. Aztán szinte eszelősen rikácsolta: - Ölj meg! Ölj meg! Azt a pénzt nem kapod meg. Nym felemelkedett a szalmaszékről. "Hogy csillog ennek a széknek a szalmája. A nap éppen rátűz - gondolta Kit. - Most agyonüti, vége van." Nym ott állott a lány mellett, és hatalmas mancsai ökölbe szorultak. - Ne bántsd, Nym. Nem látod, hogy megőrült? - kiáltott fel Kit, és megijedt a saját elváltozott torokhangjától. - Légy türelemmel, amíg én talpra állok. Megkapod a pénzt. - Vagy az akasztófát - röhögött Nym. - Rosszul ismersz. Te húztál ki a veremből. A lány felegyenesedett. Fél arca fekete volt az alvadt vértől, és ebből a sötét foltból úgy villogott elő fél szeme, mintha valóban boszorkányszem lett volna. Hirtelen leguggolt. A padló egyik gerendája alatt kotorászott, onnan szedte ki a pénzt, ezüstben, aranyban. Nym felröhögött. - Rajta álltam, és... A lány odanyújtotta a pénzt. És Kit megfigyelte, hogy ez a mozdulata olyan ősi, ösztönös, kimért, megszokott gesztus volt, mint a magvető karjának széles lendülete, vagy az a mozdulat, amellyel a halász horgát a folyó hátára dobja. - Úgy. Most ápold kedvedre ezt a tollforgatót. Felőlem, itt rohadhat a jó öreg Szent Martinban. A padló megreccsent léptei alatt, aztán csapóajtó zuhanása hallatszott felülről. A lány vizescsöbröt hozott valahonnan, és kimosta hajából a vért, aztán ledobálta rongyait, és végigmosta pompás, kemény, ragyogó testét, oda sem figyelve Kit motyogására. 2. Kit nézte a leányt, a kis kerek ablaknyíláson alkonyi napsugarak tűztek be, és a vizes test elefántcsontszínű csillogása rózsaszín márvánnyá változott a hunyó nap sugarainak színében. Mintha hellén emlék lett volna ez a rózsaszín márványszobor. Aztán csak a víz csobogása hallatszott, egészen halkan, és Kit kimerült idegei az álomba menekültek. Amikor felébredt, már sötét volt. Csak halvány olajmécses pislogott a szalmaszéken, és a földön fekete alak gubbasztott némán. Kit magán érezte a guggoló alak tekintetét, habár nem látta szemét a homályban. A mécses halvány fényében később valamennyire kibontakozott egy vénasszony bagolyképe, térdei körül összefonódó két karja, egész guggolásba horpadt testének súlyos tömege. - Nem lehet mindig aludni, úrficska! - szólalt meg végre. A nyikorgó hangban, mintha az élet láncai nyikorogtak volna. Nem, nem lehet mindig aludni, nem lehet az álomba menekülni. A bárka rozsdás horgonya valahol az élet hínárjának mélyébe kapaszkodik, az álmok vitorlái hiába duzzadnak távoli tájak felé. - Nem lehet mindig aludni - kuvikolt újra a bánva. - Levesecskét főztem, úrficska. Levesecskét, ír módra. Minden van benne. Ökör mája, ürü combja, bárány bordája, répa, petrezselyem, köles, még az újfajta földi gumó is. Gyorsan hadart, mintha valamely bűvös kotyvalék formuláját pörgette volna nyelve. - Úgy ám. Erőt kell gyűjteni, úrficska. A lábát is én foldoztam össze. Nyolc nap alatt beforr. Forró korpába bugyoláljuk majd, aztán éjfélkor szedett útilapu nedvével kenegetjük, össze fog forrni. Most kanalazza ezt a levest, úrficska. Ide-oda topogott, aztán mázos cserépköcsögben hozta a gőzölgő ír levest. Kit mohón kanalazott. Aztán sorra nyeldeste a puhára főtt húsdarabokat. A vénasszony duruzsolt, mint ócska tűzhelyen fortyogó rozsdás fazék. - Ilyen a Gud anyó levese. Ugye meg lehet enni, úrficska. Gyógyleveske biz’ ez, betegeknek való. Nem egy beteget gyógyított meg ez. Mégis azt mondják, hogy kuruzsló, boszorkány vagyok. Egyszer majd hogy meg nem pörköltek. Mert meggyógyítottam egy nyavalyatörőst, akit semmiféle tudós doktor nem tudott meggyógyítani. Jutalmul majd megégettek. Rosszak az emberek, úrficskám. Egyszer lakott itt mellettünk, a St. James-bárkában egy eszelős üstfoltozó. Megharagudott ránk, mert ha tüzeltünk, az északi szél éppen a St. James felé hordta a füstöt. Hát egyszer ez a félszemű Dan, így hívták az üstfoltozót, fogja magát, és elmegy a Bankside főbírájához. Elmeséli neki, hogy csecsemők májából, patkányok és gyíkok szívéből kotyvasztok varázsitalt, és azt használom rontásra, dámáknak árulgatva szerelmi bájitalképpen. Meg hogy szombaton éjjel megfaggyúzom a seprűmet, meg az egész testemet. Aztán elvágtatok valami messze hegységbe, amely túl a tengeren meredezik egy idegen nép lakta országban. Mindenfelől vágtatnak ilyenkor arra a magamfajta ördöngös némberek, ki seprűn, ki izzó piszkavason. Csak úgy zúg a levegő tőlük, és a gonosz lelkek ember nagyságú denevérek formájában versenyt repülnek velük. Ma is szombat van, úrficskám. És látja, itt gunnyasztok. De Kit nem látta a hang gazdáját. Tereket szárnyalt át, magasan száguldva a csillagfényes éjszakában hegységek, folyamok, tengerszorosok, partok, városok, mezőségek, erdők sötét foltjai felett. És mintha vijjogó had suhogott volna körülötte a térben, valóra váltva a gubbasztó banya motyogását. Amerre templomtornyok bukkantak fel a holdfényben, felkacagott az állati nőstények hada. És vihogva keringte körül a holdfényes templomtornyokat. Soha nem ismert kéj volt ez a légi száguldás. Az igazi, az egyetlen felszabadultság minden földi járom alól. Hogy percekig tartott-e ez a vágtatás, vagy órákig, azt Kit nem tudta meghatározni. De meglepetve ismerte fel a vágtatók sorában a kis tömzsi Black professzort, Gog Magog Hills örökös kotyvasztóját. A professzor vidáman integetett feléje, aztán új ismerősök bukkantak fel fekete lovakon. Hille professzor, a csillagász, és egykori szikár vendége, akivel Kit hazalovagolt Cambridge-be a Gog Magog Hillsből. Mindenre pontosan emlékezett, hogyan lovagoltak akkor a hajnalba, csak a neve nem akart sehogy sem előbukkanni. Aztán új ismerősök jöttek vágtatva az űrben. Egy kopasz, nagy hasú emberke. Kit sohasem látta ezt az embert, mégis régi ismerős volt: a bábjátékos. Határozottan tudta, anélkül, hogy valaha a bábszínház mögé került volna, hogy ez az emberke, akinek tar koponyáján megcsillan a holdfény, nem lehet más, mint a bábjátékos. A názáreti ember fehér palástja is ott lengedezett az űrben, és nyomában fekete lovas száguldott: a wittembergai doktor. Hol elébe került, hol elmaradt a palást fehér foltja mögött, és a kergetőzés mintha eldöntetlen heves vita lett volna. Nem is eldöntetlen: eldönthetetlen. És a bagolyképű banya puffadt, vízkóros combjaival irányította Kit előtt a seprűt. Két izzó pont parázslott a messzeségben, és Kit megérezte, hogy ez a cél. Hegység fölött voltak, és a légi lovagok tábora egyre sűrűsödött. Hegytető állta útjukat. Kopár hegytető, amelynek tetején egyetlen hatalmas fenyő meredt. A fenyőfa legalsó lombjai alól parázslott elő a két izzó pont: a nagy bak két szeme. Minden újonnan érkező hódolattal járult a fekete bak elé. És Kit látta, hogy izzó vastrónuson ül, szomorú mosollyal fogadva a jövevények hódolatát. A vastrónus mintha emberi szenvedélyek tüzétől izzott volna. De ez az izzás elhalványodott szemgolyóinak átható tüze mellett, földöntúli fényeik sugárzása mögött. És a fenyőfa csúcsba szökő fekete tömege mintha a fekete bak roppant tiarája lett volna. Kitnek úgy tetszett, hogy egyszer álmában találkozott már ezzel a kopár hegyoromból kiszökkenő fenyővel, amely akkor mintha horgas dárdaként fúródott volna az égboltozatba. És minden ismeretlen ismerősnek látszott ebben a rendszertelen rendszerben. A fekete bak most felmagasodott, és a trónus izzása eltűnt széles háta mögött. Alakja egyre nőtt, végül a fenyőt is eltakarta, amint roppant nagyságban megnyúlva a csillagok felé emelte szőrös jobbját. Ez volt a jel. A tánc megkezdődött. A banyák ráncos képe kisimult, megereszkedett csípőik ruganyos hullámvonalba szöktek, inas combjaik és lábikráik karcsú, kemény márványoszlopokká szépültek, duzzadt, otromba bokáik és lábfejeik őzlábacskákká karcsúsodtak, karjaik megkeskenyedtek. A tánc közben fejüket hátracsavarták, nehogy egymás szeme közé nézzenek. Sokan álarcot viseltek, mégis Kit néhány udvarhölgyet vélt a tánc őrült forgatagában felismerni. A fekete bak leeresztette balját, és újból összezsugorodott az izzó trónuson. Aztán ő is táncba kezdett, és Kate volt a párja. A tánc dühe alábbhagyott, és ekkor roppant terített asztal fogta át az egész hegygerincet. Pillanat alatt mindenki elfoglalta helyét, és Kit most püspököket látott teljes egyházi ornátusban, szerzeteseket és apácákat, zsoldosokat és útonállókat, kínai hercegeket és mór fejedelmeket, jobbágylányokat és vándorszínészeket. Mindnyájan tömködték magukba a páva- és vadkansülteket, pástétomokat, pudingokat, mohón kidülledt szemmel, és néha szóltak csak egymáshoz, mint régi ismerősök, akiknek nincs új mondanivalójuk. A fekete bak pedig szomorúan mosolygott az asztalfőn, a fenyőfa fekete tiarája alatt, mintha unná, halálosan unná ezt az egész zagyva álarcosbált. Kit fel akart ugrani, de tagjai mintha ólomból lettek volna. És a lába meg volt kötözve. Kit szomszédja, egy vörös orrú szerzetes felkacagott. - Mi az, testvér, a lábad két léc közé van kötözve? Hogyan táncoltál ezzel? Kakasszó kukorékolása hozta a szabadulást. - Rossz álmod lehetett, nyögtél, hánykolódtál. Csupa verejték vagy. A bárka kerek ablaknyílásában a hajnal derengett, és a lány ott ült az ágy mellett, a rozzant szalmaszéken. Kit merően bámulta, ő táncolt volna a fekete bakkal? A lány Kit homlokára tette hűvös, kemény, keskeny kezét. - A lázad csak nem akar múlni. Nincsen valami orvos barátod? Elhoznám ide. A kakas kukorékolása most egész közelről hallatszott. - Orvos barátom? Nekem nincs. De eredj a Zöld Szamárba, vagy a Hableányba. Ott mondd meg valami írónak vagy színészfélének, hogy itt fekszem. Hoznak orvost. Jó fiúk azok. Majd egy kis pénzt is adnak, amíg fel tudok tápászkodni. De mondd csak, Kate, micsoda vénasszony kotyvasztott nekem levest az este? - Vénasszony? Te félrebeszélsz. Vagy tegnap nem voltál eszeden. Én főztem azt a levest neked. Hát én vénasszony vagyok? Nem jár ide semmiféle vénasszony. Álmodtad. - Ettem az este ír levest, vagy nem? - Egy egész csuporral. Bizonyosan attól nem aludtál. Egészen kivert a láz. Az ajkad cserepes. Most feküdj nyugton. Elmegyek, hogy orvost kerítsek. Fakó pamutkendőt kapott magára, és Kit hallotta a lépcsők reccsenését. Aztán lezuhant a csapóajtó is. 3. - Ne legyen Thomas Nashe a nevem, ha ez nem Kit! Ez az érdemdús leányzó, akit a Zöld Szamárba küldtél, még a nevedet sem tudja. Azt mondta, hogy valami olyan íróféle küldte, akinek orvosra van szüksége. Félrebeszél. Azt hittük, hogy az érdemdús leányzó beszél félre. - Bizony, azt hitték - mondta Kate. - Azt mondták azok a bitang komédiások, hogyha félrebeszél, álljon az előtérbe, és tegye a tenyerét a szája elé. És hogyha író, haljon meg. Úgyis több van ebből a fajtából, mint kellene. - De hát mi történt veled? Hol az ördögbe voltál álló két hétig? - kiáltotta George Peele. A bárka kamrája megtelt vendégekkel. Ott hadonásztak, locsogtak, kiáltoztak Kit ágya körül, ilyenkor hajnalban már mind italosak voltak. - Hé, öreg cimbora! Ilyen bárkában utazol? - De hiszen ez Noé bárkája! - Zátonyra jutottál? Megfeneklettél? Kit zúgó fejjel hallgatta a tréfákat. Aztán egy izgő-mozgó, kopasz, sovány kis emberkét figyelt, aki tudálékos arccal állott meg az ágya mellett. Az emberke magasra vonta fekete szemöldökeinek félköreit, és ábrázatának az volt a furcsasága, hogy ámbár bajuszt nem viselt, mégis spanyol kecskeszakáll ugrott elő állából. - Félre innen, részeg disznók - ordított Thomas Nashe. - Nos, nézd meg hát, Lodge, mi baja van. - Menjenek ki. Elállják a világosságot. Zajonganak, így nem vizsgálhatom meg - sipogott a kis ember. - Halljátok! Így nem vizsgálhatja meg. Takarodjatok. - Jól van, megyünk. A vasmacskát felszedjük, kapitány! Tántorogva kapaszkodtak fel a rozzant falépcsőn, egymásba botolva. Amikor csend lett, a kis ember még magasabbra vonta szemöldökeinek fekete félholdjait, ami homlokának redőkbe vonását eredményezte. Aztán lehúzta Kitről a takarót, felemelte az ingét, végigtapogatta a testét, szimatolt, kopogtatott, húzogatott, hallgatódzott. Végül leoldotta a jobb lábra kötözött léceket, lefejtette a rongycsomókat, amelyekkel a lábszár körül volt bugyolálva. - Ez bizony alaposan ki van készítve - mondta aztán a tarkóját vakargatva. - Tudod, ki ez, Lodge? A Tamerlán szerzője - mondta patetikusan Nashe. - Ó, ó, a Tamerlán... Az emberke újból felvonta a szemöldökeit. - A jobb lábszárcsont eltörve, a bal láb súlyosan kificamítva és megdagadva, a medencecsont táján sem tetszik nekem valami. A láz okát e pillanatban nem tudom megállapítani. Jó egynéhány hétig őrizni fogja az ágyat. Valami jobb fekvőhely kellene neki. - Majd gondoskodunk róla, Lodge. A királynő kívánsága, hogy a legközelebb az udvarnál ő játssza Tamerlánt. Elmegyek Leicesterhez, és megmondom, hogy a Tamerlán szerzője... - Semmit se mondj, Thomas. Itt akarok maradni. Kit alig hallhatóan nyögte ezeket a szavakat, és a lány diadalmasan mosolygott. Ebben a mosolyban benne volt, hogy a királynő és Leicester selyemágyai fölött hogyan győzedelmeskedett a bárka oldalába vágott deszkaágy rongyos szalmazsákja. A kis ember ekkor furcsa dolgot cselekedett. Ledobta fekete bársonyzekéiét, lehúzta finom csipkés ingét, és egyéb kötőszer híján ezzel csavarta körül szorosan az eltört lábszárat. Aztán a két lécet újból rákötözte előbbi helyére. - Egészen jó volt a kötés, egészen jó - motyogta. - Gyerünk, Nashe, pihenés kell neki. Majd rendbe szedjük. E naptól kezdve megélénkült az elhagyott bárka. Gyakran jöttek vendégek. Aztán el-elmaradoztak megint, csak Thomas Nashe ült ott az ágy fejénél naphosszat hűségesen, még a kocsmázásról is leszokott. Amikor a láz hetek múltán alábbhagyott, a fájdalmak egyre élesebben jelentkeztek a törés helyén. De aztán ez is elmúlt, és Kate levesei megtették hatásukat. Az elgyengült szervezet napról napra erősödött. Kit már évődött a kis kopasz doktorral, aki minden délután pontosan eljött, és dicshimnuszokat zengett a Tamerlánról. Thomas Nashe valahonnan egy ládát kerített, és azon körmölt mindig a kerek ablaknyílás alatt, az egyetlen szalmaszéket teljesen hatalmába kerítve. - Mit gyúrsz itt ilyen hévvel már hetek óta? - kérdezte egyszer Kit, amikor fájdalmai alábbhagytak. - És mit őrződ itt ezt a kalitkát? Már kocsmába sem jársz, kezdesz végképpen elzülleni. - Megnyugtatlak, öreg. Nemcsak te iszod azt a medicinát. Magam is szopogatok belőle, az ördög vigyen el, ha nem úgy van. És nevetve mutogatta a kiürített madeirás palackok csatarendjét, amely mélán álldogált egy elhagyott sarokban. - Nézd, odakint száguld az ezerarcú élet. És mi meglopjuk magunkat, amikor papírlapok tömegét irkáljuk tele. De mit is irkálsz ott? - Lefordítottam neked azt a német könyvet, amit a Smithfield Fairben vettél. Érdekes história. Már van is kiadó, Richard Field két fontot adott rá. Látod, milyen jeles varázsló ez a doktor Faustus. Már eddig huszonkét üveg madeirát varázsolt ide, hogy az ennivalóról ne is beszéljek. És a kéziratba éppen csak bekukkantott az a hülye Field. Megmondtam neki, hogy akkor kapja meg, amikor te elolvastad. - Hát a többiek? - Meg vannak veszve a Tamerlánnal. Most tudtak csak utánamászni, amikor öt helyen is adják már. Az udvarnál is előadatja Leicester. Burbage játssza a címszerepet. Kit némán feküdt a rongyos szalmazsákon. A szeme megnedvesedett, ajka megvonaglott, viaszsárga arca kipirult, és a korhadt bárka homályos odúja kifényesedett a diadal napsugarában. Valahol aranyfanfárok harsogtak, valahol tavaszi virágzásban lepkeszárnyak hímporragyogásában tündökölt minden, valahol aranyhajú najádok táncoltak a hullámok tajtéktarajának szivárványgyöngyein, valahol ezüstcsengős fehér lovak vágtattak szikrázó hómezők végtelenén, és Kit ott ült a csengős szánon. Nashe elnézte a kipirult arcot, a megvonagló ajkat, és az ő szürke szeme is megnedvesedett egy pillanatra. - No, öreg Kit, minek is firkáltál annyit azon a Tamerlánon? Kint száguld az ezerarcú élet, és te megloptad magadat, hehehe! És a két barát könnyek között nevetett egymásra, Kate pedig velük nevetett, ámbátor semmit sem értett az egészből. - Lyly fuldoklik a dühtől - folytatta Thomas. - Darabjai úgy össze vannak zúzva, mint a bábjáték, a passiók, misztériumok, klasszikus drámák. Tamerlán végiggázolt mindenen. Ezen újra nevettek. - De nemcsak rombol, épít is. Hallgasd csak meg. Peele darabot ír, Greene darabot ír, Thomas Kyd darabot ír, a doktorod, Lodge, szintén drámaíróvá lett. Végül magam is bátorkodom drámát kotyvasztani, és ez mind a Tamerlán receptjére megy. Kit mosolygott. Mintha egy kevés gúny és keserűség is lett volna ebben a mosolyban. - Mondd csak, pajtás, Shakespeare nem ír? - Nem. A Rose-t jövő héten lebontják, és Burbage megkezdi a Globe építését. Azt mondják, hogy a te új daraboddal fogják megnyitni. Holnap eljönnek, és megrendelik nálad a darabot. Kit elnevette magát. - És ha véletlenül meghaltam volna közben? De aztán elkomolyodott, és tekintete a Faustus fordításának kéziratára esett. - Add csak ide azt a fordítást, aztán hagyjatok magamra. Mohón kapott a feléje nyújtott papírcsomó után, és most másodszor élte át doktor Faustus csodálatos életét. 4. Egy napon úgy vélte a kis Lodge, hogy Kitnek talpra kellene állnia, és meg kellene kísérelnie a járást. - Ne ijedj meg - mondta -, ha a jobb lábad egyelőre megmerevedett a térdízületben, és ezért behajlítva kissé rövidebb a balnál. Erős csonthártyagyulladásod volt. Egy mankót kellene szerezni valahonnan. - Mankót? Szóval béna maradok egész életemre. Keserű falat. Most, amikor éppen színpadra akartam lépni. - Azt hiszem, ezzel nem sokat vesztett a színpad - nevetett Thomas. - Komédiásnak nem volnál jó, öreg Kit. Sohasem láttalak még az életben komédiázni. - Ki tudja. Talán éppen akkor komédiázunk legjobban, amikor magunk sem tudunk róla. Talán minden mozdulatunk, minden gondolatunk mások majmolása, és magunkkal sohasem találkozunk. - Ebben sok igazság van - mekegte Lodge. - De különben a mankót két hét múlva eldobhatod. Addig kímélni kell a térdízületet, viszont feküdni nem jó, nehogy megmerevedjen. - Mankót hozok én - mondta Kate. - Lakott itt a szomszédban egy Dan nevű üstfoltozó, annak éppen most halt meg a sánta felesége. Azt mondják, hogy boszorkány volt, és néha a mankóján lovagolt el éjszaka. De talán nem félsz a mankótól, Kit? - Meg vagytok bolondulva ezekkel az örökös boszorkányhistóriákkal. Eredj, hozd azt a mankót! A lány csakhamar hozta is. - Most ülj fel, és vedd a hónod alá. Kit feltápászkodott, és a mankó végigkopogott a kis hajókamra gerendás padlóján. Mind a négyen nevettek, hogyan ugrál át Kit az egymástól fél ölnyire elhelyezett gerendákon. De Kit másnap már eldobta a mankót. - Valami botféle kellene - szólt oda a lánynak. - Itt van, ni. Amikor elhoztunk onnan, görcsösen szorongattad. A tőrös bot volt. Kit örömmel markolta meg csontfogantyúját, amely sisakos római fejet ábrázolt. A szigorú csontarc régi ismerősként meredt rá. Napokig ezzel a bottal járt fel-alá a kamrában. Nemcsak a jobbjában, de baljának bokájában is érzett még fájdalmakat. De csak járt fel-alá, összeszorított fogakkal, összeharapott ajkakkal, mindaddig, míg kimerültén nem rogyott vissza ágyára. Végül a tőrös botot is visszaállította a pókhálós sarokba, a kiürített madeirás üvegek közé, és felkapaszkodott a rozzant lépcsőn. Kate ijedten bámult utána. Kit lihegve állott meg a bárka fedélzetén. Szeme végigszaladt a kitágult horizontokon. A Temze felől langyos tavaszi szél dúdolt szabadságdalokat, láthatatlan madárhad csicsergett a reggelbe, a napsugarak nevetve oszlatták el a kétségeket, és a fedélzettetőn bolyhos fekete kuvasz vakkantott farkcsóválva. Kit mindent apróra megvizsgált. A bárkaházak elszórtan álltak a fövényen, mintha vihar dobálta volna szerte őket. Némelyik orral fordult a folyam felé, másik farral. Oldalaikból vaskürtőcskék ugrottak elő, legtöbbjük már füstölgött. - Úgy tesznek ezek a nyomortanyák, mintha valamit kotyvasztanának - nevetett Kit. Aztán elnézte, hogyan olvadnak bele a bárkaházak a Bankside magas tetejű faviskóinak tömkelegébe. Némelyik bárkaháznak már nem lapos fedélzete, hanem rézsútos zsindelyteteje volt. És volt a bárkaházak között is arisztokrácia: két hatalmas brigg, négyszögletes ágyúrésekkel oldalaikon. Mindkettő elavult formájú, viharban és ütközetekben megtépázott jószág volt, amelyeket nem tartottak tatarozásra érdemesnek. A Bankside nyüzsgő életének hullámverése meglassúdott a bárkaházak között. Itt megfeneklett minden. Még az albatroszok is kerülték ezt a helyet. Csak sivalkodó gyermekhad kergetett egy-egy rühes macskát, ittas, rongyos, sötét alakok püfölték kócos nőiket, vén banyák rikácsoltak és köpködtek, rongyszedők jöttek és mentek, mint fekete pincebogarak, csipás ebek marakodtak csonthulladékokon vagy agyonharapott patkányokon. Mintha mindez csak ellentéte akart volna lenni a csillogó folyamháton duzzadó fehér vitorláknak, a távolságokba surranó vitorlásoknak, a szertecikázó csónakok gyors rajainak. És a messzeségben felmagaslott a Rose színház faépülete, mint groteszk őrtornya mindezeknek a zagyva életformáknak. - Hogy hívnak? - kérdezte Kit a fekete kuvasztól, amely folyvást körülötte settenkedett. A kutya vakkantott. Ebben a vakkantásban benne volt, hogy végre valaki, aki nem rúg oldalba. Nagy, érdes nyelvével Kit mezítelen lábát nyalogatta. Kit megvakarta tarkójának gubancos szőrét. Ez volt az ismerkedésük. A csapóajtó megnyílt, és Kate kilépett rajta a napsütésbe. - Hol szedted fel ezt a dögöt? - kérdezte ásítozva. - Hát nem ide tartozik? - Fenét. Sohasem láttam. A kutya behúzta farkát, és lapítva vinnyogott. De egyszerre morogni kezdett, aztán éktelen ugatásba fogott. Magasra meredt orral, bömbölve ugatott, mert a bárka oldalához támasztott foghíjas létrán egy ember kapaszkodott fel. - Látod, Kate. Őriz bennünket. Már hozzánk tartozik. - Hát ez mit keres itt, nézd csak. A lány a létrára mutatott, ahol egy lőcslábú, nyerges orrú törpe igyekezett a létra hiányzó fokainak távolságát áthidalni. A kutyaugatás láthatólag megzavarta ebben az igyekezetében. - Ez Bardolph, a Vadkanfőből - mondta Kit, és oldalba rúgta a kutyát. A kuvasz csak nem hagyta abba az ugatást. Kitet elöntötte a düh. Most olyat rúgott belé, hogy a kutya merész ívben röpült le a bárka tetejéről. Bardolph nevetve kapaszkodott fel. Kit is elnevette magát. - Ügy látszik, a lábamnak már kutya baja sincs. Mit hoztál, Bardolph? - Csakhogy megtaláltam ezt az istenverte bárkát, ezt a Szent Martint. Gyerünk le hamar. Nym küldött. A seriff emberei talán a nyomomban vannak. Gyerünk. Kate-nek már nem volt újság az ilyesmi. Gyorsan felrántotta a csapóajtót, és amikor mindhárman odalent voltak, alulról elreteszelte. A törpe lihegve mászott fel az ágy szélére. Aztán kis agyagpipát kotort elő kopott bársonyujjasa zsebéből, és egy halhólyagból tömködni kezdte. - Nym tegnap reggel elindult a Tritonon. Jó kis vitorlás, Howard admirális küldte az Azori-szigetekre, hogy egy kis zűrzavart csináljon a spanyolok között. Amikor a pipa meg volt tömve annak rendje és módja szerint, Kit kivette Bardolph kezéből, és fogai közé lökte. Nagyot kacagott a törpe bámuló gúnárszemén. - Öt hete nem volt pipa a számban. Ne bámulj, csiholj tüzet gyorsan. A heringreggelire jól fog esni. Bardolph elnevette magát, és tüzet csiholt. - Most mondd el, mi hozott ide. Remélem, nemcsak azt jöttél mondani, hogy Nym az Azori-szigetekre vitorlázott. Ez bennünket nem érdekel. Annyira nem, akárcsak a Vadkanfő cégérének beszélnél. - Tudom. De mielőtt elvitorlázott, egy kicsit elvágta a Hampton Court-i kocsmárosné torkát. Átkozott legyen az egész életem, ha úgy bele nem nyisszantott, hogy a feje már alig fityegett a nyakán. - Az a szép kövér szalmahajú volt? - Igen, pontosan az. - Kár érte. És persze te véletlenül ott voltál. - Nem. Én véletlenül nem voltam ott. Csak az öreg Jankó. Az sem tudott az egészről. Az ivóban ült, tökrészegen, amikor Nym végzett az asszonnyal. Aztán Nym otthagyta az öreget, maga pedig a Vadkanfőbe jött, és azt mondta, hogy iszkoljunk, mert holnap reggel tisztára sőprik a kocsmát. - És téged mi az ördögnek küldött éppen ide? Nincs elég búvóhely East Cheapben? - Nincs. Minden megtelt, és az alabárdosok már ismerik a régi búvóhelyeket. Az öreg Jankót elcsípték, de Southampton kiszabadította, és most bűnbakot keresnek, valaki mindenképpen a levegőben fog kalimpálni. A törpe nyomott homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. - Nézd, itt van egy kamra - mondta Kate. - Szalmazsákot is szerzek bele. Ha innen kimoccansz, akkor be ne tedd ide a lábadat többé. Most ürítsd ki a zsebeidet. A törpe csókolgatta a lány foltozott kötényét. Aztán egy gyöngyház nyelű tőrt, egy zsineggombolyagot, egy horgot, négy pecsétgyűrűt, egy borotvát, egy ezüstláncocskát, egy marék rézpénzt, négy ezüstshillinget, két márkát, négy tallért és négy darab aranyfontot szedett elő a legkülönbözőbb rejtekzsebekből. - Ez az egész? - szólt rá fenyegetően a lány. - Ez. Ha nem hiszed, megnézheted. - Jó. Most bújj be. Nemsokára hozok ennivalót. Kinyitott egy rejtekajtót, a törpét a vaksötét odúba tuszkolta. - A pipámat! - esengett Bardolph. - Hogyisne. Hogy ránk gyújtsd a házat. - Szép kis ház - motyogta a törpe. Kate rázárta az ajtót. Aztán pillanatok alatt eltüntette a törpe zsebeiből előkerült holmikat. - Ez éppen kapóra jött - mondta Kate. - Tudod, holnap húsvét vasárnapja van. Úgy vágyakozom templomba menni. De ilyen kopottan, foltosán, rongyosán nem mentem volna. Most vehetek olyan ruhát, hogy kiesik a szeme az egész Bankside-nak. Mondd, neked nem volna kedved... te nem jönnél velem az öreg Szent Bertalan-székesegyházba? Neked is vennék mindent, vadonatújat. Bizony elég kopottas a te holmid is. Együtt mennénk. Olyan jó volna. Kit mosolygott. A templom szó úgy kongott, mint a harang. Lesz már vagy négy esztendeje, hogy odahaza, Canterburyben templomban volt az anyjával. Az öreg dómban. Mit csinálnak vajon az öregek? Haza kellene már nézni egyszer. Négy éve mondogatja. Eh, ha megjelenik a Tamerlán könyv alakban, hazaviszi majd nekik. - Jól van, Kate. Mért ne menjünk holnap a Szent Bertalanba, ha kedved telik benne? - Akkor megyek, és beszerzek mindent. Meglátod, milyen pár leszünk. Benyúlt a rongyos szalmazsák mélyébe, és pénzt kotort elő. Aztán eltűnt a csapóajtón. Kit orgonazúgást hallott, és látta a meggyilkolt kocsmárosné elmetszett szép fehér nyakát. Aztán egészen megfeledkezett a törpéről, és élvezte a csendet, a magányt. Újra megtömködte a pipáját, és tüzet csiholt. Előkotorászta a ládából Thomas Nashe írószerszámait. Üres papírt is talált bőven. Kiteregette a ládára, a kis kerek ablaknyílás alatt, aztán leereszkedett a szalmaszékre. Sokáig bámult a pipa kékes füstjébe. A lába nekiütközött valaminek, ahogy kinyújtotta. Egy üveg madeira volt. Fogaival kirántotta a dugót, és nagyot húzott az üvegből. A bor végiglángolt tagjain. És a füstgomolyok káosza kezdett alakokba állani. Megmártotta a lúdtollat a hasas kalamárisban. És a fehér papírlap síkján felgömbölyödtek nagy fekete betűi: ELSŐ FELVONÁS ELSŐ SZÍN Faustus láthatóvá lesz FAUSTUS: Dobd sutba könyveid, Faustus, s kutasd Mélyét annak, mit tudni szomjazol. Doktor vagy már, légy színleg hittudós, De járj végére minden tudománynak, S Aristoteles legyen bibliád. Megkezdődött a harc. A tagadás szelleme sorban rohanta meg a skolasztika várának bástyáit, analitikát, logikát, orvostudományt, jogtudományt, vallástudományt. Az elégedetlenek lázadásának zászlóvivője volt Faustus doktor, az építés szomjában romboló. És a gondolatok ostromserege bontogatta a falakat, új célok röppentyűivel vágva réseket a skolasztika mohos kőfalain. Talán Hille és Black professzorok egykori szikár vendége volt az a Faustus, talán annak hajdani névrokona. De az is meglehet, hogy egy eljövendő magasabb rendű lény tagadása vetítette ki benne profetikus erővel önmagát. A toll csak sercegett, a madeira fogyott Noé bárkájában, és a skolasztika világát elöntő özönvízből talán most mentette át valaki a jövőbe átmenthető értékeket. Vagy mégsem ez volt az Ararát orma? Mi a két dermedt pólus közt mozog, Nekem fogad szót: császár és király. Csak országában lelhet híveket, Szelet nem korbácsol, felhőt nem oszlat; De a mágus hatalma, mely tetőt Épp itt ér, tágas, mint az emberész. Igaz mágus félisten számba megy: Törődj, agyam hát, hogy megistenülj! A madeira elfogyott. Kit hátradőlt a rozzant szalmaszéken. A korhadó bárka dohos kamrájának sűrű pipafüstjében bolygók keringtek, északi fény lángolt fel jégtengerek végtelenén, és valami megvadult gigász égbe nyúló orgonasípokat döngetett roppant pörölyével. Az ütések belepengtek és belevágtak a világűrbe, és minden ütésre szivárványok ívei ugrottak ki a sípokból. Valaki faggatta az Istent. Kutyaugatás vágott bele. Kit tántorogva állt fel, és mámoros tekintettel meredt ki a kerek ablakon. A fekete kuvasz ugatta a seriff alabárdosait. Sisakjaik és mellvértjeik fel-felcsillantak a napban, amint ide-oda kódorogtak, szimatoltak a bárkaházak között. Aztán eltűntek a parti buckákban, anélkül, hogy Kithez bekocogtak volna. Csak a fekete kuvasz kaparta a bárka oldalát. 5. Kate csak alkonyattájban érkezett haza. Hatalmas batyuval jött, mint valami rongyszedő asszony, de néhány pillanat alatt hercegnővé változott. Ott történt a metamorfózis Kit szeme előtt, és Kit mégsem akart hinni neki. Amint ott állott az alkonyfényben, a fekete, nyolcbuggyos ujjú, szoros derekú, redős aljú, uszályos bársonyruha, a keményített csipkekézelők és a legyezőszerű Stuart-gallér egész valószínűtlen, méltóságteljes pompájában mutatták meg a karcsú, magas női test szépségeit. És a sápadt, keskeny arcocska, a fekete szemek és nehéz, fekete hajhullámok új jelentőséget kaptak a csipkegallér fehér virágos hátterével. Valaki dörömbölt. Felrezzentek. - Ez a kis ocsmányság. Egészen megfeledkeztem róla. Kate felkelt, és levetette a bársony köntöst. Valahonnan néhány besózott halat szedett elő, és egy pirosra sült cipót. Aztán beadta a rejtekajtón. - Nesze, nyavalyás. Várj, még sört is kapsz. Aztán meg ne moccanj. Hallottam odabent az East Cheapben, hogy nagyon rátok jár a rúd. Ugyancsak kisöpörték a Vadkanfőt. Az alabárdosok vérebekkel járnak keresztül-kasul, mindenfelé. A kocsmárosné ruhájával. - Azzal ugyan járhatnak - kuncogott a törpe a sötétben. - Legfeljebb megint az öreg Jankót csípik fülön. Mondom, más nem volt Nymmel akkor. Kate visszatolta az ajtót. - Most mi is megvacsorázunk. Nézd csak, Kit, milyen zekét hoztam neked. Pompás bársonyujjas volt. A buggyok hasadékain vörös selyembélés csillogott elő. - Selyemingeket is hoztam, csipkeszegéllyel. Mindketten éhesek voltak. Nekiestek a hideg kappansültnek, és úgy faltak, mint két fiatal, erős fogú állat. Kit eddig sohasem gondolt a jövőre. Most mégis a terveiről beszélt. Nem a lánynak, saját magának. - Magam akarom Tamerlánt játszani. - Hogy mondod? Mit akarsz játszani? Kit nem hallotta a lány együgyű kérdéseit. Ittasan motyogott tovább. - ...Aztán befejezem a Faustust. - Mit motyogsz itt? Mit fejezel be? Sokat öntöttél a garatra. Feküdj le. És reggel, amikor a nap betűzött a kis ablaknyíláson, anyásán gügyögte: - Öltözz, Kit. Megyünk a templomba. Ahogy illik húsvét vasárnapján. Kit simára borotválta az arcát Bardolph borotvájával. Aztán régi szokása szerint végigmosdott hideg vízzel tetőtől talpig, és a lány fésűjével rendbe hozta a hosszú fekvésben összegubancolódott sűrű hajzuhatagát, amely annyira megnőtt, hogy vállaira hullámzott alá. - Van ollóm. Ha akarod, megnyírhatlak - mondta Kate. És körülnyisszantotta a kemény gesztenyebarna fürtöket, hogy csak tarkóig értek. Aztán egyenként adta kézhez a csipkés inget, a pompás fekete zubbonyt, amelynek mellén négy sűrű sor paszomántos pityke futott végig. A harisnyanadrág megfeszült Kit izmos combjain és lábikráin, aztán az aranycsokros borjúbőr cipő következett, - Hoztam én még valamit - kedveskedett hunyorgatva, és sokszínű selyemmel kivarrt keskeny bőrövet vett elő a batyuból. Az övön tőr függött, és tarsoly: papír, toll és tintatartó számára. Kit megcsókolta érte a kemény, keskeny kezet. - Most még enni adok annak a kis dögnek, aztán mehetünk. Kate beadta a rejtekajtón a tegnapi vacsora maradványait, aztán maga is hercegnővé vedlett. - Igaz, a süvegedet még oda sem adtam. Kit fejébe húzta a sötétzöld strucctollas bársonybarétot. Mulatságos volt, ahogy így kiöltözve felbaktattak a rozzant lépcsőn a bárka tetejére, és onnan a foghíjas létrán a parti fövényre. A bárkaházak rongyos népe ugyancsak megbámulta őket. Alig tettek néhány lépést a Bankside felé, amikor Kit a nevét hallotta kiáltani. Hátratekintett. Thomas Nashe volt a kis Lodge-dzsal. És egy nő: Jáhel. - A barátod ugyan helyrevalóbb fehérszemélyt is választhatott volna - kuncogott Kate. Valóban, Jáhel így a napsütésben kissé nehézkes, és gyűrött volt. Kit eddig még csak a szoba félhomályában, vagy a mécses világánál látta, mert az asszony sohasem mozdult ki a kocsmából. - Vagy tán csak nem téged keres ez a penészvirág? - kérdezte a lány, és a két nő szeme már össze is villant. Két sötét szempár. - De igen. Engem keres - mondta Kit. - Ne bántsd, régen meguntam. Menjen Isten hírével békében. Jáhel mintha meghallotta volna a szavait, pedig lehettek vagy húszlépésnyire. Bánatos lomhasággal közeledett. - Ejha! Ti aztán kiöltöztetek - kacagott feléjük Nashe. - Kit gyilkoltatok meg? Csak nem a Hampton Court-i kocsmárosnét? - No, nem egészen - mosolygott Kit. - Csak éppen a templomba készülünk. Húsvét vasárnapja volna - tette hozzá mentegetőzve. Thomas hasát fogta neveltében, - Te, templomba? Megbolondultál? - Hát ez a nő kit keres itt? - sziszegte Kate a dühtől krétafehéren. - Akármi legyek, ha azzal a gaz Lopezzel nem láttam egyszer súgni-búgni a Zöld szamár kocsiszínjében, Kit. - Hát neked mi keresnivalód volt ott? - kérdezte halkan Jáhel. - Talán a szekereket mostad? A lány rávetette magát Jáhelre, és fojtogatni kezdte. Az kék-zöld volt, mire kiszedték a kezéből. - Ez megőrült - mormogta Kit. - Minek is hozzátok ide ezt az asszonyt. Az utcakölykök kezdtek összeverődni körülöttük. Thomas gyorsan elhurcolta Jáhelt. Kit pedig karon ragadta a dühtől remegő lányt, és ellenkező irányba sietett vele. - Ne szorítsd úgy a karomat. Eredj azután a hitványság után. Eredj. Vasaltasd ki a pofáját. A kis Lodge addig mókázott, míg végül is mindketten elnevették magukat. Aztán bekanyarodtak a Temze-parttól egy kis sikátorba, és a mohos háztetők felett felragyogtak a Bertalan-székesegyház ónkarikás, sokszínű ablakai. A katedrális belseje zúgott, mintha szél járta volna az erdőt. A tömeg imamormolása volt ez a zúgás. És valami feszült a csúcsívek alatt, mintha vihar lett volna készülőben. Nagy szakállú, hatalmas termetű prédikátor lépett a szószékre, a kettészakadt morajba úgy reccsent a hangja, mint a mennydörgés. - Testvéreim az Úrban, Atyámfiai! Húsvét vasárnapja vagyon, és én szeretnék nektek a bárányról beszélni. De miképpen beszélhetnék én nektek az Úr bárányáról, amikor mindnyájunk portája előtt ordas farkas kóvályog, és fenekedve csattogtatja reánk, apáinkra és kisdedeinkre fogazatának förtelmes hóhérfűrészét? ...Testvéreim az Úrban! Atyámfiai! Az Úrnak szolgája vagyok testemben, lelkemben. De azonképpen vagyok szolgája a mi hitünknek, a mi brit hazánknak, a mi felséges királynőnknek is! Ezért szent kötelességem a mai szentséges napon, hogy megnyissam szemeteket, megmutatván tinéktek a fene acsarkodó ordast, aki hitetekre, hazátokra, királynőtökre, szabadságotokra, életetekre tör. Második Fülöp a neve ennek a fenevadnak, aki emberbőrbe bújva bitorolja Spanyolország trónját. Isten akarata ellen. ...Véreim! Ez a szörnyeteg százötven hajót szerel fel ellenünk. Matrózainak, katonáinak, gályarabjainak se szeri, se száma. Mégsem szabad megrettennetek! Gyülevész nép ez, és a mi Urunk a víz fenekére fogja őket küldeni hajóstul, halak, rákok és pókok táplálékául. De nekünk is meg kell tenni a magunkét. London városa egymaga harmincnyolc gályát és húszezer katonát állít. Ehhez pénz kell. Perselyesek fognak közétek menni, és ti nyissátok meg erszényeiteket, amíg nem késő. Adjatok, hogy a farkas el ne vegyen mindent, védekezzetek ellene! Csend volt, csak a színes üvegek fénye tüzelt. Aztán felcsörrentek a perselyek a hivők sűrű tömegében. Büszke főurak, dölyfös udvarhölgyek, pocakos kereskedők járultak sorra a szószék elé adományaikkal. - Ebből elég volt - mormogta Kit. - Gyerünk innen. Mindhárman utat könyököltek maguknak a kijárat felé. - Megéheztem - mondta Kate, amint lefelé haladtak a széles lépcsőzeten. - Gyerünk egy vendégfogadóba, harapjunk valamit. - Tudok egy jó kocsmát - indítványozta Lodge. - Nézzétek, már ott fityeg, integet, hívogat, csábít, virít, ragyog a cégére. A Rántott Ürücombhoz. És én, Thomas Lodge, az orvostudományok, a teológia és a szabadművészetek doktora, kezeskedem róla, hogy ilyen rántott ürücomb valóban nem lelhető fel sehol Londonban. Ekkor már meg is érkeztek a kocsma csalogatóan kitárt ajtajához. 6. A Rántott Ürücombhoz címzett kocsmában valóban jó volt a rántott ürücomb. - Hanem az árát is meg tudja kérni - mondta Kate, miután három combot bevágott egy teljes cipó kíséretében. - Hiába, ez előkelő hely - vélte Lodge. - Vagy látsz itt zsebmetszőket, lótolvajokat, matrózokat? - Igazán nem nagy különbség, hogy a vendéglős lopja-e ki a pénzt a zsebedből, vagy a zsebmetszők - nevetett Kate. Körülöttük tisztes kalmárok söröztek, és szintén megkockáztattak egy mosolyt a lány hangos tréfáján, mígnem hitveseik felnyársaló tekintete beléjük nem fojtotta a vidámságot. Kit és Lodge pipára gyújtottak, és a kalmárhitvesek elfintorították az orrukat. - Igazán, Bob, már ide sem lehet járni - sipogta nagy hasú férje felé az egyik. Aztán a szomszédos asztalhoz fordult: - Úgy vélem, Sir Walter Raleigh egész bátran Virginiában felejthette volna ezt a sátán palántáját. Egy elmosódott arcú, nagy begyű női lény, aki magasan hordta parányi tompa orrát, tovább tódított: - Teljesen osztom a nézetedet! Igazán, nem tudja már az ember, hová járjon. Menjünk, nemsokára kezdődik a kivégzés. - Hát mégis megtartják? Hiszen azt mondták, hogy a városi tanács ellenzi húsvét vasárnapján a törvénynapot? De a királynő kívánságára meglesz a törvénynap. Azt a két fickót akasztják, aki a Hampton Court-i kocsmárosnét megölte. Kit majd kiejtette a pipát a szájából. Két ártatlan embernek meg kell halnia. Vagy Bardolph hazudott? De ki lehet vajon ez a két halálba menő? Sorra elvonultak előtte a Vadkanfő vendégei, és riadtan néztek fel az akasztófa kötelének lecsüngő hurkára. Kate elkérte Lodge pipáját, és nagyokat pöfékelt. - Ezt már igazán nem lehet elviselni - pattant fel a nagy begyű kalmárhitves. - Gyerünk! A két család felkerekedett, és Kate utánuk vihogott. - Na, ezeket kifüstöltem. Miért vagy olyan sápadt, Kit? - Nem hallottad, mit beszéltek ezek? - De hallottam. Két akasztófavirággal kevesebb lesz. - De ártatlanok! Nem hagyhatom! - Ártatlanok? Hahaha. Talán most, ez egyszer. Tudod, hányszor érdemelték már ki az akasztófát? Csak éltél volna Nym mellett. - Ne olyan hangosan! - Hátha hazudott az a torzszülött! Sohase ártsd magad ezeknek a dolgába, mert körülöttünk is összeszorulhat a hurok. Igaz, doktor? Lodge ittasan helyeselt kopasz fejével. Semmit sem értett az egészből, mert sem Nymet nem ismerte, sem a törpéről nem tudott. Ellenben a negyedik üveg oportóit tüneményes jártassággal bontotta ki. - Mindenesetre engem mint orvost, hm, csakis mint orvost, érdekel a kivégzés. Talán nézzük meg mi is. - Nem bánom. Csak aztán ne integessen nekünk az egyik a vesztőhelyről. Velem már történt efféle - dünnyögte a lány, - Az ördögbe is, majd visszaintünk - dadogta Lodge akadozó nyelvvel, és dülöngélve felemelkedett. Kit szinte akarat nélkül követte. Mágnesként vonzotta a két halálba menő. - Úgysem láttam még kivégzést - gondolta az oportóitól nehéz fejjel. - És ha egyszer írni kell róla, legalább megtanulom, hogyan történik. Útközben jutott eszébe egy diáktársa, akit máglyára küldtek a Szentháromság tanának megtagadásáért. Ez volt az egyetlen kivégzés, amit látott, de ez egészen más volt. A kivégzések helye felé három oldalról özönlött a sokaság. A roppant, kövezett börtönudvarok visszhangzottak a látványosságra felajzott tömeg izgatott zsivajától, kutyacsaholástól, fegyvercsörgéstől, gyermeksivítástól, dobpergéstől, kürtök harsogásától. Kit az emberrengetegben elvesztette szem elől Lodge-ot és a lányt. Nem sokat törődött velük. Csak sodortatta magát, és jólesett akarat nélküli bábnak lenni a tömeg hullámainak hátán. Hol egy kövér halaskofának szorult neki, hol valami vézna, kényeskedő, pompás mezű dámának. Szőke fürtös lánykák kacagtak, festett nőszemélyek vihorásztak, és túl az álomszerű csipkegallérokon, ragyogó hajfonatokon, csengő kacajokon, feltornyosodott a frissen ácsolt vesztőhely. Olyan friss volt, hogy fűrészpor sárgállott még rajta és gerendaforgácsok. Egyik sarkában egy ottfelejtett ácsszekerce. És a két bitó felfordított L betűjén néhány szürke mellényes varjú. A tömeg három oldalról rajzotta körül az embermagasságnyi vesztőhelyet. A negyedik oldalt katonák két sorfala tartotta szabadon. Kit az egyik sisakoshoz szorult, odáig sodorta a tömeg. Akkor megperdültek a dobok, a kazamaták irányából embercsoport közeledett. Az élen vörös csuklyás óriás lépkedett. A fejére húzott hegyes csuklyán két kerek nyílás volt kivágva, de a szemeit nem látta senki, mert a csuklya árnyékába bukott. Csak két fekete üreg meredt elő a posztó vöröséből. A bakó után négy legény lépegetett, ezeknek fekete csuklyájuk volt, és csak derékig ért. Izmos combjaikon és lábikráikon pattanásig feszült a fekete nadrág. Kit megszédült. A négy fekete legény mögött Pistol karvalyarcát látta felbukkanni közvetlen közelről, a katona sisakja mögül. Pistol után cimborája, Poins baktatott, lehorgasztott fejjel. Két csipkegalléros diakónus követte a rongyosokat. Kit most valami napsütötte országutat látott, amelyen Pistol haladt furulyázva. Pistol nagyon szépen furulyázott, és ezért szerették minden kocsmában. És nagy szájhős volt. Sokszor beszélt sötét gyilkosságokról, amelyekben része volt, útonállók kegyetlen késeléseiről, pincében elásott holttestekről, éji borzalmakról. Csak nevették. Annyira nevették, hogy utoljára már a seriff alabárdosait is rémmeséivel mulattatta. - Gyerünk egy jó gyilkossággal, öreg Pistol. Két pint bort kapsz az öldöklésért - röhögött rá az alabárdosok kapitánya. - Aztán, ha kigyilkoltad magad, furulyázol nekünk egy kicsit. És Pistol ilyenkor mesélt, titokzatosan összevont szemöldökkel, ivott, aztán furulyázott. De Kit néha elhitte a meséit, és nem hitt a furulyázásában. Most, most mindenki hitt neki, amikor ösztövér kis alakja felemelkedett az emelvény gyalulatlan deszkalépcsőin. Poinsot nem ismerte Kit. Csak egyszer látta ezt a széles, parasztképű, bamba tekintetű fickót a Vadkanfő udvarán egy kisfiúval játszani. És erre most élesen emlékezett. Poins akkor négykézláb csúszkált az udvar vörös agyagán, és a kisfiú a hátán lovagolt. Poins szájában kötőfék volt, és Poins nyerített. A kisfiú pedig fűzfavesszővel a fejét csapkodta, és rángatta szájában a kötőféket. Egy cseléd vihogott az udvar túlsó végében. Poins pedig csak utánozta buzgón a paripát, és nagyokat nyerített. Kit most feltétlen biztonsággal tudta, hogy ha voltak valaha bűnei ennek az esetlen parasztfickónak, ott, azzal a lovaglással kiegyenlítette a mérleget. És ami most következik, ocsmány galádság, még akkor is, ha a törpe hazudott. A két diakónus magasra emelte a kis rézfeszületeket. - Imádkozzatok - gágogott kenetteljesen az egyik vörös képű, hájas tarkójú pap. - Odafent minden megtérő bűnös bebocsáttatást nyer. - És helyet foglalhat az Úr zsámolyánál - dörögte a másik. - Már én inkább csak a Vadkanfő ivójában foglalnék helyet - mondta áhítatos komolyan Poins, és a tömeg felvihogott szavaira. De Pistol furulyát húzott elő rongyos zekéjéből. Talán így akart imádkozni. Az egyik pribék elkapta a furulyát. De a dörgő hangú diakónus intett neki, hogy adja vissza. - Mindenkinek teljesíteni kell az utolsó kívánságát. Többet nem mondott, de amikor Pistol furulyázni kezdett, a magasba tekintett busa szemöldökei alól, mintha meg akarná lesni, hová szárnyalnak a hangok. Furcsa volt ez a furulyaszó. A nézők és hallgatók nem tudták, sírjanak-e, vagy nevessenek. Most Kitnek a torkát csavarta valami, és újra hitt a furulyaszóban. Ekkor Pistol eldobta a furulyát, és százan kapkodtak utána. De ő csak mosolygott, és karvalyfejét a lelógó hurokba dobta. A vörös csuklyás megforgatta a bitó kis kerekét, és a csiga nyikorgott. Pistol sovány teste lengett, kalimpált, lóbálódzott a térben, aztán mereven megnyúlt. Aztán a másik bitó kötelére Poinsot vonták fel. Ő is rövid ideig kapálódzott csak. Mindenki megmeredt. A tömeg, a katonák, a diakónusok sápadtan, fogvacogva álltak, mint roppant panoptikum viaszbábuinak erdeje. Csak a varjak repdestek a bástyafalak és a bitófák felett, riadtan kerengve a perc fagyott mozdulatlanságán. Aztán kürtjel harsant. A tömeg szégyenkezve osont kifelé, mint a gyerek, akit csínyen kaptak. 7. A Szent Martin kamrácskájában sokszor hajnalig égett az olajmécses. A wittembergai doktor és Mephistophilis voltak Kit éji látogatói, és ő jegyezte vitáikat, kalandjaikat, kétségeiket, tréfáikat, vérrel írt szövetségük okait és következményeit. Gyakran kibámult a kis kerek ablaknyíláson a csillagfényes éjszakába, amikor tolla megpihent. És hajnaltájt, amikor felkapaszkodott a rozzant lépcsőkön a bárka fedélzetére, megpillantotta a szürkületben, derengésben és napfelkeltében a dolgok soha nem látott, új arculatát. És meg sem lepődött, amikor egy szeles pirkadaton roppant tűzoszlop csapott fel a horizontról - hiszen az égő csipkebokrot olyan gyakran várta már. Csak a hűvös szellő juttatta eszébe, hogy a Rose színház gyulladt ki a Bankside-on. Mosolyogva emlékezett vissza a kocsmai beszélgetésre, és már tudta, hogy az ócska fabódét Henslowe vagy Burbage gyújtották fel. Így kiszorítják majd Leicestertől, Southamptontól, Pembroketól avagy Chamberlain lordtól a Globe-hoz szükséges összeget. Esetleg a királynő is megnyitja pénzes ládáját. Pipára gyújtott, és nyugodtan nézegette a tüzet, mint szép napfelkeltét. És tudta, hogy az ő napja van felkelőben, hiszen már megrendelték nála a Globe megnyitó darabját. És mintha Mephistophilis már ott vigyorgott volna a lángok között. A pernyét és szikrákat messzire hordta a szél. Mindenfele riadt csoportok futkostak, hiszen az egész fából épült városrész veszélyben volt. Az egyik bárkaházba bele is kapott már a láng. Kit leballagott a lépcsőkön, és behúzta a csapóajtót. A kamrácskában különös fények villództak, a tűz hírnökei. Kate már az ebédet kotyvasztotta, amikor Thomas Nashe hármas kopogása felhangzott a bárka falán. A lány tudta, hogy mást nem szabad bebocsátania, a hármas kopogás megbeszélt jel volt. Thomas nevetve ült az ágyra. Hullámos szőke fürtjeit a szokott mozdulattal gereblyézte ki homlokából, aztán pipára gyújtott. - Talán nem is tudod, Kit, hogy közben leégett a Rose. - De tudom. Ittak és nevetgéltek. Erősek és fiatalok voltak. - Egészen remete lettél, öreg Kit. Kit a lány felé intett, és hunyorított, szájára téve ujját. - Amíg ezt megírom - mondta aztán -, addig szükségem van a magányra. - Éppen most bújsz el, amikor Tamerlán diadalmenetben vonul be mindenhová. Alleyn nem is akar tudni más szerepről. Holnap az udvarhoz kell menned. Leicester azt akarja, hogy az udvari előadáson te add a címszerepet. Lyly viaszsárga az irigységtől. Ideje már, hogy szembeszálljunk az intrikáival. - Az intrikus szerepében nem állom meg a helyem. Talán inkább a Tamerlánban. Habár ott is messze elmaradok Alleyn mellett. Nem tudom, mért akar Leicester éppen engem. Megebédeltek, aztán pipázgatva kullogtak a Blackfriars irányába. A Rose helyét csak roppant fekete kör jelezte. Imitt-amott pislogott csak egy-egy üszkös gerenda zsarátnoka. - Ezt jól elintézte Henslowe - mosolygott Nashe sunyi módon. - Azt akarja, hogy te is beszélj holnap Leicesterrel. A Globe tervei nagyszerűek. Minden eddigi színház gyatra tákolmány ehhez képest. A Zöld Szamár előtt Peele is hozzájuk szegődött. Szokása szerint ingatag léptekkel botorkált utánuk, és groteszkül hadonászott. Utcakölykök nevetgéltek körülöttük, mígnem Peele-nek sikerült egyet megragadnia közülük. Ezt patetikus hévvel náspángolta el. Kit és Thomas könnyeztek a kacagástól, így értek a Courtain elé. Ez volt akkoriban London legócskább színháza. Vendégfogadóból alakították át, ha ugyan a kocsiszín első falának és tetejének eltávolítását átalakításnak lehet nevezni. Az utcai kerítés sarkaiból kiemelt kapu előtt kopott ruhájú kikiáltó bömbölt fel néha rekedt hangon. - Uraim és hölgyeim! Hölgyeim és uraim! Ma nagy díszelőadás lesz a nevezetes és híres Courtain színházban. Robert Greene mesternek, a szabad művészetek doktorának csodálatos darabját fogjuk színre hozni, Alfonznak, Aragónia királyának megható és mégis borzalmas történetét. Helyárak egy pennytől felfelé. Ilyen alkalom nem adódik többé! Az udvarra gyéren szállingózott a közönség, környékbeli mészárosok, cserzővargák, pékek és egyéb nemes mesterségek képviselői hites társaikkal, siheder fiaikkal, kamasz lányaikkal, apró maszatos kölykeikkel. Néhány matróz évődött a mesteremberek szolgálólányaival, egy-két vándorló legény is leszúrta a maga pennyjét, és a körülfutó tornácokon vidéki kurtanemesek, tehetős parasztgazdák várakoztak nekigömbölyödött női hozzátartozóikkal. A baj ott kezdődött, amikor a kezdő súgó leolvasta mindazon irkafirkákat, amelyeket az előbbi súgó a kéziratra karmolt. "Ez hülye szerep. Hat ökör se húzza ki a hínárból. Vigyázni kell a negyedik deszkára. Ez korhadt, és aki nem akar elsüllyedni, annak jó lesz ezt a deszkát kikerülni." Nem elég, hogy a kezdő súgó elsúgta ezeket a végszavak után, hanem a végzet úgy akarta, hogy a berúgott Peele, aki kopott bársonyruhájában igyekezett egy páncélos lovag illúzióját kelteni, éppen erre a korhadt deszkára dobbant, az elképzelt páncél teljes súlyával. A deszka engedett a lovag bősz haragjának, és Peele tántorogva zuhant fél lábbal a mélybe. A nézők hahotája üvöltésbe és visításba fokozódott, és minden nevetett. Thomas Nashe, a várkisasszony, a többi színész az oldalfalak mögött, a visszhangos tornácok, a napsütéses, tágas udvar. Egy csavargó kukorékolt, és ezt Robin Greene, aki szokása szerint a nézőtéren volt, kétségbeesésében felpofozta. Ez a kacagásnak újabb dührohamát váltotta ki a Courtain minden zugában. De Kit és Thomas Nashe ezt már kifelé menet látta csak. 8. Leicester lord igyekezett kurta lábaival minél hosszabbakat lépni, amint fensőséges haraggal fel és alá járt a teremben. Egyébként is pulykavörös arca most kékeslilába játszott, apró, szürke szeme szaporán hunyorgott, sárgásszürke pofaszakálla felborzolódott, mint vadkan sörtéje a küzdelem előtt. És valahányszor a dús faragású tölgyfa asztalhoz ért jártában-keltében, mindannyiszor egy pillanatra megállt, hogy öklével az asztalra csapjon. Ez a puffanás mintegy refrénje volt léptei ütemes döngésének. - Szennyes gazfickók vagytok mindannyian. Azt hiszitek, nem tudom, hogy magatok pörköltétek fel azt a disznóólat? Hülyének néztek engem? A nagy Burbage reszketett, mint a nyárfalevél, de a kis, hegyes orrú, rókapofájú Henslowe csak fintorgatta a képét, valahányszor a nagyúr háttal volt feléjük. Kit és Thomas Nashe majd kipukkadtak a visszafojtott kacagásban. - Gaz bitangok vagytok mindannyian. Hogy lógnátok az útszéli bitókon. De útjelzőknek sem vagytok ti jók, legfeljebb ocsmány madárijesztőknek. - Tegyük fel, kegyelmes uram, hogy valóban én, Philip Henslowe gyújtottam volna fel a Rose-t. Holott nem így van. Nem érdemelném-e ki akkor az utókor háláját, hiszen kegyelmes uram maga is disznóólnak méltóztatott nevezni e nagyszerű korunkhoz méltatlan színialkotmányt? Ez asztalon, amelyet kegyelmességednek döngetni méltóztatik, a földgolyó legpompásabb színházának tervei fekszenek. S az én prófétalelkem ez asztal döngésében már az ácsszekercéknek döngését véli hallani, ismerve kegyelmes uramnak nagy szívét. - Ocsmány hízelgő vagy. Holnap majd nézzetek anyag után, s azután tegyetek nekem jelentést. Hát az a stratfordi hol maradt? - Ő a helyet pécézi ki, méricskél. Az öreg ács, James Burbage, sóbálvánnyá meredt erre a szemtelenségre. Behunyta szemét, mintha az utolsó ítéletet várná. De a nagyúr felnevetett, és kacagott, hogy a könnyei csurogtak belé. Aztán egy karosszékbe ereszkedve folytatta tovább a nevetést. - Ez a szemtelenség már átugorja a düh határait. Ezen már csak nevetni lehet. Csipkekendővel törölgette homlokát. - Hát ezek kicsodák itt? - kérdezte végül, Kitre és Nashe-re mutatva. - Engedelmével, Mylord. Christopher Marlowe, a Tamerlán szerzője, és Thomas Nashe, ugyancsak drámaíró. - Gyertek közelebb, fiaim. Egy barna, egy szőke. Milyen szépek vagytok, milyen fiatalok. Megcsipkedte és megpaskolta duzzadt, vörös kezével az arcukat. - A királynő óhajtja, fiúk, hogy az udvari előadáson magatok játsszatok darabotok címszerepeit. Az a véleménye, hogy ki-ki maga érti legjobban, amit alkotott. Kedvtelve mosolygott, mint a lócsiszár, aki jó vételt csinált. - Mindent el fogunk követni, kegyelmes uram, ami csak tőlünk telik. - Jól van! Hallom, hogy az új színházat a te drámáddal akarjátok megnyitni. Mi lesz az? - Doktor Faustus híres és tragikus története. - Híres? No én bizony sohasem hallottam hírét! Ki lett légyen ez a Faustus doktor, vagy hogy is hívják? - Vagy hatvan évvel ezelőtt élt Wittembergában. Nagy mágus volt, akit tudásszomja hajtott az ördög kezébe. 9. A Tamerlánnak. a Courtainben is igen nagy sikere volt. A pékek és fonnyadt hitvestársaik megreszkettek, amikor Kit vérfagyasztóan bömbölte a rettenetes kán ötösjambusait. Így készült az udvari előadásra, és lassanként formát is tudott adni őszinte átéléseinek. Hazamenet elácsorgott az épülő Globe előtt. Elnézte az alkonyatban az ácsszekercék csillogását, szívta a gyalulatlan gerendák és deszkák fűrészpor- illatát, a nagy, göröngyös háncsú fatönkök fehér keresztmetszete még sajgott a fűrész éles fogsorától, és az ácsok ír dalai lomhán szálltak a Temze fölé. "Milyen szép a dolgok születése" - gondolta Kit, és szinte félt a befejezettségtől. A gerendák csapjai pedig vígan nyikorogtak, amikor beleilleszkedtek a frissen vágott csapágyakba, ácslegények dalainak kíséretében. Itt szegődött Kithez mindig a fekete kuvasz, amikor megindult a parton a bárkaházak felé. Már jól értették egymást. A kutya belefúrta orrát Kit zekéjének zsebébe, onnan szedte ki a neki szánt avas szalonnát, vagy a Courtain nézőközönségének lakmározásaiból fennmaradt egyéb hulladékot. Különösen a csirkecsontokat ropogtatta kéjesen, mert mint a legtöbb kutya, Jack is tudott nevetni. Kit maga sem tudta, miért nevezte el éppen Jacknek a kuvaszt. Hiszen nevezhette volna Tomnak vagy Harrynak, vagy akármilyen névre keresztelhette volna. De ő határozottan Jacknek nevezte, itt más névre gondolni sem lehetett. Kit újabban arra is rákapott, hogy a bárkaházak között eljátszogatott a mocskos gyerekekkel. És ilyenkor gyakran úgy érezte, hogy Poinsot kell utánoznia, akit felakasztottak. És ennek a kivégzésnek a bizarr árnyékában megszerette a vásott gyerekeket. Most is lesték már a legszélső bárkaháznál. Ennél tovább nem merészkedtek. És kacagva, visongva, kergetőzve, bújócskázva kísérték a bárkáig. Kate már aludt. Amikor felragyogott a reggel, ásított, nyújtózott és felkelt. - Ma - mondotta két ásítás közben - szeretnék hirtelen kisült marhabélszínt csinálni. Kit szétteregette a ládán papírjait. - Csinálj. És hozz néhány üveg oportóit. Unom már ezt a madeirát. Itt van négy shilling. - Hagyd, van még... Itt zavarodottan elhallgatott Kate, aztán így folytatta: - Abból a pénzből. "Bardolph pénzéből" - gondolta Kit. De nem szólt, csak teregette papírjait, és hegyezte azt a pompás hollótollat, amelyet nemrégiben Blackfriarsben vásárolt. Aztán megvárta, míg lecsapódik az ajtó. "Második felvonás, első szín" - írta nagy, gömbölyű betűivel. Az órák elsuhantak a toll sercegésén, és új víziókat hoztak széles hátukon. Amikor a lány megjött, Kit mélyen a szemébe nézett, mintha keresne benne valamit. Talán saját magát. És a pupillák mélységeiben valóban meglelte kicsiny mását, mint egy bűvös tükörben. Megízlelte az oportóit, és szokása szerint csettintett nyelvével. Aztán elköltötték a frissen sült marhabélszínt. Kit pipára gyújtott, és elindult a Whitehall felé. 10. Térdet hajtott, és megcsókolta a keskeny, kemény, hosszú ujjú kéz márványsima bőrét. Ez a kéz, ez egészen Kate keze volt. Ijesztően az. Azt mondják, hogy nincsen, két egyforma kéz. Boszorkányság. Hogyan is lehetne a lány durva munkát végző keze ennek a királynői kéznek szakasztott mása? Nem, az érzékek incselkedése, gondolatok bolond tréfája az egész. De ez az arc! Ha nem volna zöldes szeme, ha nem keretezné rőtbe csapó, bronzszínű haj, ha nem volnának az ajkak kárminnal kifestve, ez is egészen Kate arca lenne. A hosszú, keskeny, finom lendületű, táguló cimpájú orr, az akaratos, kemény áll, a boltozatos, nyílt homlok. Mindez egy pillanat alatt jött, csak egy szemvillanás volt az egész. És Kit újból lesütött szemmel térdelt a díszterem baldachinos trónszéke előtt. - Te vagy a Tamerlán írója? A hang nem Kate hangja volt. Keményebb és érdesebb volt annál. - Parancsára, felség. - Tudod a szerepedet? - Merem hinni, felség. - Mert éppen ti, szerzők nem szoktátok rendesen megtanulni - és felkacagott. Mindenki mosolyogni merészkedett, sőt kötelességszerűen mosolygott. - Vannak iskoláid? - Cambridge-ben avattak, felség, a Corpus Christiben. A szertartásmester hármat koppantott hosszú ébenbotjával. Kit újra kezet csókolt, és ment. - Edward Alleyn - jelentette a szertartásmester a következőt. - A Southampton herceg őkegyelmessége alatt álló társulattól. - Más néven Nyakigláb Eddie, a hentesasszonyok ideálja, a vénlányok Adónisza - nyekergett egy csörgősipkás udvari bolond, a szertartásmester hangját utánozva. De senki sem ügyelt most tréfáira, és a bemutatkozás gyorsan haladt tovább, a spanyol etikett durva megsértésével. Aztán megkondult a jelzőharang, és Edward Alleyn a terem színpadának fekete függönye elé lépett, hogy elmondja a prológust. Kit nagyszerű kán volt. Harsogott, dobogott, csörtetett, az egész teremben nem látott mást, mint a fehér arcot és azt a diadémot, amely a magasra fésült rőt hajkoronán csillogott. Minden mozdulata, szava, minden lehelete csak e zöldesszürke szemek számára született, és miközben dörgött, harsogott, robogott, dehogy gondolt arra, hogy a kánok mozdulatlan bábmerevségű, kegyetlenségükben is halk szavú, acélpenge hidegségű mongolok, akik még a harcban is megőrzik emberfeletti nyugalmukat, akik alig látható mosollyal ajkukon ölnek és halnak meg. Azzal sem törődött Kit, hogy a szerepet egy arannyal gazdagon kivert szaracén vértezetben játszotta végig. Ez volt a Whitehall fegyvertárának egyik legértékesebb páncélja, amelyet még a keresztes háborúk legutolsó hadjáratai alkalmával zsákmányolt valami oroszlánszívű lovag a szentföldön. Hogy a kánok aszkétai egyszerűségű emberek voltak, akik farkassubájuk alatt, lenszoknyájuk felett legfeljebb rézpitykékkel kivert bivalybőr páncélt viseltek, azt nem tudhatta Kit. Aminthogy nem tudhatta, mennyire éppen emberfölötti hidegségükben és aszkétai egyszerűségükben rejlik a kánok világot tipró győzelmeinek titka. Mindegy. Jól játszott. Győzött. 11. Kate nem szerette eleinte a fekete kuvaszt, amelyik folyvást ott settenkedett a bárka körül. Mint ahogy a gyerekeket, az állatokat sem kedvelte. A kuvasz mégis addig-addig hízelgett, olyan alázatot mutatott, annyi ragaszkodó hűség tükröződött nagy barna szemében, hogy Kate ellenszenve megtört. Egy napon arra ébredt Kit, hogy Jack az ágya mellett terpeszkedik a padlón, és az ő lelógó kezét nyalogatja. - No, öreg, bebocsáttatást nyertél végre a mennyországba? Jack fektében a padlót csapkodta farkával, hogy a deszkák csak úgy koppantak bele. - Legyen legalább egy élőlény itt velem. Te úgyis csak egyszer egy héten kukkantasz be - hallatszott a lány éles hangja ellenségesen. - Akkor kukkantok, amikor nekem tetszik. Ha egy-két éjszaka elmaradok, ne mondd mindjárt, hogy egy héten egyszer vetődöm haza. Nem ülhetek itt naphosszat, mint valami foltozóvarga. Emberek között kell forognom, különben elfelejtik, hogy a világon vagyok, és minden taknyos kölyök a nyakamra nő. De te ezt nem érted. - Nem. Nem értem. És mondd csak, te értenéd, ha két-három legényt mindig itt találnál körülöttem? Kit nem felelt. Érezte, hogy türtőztetnie kell az indulatait. - Nem hívlak mindig, hogy tarts velem? Nincs olyan utam, ahová téged ne vihetnétek magammal. - Ismerem az utjaidat. Mehetsz, amerre akarsz, ha a cimboráid kedvesebbek neked, mint én. És ha egyszer elmennék veled a Zöld Szamárba, azt a nőt úgyse vennék ki élve a kezemből. Kit megdöbbent a fekete szem villanásától. Megcsömörlött ettől az örökös perpatvartól, nyugalomra vágyott, nyugalomra volt szüksége műve befejezéséhez. És ez annyit jelentett, hogy választania kell a lány és a dráma között. Minden porcikája kívánta a zordon vadságú, gyönyörű lányt, mégis összeszorított fogakkal, behunyt szemmel, sajgó vágyakkal indult el a másik útra. Némán öltözött, aztán összekotorászta a ládában papírjait. - Hová viszed azokat a papirosokat? - kérdezte Kate. Kit nem felelt, és a csendben sötéten ágaskodott fel a kérdés, mint fekete paripa a meredély szélén. - Elmégy? Menj. De ide ez életben be ne tedd a lábad. - Bolond vagy. Ezt a micsodát itt befejeztem, és most a színházhoz viszem, hogy kiírják belőle a szerepeket. Újra csend volt, csak a papírlapok zörögtek, ahogy Kit összegöngyölítette őket. Amikor megindult a rozoga lépcsőn, Jack utána kapaszkodott. - Eridj, mocskos, te is a gazdáddal. Együtt dögöljetek. Az ajtó lecsapódott, mintha pontot akart volna tenni a végszó után. 12. A Zöld Szamár ivójában háromszoros hurrá fogadta Kit feltűntét. De Kit nem felelt a sok kérdezősködésre. Mogorván haladt el a régi ivópajtások között, és betaszította a belső szoba ajtaját. Jáhel épp kifelé indult, majdhogy össze nem ütköztek az ajtóban. Kit odanyújtotta neki a vaskos papírgöngyöleget. - Ezt tedd el. Ne bocsáss be senkit. - Még Thomast se? - Nem. Még őt se. Nyugalomra vágyom. - Akkor kerülj beljebb. Most ott bent lakom, mióta meghalt a nagyapám. Beléptek a homályos, dohos szobába, ahol Bar Abbas utoljára látta az aranygályákat. Nagy csend fogadta őket. Kit végigdőlt az ágyon, és Jáhel szótlanul topogott, rakosgatott körülötte, mint azelőtt. Csak nagy sokára mondta: - Addig nem imádkozom, míg Lopezt elő nem kerítem. És már a nyomában is vagyok. De Kit nem felelt. És Jáhel hallotta később, hogy mélyen lélegzik álmában. Este volt már, amire felébredt. Olyat nyújtózott, hogy a csontjai ropogtak bele, aztán kiment az ivóba. Most már mindenkihez volt egy-egy nyájas, tréfás szava, már mindenkivel koccintott, és az asztalokat egyetlen hosszú asztallá tolatta össze. Ez volt a nagy ivások bevezető akkordja. A vég nélküli beszélgetések mintha ott folytatódtak volna, ahol harmadfél hónapja elhagyták őket. Egyik a kiadókat szidta, akik írnokaikkal minden darabot leíratnak a színielőadásokon, aztán kiadják könyvben, egy fabatkát se fizetve érte. A másik a nyomdászokat, akik többet nyomnak minden pamfletből, mint amennyit a szerző rendelt, és a többletet saját hasznukra árusítják. Ezután a színigazgatókra került a sor, gyalázat, hogy ezek a sötét alakok hogyan használják ki a művészt. Először az író bőrét nyúzzák le, egy drámáért négy-öt fontot fizetve, aztán még mint színész is kiuzsorázzák, kacagni való bérért dolgoztatva őket. - Mert jaj annak az írónak, aki nem saját maga játssza a címszerepet - sopánkodott az elázott George Peele. - Minden alakunkat mi szüljük meg másodszor is a színpadon, mert ezek a színészek tönkretesznek mindent. Homéroszi kacaj fogadta e sopánkodást. - Az volna az igazi! Az alcazari csatában te volnál mindkét fél serege, és önmagaddal ütköznél össze. Jobban mondva, önmagaddal dülöngélnél össze! - Végigtántorognád az egész drámát, és végigböfögnéd a szerelmi jeleneteket. Az egész színpad dülöngélne, a drámai szerkezet meginogna, és a súgólyuk okádná az aforizmákat. Lyly Southamptont árasztotta el a legrosszulhangzóbb jelzők özönével, mert egy Prembroke ellen írt pamfletet vonakodott kifizetni. Thomas Kid nemes pátosza már átcsapott az irodalom területéről a színjátszás talajára, amikor ezt bömbölte: - Nekem, a Spanyol tragédia szerzőjének, almanachot kell szerkesztenem, hogy éhen ne dögöljek! Nekem! - És ha én nem lennék véletlenül az orvostudományok doktora - rikácsolt a kis Lodge -, bizony én is éhen halhatnék. - Halj! - kiáltotta Robert Greene. - Orlando! Ne őrjöngj! - Hogyne őrjöngenék - folytatta rekedten a hosszú Robin -, amikor nekem Gannon hentes két kölykét kell matematikára oktatnom, és Frazibundus Rocks tisztelendő úr vitairatait szerkesztenem és körmölnöm! - Maradtál volna Tholesburyben, nevelnéd a saját kölykeidet - ordított Peele. - Persze, ott nem lehet festett némberek után futkosni, mint Charing Crossban! Mindenki elhallgatott. Tudták, hogy Greene a családját is elhagyta a tholesbury-i parókiával együtt, a sötét múltat pedig nem jó hánytorgatni. De a hosszú Robin nem vette szívére a dolgot. - Többet ér egy parasztlány Tholesburyben, mint az egész Charing Cross. John Lyly Kitet ugratta. A Globe-ról beszélt, egy mellőzött szerelmes rosszmájúságával, gúnyos dicshimnuszokat zengve a titánok deszkabódéjáról. - Persze, mi, öregek lemaradtunk az idő szekeréről. Hja, hja. A földgömb gyorsabban forog, mint a mi életünk. Mi elfáradunk, ő nem. És utánunk jönnek a fiatalok. Kit nem felelt a csipkelődésre. E pillanatban öregnek érezte magát, és nem volt kedve hozzá, hogy a fiatalságot védelmébe vegye. - Hallom - mondta a félkarú Jackson -, hogy az ács egy földgömbtartó Atlaszt faragtat az új színház homlokzatára. Ezért fogják Globe-nak hívni a színházat? - Szamár! Azért faragtatja az Atlaszt, mert Globe-nak kereszteltük a színházat - nevetett Kit Jackson nyakatekert észjárásán. Az ablaküvegeket hajnali derengés hasogatta. - Menjünk át a Hableányba - indítványozta Robin Greene. - Hurcoljuk ki onnan azokat, akik még meg tudnak állni a lábukon, aztán így egyesülve a segédhadakkal, vágjunk neki a rochesteri útnak. Milyen pompásak is lehetnek a rétek ilyenkor hajnalban. Megfeledkeztünk a rétekről. - Inkább a surreyi domboknak vágjunk neki - nyekegte a kis Lodge. - Szépek lehetnek ilyenkor a surreyi dombok. Régóta tervezem már így hajnaltájt különböző kocsmákban, hogy egyszer megnézem ezeket a smaragddombokat. Meglátjátok, hogyan ragyogtatják zöld hátukat a napfelkelte elé. Madárkák csicseregnek majd nekünk, virágok nyitogatják szirmukat, fák lombja sugdos a hajnali szélben. Megtisztulunk piszkos pamfletektől, vitairatoktól, almanachoktól. A lelkünket friss szellő járja át, fel, cimborák, a boldog dombtetőkre! A kis Lodge ódája mindnyájuk titkos vágyát bontogatta az öntudat alól. Felkerekedtek. És miután a csaposlegénynél elhelyezték zsebeik tartalmát, dalolva indultak meg Blackfriars zegzugos utcáin. 13. A Hableány segédcsapatai fenntartás nélkül csatlakoztak hozzájuk. James Burbage, az öreg ács hosszú lábaival élükre állott, Richard Burbage Thomas Nashe-be karolt, míg a stratfordi, Edward Alleyn, Henslowe és William Kempe a derékhadat sűrítették. Az ács persze a színház felé vezette a csapatot. Senki nem ellenkezett, a Globe két sarka, úgy látszik, mágneses volt. A felkelő nap fényében ott állott előttük a már csaknem kész, hatalmas, nyolcszögletű faépület. - Nézzétek, mint egy roppant bástya - kiáltott Peele. - A művészetek bástyája! - A szépség és igazság tornya! - Az emberi szellem, a gondolatok és eszmék mentsvára! Nagy gesztusokkal kiáltoztak összevissza. És hangjuk pátoszában nemcsak a nagy mennyiségű madeira harsogott, de a fiatalság tomboló ereje. Kiáltásaikra, méhkas-zsongásukra, kérdéseikre a zúgó Temze felelt, és ők megindultak a parton a surreyi dombok felé. Napsugarak lángoltak, rajzuk és árnyékuk nyugtalanul követte őket, hosszan elnyúlva a parti fövényen. Daloltak. Ki-ki a maga szülőföldjének dalaiba kezdett, az egyik skót dudát utánzott, a másik ír tilinkót. Valamelyik egy donegali katonadalba kezdett, és ez általános tetszésre talált. Jól lehetett menetelni ropogó ütemére. Magasan állott a nap, mire megmásztak az első dombtetőt. A júniusi reggel levegője felpezsdítette vérüket, kiszellőztette fejüket és tagjaikat. Összefogództak, és körtáncba kezdtek a dombtetőn. Az öreg ács összecsapkodta roppant tenyereit a kör közepén, aztán egy-kettőt kurjongatva, maga is ugrálni kezdett. Cikázó madarak csipogtak körülöttük, hímporos potrohú méhek dongtak, tücskök cirpeltek, és a dombok zöld hullámai a nap felé ragyogtak. A magas fűben furcsa, nagy gyerekek ugrándoztak, és tisztának érezték magukat, mint hajdan, az anyjuk szoknyája mögé bújva. A dombok zöldje egy nagy anyaszoknyája volt. De egy másik dombtetőn három kereszt fúródott az égbe. Akkor vették észre, amikor ledőltek a lankás magas füvébe, kifújni magukat, vagy pipázgatni. Az öreg ács látta meg elsőnek a három keresztet. - Nézzétek csak - mondta, és barna kezének hosszú, kemény mutatóujját a keresztek felé irányította. - Kálvária - motyogta álmosan valaki két ásítás között. Nemsokára mindnyájan szuszogtak és horkoltak. Csak Robin Greene hosszú, szikár alakja magasodott fel a lankás füvéből, és Kit csodálkozva látta az elalvás pillanatában, hogy a hosszú Robin megindul a három kereszt irányába. Amikor Kit újra felébredt szendergéséből, Robin már a másik dombon baktatott felfelé. Felért a dombtetőre, s alakja egészen összefolyt az egyik lator keresztjének körvonalaival. "Bizonyára részeg" - gondolta Kit, és újra elszundított. De amikor ismét felriadt szunyókálásából, valami arra késztette, hogy Robin keresésére induljon. Nesztelenül lépdelt el az alvók csoportjai között, lesietve a domboldalon. A nap melegen tűzött, és a cserjésben már jólesett az árnyék. A másik domb lejtője lassú emelkedésében vég nélkülinek látszott, és Kit elálmélkodott, mennyire nem tudta felbecsülni a két dombtető közötti távolságot. Végre felbukkant a három kereszt a rekettyebokrok fölött, két fehér-fekete kérgű nyírfa szomszédságában. És az egyik lator keresztjén ott lógott a hosszú Robin elkékült arccal. Kit roppant ugrásokkal szökellt fel a tetőre, és odarohanva a keresztfához, felkúszott rá. De a tőrét sehogy sem találta övében, amikor el akarta vágni Robin nadrágszíját. Bal kézzel átkarolta a keresztfát, jobbjával megmarkolta Robin zekéjének hátát, és a levegőbe emelte a hosszú testet. Még volt benne élet. Kit a fogaival esett neki a nadrágszíjnak, s néhány percnyi munka után sikerült elharapnia. A verejték csurgott róla, egész testében reszketett a kimerültségtől, mégsem ejtette el a testet. Óvatosan eresztette le a kereszt tövébe, aztán maga is leereszkedett. Robin arcába kezdett visszatérni az élet, végül is felnyitotta szürke szemét. Mélyen lélegzett, mint aki fullasztó lidércnyomásból ébred. Aztán Kit arcára tévedt tekintete. Kit mintha gyűlöletet látott volna az apró szürke szemben felvillanni. A hosszú Robin felült a lator keresztjének árnyékában. Hallgattak. Bronzlegyek röpködtek körülöttük, és a letaposott füvön fekete bogár futott át. - Miért tetted ezt? - kezdte nagy sokára Kit. Robin felállt. Nem is felállt, hanem felugrott. Eltorzult arccal kiáltott. - Gyűlöllek. A sikereidért, a tehetségedért. Gyűlöllek, mert nem engedtél a halálba menni! És a hosszú Robin lerohant a dombtetőről. 14. Thomas Nashe a Zöld Szamár ivójának zajában szeretett írni. Ha elkészült valamivel, felolvasta. Figyelte a hatást. Úgy olvasott az arcokban, mint nyitott könyvben, és ha nem volt megelégedve a hatással, azonnal összetépte, amit hosszú órákon, napokon át körmölt. Ebéd ideje volt, és ebédeltek is mindazok, akiknek tarsolya megengedte. A többieknek is jutott egy-egy kövér falat. Aztán megindultak a különböző színházak felé. Kit, Thomas Nashe és George Peele a Courtain irányába tartottak, ahol Nashe darabját adták ezen a délutánon. Utána Peele-nek egy szatírája volt műsorra tűzve. A Courtain kapujában ma nagy volt a tolongás. Kit érezte, hogy valaki megszorítja a karját. Tekintete egy sötét szempárral találkozott. - Mondták, hogy te erre szoktál bejönni. - Igen. Erre szoktam. De hogy kerülsz te ide, Kate? - Tudod, hogy nem a komédiát jöttem nézni. Ebből azt is sejtheted, hogy veled akartam beszélni. - Gyere a színpad mögé. Sietnem kell. Én is játszom. - Úgy. Hát nem érsz rá. Menjek talán a Zöld Szamárba? Ott ráérsz? A sötét szem megvillant. Kit ismerte ezt a villanást, jónak látta, hogy megálljon. - Érts meg. A színpad mögött beszélhetünk. Gyere. Átvergődtek a zsúfolt nézőtéren, aztán a körülfutó tornácon át az öltözőszobába kerültek. - Most beszélgethetünk. - Arra akarlak kérni, Kit, hogy gyere vissza. Nem fogok szájaskodni többé. Kit hallgatott. Amikor a kapuban találkoztak, szinte maga is meglepődött, mennyire közömbös a lány iránt. De most újból úgy érezte, milyen végzetesen össze vannak láncolva ők ketten. A torkát fojtogatta valami, és mély tüzű barna szemének fényét fátyol homályosította el. Az ügyelő berohant. - Hallo, Marlowe úr! Színpadra! De Marlowe torkára visszafojtott könnyek szivárogtak, és nem törődve a színpaddal, egy leányt ölelt át vadul, szenvedélyesebben minden hősszerelmesnél. A leány kartonruhája kifakult a sok mosástól, néhol meg is volt foltozva, ezt jól látta. És Jáhel hiába várta azon a napon. Pedig már alig leste, mikor kerül vissza a színházból. 15. Azon a délutánon ugyanis egy kancsi, kajla arcú legény kis pergamenlapot hozott. A pergamen apró, szegletes zsidó betűkkel volt teleróva. Jáhel mohón olvasta. Mindent tudok. Gondold meg, mit teszel. Holnap visszamegyek Portugáliába. Ha velem jössz, palotában fogsz lakni, és kincseket szórok a lábaid elé. Ha nem, nyomorúságban és gyalázatban vénülsz meg. Aláírás nem volt. De Jáhel azonnal tudta, hogy Lopezé az írás. - Hol van a gazdád? - kérdezte remegő hangon. A kancsi legény vigyorgott. - Azt nem mondhatom meg. De elvezethetem hozzá, ha akarja. Alkonyodott. Kitnek itt kellett volna már lennie, hiszen előadás után mindig hazajött. Jáhel haladékot akart nyerni. - Jó, elmegyek - mondta hosszas töprengés után. - Csak előbb összecsomagolom a legszükségesebb holmit. Nem kelhetek útra így, egy szál ruhában. Te addig eredj az ivóba. Küldök egy kis madeirát, bizonyára szomjas vagy. A kajlaarcú kiment az ivóba. Jáhel egy szolgálót a Courtain-be menesztett, aztán beintette az ivóból a csapost. - Eridj, Jack, az őrszobára. Mondd meg Bullock őrmesternek, hogy jó fogást csinálhat. Küldjön két markos legényt utánam, ha az ivóból kimegyek azzal a kancsival. Ügyesen intézd. Csak messziről kövessenek, majd intek, ha kenyértörésre kerül a dolog. Az óriás Jack a hátsó ajtón ment ki. Jáhel kivitte a kajlaarcúnak a madeirát. - Idd meg. Megyek mindjárt, és készülődöm. Thomas Nashe és George Peele nyitottak most be az ivóba. - Kit hol marad? - kérdezte tőlük halkan Jáhel. - Eltűnt. El sem tudom képzelni... - dadogott zavarodottan Thomas. Ekkor jött meg a csapos. Szótlanul állott be a kármentő mögé, csak a szemével hunyorított Jáhelnek. - Nini, Peto! Hát te mit keresel itt? - kiáltott Thomas Nashe a kajlaarcú felé, aki a harmadik madeirát csúsztatta le nagy lendülettel a gégéjén. - Követségbe jöttem, Thomas úrfi. A gazság királya küldött követségbe a söntés királynőjéhez. De mit is locsogok, rabvallató ez a kotyvalék, amit madeirának csúfol a királynő. Ne szólj szám, nem fáj fejem. - A közmondások embere vagy, Peto. De mondd csak, mi újság a Vadkanfőben? - Pistol és Poins felmagasztalása óta semmi. Matrózok járnak már csak oda, meg az öreg Jankó. Tisztességes ember be nem teheti oda a lábát, örökké résen állnak a fogdmegek. Nem baj. Egyszer hopp, máskor kopp. Most nagyuraké a Vadkanfő. - Nagyuraké? Hogy érted ezt, Peto? - Csak úgy, ahogy mondom. Eddig Eddie Southampton járt oda, most valami nyálas kis tacskó, Suffolk iszogat ott az öreg Jankóval. Néha egy-két álarcos dámát is hoz magával, azt mondják, a Whitehallból valók. De ez csak olyan szóbeszéd. Az öreg Jankó beszélget velük, és ők szörnyen mulatnak a vén borostömlőn. Kívülről tudják már az egész családfáját. Jáhel jött kis batyuval a belső szobából. - Mehetünk. Peto lehajtott még egy pohár madeirát. - Isten áldja, ördög segítse, Thomas úrfi. Bizonytalan léptekkel imbolygótt kifelé, és a zegzugos utcákon nem vette észre, hogy három sárgazekés követi. Egyenesen a folyam felé tartott, és Jáhel szótlanul ment utána. Magas orrú csónak várt rájuk. Két markos fickó meghúzta a roppant evezőlapátokat, és Peto kormányozott. A Temzén csónakok ezrei nyüzsögtek. Néha nagy dereglyék surrantak el köztük, aztán egy-egy hatalmas brigg vonta fel vitorláit, hogy a jó nyugati szelet kihasználja, és az öböl felé tartson. - Plymouthba tartanak - mondta az egyik evezős Petónak. - Nagy cécó lesz ott, koma. - Negyvenöt brigg, harminc korvett és jó egynéhány fregatt áll már ott készen az indulásra - mondta a másik csónakos. Jáhel elvesztette szem elől a sárgazekéseket, és minden ízében remegett. De aztán észrevette, hogy egy hatalmas, cifra orrú dereglye halad a nyomukban, pontosan betartva a kétszáz lépésnyi távolságot. - Nézd csak, Gadshill. Hová az örödögbe tartanak azok a folyami fogdmegek? - Tudja az ördög - morgott a másik evezős. A nap lebukott, és a folyam élete meglassult. A torkolat felé közeledtek, és Peto egy hajó sötét tömegének irányította a csónakot. A homály feloldotta a körvonalakat, és lassan a nagy foltok is egymásba olvadtak. A csónak orra odakoppant a hajó oldalához. - Hahó! Hahó! - kiáltotta a két evezős. A hajón nesz támadt. - Itt a hágcsó! - kiáltott le a fedélzetről valaki. - Ide, ifiasszony - hallatszott Peto hangja. És Jáhel érezte, hogy megragadják, és kezébe nyomják a kötélhágcsó egyik keresztkötelét. Ebben a pillanatban robaj hallatszott, aztán zűrzavaros kiáltozás. - Megcsáklyázták a hajót! - Gyújtsatok lámpát, hitvány bitangok! - Csak előre! Tom Bullock már fent van! - Ide, ripőkök! Húszan gyertek ellenem! - Megszúrt a gazember! Segítsetek! - Késelnek a bitangok! - Útszéli bicskások! - Itt van Tom Bullock! Utánam, fiúk! Közben üvöltözés, dorombolás, zuhanások tompa zaja. Aztán minden elcsendesedett. Amikor a fedélzeten és az árbocokon kigyúltak a lámpák, a hajó legénysége meg volt kötözve. Csak Peto és Gadshill illantak el, a folyam sodrába vetve magukat. Jáhel sorra vizsgálta a megkötözötteket, amint az arcukba világítottak az őrdereglye emberei. Lopez bagolyképe is előbukkant az olajmécses sápadt fényében. - Ez az! A bagolyarc Jáhelre meredt, aztán eltorzult a fájdalmas haragtól összefacsarodva. Barázdái mélyek voltak, mint a szenvedély. Még az olajmécses halvány fényében is felsötétlettek. 16. A potrohos seriff intett, és a vöröscsuklyás megszorította a spanyolcsizma csavarjait. Lopez rettenetes ordítása megrezegtette az ablaktalan kínzókamra mécsesének lángját. A meztelenre vetkőztetett ösztövér ember inai kidagadtak, a bagolyarcon verejték- és könnypatak csorgott alá, az elkékült ajkakon véres nyál habzott. Az egész ember egy roppant ordítás volt. - Nos, megmutatod azt a Charing Crossban levő házat? A seriff újra intett a vöröscsuklyásnak, s az meglazította a spanyolcsizma csavarjait. Az összetört szőrös test remegett és zihált, erőtlenül dőlve végig a kínzószékben. - Nem tudok semmiféle házról, sohasem láttam belülről egy házát sem a Charing Crossnak. - Úgy. Sohasem láttad. Crampton! A hüvelykszorítót! A koronát! A vöröscsuklyás felcsavarta a hüvelykszorítókat és a fejabroncsot. Az ordítás most állati, eszelős üvöltésbe csapott, végül ez az üvöltés is vinnyogássá halkult. - Elég. Nos, megmutatod azt a házat a Charing Crossban? A megkínzott test élettelenül nyúlt el a kínzószéken. - Locsold, Crampton. Térjen magához. Aztán újra kezdjük. A vöröscsuklyás intett egyik pribékjének, s az egy kanna vízzel öntötte végig az élettelen testet. Aztán csutakolni kezdte. A kerek bagolyszem felnyílt, és a tajtékos szájon nyögés szaladt ki. - Látom, hogy arról a házról most nem akarsz tudni. Megmakacsoltad magad. Jó. Hát beszéljünk másról. Hová akartad kicsempészni azt a fegyverrakományt? Spanyolországba, ugye. Ott jó ára van most a birminghami és manchesteri fegyvernek, mi? Lopez csak nyögött. - A magunk készítette fegyverrel akartál reánk lövetni, mi? Beszélj! - Erről beszélek. Mindent elmondok. Nemrégen jöttem Lisszabonból. Mindent tudok. Lisszabonban nyüzsögnek az angol kémek és Corunában is. De ők nem tudnak semmit. Én mindent tudok. De csak a lordmajor előtt beszélek. Ha a szabadságlevél a kezemben lesz. Akkor beszélek. Az admirálisok is meghallgathatják, jó hasznát veszik. Mi egy hajó fegyver ehhez képest? A seriff intett. - Öltöztessétek fel, és vigyétek vissza, majd meglátjuk, mit tudsz. Ha hazudni akarsz, négyfelé vágatlak. A pribékek felrángatták a megkínzottra szennyes ingét, nadrágját, zekéjét, aztán rádobták bő, fekete bársonyköpenyét. Lopez megkísérelte, hogy lábra álljon, de mindjárt visszahanyatlott a vasszékbe. Két alabárdos megkapta a hóna alatt, úgy cipelték el a kínzókamrából. 17. A nap betűzött az öreg bárka kerek ablakán, és Kit felnyitotta a szemét. - Sehol sem tudok ilyen jól aludni, mint ezen a rongyos szalmazsákon - mormogta az ásítások sorozata közben. Aztán olyat nyújtózott, hogy a deszkatákolmány is, a tagjai is ropogtak belé. A lány már nem volt a kamrában. Szokása szerint korán elment a Temze- parti piacra, hogy ebédre- és vacsoráravalót vásároljon. Csak Jack, a fekete kuvasz heverészett összekuporodva az ágy alatt, és néha legyek után kapkodott, nagyokat leffentve. - Halló, Jack! A kuvasz előugrott, és Kit lelógó kezét nyaldosta heves farkcsóválások közepette. - Nem gondolod, hogy ez nem megy így tovább? Jack vakkantott. - Elvégre nekem más dolgom is van ezen a földtekén, mint naphosszat henteregni. Nem gondolod? A kutya szűkölt és vinnyogott. - Megkezdtem ama híres és nevezetes Faustus doktor tragikus históriáját színre alkalmazni. A kézirata ott van annál a másik asszonynál. Nem hoznád ide, hogy folytathassam és végre be is fejezhessem? A kuvasz felhúzta rózsaszín ínyét, egész fogsora elővillogott. - Persze, ez nehéz feladat neked. Majd magam megyek el érte. Most nyugtom lesz itt, szépen befejezem és kijavítom, átfésülöm, elvégzem rajta az utolsó simításokat. Meglátod, öreg Jack, hogy elsőrangú dráma lesz. Sokan fognak lopkodni belőle évszázadokon át. De ezt már te nem fogod megérni. Valamint én sem. Hacsak, te akkor nem leszel színész és drámaíró, én meg magadfajta fekete kuvasz. És ha úgy lenne is! Aligha emlékeznénk vissza akkor erre a beszélgetésre. Jack a padlót csapkodta farkával. Kit pipára gyújtott. - Azért mégis szeretnék valahogyan találkozni azokkal, akik megírják utánam Faustus doktor tragédiáját. Tudod, Jack, az én életemnek is sok hasonlatossága van Faustus doktor életével. És mindazok, akik utánam hozzányúlnak ehhez a témához, többé-kevésbé maguk is Faustus doktorok lesznek. Szeretem a magamfajta emberek társaságát, azért szeretnék velük találkozni. ...Vegyük például, hogy te itt leszel az ágyam előtt, és beszélgetsz velem. Mondják, hogy Mephistophilis fekete kuvasz képében jelent meg egyszer Faustus doktornak. Mit tudom én, nem vagy-e éppen te Mephistophilis? ...Egyszer egy halálveremben a sátánt szólítottam. A véletlen megmentett. Nem hívják-e a sátánt Véletlennek? Nem vagy te a Véletlen? ...Faustus doktor is a kétségek halálvermébe esett. A sátánt hívta. A sátán megmentette. Magának. Hidd el, hogy sokszor megreszket a toll a kezemben, amikor Faustus tragédiáját írom. Mintha a saját sorsomat írnám. Az fog történni velem, amit a tollam papírra vet. De nem azt veti papírra, amit én akarok. Mintha valami vezetné a kezemet. Mintha valaki tollba mondaná a sorsomat, végzetemet. Nem te vagy az, Jack? ...Ha te vagy, akkor ezennel megparancsolom neked, hogy összehozz mindama Faustusszal, akik utánam következnek, akiknek meg kell írniuk Faustust, a Faustusok tragédiáját! Hosszan, mélyen belenéztek egymás szemébe. És Jack újra megnyalogatta hosszú, érdes, meleg nyelvével Kit barna öklét. - Jó. Tehát egyszer engedelmeskedni fogsz. Rendben van. Most megyek a kéziratomért. És folytatni fogom, befejezem, úgy, ahogy elvégeztetett. Kiverte a pipa hamuját, megmosdott tetőtől talpig, aztán felöltözködött. - Mondd meg neki, hogy nemsokára visszajövök. A Globe felé indult. Alig ment néhány lépést, Thomas Nashe-t látta a bárkaházak között, ahogy messziről integet feléje. Ugyanekkor Bardolph, Gadshill és Peto is felbukkantak az egyik bárkaház, mögött, akiket Kit már látott egyszer a bárka körül settenkedni. Nem törődött velük, és Thomas Nashe felé tartott. - Halló, öreg gonosztevő, megint eltűntél! Gyerünk. Mindenfelé keresnek már. - Mindenfelé? Hiszen láttad, hogy azzal a lánnyal mentem el a Courtainből? - Én láttam. Meg Peele is. De közben felöntöttünk egy kicsit a garatra, és a Charing Crossban átaludtunk két napot. - A templomban? - Nem mondhatnám. - És ki játszik azóta a Courtainben? - Nem tudom. De engedd, hogy rátérjek a tárgyra. Aznap délután, amikor eltűntél, megjelent a Zöld Szamárban a kancsi Peto, és üzenetet hozott Jáhelnek attól a gaz Lopeztől. Jáhel kiszimatolta, hol rejtőzik, és lefogatta. Kit megdöbbenve állott meg. - Ilyen bosszúálló lenne az a lágy hangú, lomha, macskaléptű asszony? Miattam tette volna? Nem, ezek zavaros dolgok. Nem értem az egészet. Mit akar tőlem? - Hát te volnál merényletének áldozata, vagy mi a fene. És másokról is beszélnek. Azt akarják, hogy megmutasd azt a házat, hogy mondd el, mi történt akkor veled. - Hogy mi történt? Várj csak. Most láttam erre kódorogni a kancsi Petót. Gyerünk vissza. Ide-oda futkostak a bárkaházak között, de Petónak és két társának nyoma veszett. Kit és Thomas nem vették észre, hogy a kancsi szemek éppen a bárka kerek ablakának pókhálós, piszkos, törött üvege mögül villognak elő. Újra megindultak a Globe irányába. Messziről hallották már az ácsszekercék csattogását, a fűrészek csikorgó zaját, a kalapácsok döngését, kopácsolását. Amint a nyolcszögletű épület közelébe értek, meglepetve látták, hogy az ácsok már az utolsó simításokat végzik rajta. Egyszer hajót ácsolunk, Most színházat tákolunk! Kipp-kopp, kipp-kopp! Így énekeltek az ácsok, kemény kezű, napbarnított legények, Drake admirális hajóinak és a Globe színháznak megteremtői. Bent, a nézőtéren meg James Burbage, az öreg ács, döngetett roppant tölgyfarönköt. Kit és Thomas sokáig elnézték, hogyan bontakoznak ki a kiszáradt fa nemes anyagából Atlasz, a földgömbtartó gigász testének körvonalai. Atlasz ugyanabból a tölgyből született, mint Drake admirális briggjei. - Szerencsés fickók vagyunk, Thomas. Gigászok születésénél bábáskodhatunk - mondta Kit elgondolkozva. 18. A lordmajor ugyanolyan pocakkal rendelkezett, mint a seriff. Ezenkívül puritán volt. Sőt mi több, azt suttogták róla a hasonló pocakú tanácsnokok, hogy az independensek szélsőséges szektájához tartozik, amelyet pedig erősen üldöztet a királynő. A lordmajoron nem látszott az üldöztetés. Arcának vöröse a nekipuffadó polgári jólét hősi korszakát idézte, mert kevesen ettek az idő tájt annyi beefsteaket, mint Sir Tufto Malcolm Jefferson, lordmajor és a titkos tanács tagja. - Állítsad csak ki, fiam, Lopez névre azt a szabadságlevelet. Aztán ha mindent kivettünk belőle, kivesszük a szabadságlevelet is - mondta a lordmajor két serleg sör lecsúsztatása után a titkárának. Az írnok sunyi mosolyt kockáztatott meg. Keszeg, száraz, savószín fiú volt, és titokban maga is valami üldözött szektához tartozott. - Ki sem kell vennünk, Mylord. Holmi hüvelykszorítók hatása alatt úgyis kihull az a kezéből. Egy puritán nemes egyszerűségével állította ki a szabadságlevelet. - Úgy. Most jöhet az a pokolfajzatja. A titkár intett, és a szárnyas ajtó kitárult. Lopez betámolygott a két alabárdos között. Nyomukban a seriff settenkedett, bizalmas és bizalmat keltő fölényes mosolyával. Lopez mélyen meghajolt. Mellét verő hosszú szakálla kuszán lógott alá meghajoltában. - Térdre, bitang - mormogta az egyik alabárdos, és oldalba döfte a hajlongó embert. - Mylord, vallásunk tiltja, hogy letérdeljek. Ne kényszerítsenek erre. - Úgy? És miért tiltja? - Térdelni bálványok előtt szokás. Őelőtte állva kell imádkozni. - Ki az az ő? - Adonáj. - Jó. Ne hajts hát térdet. Nem vagyok bálvány. Mégis, jól imádkoztál. Kegyelmet akarok gyakorolni az ő nevében, aki mindenkinek, még nektek is megbocsátott. A puritán kenetteljesen mondta ezeket a szavakat, és e percben maga is hitt bennük. A seriff, aki ott integetett Lopez háta mögött, majd kipukkadt nevettében. - Íme, vedd a szabadságlevelet. Lopez mohón kapott a pergamentekercs után. Begörbült, reszkető ujjakkal csapott le reá. - Most beszélni fogok, Mylord. Mindent elmondok, amivel csak hasznukra lehetek. A szabadságlevél... ó, a szabadság! - Ne szaporítsd a szót. Kevés az időnk. - Kegyelem, Mylord. Arról a hajórakomány fegyverről akartam csak beszélni. - Elkoboztuk. És ezzel elvetted büntetésed. - Most tehát mindent elmondok. Hamisan vagy hiába nem esküdhetem. Mégis úgy segítsen Adonáj, ahogy a pontos igazságot fogom mondani. - Kéretem az admirálist - súgta a lordmajor titkárának. A keszeg emberke kisietett, és egy széles vállú, zömök, lapos orrú úrral tért vissza. Az admirális aranyveretű ezüst mellvértjén megcsillantak az ablak színei. Taréjos sisakját apród hozta utána. Seymour lord csörömpölve foglalta el helyét a lordmajor mellett, a szekretárius pedig mindent jegyzett, amit Lopez mondott. - Az Armada keresztény naptár szerint május hó huszonkilencedik napjának hajnalán indult Lisszabon déli kikötőjéből. Ott voltam az indulásánál. Portugália érseke misét tartott a Szent Izidor-székesegyházban, a harangok zúgtak, és az ágyúk bömböltek. Furcsa volt így együtt ez a harangzúgás és az az ágyúszó. Sohasem hallottam még ilyet. Seymour lord vastag ajkai gúnyos mosolyra húzódtak, és megmutatták rossz, sárga fogait. - Fülöp király a székesegyház kapujában megölelte Medina Sidonia herceget, aztán Martinez de Recalde urat. Ezt saját szememmel láttam, de a nagy lármában nem hallottam, mit mondott nekik. - Ők vezetik a flottát? - kérdezte az admirális. - Igen. A herceg jó katona, de a hajókhoz nem sokat ért. Az admirális elvigyorodott, és mellvértjén rubinokká, smaragdokká, zafírokká válva cikáztak az ablaküvegek fényei. - Honnan tudod ezt? - Mert mindenki az ausztriai Don Juant emlegeti. Ha az itt lehetne, ha még élne, mondogatják, egészen másként állana a dolog. - Tehát nem valami biztosak a dolgukban? - Nem bizony. Amikor Spanyolország érseke, a főinkvizítor őkegyelmessége a zászlóshajó fedélzetére lépett, megbotlott egy kötélcsomóban, és majd hanyatt vágódott, így is leesett, és eltörött a pápaszeme, amelyet a híres salamancai Estebano mester csiszolt. A lordmajor a térdére csapott, és olyan hahotába kezdett, hogy az asztalon megremegtek a kalamárisba tűzött lúdtollak. A lord mellvértjének egyik összekötő szíja is elpattant a nagy kacagásban. A seriff fuldoklott nevettében, és a titkár könnyezett. Még az alabárdosok és ajtónállók sem tudták türtőztetni magukat. - Hehehehe, haha, jaj, az oldalam - nyögött a lord, és a szemeit törölgette. - Mondd csak, mit keresett a főinkvizítor a zászlóshajón? Felszentelte? - Igen. De rajta is maradt. Azt mondta a szószéken, még a templomban, hogy ítéletet fog tartani itt, a Mansion House-ban az angol eretnekek felett. Hogy egyetlen máglyát csinál a brit szigetekből. A nevetés kettészakadt. Nagy csend lépett a helyébe, még az írnok tollának sercegése is hallatszott. - Elég a locsogásból! Ha számokat nem tudsz, felnégyeltetlek - horkant fel a lordmajor. - Mindent tudok, mindent. Azt már bizonyosan jelentették a kémek, hogy vihar támadt, a hajók megtépetten érkeztek Corunába. Amikor elindultak, újra vihar támadt, és újra visszakergette a hajórajt. - Ott szerelték fel? - Igen. És fél évre való élelmet vettek magukhoz. - Most hol lehet az Armada? - Ezt nem tudom. Ha a tervezett időben elindultak, Plymouth táján lehetnek. - Látom, hogy igazat mondasz. Tegnap fúrtak fenékbe négy brigget Drake ágyúi Plymouth előtt. - Engedje meg, Mylord, hogy folytassam. Az Armada nem vette fel a harcot. - Te pokolfajzat! Honnan tudod ezt? Hiszen be voltál csukva? - kiáltott az admirális, öklével nagyot csapva az asztalra. - Ez volt a terv. Harc nélkül akartak áthatolni a csatornán, Nieuportban harmincezer gyalogost, Dunkerque-ben négyezer lovast felvenni, Sándor pármai herceg seregét. Mindenki hallgatott a számok súlya alatt. - Lisszabonban hány katonát tettek hajóra? - Vagy kétezer portugált. Nyolcezer spanyol katona volt a hajókon és ugyanannyi tengerész. Lehetett vagy kétezer evezős gályarab is. Ezek egy része fellázadt, mihelyt először elindultak Corunából. - Jó. Ezeket tudjuk. Nagyjában egyeznek az adatok. Te hány hajóról tudsz? - Nyolcvan briggről, ötven gályáról, tíz korvettről és vagy húsz fregattról. Néhány schooner is van velük. - Mondd csak, te pokolfajzat, Lisszabonban is ilyen pontosan tudtad elmondani az én hajóim számát? A bagolyarc riadtan meredt a kérdezőre. - Hallgatsz? Beszélj, mert én megszólaltatlak! - Mindent elmondtam, amit tudok. Most engedjenek utamra, hiszen itt a szabadságlevél a kezemben. A lordmajor beefsteakarca gúnyos mosolyba torzult. Intett az alabárdosoknak. - Vigyétek! 19. Kit sohasem látott még kínzókamrát. Az egyetemen rebesgették ugyan, hogy a Peterhouse-nak és a Caius College-nek még megvannak a szerszámai, de ezek bizony elrozsdásodtak, olyan nagy ideje nem használták őket. Így mondta egyik társa, aki egyszer belopódzott az egyik kamrába valami álkulcs segélyével, és pókhálótól ellepve bújt ki belőle. A Mansion House kínzókamrájának szerszámain ellenben annál inkább meglátszott a gyakori használat. Kit szótlanul meredt a vérfoltos vaskoronára, a mennyezetről lelógó fejhurokra, a szögeshordóra, a mángorlóra, a spanyolcsizmákra, a hűvelykszorítokra, a tüskéstrónusra. Jáhel ott állott mellette. Viaszsárga arccal, mozdulatlanul. Az alabárdosok betaszigálták Lopezt. Alig bírtak a dühtől őrjöngő, vézna emberkével, aki görcsösen szorongatta jobb öklében a szabadságlevelet. Tépetten, zihálva, fogcsikorgatva állott meg Jáhel előtt. A bagolyszemek majd kiugrottak üregükből. Ekkor a vöröscsuklyás felkapta a dühöngőt, mint valami kis kutyakölyköt. Így tartotta a levegőben, amikor a seriff megkérdezte: - Ugye, ez az az, ember, akit el akartál veszejteni? Lopez kékült-zöldült, és fuldokolva hörgőtt a vöröscsuklyás rettentő markában. Aztán a tüskés székben tért magához fájdalmainak kezdetén. - Ez az az ember? - kérdezte most Kittől a seriff. Kit hallgatott. Hányszor esküdött rettentő bosszút ott a halálveremben, hányszor vágyott rá kiszabadulása után is, hogy egyszer a keze ügyébe kerüljön ez az ember. És most csak szánalmat érzett, semmi mást. - Hagyják ezt az embert, én nem is ismerem. Sohasem láttam. A bagolyszem rámeredt onnan a szegekkel kivert vastrónusból, és Kit sohasem tudta többé ezt a tekintetet elfelejteni. - És te? Te sem ismered? - kérdezte a seriff dühösen Jáheltől. - Vigyázz, mert ha félrevezettél, te kerülsz oda a helyébe! - Minden úgy van, ahogyan mondtam - szólt halkan Jáhel. - Akkor hát kezdd el - intett a seriff a vöröscsuklyásnak. A szerszámok tépték, marták, égették a vézna testet, de a bagolyfej vonagló ajkai közül csak fülszaggató, idegtépő ordítás, állati üvöltés, véres hab szakadt ki. És a jobb ököl halálos merevségben szorongatta a szabadságlevél véres cafatait. Kit tekintete belezuhant a szenvedés ismeretlen mélységeibe. Mintha örvény kavargóit volna előtte, amely forgástengelyének szörnyű sodrába vonja ellenállhatatlanul polipkarjaival, úgy uralkodott tekintetén az összezúzott véres test pokoli mágnese. Nem tudott egy pillanatra se más irányba nézni, és Jáhel sem. - Mi lehet ebben a nőben? - rettent fel Kit. - Elég! Elég! Ne kínozzák tovább! Nem ismerem! Sohasem láttam! Mintha valami ismeretlen ordított volna Kit bensejéből, az ő száján keresztül. És mintha ez az ismeretlen vetette volna rá magát emberfeletti erővel a vöröscsuklyásra. - Megőrült - kiáltotta az egyik alabárdos, és mindnyájan rárohantak. De ő úgy rázta, marta le magáról a pribékeket, mint vadkan a vérebeket. Aztán magasra emelte az összetört, vérző testet, mint az emberi szenvedések Grál-serlegét, és a serleg messzire izzott a kínzókamra sötétjéből. Csak egy pillanat volt, a szent őrület egy örökkévaló pillanata. Aztán legyűrték a pribékek. 20. Medárdus napján szakadt az eső. És miután az időjósok ilyenkor még negyven esős napot rendelnek, az időjárás buzgón iparkodott eleget tenni óhajuknak, így július végén még egy nagy pocsolya volt az East Cheap, Blackfriars és Bankside. Egyszer zivatarok vágtattak el dübörögve felettük, másszor csatakos, vég nélkül alázuhogó, türelemgyilkoló eső áztatott mindent, aztán hideg, ónos eső szitált, permetezett, mintha nem is nyár, de őszutó lett volna. A Temze harsogva, dagadva, bömbölve fenyegetett kiöntéssel, és majd elvitte félelmetes hátán a hidakat. A felhők pedig olyan alacsonyan lógtak alá, hogy szürke lebernyegük fennakadt a kéményeken és a magas tetők oromgerendáin, a tornyokon és árbocokon. A szél megszakadozottan kergette tovább a felhőrongyokat, és laposan csapta le a kémények kormos füstgomolyait. Az ács nagyokat káromkodott a Hableányban, és a kis Henslowe sokat és hegyeseket köpött. Sőt a békés stratfordi is morgott, dohogott, s amikor kelleténél többet öntött fel a garatra, még az öklét is megrázta az ólmos ég felé. Barbara asszony, a kétszázfontos Hableány, hasztalan vigasztalta őket. - Tessék elhinni, urak, tessék elhinni, ha én mondom, hogy már csak hat napig esik. Ha nem úgy lesz, öt pint bort, mégpedig malagát kap tőlem mindenki fejenként. Tessék elhinni. És amikor megjöttek, lucskosan, bőrig ázva, fülig sárosán, szárítgatta, teregette, tisztítgatta a ruháikat, mint egy szerető anya. - Ha még egy hétig tart, elviszi a Temze a torkolatig azt a bódét - nyögött keservesen a kis Henslowe. - Hogyisne! - zördült fel az ács. - Nem úgy van az megteremtve! De egyszer aztán megcsillant valami a Hableány zöldes ablaküvegein, és mindnyájan azt a kis csillámlást figyelték. - Ugye, megmondtam! - diadalmaskodott csípőre feszített öklökkel Barbara asszony. - No, nem jól áll az öt pint dolga. A nap szétkergette a megkönnyült párákat, és azok végképpen megfutamodtak. Néhány kósza felhő jött még valahonnan, de aztán riadtan menekült, észrevéve, hogy itt nincs semmi keresnivalója. Az augusztus olyan verőfényesen jött meg, mint még talán soha. A Temze visszabújt medrébe, hátrahagyott iszapja megszikkadt és felrepedezett. A pocsolyák elillantak, a háztetők füstölögtek a gyors száradásban. A Globe felpuffadt deszkái, gerendái nagyokat pattantak, amint a napsugarak melege szárítgatta őket, és főbejárata fölött felragyogott a földgömbtartó Atlasz, mintha most lépett volna ki a kozmosz szürke végtelenségéből. Alatta buffogtak az üstdobok, villogó rézfanfárok harsogtak, és négy kikiáltó ordította torkaszakadtából: - A földgömb legnagyobb és legdíszesebb színházának megnyitó és bemutató előadása! - A Tamerlán írójának, Christopher Marlowe-nak új drámája, mely minden eddigit felülmúl! - A híres varázsló, doktor Faustus életének és halálának rettenetes, szörnyű, gyászos, hiteles története! - A szerző saját felléptével! A címszerepben a szerző felléptével! - Bum, bum, bum, bum, trará, tirá, trará! - Mindenki okulhat belőle, mindenki tanulhat belőle! - Urak és hölgyek! Katonák és tengerészek! Osztrigáskofák és zsebmetszők! Csak befelé! Csak befelé! Három shillingtől két pennyig! Példátlan díszelőadás! És a tömeg minden irányból jött, hömpölygött, vég nélkül zúgva, hullámozva, mint a tenger. Az öreg Temze felcsodálkozott, dereglyék, bárkák, csónakok álltak meg a hátán, és ezen a napsütéses délutánon mintha az idő is megállott volna. A tömeg kezdett formákba rendeződni. A földszint állóhelyein ott nyüzsgött az East Cheap, a Charing Cross, a Bankside, a sikátorok, zsákutcák, lebujok népe. A páholysorokban vidéki kurtanemesek, a Russel Square és a Mayfair kalmárai. A színpadot jobbról-balról határoló proszcénium páholyaiban a Westend nemessége, a Whitehall, a Westminster és a többi paloták lakói. Végül a proszcénium páholyai előtti fapadokon Blackfriars tollforgatói, a kalózkiadók írnokai és a nyomdászok. A patkó alakban elrendezett páholyok tetőpárkányzatán jobb és baloldalon két kis fatornyocska ugrott elő. Ezekben most harang kondult meg, aztán harsonaszó hirdette az előadás kezdetét. A földszint, páholysorok és proszcénium tömegeinek zúgása alábbhagyott. - Hölgyek és Urak! Kezdődik a csodás játék Doktor Faustus tragikus életéről és haláláról! Irta Christopher Marlowe! Így bömböltek le a kikiáltók a fatornyocskákból. A tömeg hurrákiáltása volt a visszhang. KÓRUS (a homályos hátsó színpadon): Nem jár a Trasimenus mezején, Hol hős punokkal lépett frigyre Mars, Szerelmi enyelgéssel nem mulat Országvesztő királyi udvarokban, Se büszke tettek fényében dicső Versét nem vágyik csillogtatni múzsánk: Csak egyet mutatunk be, most, urak, Faustus sorsa képét, ha jó, ha rossz, S várva az elnéző bírálatot, Szólunk Faustusról élte kezdetén. ÁLARCOS DÁMA (a páholyban): Hallgasd csak, Essex, ezt az angol nyelvet, mint zúg, dörög. Ó, milyen nagyszerű! ESSEX: Mondják, a nyelv a nemzet szelleme. SOUTHAMPTON: E szellem mintha csak most ébredezne. MONTGOMERY: Hogy meghódítsa az egész világot. PEMBROKE: És nemhiába Globe e szín neve! CECIL: Hallgassatok, ti léha csacsogók! LEICESTER: Nézőt, színészt egyként illet a szó. (A színpad fölé papírral bevont fatáblát akasztanak. Felírás:) FAUSTUS KÖNYVTÁRSZOBÁJA KÓRUS (a hátsó színpadon): Átkos bűbájt habzsol mértéktelen. Egyet szeret csupán, a mágiát, Mit lelke üdvénél jobban becsül: Ő az, ki épp a könyvtárában ül. MARLOWE (mint Faustus belép a hátsó színpad bal oldalajtaján, és az első színpadra jön): Dobd sutba könyveid, Faustus, s kutasd Mélyét annak, mit tudni szomjazol. A proszcénium, páholysorok, földszint közönsége: Hurrá! Hipp, hipp, hurrá! (Tapsvihar) BARDOLPH (a földszinten): Nézd csak, öreg Jankó, hogyan ünneplik ezt a kurafit. Átkozott legyek egész életemre, igen, átkozott, ha ilyen őrültségben eddig részem lett volna. Elment az eszük ezeknek! OLDCASTLE: Mondd csak, kis gúnárom, nem vinnéd ki a vizeletemet? Meglátogatott ez a hólyaghurut késő, tisztes vénségemre. Vidd ki, kis gúnárom, magam nem tudok innen kifurakodni, és vizes nadrágban meg kellemetlen itt órák hosszat álldogálni. PETO (a földszinten): Pösölj csak itt, öreg vasgyúróm. Emez ifiasszony szoknyája mögött nem veszi észre senki. GADSHILL (egy pékmester zsebéből pénzt húzva elő): Csapolj, boroshordó. És a tócsát látva, orrontva, még az ifiasszonyt fogják gyanúsítani. ALLEYN (mint Mephistophilis barátruhában a színpadon): Mert hogyha ember Istent káromol, Szentírást, Megváltó Krisztust gyaláz, Máris repülni késztet a remény; Hogy halhatatlan lelkét megszerezzük. KENT (a proszcéniumban): Soha ilyen pompás időt! Koma! Szalonkázni Rochesterbe megyünk. SHREWSBURY: Ha Mephistophilis is megsegít, vagy százat ledurrantunk, pajtás! GREENE (mint Wagner az első színpadon): Ó, te szegény szolga, íme, így tréfálkozik a nyomor a saját meztelenségén. A kópé kicsöppent a szolgálatból, és olyan éhes, hogy nyilván a lelkét is eladná az ördögnek, ha egy ürülapockát kapna érte azon véres-nyersen. EGY PÉKMESTER (a földszinten): Ezt jól megmondta, anyjukom. PÉKMESTERNÉ: Nézd csak, micsoda derék szál legény! Nincs olyan pocakja, mint neked. PÉKMESTER: De olyan piros cipót sem tud sütni az istenadta, mint csekélységem. FOLTOZÓ VARGA: Meghiszegetem azt! BORBÉLY: Én faragtam olyan formásra az ábrázatját. Meg is bódul tőle minden fehérnép, kérném alázattal! EGY LÁNY: Micsoda pompás dámák ott álarcosan! JOHN: Bizonyára nem olyan üde az ábrázatjuk, lelkecském, mint a tied. Azért rejtik álarc alá. KEMPE (mint bolond az első színpadon): Mi a kő! A lelkemet az ördögnek egy ürülapockáért, azon véres-nyersen! Szó se róla, barátom! Szűz Mária uccse, kikötném, hogy szép pirosra süsse, és jóféle mártással öntse le, ha már olyan drágán fizetem meg. KALMÁR (a páholyban): Olyan kiszámíthatatlanok most a tengerek. Mindig attól félek, hogy azok az átkozott spanyolok elfogdossák a gályáimat. MÁSODIK KALMÁR: Nekem is útban van egy hajóm, az Indiákról hoz selymet, ha hoz. ELSŐ KALMÁR: Hozni hoz, csak az a kérdés, hogy neked hoz-e vagy a spanyoloknak. ALLEYN (mint Mephistophilis az első színpadon): Nagy kín, minő csak emberszívbe fér. De szólj, Faustus: megkapom-e a lelked? Mert akkor szolgaként követlek én, S nem kérhetsz annyit, hogy többet ne kapj. KATE (a földszinten): Nézzétek! Ez maga az ördög! Isten segíts! Maga az ördög jött el érte! NYM: Magam is azt hiszem! Nézd csak, Jankó! OLDCASTLE: Nem vagyok gyáva, de ez... ez pokoli. Nézzétek! Ez már nem lehet színjátszás! A FÖLDSZINT KÖZÖNSÉGE: Az ördög! Az ördög! ALLEYN (mint Mephistophilis az első színpadon): Haha! Hahahhahahha! A PÁHOLYOK KÖZÖNSÉGE: Maga az ördög! Nézzétek! NASHE (mint bíboros, az első színpadon): Őszentsége engedelmével, ez Szerintem tisztítótűzből szökött Szellem műve, aki a szent atya Elé járul most bűnbocsánatért. BOLINGBROKE (a páholyban): Ejnye, nézzétek, milyen szép fiú! PEELE (mint pápa az első színpadon, miután Faustus felpofozta): Végem van, segítség, urak! Ó, jöjjetek és támogassatok! Lelke örökre átkozott legyen! EGY HENTES (a földszinten): Ez több mint színjáték. PETO: Több mint májas hurka! ELSŐ MATRÓZ (bagózik és köpköd): Ne locsogj annyit, pimasz, mert megnyúzlak! PETO: Nyúzod ám az öreganyád térdit! MÁSODIK MATRÓZ (pipáz és pöfékel): Csitt, csipás, mer a beledbe lépek, és kitaposom egy kicsit! ÁCSMESTER: Még itt is civódnak. Kocsmába valók az ilyenek! (Köp) (Zene, Mephistophilis bevezeti Helenát, aki átvonul a színen) CHAMBERLAIN: Figyelj csak, Kent, nem hallasz messziről a torkolat felől ágyúlövést? KENT (hallgatózva): Nem hallok semmit, nem, ugyan milyen lövések is volnának? Talán csak nincs az Armada a nyakunkon? HATTON: Imént mintha én is hallottam volna. Sőt én nem is tartom lehetetlennek, hogy míg mi itt a színjátékot nézzük, Medina hercege és De Recalde szintén színjátékot rendez nekünk. CHAMBERLAIN: Halljátok? Én bizony indulok megnézni, mi történik az öbölben. Dereglyém itt lent horgonyoz a parton. KENT és HATTON: Gyerünk. (Mindhárman el) RICHARD BURBAGE (mint aggastyán, az első színpadon): E kétségbeesett lépést, ó, meg ne tedd! Látom, angyal lebeg fejed fölött, Kelyhet hoz, színig drága kegyelemmel, S szeretné azt lelkedbe tölteni. LYLY (a páholy előtt): Az áldóját, kutya meleg van itt! ÍRNOK: Meleg van itt bizony minden tollforgatónak és kiváltképp drámaíróknak. Mivel ilyen drámát sem írtak még angol nyelven. ÍRÓK, NYOMDÁSZOK és ÍRNOKOK: Hehe! Haha! Ezt jól megmondta neki! Hehe! Meleg van, úgy bizony! ALLEYN (mint Mephistophilis a színpad hátterében): Hitszegő Faustus, lelked elfogom Hűtlenségért uralkodóm iránt. Légy meghasonlott, vagy ízekre téplek! EGY TAKÁCS (a földszinten): Az istenit, de megszomjaztam! Hé, borosfiú! Ide! Ide! MARLOWE (mint Faustus): Gyötörd, barátom, azt az aljas aggot, Ki Lucifertől elpártoltatott, Poklunk legszörnyűbb kínzásaival. VIDÉKI KURTA NEMES (a páholyban): Ó, milyen félelmetes! A hátam borsódzik bele. DIAKÓNUS: Ó, nagyszerű, Sir, pompás! IFJABB SOUTHAMPTON (a szomszédos páholyban): Nézd csak ezt a reverendás kurafit, közben a Sir gömbölyű hitvesét bámulja. SUFFOLK: Istenuccse, jó falat! LEICESTER: Hallgassatok! ALLEYN (mint Mephistophilis az első színpadon): Ez s bármi más, mit óhajt Faustusom, Szempillantás alatt valóra válik. CHAMBERLAIN, HATTON és KENT (megérkeznek, és bevezetik a proszcéniumba Drake és Howard admirálisokat, akik térdet hajtanak az álarcos dáma előtt). HOWARD: Felség, megjöttünk, hogy magunk jelentsük: az Armada nincs többé! ÁLARCOS HÖLGY (felmagasodik ültéből, és egész testében megremeg. Aztán magához tér, és csókra nyújtja kezét). DRAKE: Azt a kis részt, ami megmaradt belőle, Seymour lord üldözi! AZ ÁLARCOS DÁMA: Miénk a földgömb! MARLOWE (mint Faustus mindent hall a színpad előterében): Ez volt az arc, amelyért vízre szállt Ezer hajó, s amelyért Ilion Égbenyúló bástyái földig égtek? Tégy halhatatlanná egy csókod által. ÁLARCOS DÁMA (feláll a proszcénium karosszékének ülőkéjére): Én népeim! Veszve van az Armada! Halljátok meg a Globe színpadáról: Miénk a földgömb! Kiáltása végighasított a Globe-on. És megmozdult a földszinten az East Cheap, Bankside, Charing Cross, a páholysorokban a Mayfair és Russel Square kalmárai, a grófságok nemesi kastélyainak urai, a proszcéniumban a Whitehall- és Westminster-paloták udvarhölgyei, lordjai, az öltözőkből színészek, írók rohantak elő, és minden összeforrott egy rettentő, gigászi diadalordításban. A tömeg hullámzott, zúgott, tajtékzott, mint a tenger, amelynek immár korlátlan ura lett, és Atlasz vállain megreszketett a földgömb, mintha megérezte volna, hogy gazdát cserélt e pillanatban. És megreszketett a Globe is, amelyet nagy szimbólummá emelt e pillanat. Boleyn Anna lányát éljenezte az őrjöngő tömeg, és ő letépve álarcát, megmutatta magát országának. A Temzén megdördültek a befutó zászlóshajó ágyúi, és a paloták urai magasra emelték Howard és Drake admirálisokat. A gályákon felbömbölt a matrózok dala, túlharsogva az ágyúdörgést, és a Temzéhez lándzsások, muskétások vég nélküli nyolcas sorai meneteltek, hogy a briggekre szálljanak, és meginduljanak Flandria felé. Fegyverek csörömpöltek, sisakok ragyogtak, vértek villámlottak, kardok csattogtak, gályák evezősorai csobbantak, briggek ütegfedélzetei dörögtek, zászlók lobogtak, vezényszavak recsegtek, fanfarok harsogtak, kürtök búgtak, üstdobok döngtek, tömegek robogtak, energiák ágaskodtak a tengerek horizontjáig, indulva a világhatalom felé. Faustus doktor ott állott a Globe színpadán, a tömeg tengerének tomboló árjában. És Mephistophilis kakastollas süvege felmagasodott mögötte, mint mágikus hatalom, világmozgató erő. És Faustus doktor felrepült a képzelet sárkányfogatán a magasságokba, látta a tömegek életét, a műhelyek verejtékét, paloták orgiáit, jobbágyok sajgó éhségét, templomok hazug áhítatát, lebujok szennyét, harcmezők tömeggyilkosságát, kereskedőgályák falánkságát, iskolák sivárságát, szenvedések létráját, őrültek hagymázos vízióját. És a főinkvizítor kacagva magasodott a templomok fölé, és kacagásában a máglyák ezrei énekeltek. A Temze elindult a tengerbe, a partok elkacskaringóztak a földrészek és szigetek körül, hegyek tornyosodtak, völgyek és síkságok fölé, erdők, mocsarak feketéllettek a folyók fénylő ezüstszalagjai között, tűzhányók füstölögtek, magasságok felé zihálva a mélység titkait, felhők ereszkedtek alá a hegygerincekre, játéktekévé törpült a földgömb, amelyet játszadozó vásott kölykök oly nagynak hittek. És doktor Faustus felordított fájdalmában, mert megtudta, hogy Isten is, Mephistophilis is megcsalta. De a tömeg bömbölésében, ágyuk dörgésében, fegyverek csörömpölésében, dobok döngésében, fanfarok harsogásában ki hallotta volna meg szegény Faustus hangját? És Faustus úgy érezte, hogy őt faragta ki az ács nehéz tölgyfából, az ő vallain nyugszik az egész földgömb rettentő terhével. IV. RÉSZ Idő: 1592-1593 SZEREPLŐK Christopher Marlowe Marlowe anyja Thomas Nashe Sir Thomas Lucy, George Peele békebíró John Lyly Fred MacMurdock, William Shakespeare a Fortune igazgatója Greg Henslowe, Ben Jonson színházigazgató Bob Archer Richard Burbage Francis Archer James Burbage Kelly, vándorszínész Sir John Oldcastle Thomson, vándorszínész Edward Alleyn Dan Coventry, kocsmáros Kate O’Paddy, kocsmáros Gadshill Cornelius Emmy All Jackson Tom Bullock Nick Marlowe apja Mat Varga, vak dudás, vezető lányka, felcser, kocsmároslányka, matrózok, halászlány, közjegyző, csősz, zsoldosok, alabárdosok, istállófiú, vénasszony, három lány, urak, halásznép, parasztok, kikiáltó, vándorszínészek, előkelő külsejű ifjú, pergamenarcú púpos, pápaszemes, zömök ifjú, lobogó sörényű ifjú 1. Fekete karácsonyt hozott vállain az advent, mintha Kristóf szerecsen kisdedet vitt volna át a folyón. Minden a köd szürke tengerébe merült, és a fekete utakon cammogó, sárba ragadt kocsik és emberek mintha búvárai lettek volna az önsúlyú ködtengernek. Csak a dögvész járt sárban is, ködben is fürge lábakon, hol itt, hol amott borítva egy-egy városra fekete köpenyét. Szerte az utakon felpuffadt holttesteket potyogtatott el. Kit meg-megállott a canterburyi úton, amikor temetetlent látott. Nem félt a pestistől. Nézte a sárban kinyújtózott, vörös és kék daganatoktól elformátlanodott, megmeredt ismeretleneket, pipára gyújtott, aztán továbbkutyagolt az irdatlan sárban. Halott asszonyok, vének és gyerekek jöttek feléje a ködben, és tűntek el mögötte, mintha a fekete utat göngyölte volna valaki alattuk. És felettük fasorok fekete csontvázai szúrták felemelt, szikkadt ágkarjaikat a ködbe. A hollók sötét foltjai elmosódva kerengtek fölöttük, mint sötét gondolatok. A köd fölszállt, és hideg eső alakjában tért vissza ismét. A körvonalak kezdtek kiélesedni, és a szűk horizonton már magasra ugrott a dóm tornya. Harangszó is jött. "Mit keres itt ez a harangszó, halott lányok felett?" - tűnődött Kit, miközben gyúrta a sarat. A Stour folyó hátán zúgott és pengett az eső, vizek hárfája szólt. A folyóparton előcammogtak sárba ragadtan a város széli házikók. Mögöttük várfal magasodott. Westgate két bástyája. Kit megállott a kapu leeresztett felvonóhídja előtt. A háromöles árkon innen három gyalulatlan fenyőtörzs. A törzsek másfél ölnyi magasban elfűrészelve, rajtuk három gerenda összekötő háromszöge. A gerendákon vaskampók, a kampókon akasztottak. Az eső paskolja őket. Az akasztottak sokan vannak. Az egyik gerenda hatot tart, a másik is annyit, a harmadik hetet. Élve csak maroknyi csapat lenne, így, holtan sokan vannak, nagyon sokan. - Hé! Jó ember! Ki segített itt a dögvésznek? Kit kiáltása átszáll az árkon, és az egyik alabárdos mellvértjéhez verődik. A zsoldos nagyot kanyarít cincérbajuszán. - Ezeket bizony Thaw főbíró urunk magasztalta fel. Összeesküvést szőttek őfelsége ellen. A királynő életére tört ez a katolikus csürhe. Négy skót van köztük. Úgy ám. A kapuőr most kecskeszakállát sodorgatja. Kit az akasztottakat figyeli. Hideg van. Szaguk nincs. Legyek sincsenek. Csak ezek a temetőbogarak bújnak elő valahonnan még ilyenkor is... ezt is a királynő érmére kellene veretni. Szép érem volt az, négy évvel ezelőtt, amikor megverték az Armadát. Veni, vidi, fugi. Szép szöveg. Afflavit Deus et dissipati sunt. Rájuk lehelt az úr, és szétszórattak. Ez volt az érem szövege. Mi lenne, ha ezeket megmintázná az érem bal felére valami szobrász vagy ötvös? Ez volna az érem bal fele. A felség azon a napon ébenfa gyaloghintóban hordoztatta körül magát London utcáin. Az ébenfán vert arany díszek ragyogtak, a gyaloghintó fölött aranykoronás baldachin imbolygott. Előtte és utána az ezüsttestőrök fehér lovai ficánkoltak. Ezeknek a száján meg ki-be futkosnak a fekete bogarak. Nem, ennek nem szabad az éremről hiányoznia. Csalás lenne. Ha más nem teszi, nekem kell kivernem ezt a... - Mit is motyogsz ott? Azok úgysem értik a beszédedet, hehhe! Az alabárdos nevetett, és Kit ekkor vette csak észre, hogy hangosan gondolkozott. Elpirult. Szégyellte, hogy ez mind gyakrabban történik meg vele. - Talán az italtól van - mormogta, és lépteinek döngését hallgatta a felvonóhídon. - Szurokba is főztünk ám egynéhány ilyen jómadarat! - röhögött az alabárdos, amikor Kit elhaladt mellette. - Ugyancsak melegedtünk az üstök mellett. No, meg néhány máglyarakás is akadt a főtéren. Kit megállt a kapubolt alatt, és visszafordult. - Ti, ti harangoztok karácsony előestéjének napján? Ti harangoztok? A boltíves kapualja visszaverte a harangszót, és Kit kiáltását. A zsoldos elámult. - Sose dohogjon, úrfi. Én bizony nem harangozgatok. Tenyerével lefröcskölte az esőt mellvértjéről, aztán felváltották, és beugrott az őrszobába, hogy folytassa az abbahagyott kockázást. Kit magasra emelte öklének bunkóját, és megfenyegette a harangszót. - Nem, ma nem tudok éjféli misére menni. És ha nem megyek, megszomorítom az anyámat. Ne tudják, hogy megjöttem. Majd holnap. Addig... de milyen is lehet a karácsonyest a kocsmában? 2. Ezen a karácsonyon bizony üresen tátongtak a templomok hajói. Az emberek megtanulták, hogy ott arat a dögvész, ahol tömegben kapja őket, és a harangok hasztalan hívogattak. - Már én csak elmegyek. Erősebb a hitem, mint halálfélelmem. Ötven karácsonyt értem templomban, teljesedjék az Ő akarata. Az öreg vasvillaszemekkel mérte végig bozontos fehér szemöldökei alól élete párját. - Hát én meg azt mondom, hogy ne teljesedjék az Ő akarata. A dögvész végigszántotta mindkét szigetet, a farkascsordák az utcákon kószálnak, az ír jobbágynép kastélyokat gyújtogat, a hullák temetetlenek, nekem bizony elég volt az Ő akaratából. És ha kiteszed a lábad innen, többé be ne tedd. Én nem félek a haláltól, de a karjaiba éppen nem szaladok. Van még egynémely faragcsálnivalóm ezen a földön, és attól félek, Szent Péter kapuján túl már nem lesz kedvem hozzá. Meg aztán ki tudja, milyen ott a madeira? - Ó, ó, ilyen pogánnyal tölteni egy életet! És még azt mondja, hogy be ne tegyem többé ide a lábamat! Ezt kellett megérnem... Az ajtó csikordult. Négyszögű nyílásában vándorló legény állott. - Az ördög vigye! Nem megmondtam, hogy be ne eressz senkit! - Engem talán mégis, öregem? - Jézus Mária! Te vagy az, Kit? Az anya felugrott a kandalló mellől, de a vén pogány megragadta a szoknyájánál fogva, és megakadályozta, hogy a fiára rohanjon. - Hogy van, úrfi? Mi szél hozta erre ennyi idő múltán? Nagy csend. Csak az anya szipogása hallatszik. - No, menjen szépen vissza a pitvarba, hagyja kint a batyuját, maga meg mosdjon le jó erősen azzal a pálinkával, amit Joe ad majd. Aztán bejöhet melegedni, meg egy kis tereferére. - Félsz a haláltól, öreg? Sose félj! Gondold, hogy csatában vagy! Kit behúzta maga után az ajtót, és kedve lett volna visszafordulni. Nem az öreg gunyoros szemrehányásai elől akart megfutni. A szoba dohos levegője kergette. Nagyon régi könyveknek és nagyon öreg embereknek van ilyen hervadó lomb, lehullott avar szaga. Az a két ember ott bent, nagyon, fájóan megöregedett. De azért hagyta, hogy az öreg szolga ledörzsölje a fehér ginnel, aztán visszajött a szobába. - No, most üljön le szépen az ablakfülkébe, ahol egyszer játszogatott, piszmogott. Magának csináltam én azokat a lovacskákat, malmocskákat? Bizony, már nem is tudom. - Hát egy kis elemózsiát adhatok a fiamnak? Ezt talán megengeded - mondta az anyóka szaporán pislogva könnyes szemével. Nagy hallgatás. Kit menekülni akar, de a torkát megmarkolja valami. Aztán anya és fiú egymásra borulnak. - Behozhatod az estebédet. Magam is megéheztem. Etesd drága fiacskádat. Csend. Minden csikorogva indul, mint egy rozsdás óraszerkezet. Az anya nehézkesen viszi kifelé köszvénytől dagadt lábain a nehéz testet. - Kilenc esztendeje múlt, hogy elmentél innen - kezdte hosszú hallgatás után az öreg. - Mondd csak, olyan hosszú az út Londontól Canterburyig? - Nem. Nem hosszú. És mégis, nagyon hosszú. Hányszor vágytam ide. Hányszor indultam útnak. Mindig visszarántott valami. - Ital, asszonyok, barátok. Tudom. Én is voltam egyszer fiatal. Aztán meg az a sok firkálás, komédiázás. Mesélték ám minden nyáron a diákemberek, amikor megjöttek Cambridge-ből. Mondták, hogy híres ember lett belőled. Persze, mit is törődik egy ilyen híres a canterburyi tiszttartóval, meg egy templomba járó vénasszonnyal? Kit átölelte a kandallót. - Fázom. Ez itt jobban melegít, mint a dicsőség. De mondd csak, öregem, nem jönnétek be egyszer Londonba? Hoztam egy kis pénzt. Szeretném, ha eljönnétek. Ott lennétek a színházban, amikor a tömeg tapsol, s a te nevedet ordítja. - Én minden mesterséget becsülök. De az anyádnak nem sok öröme volna benne. Bizony röstelli szegény, hogy a fiából komédiás lett. Erre Kit nem talált választ. Csak a poharak, tálak csörrentek, amint a szolgáló felterített. Lassan ettek és némán. Kit érezte, hogy ez az utolsó estebéd így hármasban. És nem is bánkódott rajta. Hajnalban úgy osont el, mint a tolvaj. És batyujában elvitte a Tamerlánt, a Faustust és a Máltai zsidót. Kis tizenhatodrét alakban adták ki ezeket a drámákat a kalózkiadók és Kit Blackfriars egyik könyvesboltjában vásárolta meg őket. Aranydíszes sárga disznóbőrbe köttette a három könyvet, mielőtt elindult Canterburybe. Az országúton Kitnek furcsa ötlete támadt, amint a temetetlenek elébe imbolyogtak a szürkületben. Az egyik könyvet egy halott zsoldos kezébe nyomta, a másikat egy felpüffedt, hordóhasú ember kapta. A harmadik egy elkékült, csenevész kislánynak jutott. Mindháromnak nyitva volt a szeme. A mezőkön dermesztő szél vágtatott vihorászva. 3. - Bort ide! Az úton majd megvett az isten hidege! - Micsoda úton, öreg Kit? Nézzétek, egészen kék az ajka. Hé, Gadshill! Bort ide! Nem hallod? - Mit látnak szemeim! Gadshill mint csapos? - Több annál, Kit úrfi, csapláros. Volt egy kis pénzecskénk, különben pedig ráuntunk már a hányt-vetett életre. Feleségül vettem, és most a miénk a Zöld Szamár. - Feleségül vetted? - Úgy ám, Kit úrfi. Sokáig veszkődött még szegény Pistol után, de végtére is megjött az esze. - Jáhel? Pistol után? Megőrültél? - Dehogyis, Kit úrficskám. Más itt a csaplárosné. Emmy! Hé! Emmy! A belső szoba ajtaja megnyílt, és a kis Emmy kilibbent az ivóba. Thomas Nashe és egy tejfölösszájú, katonaforma legény nagyot kacagtak. - Hát Jáhel? - kérdezte Kit elálmélkodva. - Elhajókázott Lopezzel, Kit. Sose búsulj utána - nevetett Nashe. De Kit nem nevetett. Sűrűn hajtogatta a poharakat, és a kis Emmy mögött mintha a furulyás Pistol karvalyarcát látta volna felbukkanni. - Meséld csak, Ben. Hol állottak a spanyolok? A hollandusok balszárnyával szemben? A pörge bajszú, pirospozsgás, széles vállú legény, aki a sárga muskétások széles bársonyövét viselte, kifogyhatatlan bőbeszédűséggel magyarázta egy flandriai csata mozzanatait, rézpénzzel helyettesítve az asztalon az egyes csapattesteket. - Ekkor a mi skót lándzsásaink nekilódultak a vallonoknak - harsogta olyan hangon, mintha legalábbis rohamra vezényelt volna, és előretolt egy pennyt az asztal malagatócsái között. - Hát mondom a fiúknak, most nehogy pufogassatok, hiszen a skótok farába sóztok egyenesen. De a tetves újoncok csak pufogattak a fűzfavessző kosarak és homokos zsákok mögül, akárhogy ordítottam. - Hát ez ki a fene? - röffent fel végre Kit. - Jó fiú, és ami a fő, dagadt a pénzes zacskója - nevetett Thomas. - Hogy is hívnak, Ben? - Ben Jonsonnak, ha valaki éppen kíváncsi rá. Ben Jonson a sárga muskétásoktól. De Kit már ismét távol járt. Gályát látott, és az a gálya Jáhelt vitte. Ivott. És az ittas ember együgyű mosolyával meredt a messzeségbe. - Bill darabot kezdett írni - hallotta egészen messziről Thomas hangját. - Hé! Gadshill! Azt akarod, hogy szomjan vesszek? - bömbölt fel Kit. Gadshill újabb palackot hozott, és Kit fejében elrendeződtek a dolgok. Hiszen minden olyan egyszerű. Gadshill feleségül veszi a kis Emmyt, és kocsmát vásárol. Jáhel elmegy Lopezzel, Flandriában a sárga muskétások faron lövik a skót lándzsásokat, és a stratfordi is végre írni kezd. Ez a dolgok rendje, és mindez nem is lehetett volna másképp. Az utakon meg jó keményre fagynak a temetetlenek, és az akasztottak szájából temetőbogarak másznak elő. Tántorogva állott fel, és megkapaszkodott az asztallap szélében. - Hé! Gadshill! Fizetek! Nem mindig szoktam, de végtére is mindenért meg kell egyszer fizetni. Nem igaz? - Az ördögbe is! Hová iszkolsz, jobban mondva, hová imbolyogsz megint? Mikor fejezzük már be a Didót? Kit csak legyintett, aztán a hóna alá vágott egy megbontatlan üveget, fizetett és ment. Az utcán dideregve csavarta szorosra maga körül a kopott szőrméjű körgallért, és a Temze felé vette útját. 4. Az öreg Szent Martin már régen üres volt. Harmadfél éve, hogy Kate nyomtalanul eltűnt. Csak a pókok és patkányok szaporodtak el Noé bárkájában, amely az összeroppanásig megkorhadt. Kit mégis lejárogatott ide. Eleinte azt remélte, hogy a lány egyszer csak váratlanul ott ül majd a szalmaszéken, vagy kotyvaszt a kis tűzhely mellett. Aztán nem várt már erre sem. Most egymagában tántorgott a bárka felé. A pocsolyák között fekete tömeg sötétlett a bárka létrája alatt. Kit megtorpant, és meresztgette szemét, hogy meglássa az alkony szürkületében a fekete tömeg körvonalait. - De hiszen ez Jack - motyogta. - Honnan kerül ez elő évek múltán? - Jack! - kiáltotta elcsukló hangon. A fekete tömeg nem mozdult. - Hát te is visszakerültél a régi tanyára, vén csavargó? Nekem is felmondták a szállást, koma. Egy kvártély sem tetszett. Mindig visszakerültem ide. De mért nem felelsz? Alszol talán? Belerúgott a kuvasz oldalába. De a fekete test súlyosan, mereven állott ellen, mert a pocsolyába volt fagyva. - Tán csak nem? Hé, Jack! Mi van veled? Nagy mozdulatlanság, egy végső némaság volt Jack utolsó felelete. - Úgy, hát nem felelsz! Ez is felelet. Csak értse meg az ember. A lét és nemlét kérdése ez, és a te meredt tested a néma felelet. Hehehehe! Ki az a filozófus, aki ezt megérti? Hehe! Majd megmondom a stratfordinak. Mondd csak, Jack, ismered te ezt a stratfordit?... Jó, hát nem felelsz, isten veled! Néma gyermeknek az anyja sem érti a szavát. Van nálam egy üveg cherry- brandy, ezt megiszom ott bent a te emlékezetedre. Csak meg ne egyenek a patkányok. A részegek megmagyarázhatatlan ügyességével és szerencséjével kapaszkodott fel a létra két sikamlós rúdján, mert a létrának immár csak két foka volt. A fedélzetről még lekiáltott: - Valamivel még adósom vagy, Jack! Sem a Temze, sem az egyre pusztuló bárkaházak, sem a pocsolyába fagyott Jack nem tudták megfejteni, mi is lehet ez a valami. És mégis, Jack megadta a tartozását. Mert amikor Kit végzett a cherry- brandyvel, és az is végzett vele, csodálatos álma volt a falba csapolt deszkaágyon, amelynek szalmazsákját régen ellopta már valaki. 5. Kit olyan városokról, olyan emberekről álmodott, aminőkkel nemhogy valóságban, de csapongó fantáziájának régióiban, ittasságának vízióiban sem találkozott még soha. Nem mintha félelmes, torz csodákkal, kápráztató lehetetlenségekkel, az alkotóelemek kaotikusan vad zűrzavarával, egy imaginárius dimenzió kombinációival, variációival állott volna szemben, amint ez álmaiban már sokszor megtörtént. Nem, ezek a városok és emberek nem állottak fejtetőn, nem röpdöstek az űrben, nem szándékoztak a legcsekélyebb rendellenességet sem produkálni. Minden nyugodtan ment a maga útján, hintók surrantak, szekerek zörögtek, lányok nevetgéltek, ifjak virágcsokrokkal kedveskedtek, kofák, kupecok, kikiáltók lármáztak bódéik előtt, a tömeg mintha valami búcsúra hullámzott volna, akárcsak Smithfield Fairsben. Mégis a házak, a gesztusok, a ruhák idegenszerűségében megérzett, hogy ez nem térbeli, de időbeli. Kit megértette világosan, hogy németül beszélnek körülötte, tehát idegen országban van. A sokaság emberhullámai vitték, mintha vízárban úszott, ringatózott volna. Egyszerre csak bábszínház előtt találta magát, amelynek színpadán éppen kakastollas, pipacsvörösbe öltözött, nagy orrú gavallér igyekezett Faustot az erény útjáról letéríteni. Nem csodálkozott volna ezen, ha Smithfield Fairsben lett volna. Hiszen két fontot kapott a bábjátékostól, és még ő magyarázta meg a kis kopasznak, hogyan kell Faustust a bábszínház számára átalakítani. És Smithfileld Fairsben még nagyobb volt a siker, mint a Globe-ban. De hogy kerül ide az ő Faustusa, idegen országba? Aztán kinevette ezt a gondolatát. Hiszen német beszédet hall, innen indult el Faustus, hogy volna hát idegenben? Ekkor a következő párbeszédet hallotta a háta mögött: - Csodálatos, milyen őserő van ebben a bábjátékban. És ez a népkönyv, amely több mint másfél századdal ezelőtt jelent meg, számunkra a legnagyobb problémát, az örök emberit rejtegeti naiv meséjének magvában. - Nem a te felfedezésed, fiam. Alig egy évvel az első népkönyv megjelenése után már színpadra vitte egy Christopher Marlowe nevű elfelejtett angol költő, a nagy Shakespeare barátja, kortársa. Ha érdekel ez a dráma, megtalálhatod könyvtáramban. Angol vándorszínészek hozták ebben az időben hozzánk a drámát, azoktól vették át a bábjátékosok. Kit hátratekintett. Jól megtermett, vállas, előkelő külsejű ifjú állott mögötte. Hatalmas, ragyogó homloka, hullámos haja és sötét szemének átható tekintete emlékeztetett valakire, Kit hamarjában nem tudta, kire. De annyit tudott, hogy a merész lendületű, hajlott orr megkülönböztette ettől a valakitől, aki termetre is sokkal zömökebb, alacsonyabb volt ennél a pompás ifjúnál. A másik, aki könyveit felajánlotta, ráncos, pergamenarcú, púpos gnóm volt. - Jegyezd meg, öcsém, hogy igazi gavallér... Kit még tisztán hallotta ezeket a szavakat, de akkor már egy más városban volt, holdsütötte, magányos utcán, ahol hiába kereste a kis púpos gavallért. És mondhatta ezeket a szavakat ama két ifjú egyike is, aki dülöngélve jött szemközt vele a járdán. - Hahaha! Nézd csak ezt az anakronizmust! Nézd csak! - Be vagy rúgva, öregem, teljesen készen vagy. Mit nézzek? Egy árva lélek sincs ezen az utcán! Mindig mondtam, hogy nem bírod már az italt. Hehe! - Azt mondod, egy árva lélek sincs itt? Lehet. Most már én sem látom. De az előbb mintha egy alak jött volna szemközt velünk, az angol Erzsébet korából. Mindegy. Talán valami árva lélek volt, mint mondod, az is lehet, hogy nem bírom az italt. Erről jut eszembe különben, hogy Don Juan és Faustus titokzatos kapcsolatait ki kellene már egyszer deríteni. Kit testetlenül csapongott, hol előttük, hol mögöttük. Az éles holdfényben alaposan szemügyre vehette őket. Amelyik most beszélt, zömök, bikafejű, lobogó sörényű ember volt, és a másik törékeny, szőke, kék szemű, arany pápaszemes. A holdfény bizonyára még sápadtabbá tette a szokottnál is, kis kecskeszakálla pedig ragyogott, mintha aranyszálakból volna szőve. - Ki fogom kutatni Don Juan összefüggéseit Faustusszal, ki fogom kutatni - ismételte a részegek makacsságával a nagyfejű, míg csak állítása bömböléssé nem fajult. - Valami pompás balettet is lehetne írni Faustról, pompás kis balettet, a népmeséhez ragaszkodva. A Helena-jelenet, a boszorkányszombat, a templom... Mindezek már egy padlásszobában hallatszottak, ennek ágyában feküdt megöregedve, betegen, nagyon betegen a pápaszemes. És már nem hordott pápaszemet sem, és kék szeme csaknem vakon meredt a padlásszoba ablakára. - Valami levél jött, olvasd csak. Hogyan? Az angol színigazgató balettet rendel nálam? Ó, még itt is lehetnek örömeim! Kit nagyon formás fehérszemélynek találta az asszonyt, akihez a beteg beszélt. - Pompás balettet fogok neki írni, régen hordozom már magamban. Faust- balett. Boszorkányszombat... És Kit most arra a boszorkányszombatra gondolt, amelyet egyszer megálmodott, és újraélte az álmot, a nagy bakot a fenyőtiara alatt, a hegygerincen végignyúló roppant asztalt. Aztán hallotta a kakasszót, és felriadt. A bárka kerek ablakán, amelyen nem volt immár semmiféle üveg, havat rázott be a szél. És a kamra elkorhadt tetőzetének nyílásain csak úgy zuhogott be a megolvadt hólé. Kit ijedten ugrott fel, és sietve kapaszkodott fel a lépcsőn, amelynek immár alig voltak fokai. Amint lecsúszott a létra síkos rúdján, Jack hulláját már nem látta sehol. Verejték ütött ki egész testén, megcsukló térdekkel indult, és aztán vad futásba kezdett. A bárkaházak fölött még téli szürkület feküdt, csak a hó világított sejtelmesen, mintha utat akart volna mutatni frissen esett fehérségével egy menekülőnek. 6. A Vadkanfőből eltűntek a régi arcok. És az egyetlen régi arc, a Jankó úré sem volt már felismerhető. Az öreg Jankóba már csak hálni járt a lélek. Ő meg egy kamrácskában hált, amely az istálló oldalához volt ragasztva a lovászfiú számára. Jankó úr jól megfért a pörsenéses képű lovászfiúval. - Ázalag vagy - mondogatta a fiúnak. - Ázalag. A kamasz nem nagyon volt tisztában e szó jelentésével, de azért szolgálatkészen vigyorgott. - Most dörzsöld meg jó erősen az öreg Jankót ezzel a bűzös fekete kenőccsel, hátha igaza van a barom doktornak. Kenj, úgysem kentél még igazi, vérbeli, hamisítatlan, kétségbevonhatatlan Oldcastle-t soha. Kenj, vasgyúróm, múzsafim, ormótlan pimaszom, lelkiatyám, filozófusom, kenceficézőm! Ó, jövel és kenj! A pattanásos ázalag pillanatig sem gondolkozott az öreg Jankó szavainak értelmén, hiszen a Vadkanfőben régen eszelősnek tartotta mindenki, amióta már a családfa felsorolásába is belezavarodott. Hévvel és néma áhítattal kente a valódi Oldcastle testének roncsait, aztán felöltöztette a magával tehetetlen embert. - Aztán arra is jó ez a higanykenőcs, hogy legalább a tetű és a bolha kerüli az embert. Még a hálótermeinkbe sem veszi be magát, pedig kelleténél is közelebb vannak az istállóhoz. A lovászfiú ez elmélkedés alatt targoncára ültette Jankót, úgy vitte be a söntés hátsó ajtajáig. Onnan a csapossal cipelték be az ivóba. Timothy gazdát egy éjjeli késelés közben vesén szúrták vagy másfél esztendeje. A kocsma dobra került, és jelenlegi tulajdonosa, Dan Coventry, nagyon büszke volt egyetlen főnemesi vendégére, az öreg Jankóra. Dan Coventry veterán, madarász és kocsmáros volt egy személyben. A jobb lábát térdben elvágta Flandriában a felcser, mert sebe üszkösödni kezdett a spanyol golyótól. Dan szép falábat faragott magának, kipárnázta és megszíjazta ott, ahol a lábcsonknak bele kellett illeszkednie, olyan mesterien elkészítette, hogy szinte büszke volt rá, és járás közben úgy fitogtatta, mint a ficsúrok feszülő lábikráikat, selyemcsokros cipőjüket. Különben nyájas, kövérkés, piros nyakú ember volt Dan, mindenben ellentéte a félelmes erejű, gorillaábrázatú Timothy mesternek. A féllábú Dan abban különbözött a többi veterántól és egyéb hadfiaktól, hogy míg azok csak úgy ontották magukból a harmincfontos ágyúgolyóbisokat, rohamokat, sáncmegmászásokat, ostromokat, a csaták minden rendű és rangú sokaságát, addig ő sohasem beszélt ütközetekről, és senki sem tudta, hogy tizenkét évet töltött Németalföld táboraiban, sáncaiban, csataterein. A kecskeszakállú, hetyke bajuszú emberke mindig csak a csízek, harkályok, sólymok, pintyőkék, rigók, mátyásmadarak és seregélyek tulajdonságairól csevegett el azzal, akit erre érdemesnek tartott. Különösen Jankó úrral, a Vadkanfő díszvendégével. Jankó úr kidülledt szemmel szürcsölt, falt, kortyolt naphosszat, és reszkető kezével mohón markolt meg minden tálat, üveget, amihez hozzájutott. Nem volt már más, mint rossz burokba bugyolált gyomor, és nem sokat értett a csízek és pintyőkék évszakonként változó szokásaiból. De egész megmaradt akaraterejét arra összpontosította, hogy figyelmet színleljen, hiszen ebből élt. Eddie Southampton és a fiatal Suffolk már régen elfelejtették, és nem segítették, mint azelőtt, mert beléptek a tisztességes emberek sorába. A madarász viszont őszinte áhítattal hallgatta az ágas-bogas, immár kiszáradt lombozatú Oldcastle családfa tüzetes jellemzését, és már úgy ismerte minden fő- és mellékhajtását, hogy gyakran segítette ki Jankó urat, ha az eltévedt az elágazások labirintusában. - Nagyon megtisztelne, Sir, ha közölné velem, hogy a nagytekintetű Oldcastle család tagjai foglalkoztak-e solymászattal. Talán vannak erről értesülései, Sir. Jankó úr éppen egy tekintélyes borjúcsülök lágy és borssal fűszerezett húsának néma orgiáját ülte, amidőn az ehhez hasonló kérdések lezuhantak rá a magasból. - Természetesen, öreg Dan, az Oldcastle-ok kezdettől fogva értették a nemes solymászat értékét a maga egész nagyságában, igen, nagyságában. Az egyetlen, aki vétkesen elhanyagolta ez irányú kötelességeit, az a bátyám, Sir Ernest Archibald, aki húsz perccel előbb született, mint én, és minden valószínűség szerint húsz perccel később fog meghalni, nehogy a kezeim közé jusson Cambridgeshire legtekintélyesebb része. De az égben vagy a pokolban majd számolunk egymással, ezt családfámra mondom! Ott más törvényeknek kell lenni, ott húsz perc miatt nem csinálnak az egyikből peert, a másikból koldust. Az öreg Jankó könnyei rápotyogtak az immár csonttá apadt borjúcsülökre, és egész testét megrázta a zokogás. A madarász ijedten töltött egy kis madeirát az elkékült, vonagló ajkak közé, a rothadó ínyű, fogatlan szájba. Mintha valami nagy, különös, torz madarat nyugtatott volna meg, amelynek tulajdonságait csak ő ismerte. Howard admirális matrózai pedig röhögve állták körül ezt a két furcsa figurát. Kit betámolygott az ivóba. Ő volt a madarász másik kedvence. Ha nem volt ittas, fokozott érdeklődést tanúsított a csízek, pintyőkék, rigók, harkályok, seregélyek évszakonként változó szokásai iránt, de ez nem volt álérdeklődés, mint a Jankó úré. Kit felitta a madarak őstiszta színeit, hangjukat, és órákig leste kerek üvegszemeik játékos villanásait. És ott, a madarász legbensőbb titkos szobájában, a sokféle kalitka között még ő is tisztának érezte magát, és úgy menekült néha istennek eme repülő virágai közé, mintha a kalitok rácsai a színek és hangok templomának vékony orgonasípocskái lennének. És a madarak hangja ezeken a sípocskákon törne a magasba. Dan pedig lélegzetfojtva hallgatta az italon felszárnyaló madárszínű víziókat, amelyek téli délutánokon Kit szájából röpültek ki. És az üres ivó tájakkal, történésekkel, szenvedélyekkel telt meg, aminőket a világot járt veterán még sohasem látott. - Ő a szabad művészetek doktora - suttogta titokzatosan Kitre mutatva, ha valaki bevetődött ilyenkor az ivóba. És szavaiban volt valami félő tisztelet. - Múzsafim! Vasgyúróm! Jer és tégy igazságot végre köztem és Sir Ernest Archibald között! Mondd csak, ha a pokolba vagy a mennybe jutok, ott is latba esik az a húsz perc, amellyel Sir Archibald megelőzött? Kit letelepedett, szemközt az emberronccsal, és inkább sírni, mint nevetni való kedve lett volna. - Hallgass ide, Jankó - kezdte elgondolkozva, és eldugult, szörcsölő pipájával babrálgatott. - Akár Kharón csónakján haladsz majd ismeretlen régiók felé, akár Belzebub üstjébe pottyansz, hogy ott a sok gonoszság kifőjön belőled, és a fekete szurokban maradjon, akár a Szent Péter kapuján zörgetsz majd fehér felhők hátán, mindenhol Sir Ernest Archibaldnak fognak igazat adni. Mert ember alkotta a mennyet és a poklot, hát emberi törvényeket akarnak istenre és ördögre sózni. - De hát hol a fenében kapok én igazságot akkor? Ha se fönt, se lent nem kapom meg Cambridgeshire rám eső részét? Értsd meg, vasgyúróm, jól értsd meg! Valahol csak kiadják az ember jussát! Kit elámult. - Ha ebben bízol és hiszel, öreg Jankó, akkor máris megkaptad a jussodat. Most meg az öreg Jankó bámult nagyot meredten nekidülledő véreres szemével. De Kitnek már nem volt ideje magyarázatra. Mert az egyik matróz odakiáltott a szomszéd asztal mellől. - Hát ehhez mit szólsz, Jankó? Pillanatnyi csend támadt. - Te, te, pocsolyaebihal, te tetűfeszek, te fattyú! Te merészelsz azzal a bagós pofáddal Jankónak nevezni egy John Oldcastle-t? Te? Pimasz, ripők... te... ocsmány... És Jankó urat még egyszer talpra állította az eszelősök váratlan dührohama. Ott állott két öklével a szennyes kocsmaasztalra támaszkodva, egész testében reszketve, vonagló ajkakkal, vérben forgó szemmel, elkékülő ábrázattal, de teljes magasságában felegyenesedve. Aztán egész hosszában végigzuhant a padlón. Csend volt, csak a test tompa zuhanása hallatszott. - Talán megütötte a szél - dörmögte a matróz. - Vén pulyka. - Hozzátok csak be - motyogott sápadtan a kocsmáros. A matróz és a csapos felnyalábolták az összeroppant testet. - Vigyétek az én szobámba. Amint beléptek, elhallgatott a kalitkák népe. Végigfektették egy lócán a hosszú testet, aztán kimentek. Csak Kit és a madarász maradtak mellette. - Eret fogok vágni rajta - mondta Dan, felhajtva Jankó úr zekéjének rongyos ujját, amely alatt ingujj sem volt. Valahonnan beretvát kotorászott elő, és belenyisszantott a petyhüdt kar könyökhajlásának belsejébe. Rossz, fekete vér csörgedezett gyéren, és Jankó úr felnyitotta véreres szemét. Csak az egyiket. Ekkor a madársereg felcsipogott. Jankó úr száj szeglete mozgott. Azon az oldalon, ahol a nyitott szeme volt, mert az elkékült ábrázat másik fele megmerevedett. Egy vörösbegy körülröpködte a szobát, és a lóca támlájára telepedett. Jankó úr nyitott szeme a madárkára meredt, és fél arcára nyugodt, boldog mosoly ült, mintha az a szem most látott volna először madarat vagy vörösbegyet, mintha a madárka nyakának színe valami furcsa hajnal pirkadása lett volna. - Örül neki - motyogta Dan. És sorra megnyitotta a kalitok ajtait. A csízek, rigók, seregélyek, kanárik kisuhantak, és csipogva, fütyörészve röpködtek körül a falaktól határolt térben. Csak egy holló gubbasztott mozdulatlanul a kemence tetején. Jankó úrnak már a fél szeme is mosolygott, és arca nem volt kék, hanem szép rózsás, mint a vörösbegy mellénykéje. A madarak színei bevilágították a szobát. A hangjuk megtisztította a bűnöket, és szárnyaik repdesése angyalkákra emlékeztetett. Mesebeli erdők mohaszőnyege álmodta a zöldek végtelen változatait, páfrányok levelei csipkéződtek a mennyezetig, a felkunkorodó szőrös páfránygyökereken hüvelyknyi törpék trombitáltak, hogy az öreg Jankó észrevegye őket. De ő csak ellépegetett közöttük, aranykantáros hófehér lován, és a harangvirágok csengettyűi megszólaltak, amerre ment. A manók lehúzták szakállas képükre a sisakvirágok rostélyát, az utak és a folyók nekikacskaringóztak Cambridgeshire hullámos rétjeinek, és ekkor egy kocsmacégér alól váratlanul előlépett a lángpallosú döntőbíró, hogy az erdőket, réteket, földeket, legelőket és a Cam folyót véglegesen és elvitathatatlanul odaítélje Sir John Oldcastle- nak. A harangvirágok a tornyokba nőttek, és a grófság összes harangjai megkondultak Sir John paripájának ezüstpatkói nyomában, mert a Lángpallosú heroldjai megfújták a kürtöket, és kihirdették mindenkinek, akit illet, hogy Sir Ernest Archibald, Cambridgeshire peerje örökre elszenderült az Úrban. A templomablakokból orgonaszó párázott ki aranyfüstként, a kocsmaablakokból számtalan kar nyúlt ki mindenfelé Sir John útjában, és a kezek madeirás poharakat csillogtattak feléje. A madeira úgy izzott a napban, mint a rubin, és túlragyogta még a pávák szivárványos tollazatát is, amely a kocsmák oromdísze volt ezen a csodálatra méltó úton. A fehér paripa sült kappanokat abrakolt, lányok fehér teste selymesen fénylett az erdők titokzatos mélyén, ahol riadt szemű őzek állottak. A kastélyok szélkakasai ropogósra sütött kövér kakasok voltak, a gaztettek hőstettekké váltak, és a zsemlyeszín agarak hosszú teste elnyúlva úszott a légben, amint a busa farkú rókát szorongatták. Az útszéli fasorokon töméntelen sok madár csipogott, fütyült, énekelt, és a grófság, Sir John Oldcastle immár jogos, ősi tulajdona a végtelenbe terült. 7. Amikor Ben Jonson harci kalandjainak már nem akadt közönsége a Zöld Szamárban, a sárga muskétás a Hableányba tette át székhelyét. Nemsokára itt is hervadozni kezdtek babérjai, csak a stratfordi hallgatta rendületlenül, és jegyzeteket készített a vég nélküli harci kalandok egy-egy érdekes mozzanatáról, fordulatáról. - Majd megpenészedtünk már a haarlemi sáncokban, amikor egyszer azt mondja nekem Dick Barowshill, a harmadik század kornétása: "Te, Ben, az ördög vigyen el engem, ha meg nem mozdult az a nyíres ott azon a dombon!" "Megbolondultál, koma? - kérdem én. - Tán nem bírod ezt a nehéz, émelyítő hollandus szirupot? Mert hát a pálinka édes arrafelé." "Nem ittam még ma, Ben - feleli. - És a szemem sem szokott káprázni. Nézd csak azt a dombot ott." - Nézem, nézem, hát ahogy nézem, már nekem is úgy tetszik, mintha mozogna a nyíres. Csak azt furcsállottam, hogy a fák fehér törzsét nem látom. Csak az ezüstösen csillogó lomberdő mozgott. - Nem rossz, hehe. Mozgó erdő, hehe. Mi minden nem történik azon a megbabonázott Németalföldön - nevetett a kis Henslowe, és szokása szerint két hegyeset pökött lapátfogai keskeny résén. - Várjon csak, Sercentő úr, legyen türelemmel. Nem babonaságról van itt szó. - Akkor a föld csuszamlott. - Még az sem. Az erdő megindult, és jött szépen felénk, toronyirányban. Már ekkor felfigyelt az egész sánc a kiáltozásunkra. Nem csűröm-csavarom tovább, a spanyolok voltak. Éjszaka letördelték a nyíres gallyait, körülkötözték, tűzködték velük a páncéljukat, így akartak látatlanul a hátunkba kerülni. Bizony, a nagy felfordulásban fűbe is haraptunk volna, ha a mozgó erdőt oldalba nem kapja a protestáns hollandusok nehéz lovassága, amely tétlenül vesztegelt az egész ostrom alatt. Most bezzeg kitombolták a felgyülemlett vitézséget, szilánkokká hasogatták az egész mozgó erdőt spanyolostul, nyírfástul. Mint mindig, úgy most is Ben Jonson kacagott legnagyobbat saját tréfáján, de a stratfordinak is tetszett a dolog. Az öreg ács csak ásítozott, és olyat nyújtózott a kemence padkáján, hogy nagy csontjai ropogtak bele. A fia, Richard füstfelhőket pöfögött a mennyezet felé. - Ha ilyen időnk van, tulajdonképpen meg is kezdhetjük a komédiázást - vélte az ács. - Ritkaság ez az enyhe tél. - Beszéltem Southamptonnal, ő is azt mondta, hogy megkezdhetnők a dolgot - mondta Alleyn, sherry-brandyt szürcsölgetve. Zöld kötényes emberke lépett most be az ivó ajtaján. Dideregve dörzsölhette barna, bütykös mancsait, és sűrűn hunyorgott apró, sötét szemeivel. - Ha meg nem sérteném az urakat, ismerték Greene urat? - Mert hogy tetszik tudni, az a szegény nyomorult, aki a műhelyemben lehelte ki lelkét, ezt a két urat emlegette váltig. Hogy itt hírt adhatok róla régi barátainak. Ihol a levele. Piszkos kendőbe bugyolált írást húzott elő zöld köténye alól. Drága Nőm! Ha volt valaha jóakarat vagy barátság közöttünk, egyenlítsd ki e sorok átadójának tartozásomat: 10 fonttal tartozom neki, nélküle az utcán vesztem volna el. Felejtsd el, és bocsásd meg a sérelmeket, melyeket rajtad elkövettem, és a mindenható Isten legyen irgalmas lelkemnek. Ég veled, míg az égben találkozunk, mert a földön többet nem látsz viszont. 1592. szeptember 2. Haldokló férjed Robert Greene Ez volt az agyongyűrt levél elmosódott, foltosra ázott szövege. Az ivóba tompa vörös fényt küldött a téli alkony, és az üvegek fojtottan tüzeltek az egyre erősbödő árnyak között. Egy világtalan flandriai veterán e pillanatban fújta meg dudáját a kocsmaajtóban, ahová vacogó fogú csenevész lányka vezette, az utcán kordé nyikorgott, és az udvar csupasz diófáján verebek ugrándoztak csipogva. A háztető párkányán fekete kandúr surrant némán és alattomosan, mint a halál, és fölötte kémények, felhők füstölögtek egykedvűen. Semmi sem történt. Csak az öreg ács szipákolt és krákogott, rosszul sikerült arcjátékkal igyekezvén a torkára folyó könnyek eredetét fiának füstfelhőire áthárítani. - Olyanokat pöfékelsz, az ember majd megfullad. Egész füsttenger, a fenébe is... - Olyan elhagyottan meghalni... - motyogta Alleyn. - Igazán, négy hónapja, és csak most tudtuk meg... azelőtt napról napra együtt voltunk vele... a jövő héten a darabját adom a Globe-ban, a regényeit mindenki olvassa, és senki sem tudja... - Nem tudta biz’ azt senki, uram. Úgy patkolt el a szegény, hogy szörnyűség volt azt látni. Amikor megnyugodott szenvedései közben, a proctor úr kapcsos bibliájából Jób könyvét olvasta nekem a szegény Jób. - Aztán milyen betegsége volt? - kérdezte az öreg ács. - Csupa kelevény és seb volt a teste, az ábrázata. Azt mondják a népek, onnan túlról hozták a spanyolok meg a mi tengerészeink. - A felesége, az Tholesburyben van - mondta a kis Henslowe. - Itt van a tíz font addig is, míg én megkapom tőle, jóember. - Ha meg nem sértem az urat, nem pénzért tettem. Szegény ember vagyok, de nem pénzért tettem. Alig evett a szerencsétlen Lázárja, és azért a kis vacokért ott a műhelyemben, azért igazán nem jár bér. Csak örülök, hogy hírt adhattam róla. A zöld kötényes emberke olyan sebesen surrant ki, hogy majdnem feldöntötte a vak dudást. A duda egyet nyikkant az összeütközésnél, aztán a kislány kézen fogva bevezette a hadfit. Megálltak a küszöbön, és a világtalan vörösre dermedt ujjai végigfutottak a duda tilinkóján. Egyidejűleg a dudás a bal lábát emelgette. A láb bokájához zsineg volt kötve, amely ferdén szaladt fel a dudás háta mögé. A hadfi hátán viszont dob és a dob tetején cintányér volt. A dobverő és a cintányér rejtélyes összefüggést mutatott a zsineggel, mert valahányszor a veterán felemelte, és megrántotta a bal lábát, a dob és a cintányér megszólaltak a duda zenekari kíséreteképpen. A lányka pedig a veterán jobb oldalához dőlt, hogy annak egyensúlyi helyzetét megtartsa. - Skót vagy? - kérdezte a kis Henslowe, és hegyeset sercintett. A dudás csak fújta pukkadásig, és emelgette a bal lábát. - Skót ez - mondta Ben Jonson. - Mindig előttünk járt egy ilyen dudásszakasz, csupa ilyen nagy tohonya alak, amikor az utakat róttuk. Jobbak ezek a kornétásoknál is, úgy rájár az ember lába a nótáikra. - Hé! Elég volt már. Hallod? Hagyd abba! - kiáltott a kis Henslowe. Odament a világtalanhoz, és a fülébe sugdosott, hogy a többiek ne hallják. - Nesze. Gyűrd a markodba, és jól vigyázz rá. Két ötfontos arany. Nehogy kilopja valaki. Valami Robert Greene nevű költő küldi neked. Ne hálálkodj majd, mert ő már nincs itt. Úgysem hallja. És Henslowe kituszkolta a világtalant az ajtón, egész zenekarával együtt. Nevettek. És legjobban a kis Henslowe. Megkönnyebbülten nevetett, mintha egy égető adósságát fizette volna ki. És két hegyeset sercentett. 8. Kit Jankó örökébe lépett. Elfoglalta vackát ott az istállófiú kalyibájában, az ivóban pedig ő lett a díszvendég, és a féllábú Dan titokzatosan összevont szemöldökkel suttogta a Vadkanfő újoncainak: - Ő a szabad művészetek doktora. A Globe-ban fog ismét fellépni, mihelyt megkezdődnek az előadások, és az ő darabjait adják ám. A szabad művészetek doktora pedig mindenféle furcsaságokat művelt ezalatt, végleg elázva a sherry-brandytől. Madárhangokat utánozott, különböző zagyva vegyülékét szavalta olyan lendületes gesztusok kíséretében, hogy a lóca kiugrott alóla, és olyan utazásokról hazudozott a matrózoknak, hogy még ezek a szájhősök is elhűltek a hallatára. Máskor meg órák hosszat ült nagy magányosságban, szobor mozdulatlanságával, és tompult szemekkel meredt a semmibe. Néha kötekedő kedvében volt, és hol ő öklözött le egy jámbor utast az ivóban, hol egy matróz dögönyözte őt meg alaposan. Ha volt pénze valahonnan, koldusokat etetett, és elnézte, hogyan falnak. Vagy elkockázta néhány pillanat alatt. Olyan volt, mint az időjárás, örökké változó és kiszámíthatatlan. Olyan volt, mint egy kutatásra kárhozott, ismeretlenségekre szomjas, vágyaktól marcangolt ember, akinek vágya sokszor maga a vágy. Egyszer, amikor lagymatagra vált az amúgy is enyhe idő, sírva jött meg valahonnan. A féllábú nagy sokára kivette belőle, hogy honnan jön. - Abból a disznóólból, abból. Azt mondták azok a hajcsárok, azok a kupecok, hogy én, mármint én nem léphetek fel ott. Hogy borízű a hangom, és hogy ott nem lehet tántorogni. És hogy menjek a Courtainbe, ha tántorogni akarok, a Globe-ban nem lehet tántorogni. És ezt ezek a disznók mondták. Dan, értsd meg! Ezek a disznók, akik maguk is naphosszat öntözik a garatjukat, töltögetik a bendőjüket, és mindig sugdosnak a hátam mögött! Tudod te, Dan, mi az, amikor az ember háta mögött összenéznek és sugdosnak? - Ó, a hitványak! Boldogok lehetnek, ha... - Látod, ilyen a tolvaj. Még kineveti, akit meglop. Mind belőlem lakmároznak, engem fogyasztanak, ropogtatnak csámcsogva, és sugdosnak és nevetnek, mint az öreg Jankó a kappanon, amit elnyelt. Mellbe is vágtam azt a gaz, rókapofájú Greget, a nyavalyást. Henslowe, tudod, így hívják, Henslowe. Ha egyszer már nem élek, és valaki kérdezni fogja tőled, Dan, kit gyűlöltem legjobban, ezt a nevet mondd, jegyezd meg jól. És az a korhadt faember, akiben már most benne van a szú. Az a piszkos ács meg a drágalátos fia. Piszkok! Egy Christopher Marlowe-nak, Marlowe-nak mondják, hogy menjen a Courtainba tántorogni! Ők! Nekem! Hahaha! Érted ezt, Dan? A hangja, a gesztusai már nem voltak az ő gesztusai. Egy bukott drámai hős, kisemmizett uralkodó szerepét játszotta önmagának, a féllábúnak, a matrózoknak és két festett lánynak, akik épp egy pohos kereskedő leitatásán fáradoztak. - És képzeld, a szemembe kacagtak, amikor rájuk dörögtem, amikor megmondtam nekik, hogy megvonom a színháztól a darabjaimat. Henslowe, a nyomorult róka vigyorogva mondta, hogy azokat örök áron eladtam nekik, amint lelkemet az ördögnek, és ha botrányt okozok a Faustus vagy a Párizsi vérfürdő előadásán, fogdmegekkel vitet ki, engem, fogdmegekkel. De én is tudok ám bosszút, igen, megbosszulom magam azon a csürhén. Tudd meg, Dan, hogy mától fogva nem ismerem az italt! Ez már nem a drámai hős hangja volt. A régi Kit beszélt, aki mindig készen állott arra, hogy felvegye a harcot. - Darabot írok, Dan, darabot. Olyat, hogy minden eddigi drámám csak üres sallang lesz ehhez képest. Az emberi gonoszságról fog szólni, Dan, a gonoszságról, amely nagyobb a földi dicsőségnél, mágikus hatalomnál, az aranynál, a vérnél, mindennél, amiről eddig írtam. A gonoszság! Érted ezt, Dan? A kis madarász tudákos képpel bólogatott, mintha ő legjobban értené, mi is az az emberi gonoszság. És arra gondolt, hogy a csízek még nem kapták meg a délutáni kendermagot. - És visszamegyek a Courtainbe, Dan, öreg Danom. Ott fogom adni Második Edwardot! Magam! Majd meglátjuk, ki ér többet: én egymagamban, abban az ócska kocsiszínben avagy ők abban a cifra szókereskedésben. Második Edward. Róla írok. Útközben már ki is gondoltam. Hallgasd meg, Dan! A madarász, veterán és kocsmáros áhítattal hallgatta a szabad művészetek elkeseredett doktorát, és bizony egykori hadfi létére is megkönnyezte a szegény király szomorú sorsát. Kit mesélt. És elnézte, hogyan folydogálnak végig a könnyek a hallgatóság arcán, zegzugos vonalban, a hetyke bajuszka mögött a kecskeszakáll labirintusaiba folyván. És egyszerre semmivé lett a Globe legfényesebb előadása egész London színiközönségével. 9. Megtörtént a csoda. Az ócska Courtain kaputlan, bedőlt kerítése előtt tömeg hullámzott, aranydíszes gyaloghintók sorának vágtak utat a lelkendező kengyelfutók, csillogó urak érkeztek csillogó szőrű paripák hátán, a malomkeréknyi csipkegallérok sokasága fehérlett, barétok strucctoll-erdejének bársonyos színeit bontogatta a tavaszi nap, és Kit a diadal mámorától megrészegülten verte, döngette az üstdobot a bejárat előtt. - Hölgyeim és uraim! Második Edward király komor történetét Mutatjuk be tinéktek! Jöjjetek! A Courtain öreg kikiáltója féltékenyen pislogott az új vetélytársra. Sehogy sem tetszett neki, hogy ez versben tud kiáltani. És Kit döngette az üstdobot, hogy a verejték ütött ki rajta. - E szomorú tragédia szerzője, A tántorgó költő, Christopher Marlowe, A mindennél nagyobb gonoszság képét Tárja elétek majd ez alkalommal, Igen, az örök emberi gonoszt, Mely minden harci virtusnál nagyobb, A mágikus erőknél zordonabb, Hatalmasabb a vérnél és aranynál. A nagy Tamerlán harci dicsősége, Faustus doktornak mágikus hatalma, A máltai zsidó aranyhegye, Szent Bertalan éjének vérfürdője, Belevesznek mind a roppant gonoszság Sötét éjszakájának örvényébe, Feketéjébe, melyben már a hold Sem süt, és csillag sem ragyog! Mylords and Myladies! Csak befelé, Tekintsetek be a feketeségbe! A gyaloghintók dámái, a paripákról leugró lovasok az osztrigáskofák és a pékinasok riadtan nézték ezt a sötét mosolyú, félelmes kikiáltót, aki vadul döngette a dobot, a világűrbe lendülvén eszelősen nagy taglejtéseivel. Aztán a színpadon látták viszont, és reszketve figyelték egy királyi kísértet minden gesztusát. Most nem játszott senkinek, csak magának, önmagának. És a nézők megrendültén oszoltak szét, feketeséget cipelve a palotákba és csapszékekbe, a boltokba és a gályákra. 10. A Globe üres volt ezen a bárányfelhős, kora tavaszi délutánon. 11. A madarász kivitte a kisudvarra a kalitkáit. Némelyik madarat kölessel, másokat kendermaggal, búzaszemmel, répával, salátalevéllel etetett, voltak olyanok is, amelyeknek kukacokat adott, dudorászva, avagy ajkaival, nyelvével csettintve. - Láttátok volna a Courtaint! Micsoda ember is ez. Mindenkit megkótyagosított. Néha azt hiszem magam is, hogy valami álruhás király. A csízek, pintyőkék, seregélyek, rigók, azokkal a kerek üvegszemekkel hallgatták, amelyekben a halódó Jankó úr parányi képe tükrözött a végtelenbe. És ugrabugráltak kalitjuk pálcikáin, tollaik zöldjét, sárgáját, vörösét, rózsaszínét, türkiz- és zafírkékjét egy-egy hasztalan szárnybontással a nap elé tárva. - Micsoda egy ember ez! Most megint részegen hever a kamrában a szalmavackán. De hát hogy engedjem, nem engedhetem, hogy velünk aludjon, öklendezik, piszokban hentereg, hát ez mind nem való nekünk. Pedig, ha tudnátok, milyen mérhetetlenül jó, nézzetek csak be egyszer a lelkébe. Ezt csak ti tudjátok, meg én magam, la. Tará, lalla, la, trala, tralalala. Dudorászott, hogy eltakarja a szavait, mert mindig elröstelkedett, valahányszor rajtakapta magát, hogy a madaraival beszél. A hátsó ajtón ölnyi magas, szelindekképű ember jött a kisudvarra. Kopott olajzöld mantilláján fakult, kirojtozódott hímzéssel ékeskedett a Southampton címer. "A herceg belső cselédei nem járnak ilyen ócska ruhában, következésképpen komédiás a herceg védnöksége alatt" - okoskodott Dan, aki tetszelgett a kiváló megfigyelő és tökéletes emberismerő szerepében. "Azonkívül rosszmájú ember. Még a szeme sem áll jól" - gondolta. A szelindekképű biccentett fejével, és e biccentésben egy lord gőgje egyesült egy prédikátor nagyképűségével. De nyomban ezután a kalitkához lépett, és az arc egyik pillanatról a másikra megváltozott. Szerető, gyermekded mosollyal bámulta a csízeket, mintha most látott volna először ilyet. - Ó, milyen édesek ezek a madárkák. Megtisztul az ember, ha csak rájuk néz. Ó, gyermekkoromban én is nagy madarász voltam. Bárcsak gyermek és madarász maradtam volna. Tudja, kedves barátom, milyen boldog ember maga? Madarak közt élni! Ez a legnagyobb boldogság! Dan gyorsan megváltoztatta kedvezőtlen véleményét a szelindekarcúról. Szinte bocsánatkérően mondta: - Igen, igen, úgy ám. De nem mindenki érti ezt. Némelyik ember csak úgy elhalad ezek mellett a jószágok mellett, akár kövek lennének. - Kövek? Ó, a kövek is nagyon szépek, barátom. A kövek is. Ugyanaz teremtette a köveket, aki ezeket a madárkákat. A kövek színei halkabbak, akár a hangjuk. De ki merné azt állítani, hogy a kövek színeinek nincsen ezer és ezer változata? És aki beszélgetett már a kövekkel, az azt is tudja, hogy a parti kavicsnak más a hangja, mint a komor sziklának. Ó, de mennyit locsogok, mennyit locsogok én itt, ahelyett, hogy dolgomra térnék. Itt újra fontoskodóvá vált az imént még átszellemült szelindekarc. A szemöldök a magasba húzódott, a lefelé görbülő ajkak felcsucsorodtak, és a kis, tömpe orr felhúzódó, mozgékony hegye is láttatta a szőrös, széles orrlyukakat. - Ó, édes barátom, én Christopher Marlowe urat keresem színházügyben. Azt mondták a Courtainben, hogy itt találhatom. Dan az istállóhoz ragasztott fakalyibára mutatott. - Ott tartózkodik. De nem hiszem, hogy beszélni lehetne vele. Istenáldotta jó lélek, de ha álmából felriasztják, olyan, mint a harapós kutya. Azért inkább azt ajánlanám, tessék az ivóba beülni, legjobb ott megvárni, amíg felébred. - Ó, édes barátom, ezt nem lehet. Nagyon sürgős. Holnap hajnalban már indulni akarunk. - Ha úgy van, megpróbálom kivakarni onnan. Tetszik tudni, ő is nagyon kedveli ezeket a jószágokat itt, tán elpárolog a dühe, ha a kalitok elé ér. Dan ez alkalommal jó emberismerőnek bizonyult. Minden úgy történt, ahogy kiszámította. És Kit italtól vörös szemmel, álmosan pislogott a kalitok előtt az ismeretlenre. - Fred MacMurdock, Fred MacMurdock, a Fortune társulat igazgatója - mutatkozott be a szelindekképű, óriási húsos tenyerét Kit felé nyújtva. Kit ásítva fogadta a feléje nyújtott kezet. Annyit ásított egyhuzamban, hogy az állkapcsa belefájdult, és a szeme könnyel telt meg. - Úgy. Murdock. Igen ismerős név, nagyon ismerős. Hogy is nem találkoztunk eddig? Nem jár a Hableányba? - Nem. Én nem szeretem a kocsmát. - Nem szereti? - kérdezte Kit gyanakodva. - Furcsa. Gyanús. No, nézzük tovább. Mit szeret? - Ó, hogy mit szeretek? Kóborolni! Csatangolni! Barangolni! Vándorolni! Menni, menni! De hagyjuk ezt. Azért jöttem, hogy... A madarak csipogtak, ugrándoztak, trilláztak. - Az ivóba - mondta Kit. - Nem szeretek állva beszélgetni. Az alkony üvegszínekben tűzött be a dolgok belsejébe, és a kocsmaudvar olyan volt, mint egy kedves emlék. - A Courtainnek befellegzett - kezdte a szelindekképű. - Be? - Igen. Hallottam a Második Edward első előadásáról. Azért jöttem be Doverből, hogy megvegyem azt a bódét Kellytől. Hát látom, hogy üres. Kelly azt mondta, hogy te kergeted a halálba. Egész London itt volt, amikor felléptél, aztán meg, hogy hiába küldözgetett érted ide délutánonként, lassan kiürült. - Ez már mind nem érdekel. Túl vagyok rajta. Csak azt akartam még egyszer megmutatni, hogy ki az a Kit Marlowe. Most vége a komédiának. - És mit akarsz kezdeni? - Kezdeni? Hát minden vég kezdet is egyben? Nem lehet vége valaminek anélkül, hogy új kezdetnek kellene követni? - Nem. Még a halál sem tud ilyen vég lenni. De hallgass meg! Tudod, hogy a Fortune egyike a legrégibb társulatoknak. A herceg jóvoltából játszhatnék itt is. De egy helyben ülni, ez nem élet. Te is meguntad, ez a bajod, gyere velünk! A Courtain jobb színészeit felszippantjuk Kellyvel együtt, és aztán megindulunk a te Faustusoddal és az Edwarddal. A bevétel fele a színészeké, a fele kettőnké. Végigmegyünk a keleti grófságokon, és amikor elég pénzünk lesz, átkelünk a Csatornán. Franciaországban nincs mit keresnünk, ott van elég komédiás. De Németországban jártam már. Meglátod, tejbe-vajba fürösztenek, csuda jó és okos nép az. És nincsenek komédiásai. "Németország - gondolta Kit, és egyszerre álmai útvesztőjében találta magát. - Hogy is mondta az a púpos gavallér a szép ifjúnak akkor, ott a bábszínház előtt? Hogy angol vándorszínészektől..." - Németországba - mondta Kit révedezve, és igyekezett kivergődni az ismeretlen régiók hínárjaiból. - Persze, oda elmennék veled. Hogy mondod? Jólelkű és eszes népek lakják? - Ó, igen, mondhatom bátran, hogy igen. Kit érintetlenül hagyta borospoharát. - És mondd csak, azt nem tudnád megmondani, mi köze van Faustus doktornak Don Juanhoz? - Furcsákat kérdezel. Talán még nem aludtad ki magad. Nem szabadna annyit innod. Én sem vetem meg, de a vándorlást így nem bírod majd. - Nem fogok inni. Soká nem kívánom. Aztán megint úgy rám jön, újból rákapok. Mikor indulunk? - Hajnalban. - Jó. Addig kipihenem magam. Hová menjek? - A High Marketre. Onnan megyünk. Dover felé. Kit sietve bújt vissza kamrájába, mintha valami értékes tárgyat felejtett volna a szalmavackon. Betúrta magát a szalma közé, és lehunyta a szemét. Azt az álmot kereste, amelyet a púpos emberkéről és a szép ifjúról álmodott. Ezen a rejtekúton akart továbbhaladni, ezt a víziót tovább álmodni. Elaludt. De a púpos emberke csak nem akart jelentkezni, az ismeretlenség kapui becsukódtak, és ő álomtalanul, testetlenül élt vagy nem élt a zizegő szalma közt, tér nélküli semmiben. Hajnalban madárcsicsergésre ébredt. Felugrott, kitörölte az álmot szeméből, és erősnek érezte magát. A kalitkák lakóit már etette a madarász a kisudvaron. - Én most elindulok - mondta Kit. - Az utak szélesek és vég nélküliek. - Hová? - Világgá. Ismeretlen országokba. Nagyot nyújtózott, hogy a csontjai ropogtak belé. És a madarász látta, hogy ismeretlen országokba nyújtózik. - Azzal a szelindekképűvel? - Azzal. A madarász letisztogatta Kit zekéjéről és nadrágjáról a szalmaszálakat. Aztán bement a házba, amíg Kit megmosdott a kútnál. - Itt is vagyok már. Két tarisznyával tért meg. - Az egyikben három ing van, a másikban egy kis elemózsia. Aztán gondolj néha ezekre a jószágokra. Kit megölelte a féllábú Dant, aztán elindult Haymarket felé. 12. - A tenger! A függőleges bazaltsziklák gigászi falai visszhangozták Kit felkiáltását, és egymásnak dobálva a hangot, elhalón ismételgették: - Tenger, tenger! Végül is a hang lebukott a tenger kemény acélsíkjára, és onnan pattanva fel, zuhanva visszaugráló labdaként, elveszett a végtelenben, önnönmagához visszatérve. Kit régóta nem látta a tengert. Most úgy érezte magát vele szemben, mint vakond a napvilágon. Nem tudott mit kezdeni ezekkel az arányokkal, így szemtől szemben a végtelennel, csak a szájából vágtatott elő a felérzett végtelen, a rengő, mormogó, fénylő roppant acéllap neve. A hullámsorok fehér tajtékcsokrokban rohantak neki a szikláknak ott lent a mélyben. Kit lehasalt a roppant szirt lapos tetején, úgy nézett alá. És az albatroszok szállongtak fel a mélyből a magasba, a magasból a mélybe, és Kit erősen megfogózott a szikla peremén, hogy velük ne szálljon. Mert testetlennek érezte magát, akár egy álomban, és egyre gyakrabban jöttek azok a percek, amikor nem tudott különbséget tenni az álmok és a valóság között. A valóság most egy doveri kocsiszín volt. Kit fejében még zúgott a tenger, amikor elindult a valóság felé. És nekiizzadt homlokkal vonszolta magát a valóság irányába, mert a mélység roppant mágnese húzta, rántotta vissza, és egyre hajtogatta a delejező szavakat: - Elég volt! Vissza! Szállani! Szállni! Mikor fog a valóság álommá válni? Kit kiakasztotta magát a horgokból, és megroggyanó térdekkel vergődött a kocsiszín felé. Maidstone-ban még minden rendben ment, itt sem szabad az előadásról elmaradozni. - Mi történt velem? Mi történt veled, Kit? Hiszen nem is iszol. De Dover vén bástyái már felbukkantak a sziklák résein, és ez a mohos múlt most jólesett, ebbe kapaszkodni lehetett a jövőbe ragadó kezek elől. És Kit már pipázott, egy kék szemű lányra gondolt, akit néhány nappal ezelőtt látott Greenwichben, a mezőn, ahol birkanyájat őrzött. - Hogy a doveri Három Brigg szálló kocsiszínjében halásznépség fogja doktor Faustus elkárhozását megbámulni? Hát aztán! Hadd bámulja. - Azután foltozott vitorlájú ócska bárkáikra szállnak majd, mint apáik ezredév előtt, és ugyanazokat a dalokat éneklik, amint bárkáik kifutnak a szirtek közül. 13. Fogyasztották az utakat. Ahol jól ment soruk, faluról falura bérelt lovakon, ahol bedugult a bőség szaruja, csak úgy az apostolok lován. - Sebaj, fiúk - mondta ilyenkor MacMurdock. - Inkább az apostolok lován, mint Szent Mihályén. Szegény Bob rossz cserét csinált. Bob Archer Doverben ült fel a Szent Mihály lovára. Alighogy Maidstone-t elhagyták, hányinger fogta el, mégsem akart visszafordulni. Déltájban már alig vánszorgott. Sápadtan, nyögve, verejtékezve cipelte magát fel az út hágóin, végül is marokra gyűrte a görcs, meggörbült, vonagló féreg módjára hentergett az útszéli árokban, és a kis csapat tehetetlenül fogta körül. Amikor megenyhültek a kínjai, kiegyenesedett kissé a teste és ábrázata, azt mondta: - Több bolondot aligha fogok játszani. Mindegy. Akár húsz év, akár száz év, az egész csak egy perc így is, úgy is. Uborkaorra, amelyen annyiszor nevettek, most tragikus nagyságban meredt fel az égre. És széles duzzadt szája összecsucsorodott, mintha a magasságokat akarná egy groteszk, fájó csókkal illetni. - Volnának még egynémely elvégezetlen dolgaim, amelyeknek titkát és elvégzését Christopher Marlowe pajtásomra bízom. Kit meglepődött. Egy szót sem váltott még az úton ezzel a cingár, nagy orrú fickóval. Azelőtt sem látta, hiszen nem tartozott a courtainbeliekhez. Mért választja hát éppen őt? - Beszélni már nemigen tudok - mondta a szerencsétlen sűrű nyögések között -, de nincs is több mondanivalóm. A zsákomban van minden. Aztán legjobb, ha itt hagytok. Hátha a dögvész... és ti is... menjetek. Többet nem szólt. - Ez nem dögvész - mondta a pókhasú Kelly. - És a dögvész már amúgy is elmúlt. Tegyük a vitorlásra, kérem, aztán vigyük felváltva. Doverben van egy orvos, kérem, majd eligazítja a baját. Nagyon jó orvos, kérem, engem is kirántott egyszer. A fekete Thomson kibogozta a vitorla zsinegeit, és kiteregette az útra a társulat egyetlen díszletét, kellékét és védőpajzsát. Jégesőben ez alá húzódtak, és ezen cipelték tovább, akinek baja esett, és nem volt már jártányi ereje. De Bob Archer már örök mozdulatlanságban feküdt a doveri orvos előtt, és másnap, egy esős reggelen el is földelték a temető szegényfertályának sarkában. A zsákja ott feküdt a többiek cókmókja között, a Három Brigg fogadó egyik kamrájának sötét zugában, és Kit megfeledkezett róla. Csak amikor nekicihelődtek az indulásnak, akkor nyújtotta feléje a fekete Thomson. - Ez most a te poggyászod. Cipeld egészséggel. Kit sietve kotorászott benne, nehogy elmaradjon a csapattól. Egy rend színpadi ruha, vagyis az úti ruhánál kevésbé viseltes, két piszkos ing, egy kicsorbult beretva, néhány szép mívű ezüstpityke, egy törött szárú cinóbervörös strucctoll, egy megsárgult és kirojtosodott csipkegallér, és végül valami titokzatos, kétarasznyi hosszú bőrhenger volt a Bob Archer hagyatéka. - Hé, Thomson! Nem kell ez a cókmók? Mert én nem cipelem. A színész visszafutott a tornácról, és kapzsi mohósággal gyömöszölt be mindent a maga zsákjába. Csak a henger alakú bőrtokot vette Kit magához. Aztán megindultak Ramsgate felé. A halásznép bizony szűkmarkú volt, így csak gyalogszerrel indultak. A tengerpart elhagyatott, nem olyan, mint a csavargók füttyétől, vásárosok szekereinek zörgésétől, mesterlegények dalától hangos országút. És Kitnek, aki minden lókupeccel, minden vándorral, minden kószáló fehérszeméllyel szóba állt a messzeségbe kanyargó utakon, most be kellett érnie az apadó, dagadó, morgó, zúgó, sötét, ragyogó, sima és fodros tengerrel. Igaz, hogy száz nyelven tudott beszélni. Néha olyan hangja volt, mintha kavicshullámokat zörgetne föld alatti erő, máskor olyat loccsant a visszahulló tajték, mintha vitorlavásznat csapkodnának deszkalappal, csacsogott, susogott, hörgött, zihált, tombolt és kacagott. De Kit számára most valahogy több volt egy embergyerek gügyögése, mint a tenger száz hangja. Mert nem intettek lehetőségek és messzeségek. Néha vitorlák fehérlettek fel a szürke horizonton a kontinens felé duzzadva. "Ha mi is nekivághatnánk már" - gondolta Kit ilyenkor. - De így, mindig a part mentén menni, mendegélni, és sohasem nekivágni. Rabtartó így a tenger, és nem a szabadság végtelenje - mormogta magában, és Thomas Nashe-ra gondolt, aki valami gazdag dámával Itáliában bolyong most. De ő csak abba a városba vágyott, ahol a bábszínházat látta. "Legalább azt a padlásszobát találnám meg, ahol az az aranyszakállú feküdt." Mindezekről nem szólt senkinek, csak bandukolt a sziklás vagy homokos partokon. "Hogy is szólnék? Hiszen bolondnak tartanának. És ki tudja, nem volna-e igazuk? Hiszen csak az eszelősnek vannak olyan gondolatai, álomlátásai, amelyeket másokkal nem tud megértetni. És önmagával sem. Eddig mindent meg tudtam értetni, százezreknek tudtam beszélni. Most csak dünnyögök magamban, és saját magam sem értem meg. Átkozott boszorkánytanya, ha visszatérünk ebből a csavargásból, felgyújtom, és akkor minden titoknak vége lesz. Megégetem azt a redves, szúette ólat, mint valami boszorkányt, saját testének máglyáján. És ezzel vége lesz a csúf rontásnak." Babonák kavarogtak már benne, sötéten, mint az ólomsúlyú tenger. És társai nem értették szótlan mogorvaságát. Az égbolt elborult, és a hullámok veszetten zúdultak neki a kanyargó partoknak. A mélység örvények tölcsérein lélegzett. 14. - Az ördög vigye el ezt a büdös halásznépséget - dörmögött MacMurdock. - Amikor vihar van, nem tarthatunk előadást, jó időben meg apraja-nagyja nekiindul a tengernek. Elkanyarodunk a partoktól. Elég volt a halszagból. Majd kirókázom már ezt a sok büdös tonhalat. Ramsgate-ben naphosszat szakadt az eső, és egyetlen ép fedelű kocsiszín sem akadt a két ócska fogadóban. A Fortune társulat ilyenkor kockázott és kártyázott az ivók vendégeivel, ravasz lókupecekkel, szuszogó halkereskedőkkel, markos hajóácsokkal, és ez legtöbbször jövedelmezőbb mesterségnek mutatkozott, mint a színjátszás. Kit nem értett a játékhoz. Valahányszor megpróbálkozott, a legjámborabb varga is elszedte az ingét. Most azzal mulatott, hogy a fekete Thomson hogyan kopasztja meg áldozatát, egy pirospozsgás, zömök fiút. A pirospozsgás arc egyre ismerősebbnek tetszett. Odalépett a játékoshoz, és a vállára tette kezét. - Nem a Zöld Szamárban láttuk egymást, fiú? A hatás váratlan volt. A pirospozsgás felugrott, és nekirohant az ivó ajtajának. Kit utána ugrott. És a zuhogó esőben ész nélküli hajsza kezdődött, először a görbe utcácskákon, aztán a süppedékes parti iszapban. Hol az egyik vágódott el, hol a másik. Végül is az üldözött nyakig sárosán, lihegve adta meg magát. - Mi az ördög van veled - szuszogta Kit a közelébe érve. - Mért futsz előlem? Most már azt is tudta, hogy a harci dicsőségben tobzódó sárga muskétással áll szemben. - Ne haragudj, koma. Már mindenkitől félek. Valami rossz fát tettem a tűzre, és mindig a seriff embereit érzem a sarkamban. - Mi történt hát veled? Az egykori muskétás bőrig ázva beszélt a zuhogó esőben. - Valami komédiás belém kötött a Hableányban. Azt mondta, hogy már éppen eleget hazudoztam össze, keressek más kocsmát magamnak. Én csak annyit mondtam neki, hogy Ben Jonson nem szokott hazudni, és az keressen más kocsmát, akinek nem tetszik. Ő megütött. Én párbajra szólítottam, és ott döftem át a beleit a Hableány udvarán. Kit meghökkent. - Hogy hívják? - Nem hívják azt már sehogy. Halott. Hulla. Ez a neve. Hogy életében mi volt, azt nem tudom. A Globe-ban játszott. Kit hirtelen elnevette magát. - Eb, aki bánja! Felőlem akár az egész Globe-ot felnyársalhattad volna. Mégis, milyen volt úgy külsőre? - Zömök, akár jómagam. A Zöld Szamárba is bejárt néha. Ott láthattad. Kit elgondolkozott, de csak nem tudta emlékezetéből kikaparni az igazit. - Mindegy. Aztán mondd csak, mért jártál mindig írófélék és komédiások közé? Ismét bent voltak a görbe utcákon, az eső szűnőfélben volt. - Mert magam is az szerettem volna lenni. Kár, hogy menekülés közben elvesztettem a költeményeimet. Két balladát írtam, és egy drámába is belekezdtem. Ha megvolnának, felolvasnám az ivóban. - Milyen jó, hogy nincsenek meg. Unom az ilyet. De ha kedved van, felcsaphatsz közénk. Vándorolunk szerte, és legalább nem találnak rád, mert Londonnak még a tájékára sem megyünk. Aztán áthajózunk a Csatornán. Bementek az ivóba. - Helyre legény - mondta MacMurdock. - Ha akarod, velünk jöhet. Ennyi volt az egész. És Ben Jonson tovább folytatta Thomsonnal a félbeszakadt kártyajátszmát, nagyokat csapkodva a zsírtól nehéz kártyalapokkal a szennyes kocsmaasztalra. Kit elnézte, hogyan bújik ki a felhők közül a nap, széttépve a halványodó esőfátyolt. Aztán kivitte a tornácra hátizsákját, és kotorászni kezdett benne. Maga sem tudta, mit keres, csak akkor jutott az eszébe, amikor a bőrtok a kezébe akadt. Kést húzott elő tarsolyából, és óvatosan felvágta a gondosan összevarrt bőrhengert. Nem csalódott. Piszkos, elrongyolt papírcsomó volt összegöngyölgetve és egy levél. Kit meglepetésére a kézirat német volt, cifra gót betűs címfelirattal: HOELLENZWANG Újra összegöngyölte a kéziratot, és bogot kötött az összefogó fekete zsinegen. Csak a levelet olvasta. Szeretett bátyámnak, Francis Archernek. Londonban, Charing Cross, Red Star Street, Red Star House. Kit elmosolyodott. Ismerte jól ezt a házat. Aztán tovább olvasta: Szeretett Bátyám! A sors forgandó, és az ember sohasem tudhatja, hol rángatja vissza kóborlásaiban egy csontkéz. Különösen azóta szoktam erre gondolni, amióta ezt a mágikus titkokat tartalmazó kézírásos könyvet hordozom magamnál. Ne neheztelj, kedves bátyám, mindazokért a bűnökért, amelyeket vagy ellened, vagy akaratod ellen elkövettem, valamint azért se, hogy nem ismertetem veled azokat a körülményeket, amelyek között ezek a bűvös iratok tulajdonomba kerültek. Úgyis hihetetlenül hangzanék előtted, és valami ostoba babona is visszatart ettől. Mindazonáltal, ha egynémely babonaságokat ostobaságoknak is tartok, mégis hiszek ennek a német nyelvű iratnak mágikus hatalmában, mert amióta a birtokomban vannak, csodálatos dolgok történnek velem, amelyekről rajtam kívül senki sem tud. Hogy ezek a dolgok nem függenek az én akaratomtól, ennek csak az az oka, hogy nem értem a német nyelvet, következésképpen nem alkalmazhatom mindazon formulákat, jeleket, igéket és varázsmondatokat, amelyeket e könyv tartalmaz. De ha elvetődünk Németországba, mint ahogy társulatunk igazgatója, Fred MacMurdock tervezi, bizonnyal találok megfelelő tudású és angol nyelven beszélő embert, aki ezeket az iratokat a mi nyelvünkre lefordítja, és ekképpen olyan hasznát vesszük majd, aminőt így el sem tudunk képzelni. Mert mindaddig, amíg nem hatolunk be a titkaiba, balszerencsét hozhat, de ha úrrá leszünk rajta, hatalmat ad nekünk. Ezért gondolok ama bizonyos csontkézre, amely talán megmarkolhat, mielőtt eljutunk Németországba, és ezért intézkedem, hogy társulatunk valamely tagja útján eljuthassanak hozzád az iratok, ha engem valamely baj érne. És ha így rendeződne a dolgok sora, te se tartsad az iratokat magadnál, hanem ásd el vasszelencében, olyan helyen, amelynek még a közelében sem szoktál megfordulni. Ha azután németül tudó emberre bukkansz, vedd elő bátran az iratokat, és igyekezz azok mélyébe hatolni. Olyan életet adnak majd neked, amelyhez képest a mi köznapi életünk csak vakondoklét. És avasd be a titokba Charlie bátyánkat is, mert végső akaratom, hogy ő is hasznát vegye. Szerető öcséd, Bob Archer, a Fortune társulat tagja. Kit felkacagott, hogy a tornác visszhangzott bele. - Jó ég! Mennyi bolond mászkál ezen a sárgolyóbison! És mindig eggyel több, mint amennyiről tud az ember! A tornácon nem volt senki, és Kit észrevette, hogy nagyon is hangosan beszél önmagához. Csak a felázott udvaron kaparászott egy tyúk giliszta után. Kit ezt nem látta, mert a rongyos irományokat bontogatta. De alighogy hozzákezdett, valaki a nevét kiáltozta. A fekete Thomson jött az ivó felől, és Kit visszalökte az iratokat levelestül a tarisznyába. - Halló, Kit! A szelindek kéret, hogy rendezd el velem a kocsiszínt. Az idő megjavult, Faustust mutatjuk be a jó ramsgate-ieknek. Ők már ki is mentek az utcára a közönséget összeterelni. A birkanyájat, hehehe. De mondd csak, ki az a baromi fickó, aki engem megkopasztott? Honnan ismeritek egymást? Elmentek, hogy az átázott kocsiszínt valahogy rendbe szedjék. A nap ezüstpárákba szippantotta a korhadt háztetők nedvét, az istállóból csikónyerítés ugrált a napsütötte nagyudvarba, és az utcáról Kelly bömbölése ágaskodott a palánk fölé. - Ladies and gentlemen! Ramsgate polgárai! London híres Fortune társulata most Faustus doktor, a csodás mágus hátborzongató históriáját fogja nektek, tisztelt polgárok, bemutatni. Kelly dob híján a palánkot döngette egy irdatlan husánggal. És a bronzarcú halászok előimbolyogtak kacsázó lépteikkel és hatalmas, halszagú asszonyaikkal. Kit ezen az előadáson törte el másodszor jobb lábát. 15. Mozdulatlanul feküdt a fogadószoba ágyában. Némán, fogcsikorgatva tűrte a roppant fájdalmakat és a felcser borzalmas szóáradatait. - Mi lesz most már velünk? Ó, milyen sorsüldözöttek vagyunk - sopánkodott MacMurdock. - Valami rontás van rajtunk - toldotta meg Kelly. - Mintha boszorka vert volna meg szemmel. Láttam is tegnap egyet a nézők között. - Nézők? De hiszen nem is voltak nézők. Hol voltak azok a nézők? Lehet itt három előadáson túl nézőket összeszedni?! Kit magába gyűrte fájdalmait, és megvonagló ajakkal nyögte: - Hagyjatok itt, és menjetek tovább isten hírével. Ha itt maradtok, mindent felesztek, és aztán mehettek koldulni, vagy hálót vontatni. Ebcsont beforr. Majd utánatok megyek, ha összeszedem magam. Morogva, suttogva, dörmögve tanácskoztak. Végül is megszólalt a szelindekképű: - Igazad van. Nehéz szívvel, de el kell hagynunk. Három fontot adok neked, ebből eléldegélhetsz felgyógyulásodig. A felcsert is kifizetem. Szedelőzködtek. Ben Jonson maradt csak Kit ágyánál. - Én maradok. Úgysem tanultam bele a komédiázásba, aztán itt nincs, aki ápolna. Otrombák ezek a halásznépek. Faragatlan tuskók. - Megbolondultál? Nyakon csípnek, ha így egy helyben maradsz. - Talán éppen akkor csípnek nyakon, ha kódorgók. Mit lehessen tudni. És ha nyakon csípnek? Nem gyilkoltam. Párbajban öltem. Két-három esztendőt a hűvösön is el lehet tölteni. Éhen nem hal az ember legalább, és kedvére irogathat. Kikönyörgök én papírt és írószerszámot a porkolábtól, ha mégolyan fenevad is. Tudod, koma, csak beszélni kell tudni az emberekkel, és akkor nincs elveszve semmi. Nagyobb nyomorúságokon is estem ám keresztül. Százszor álltam szemben a halállal, hogy is félnék hát az élettől? Így locsogott hosszan és kedvesen a pirospozsgás fiú, és Kit úgy belefeledkezett a szóáradatba, hogy a fájdalmait sem érezte. Aztán búcsúzásra került a sor. Mind a tizenegyen megszorították a kezét, és megnyúlt orral indultak neki a nagy bizonytalanságnak. Csak a tömpe orrú felcsert nem tudta Kit elviselni. - Megölöm ezt a szutykos borbélyt, mihelyt lábra állok, megölöm. Be ne ereszd ide többé. Még beretválni sem engedem magam tőle. Gyűlölöm. Inkább nőjön meg a szakállam. Majd leberetválom magam, ha talpra állok. A borbély csak hümmögött odakint, amikor Ben nem akarta bebocsátani. - Nem tűr meg? Így is jó. Abból a lábból úgysem lesz már láb. Legalább nem én leszek az oka. Másodszor törött el ugyanazon a helyen. Nem forrhat rendjén össze. Sánta marad bizony egész életére. Aztán, ha üszkösödni kezd, csak hívjatok. Mert akkor térdből le kell vágni. Különben elpatkol az a... Ben kitaszigálta a felcsert, ekképpen vévén elejét a további szóáradatnak. Aztán elfoglalta helyét az ágynál. - Ne félj, koma. Nem jön ez a lepényorrú többet. Kiebrudaltam. - Nem értem - mormogta Kit -, hogyan történt. Magam tákoltam össze a dobogót erős diófa deszkákból. A gerendák is csaknem újak voltak a deszkák alatt. - Nem is tört el semmi. Csak az egyik szeg engedett, és a deszka felbillent. Úgy estél alá. Kit felnyögött. Még a fájdalmaknál is gyötrőbb volt, hogy mozdulatlanságra volt kárhoztatva. Ben harci történetekkel igyekezett mulattatni valahogy, aztán mindenféle dévajsággal hozakodott elő, amikor a harci kalandokból kifogyott. De Kit egészen apróra kikérdezgette, hogyan csapott fel Ben tizenöt éves fejjel katonának, hogyan harcolt erre-arra. Így múltak a napok. Hajnalok fénye szivárgott elő, mint homokon át a víz, délutánok napcsóvái lobogtak, mint kétségbevonhatatlan bizonyosság, alkonyok izzottak az ablakon, mint vészterhes jóslatok, és néha az eső fojtott mindent szürkeségbe, vigasztalan behatároltsággal. - Te, koma. Nem tudnál valahol egy vasszelencét keríteni? - kérdezte egyszer Kit egy álmatlan éjszaka után. - Vasszelencét? Mire lesz az jó? - Kell. Nem magyarázhatok sokat. Hosszadalmas volna. - Jó. Megcsináltatom a kovácsnál. Mekkora legyen? - Két arasznál nagyobb valamivel. Harmadnapra Ben beállított a szelencével. - Jól van, cimbora. Most szedd ki a batyumból azt a bőrtokot. - Miféle bőrtokot? - Eridj csak oda. Megtalálod. Ben a sarokban kotorászott. - Itt van. Ez az? - Ez. Tedd be a szelencébe. Ne kérdezz semmit, csak ásd el majd este valahol, ha senki sem látja. Hátul, a kocsiszín mögött. - Hát ez meg miféle boszorkányság? Babonás vagy? Kit nem válaszolt. Aztán csak annyit mondott: - Meg ne nézd, mi van benne. Úgysem értesz németül. Német kézirat. Azt a levelet, ami mellette van, hagyd a tarisznyában. Ben vacsora után eleget tett Kit kérésének. Borús este volt, nem láthatta senki. Hajnalban lefülelték a seriff emberei. 16. A mankó tompán kocogtatta végig a szoba padlóját. Mögötte egy térdben összehúzott, merev láb lógott. Az esztergályosnak utolsó shillingjét adta Kit a mankóért. Szépen volt kiesztergályozva, az agya negyedkör, amely jól illeszkedik bele a hónaljmélyedésbe. Rúdjának vége vassal borítva, hogy soha el ne kopjon. És ahol kétfelé ágazik a szára, összefogó rudacska, ezt fogja marokra az ember, hogy a mankót továbbvigye, és a mankó továbbvigye őt. Kit jól összeismerkedett most minden részecskéjével, nem úgy, mint először, amikor meg sem nézte. Most tudta, hogy ez életben már elválhatatlanok, és ha egy barátja sem lesz már mellette, ez a mankó ott lesz. Egyszerre vad gyűlöletet érzett a frissen esztergályozott szerszám iránt, szerette volna összetörni, mint ádáz, konok ellenséget. De már tudott uralkodni magán. Már a mankós ember uralkodott a régi szilaj legényen, megkötötte mozdulatainak kirobbanó lendületét, a kicsapó szenvedélyek meggondolatlanságát. Meglassította az élet tempóját, és egy keserű filozófust segített benne uralomra. Ezért gyűlölte Kit az újonnan esztergályozott szerszámot, és ezért nem tudta már összetörni sem. Csak megölelte a kocsmáros vézna kislánykáját, aki mellette volt Ben Jonson elfogatása óta. Megölelte, és zokogott, hogy boltozatos mellét csak úgy rázta a zokogás, és a kislány szöszke haja felázott könnyeitől. A koravén gyermek talán meg is értette, hogy ez az ismeretlen ember, akinek olyan hátborzongatóan szép meséi voltak számára, most nem a lábától, hanem magamagától búcsúzik. És köténykéjével törölgette, szárítgatta a napbarnított, szakállal benőtt arcot, gyengéden, mintha lelket szárítgatott volna. Kit megkönnyült a nagy zokogásban. És megcsókolva a leányka fehér homlokát, megtisztulva indult el új útjára. Az ivóban a halászlány várta, akinek két pennyért szerelmes levelet írt vőlegényéhez. Matróz aligha kapott még ennél szebb szerelmes levelet, A közjegyző is várta holdkóros fiának kegyetlen versezeteit. Kit négy shillingért faragta formába nagy alkudozás után. A félszemű közjegyző el volt ragadtatva a költemények újjászületésétől. - Ez aztán döfi. Nem maradnál nálunk, amíg Alit megtanítanád a poétika mesterségére? Semmi földi jókban nem lesz fogyatkozásod. Kit gondolkozott. Aztán átvitte batyuját a jegyző újonnan épült házába. Pompás ház volt. Minden szobának tölgyfa burkolata. És a tölgyfa burkolat körülfutó polcán csillogó zománcú korsók, színes poharak üvegei és dús ötvözetű kelyhek tüzeltek minden alkonyfényben, nagy egyformaságban, vagy néha váratlan titokzatosságban. Úgy, ahogy Kit is eltűnt az egyik májusi alkonyban, végleg megundorodván sápkóros tanítványától. Másnap már a margate-i fogadó ivójában írt gúnyverset a jó ramsgate-iek ellen, amiért Margate bírájától három shillinget szorított ki. Így vitték egymást tovább, az ember és a mankó. Az utak hajnalokba vagy alkonyokba kanyarogtak, a kocsmacégérek nagy szimbólumokká változtak, a szerelem, a gúny, a tartalom és a formák aprópénzre váltódtak fel, az ital és az álmok mámorát belepte az országutak pora, pocsolyák sara, és néha éjszakánként, amikor az ebek felvonítottak a holdra vagy a kísértetekre, egy toprongyos csavargó az útszéli árokban beszélgetett a mankójával. - Azt mondod, hogy mért öntöttem fel megint a garatra? - Igen. - Mert poros volt a torkom. Poros volt. A poros utcát is meg kell öntözni. - Igen. - No látod. Meg aztán mindig azt firtatod, mért járok ilyen toprongyosan, mért nem beretválkozom meg, amikor itt hordozom batyumban a beretvát, mért nem vágatom le a hajam, amikor már a vállamra fittyed, mért nem veszek új topánt, amikor már kibújik az ujjam belőle. - Igen. - Hát jó. Ebben igazad van. A bal lábamon elrongyolódott. De a jobb lábamon még vadonatúj. Hiszen sohasem érte a földet. Mármost, hogy az ördögbe csináljam. Fel nem cserélhetem a jobbat a ballal. És állítsak be egy vargához, mondjam, adjon isten jó napot, majszter uram, szükségem van egy cipőre. Nem egy párra. Csak egyre. Ugye, furcsa? Olyan, mintha például egy ripők borbély költeményét átjavítom, és minden második versszakot gyúrok csak át, a páratlanokat meghagyom. - Igen. - Hülye! Mindenre csak igennel felelsz. Te Igen úr. De amikor rohannék, amikor ugranék, amikor táncolnék, akkor jössz, és azt mondod, hogy nem! - Igen. - Te vagy a józan ész. Az ösztöneim szeretnének összetörni, te aljas zsarnok. De akkor itt rohadhatok az árokszélen. Mindegy. Egyszer majd eljön az a szent pillanat is, amikor összetörlek. Azt mondom majd, hogy elég volt belőled, és meglátod, te gézengúz, hogy akkor szárnyaim nőnek, nagy, suhogó szárnyakon rugaszkodom majd neki a végtelennek, és téged otthagylak az út porában, mélyen alattam, szilánkká törve. És MacMurdock, vagy mások átmennek a Csatornán. Nem állapodnak meg Franciaországban, ott sok a komédiás. Nem, mondom, nem maradnak ott. Hanem továbbmennek Németországba. Talán éppen Wittembergába is ellátogatnak, mit lehessen azt tudni. És nagyot bámulnak majd, ha egy keresztúton egyszerre csak ott termek előttük. Az ördögbe is, Kit! - fogják mondani -, hogy kerülsz te ide? És hol hagytad a mankódat? Amelyet egész életeden át cipeltél? De ebben nem lesz igazuk. Mindenkinek, nekem is voltak pillanataim, és lesznek is, amikor eldobhatunk téged, Igen úr. Érted? Eldobhatunk! Akármilyen szépen vagy is kiesztergályozva. És egyszer majd megöljük az esztergályosokat. Mind. Hogy ne készíthessenek ilyen magadfajtákat. Vagy éljünk nélküled, vagy dögöljünk egy szálig! - Nos? Nem felelsz? Mért nem mondod, hogy igen? Mi? A szél végigfutott az árok felett. - Ismerlek. Te vagy, aki a hamvas barackot lógázod, és egyben az akasztottak kékülő hulláit is. Ismerlek, és értem a beszédedet. De a szél csak szaladt tovább, és bizony nem botlott meg az árokban. 17. Suffolkban arattak. A kalászok egy utolsót csillantak még a nap felé, a kévék holtan borultak egymásra szelíd ívekben, keresztté épülve, és a kaszások rendvágó csapatai vég nélküli sorokban nyomultak előre, marokszedő és kötöző hátvédeiktől követve. Néha zivatarok is bömböltek felhők tornyosodásában, néha szivárványok is emelkedtek egész Suffolkot átfogó színkupolákként. A pipacsok ugyanolyan vörösek, az aratódalok ugyanolyan földszagúak voltak, mint tíz évvel ezelőtt, és a szegény jobbágynép csakúgy megfelezte fekete dercéjének utolsó falatját, csobolyójának utolsó korty vizét a szegény vándorral, mint tíz esztendő előtt. Kit esténként mesélt nekik a tarlón, puha kévére dőlve. Egyszer nevettek rajta, máskor féltek tőle. De a bajaikat nem mondták el neki. És ő idegenül lengette magát tovább mankóján, félelmetes magányosságában. Kínozta ez a magány. Így élni, magányosán, még élél az ember. De meghalni magányosán, mint valami fenevad, ez rettentő lehet. Talán vissza kellene mennem a Vadkanfőbe. Ott van Dan, a madaraival. Vagy a Zöld Szamárba. Akad ott is egy-két cimbora még. De mi a fenét is érnék vele? Hát Rob Greene nem úgy döglött meg Blackfriars kellős közepében, mint egy kivert rühes macska? - Eh, mindegy - felelgetett önmagának. - A harcban ezren rohannak egymás mellett, egymással előre, de akit golyó tép ki a sorból, ugyanolyan magányosán hal meg, mintha lakatlan sivatagban esnék hanyatt örökre. Butaság! Mi keresnivalóm is van köztük? De fel vannak azzal a deszkabódéval, egészen megkótyagosodtak. Nézzem, a nézők közül nézzem, hogyan ugrabugrálnak egészséges lábukkal a színpadon? Vagy drámákat írjak tucatszámra, mint ahogy a Temze köpi a hajókat a tengerbe, vég nélkül? Csak írjon Bill. Beletanult a mesterségbe, és bizonyára jobban érti bárkinél. És aztán? Mit tud ő arról a kis púposról, aki a bábszínház előtt a nevemet emlegette? Mit tud ő Jackról, a fekete kuvaszról, mit tud arról a vasládikáról, amelyet Ben elásott a fogadó udvarában? Mit tud még száz és ezer titokról? Ő csak gyűjtögette a meséket, a lelkeket, úgy pislogatott beléjük, mint kupec az új lóra, ő csak mesekupec, lélekkupec, és a vétel, az eladás formája az én ötjambusos drámám, amit én már régen elrúgtam, mint valami lyukas fazekat. Vagy mint valami törött mankót. Járjon tovább egészséggel ezen a törött mankón. Kotyvasszon a kéziratlombikokban, fortyogjanak drámakemencéjén a történetfazekak, én ezen a hangyatúráson leszúrom ezt a mankót, és ez mindennek a tengelye, ha úgy akarom. Ha nem is tudja senki rajtam kívül. Parasztlányok jöttek, vállra vetett gereblyéikkel, oda sem figyeltek a sánta csavargó motyogására. Csak mentek, rengő csípőkkel, duzzadó mellel, tréfára sem méltatva a mankóst. 18. A stratfordi dombok ásítva, szélesen nyújtóztak bele az őszbe. Minden zöld volt még, csak a gyümölcsök sárgállottak, vöröslöttek már éretten elő a dús lombok közül, a kiteljesedettség áhítatában hallgatva a vasárnapi harangszót. A szélcsendben egy fűszál sem rezdült. Mintha minden, a kikerics, a kankalin, a zsálya, a vadszegfű és a szirmaik közé elbújt lepkék, virágbogarak, méhek, a vadrózsabokrok, gyümölcsösök és az elvirágzott virágok kocsányai, az elszáradt, kifestett és felpattant magtartó termések és csenevész szőlőfürtök is vártak volna valamire. De csak a harangszó jött az Avon folyó hátán, és a csőszök pipájának vékony füstszalagja kacskaringózott illanó cirádákban a semmibe. Az egyik csősz kutyája magasra tartott orral szimatolt, és nekihegyesedő füllel hallgatózott. - Hát téged meg mi lelt, te bolond? Nem hallottál még harangszót? - mordult rá a sánta csősz. De a kis fehér borzos nagyot vakkantott, aztán éktelen ugatásba kezdett. - Mi bajod? A kutya gazdájára nézett, majd nyílsebességgel nekiiramodott a lankásnak. - Thomas Lucy úr gyümölcsöse felé tart - dünnyögte a csősz, a magányos emberek hangos gondolkozásával. - No, nézzük, mi lehet ott. Lebicegett a domb lejtőjén, átvágva a szőlőkarók közt, s a venyigék kacsos indáinak szövevényén. Amire a gyümölcsöshöz ért, a kis bolyhos már harcban állott az ellenséggel. Egy elvadult külsejű csavargó ütögette le a fáról mankójával a nagy, hamvas szilvát. És mohón tömködte magába az aranybelű gyümölcsöt, nem törődve azzal, hogy a kutya időnként a lábikrájába kap. - Azt mondom, jó lesz, ha odébbállsz, te bitang. Fülön foglak, ha el nem iszkolsz, és a békebíró bizony megcsapat. Az idegen csak köpködte a szilvamagot, és nagyot sózott mankója szárával a kis mérges fenevadra. A kutya vonítva hemperedett el a fűben, a csavargó tovább szüretelt mankója segítségével. - Azt mondom, kutyafajzatja, hogy most már elég volt! - ordított nekivörösödve a csősz. A csavargó felkacagott, és szakállal benőtt szájából elővillantak a nagy farkasfogak. - Dehogy volt elég! Két napja nem ettem, te barom. Hogy volna elég? De nézd csak, még egy sánta. Üdvözlégy, bajtárs. Csak nem sokallod egy kollégától ezt a kis szilvát, he? A csősz mordályt kapott elő, és a csavargóra szegezte tölcséres torkát. - Fel a kezekkel, fattyú! A csavargó belekacagott a mordály fekete torkába. - Sose sajnálj, kolléga. Csak ereszd belém azt az ólmot. A gyomromba, magostul. Az lesz a legjobb szilva, amit valaha lenyeltem. A csősz csak tartotta a mordályt. - Vagy úgy? Nincsen magja? Hát akkor menj isten hírével, amíg el nem fogy a jókedvem. Vagy én viszlek a békebíró elé. A két sánta farkasszemet nézett. Aztán dühösen rontottak egymásnak, ott hengergőzve a gyümölcsfák között. A csavargó maradt felül, és a csősz torka már hatalmas, kérges markában is volt. A másik keze ökölbe szorultan emelkedett a magasba. De nem csapott le. - Nem, nem verlek agyon. Ez nem volna szép egy sántával, sorsom osztályosával szemben. Azért megleckéztetlek, paraszt. Letépte a mordály madzagját, amely az imént még a csősz vállára volt vetve, azzal kötözte össze keményen ellenfele kezeit. - Most tápászkodj fel. Megyünk a békebíró elé. Lassan bicegtek előre a dombok között kanyargó úton. Valahányszor a csősz megállt, hogy könyörgőre fogja a dolgot, a csavargó vérben forgó szemekkel rázta feléje a mankóját. - Előre, göthös. Majd megtanítlak, hogy az éhezők elől ne védd a telizabáltak gyümölcsét. Megtanítlak. A csősz ijedten bicegett tovább, így értek az Avonhoz, aztán a part mentén a faluba. Már az első házak előtt vihogó gyerekraj fogta körül őket. A miséről jövők sem állhatták meg nevetés nélkül. - Hová viszed ezt a csőszt? - A békebíró elé. Merre van a háza? Vagy húszan is ajánlkoztak, hogy megmutatják. És amikor a ház elé értek, már a fél falu ott kacagott a nyomukban. - A békebírót keresem - szólt a mankós a tornácon az egyik alabárdosnak. - Várj itt. Koldusoknak itt a helye - mondta nagyképűen az alabárdos. Majd szólok Sir Thomas Lucynak. A nagy lármára már ki is dugta vörös, puffadt fejét a ház gazdája a tornác ajtaján. - Mi ez a komédia itt? Tisztítsátok meg az udvart. A két alabárdos kiszorította az utcára a hívatlan vendégeket. - Ezt a csőszt csapassa meg, Sir. Először, mert egy éhezőtől sajnálta a szilváját másodszor, mert a mordálya nem volt megtöltve, harmadszor, mert össze tudtam kötözni a kezeit, negyedszer... - Elég! Csapjátok meg mindkettőt! - hangzott a salamoni ítélet. A mankós embernek lángba borult a szakállal benőtt arca. - Engem megcsapatni? A békebíró felkacagott. - Nézzétek csak ezt a madárijesztőt! Te vagy talán az első csavargó, akit megcsapatok? Örülj, hogy ez egyszer nem teszlek hűvösre. Vigyétek! Sokáig tartott, amíg a két alabárdos lebírta a dühöngőt, alaposan megtépázódtak a küzdelemben. - Harap ez, mint a veszett kutya - lihegte az egyik, vérző kezét törölgetve. - Megállj. Majd belemarsz a deresbe is! A békebíró kikönyökölt a tornác párkányára, úgy hallgatta a bot pufogását, csattogását, amely egész idáig elhallatszott a nagy udvar túlsó végéről. És a csavargó ordítása is. - Engem csapat meg! A teológia és szabad művészetek doktorát! Sir Thomas Lucy ezen teli torokból felkacagott ott az ámbituson. A mankós behúzott derékkal vonaglott el előtte, és csapzott szakállába könnyek folydogáltak. Úgy összetört, mint egy cserépbábu, alig vonszolva magát az utcakapu felé. Vállai megrándultak a sírástól, úgy dünnyögte eszelősen: - Engem, aki a Tamerlánt írtam, engem. Sir Thomas Lucy arcáról eltűnt a nevetés. - Nesze, vidd ezt utána! Az alabárdos ugyancsak elálmélkodott, amikor Sir Thomas Lucy egy shillinget nyomott a markába. Ilyesmi még nem történt itt emberemlékezet óta. A csavargó elvette a pénzdarabot. A kezében vitte a kocsmáig. Ott az asztalra hajította. - Hé, valami harapnivalót, s egy üveg sherry-brandyt! Futótűzként terjedt az eset híre. És a kocsmáros már tudta, hogy ez Sir Thomas Lucy shillingje. A csavargó úgy ivott, mint a homok. A vonaglásai, meredt, görcsös gesztusai valami nagy lágyságba enyhültek, és szőrös ábrázatára az ittasok bamba mosolya ült. - Igaz lenne, hogy afféle íróember volnál? - kíváncsiskodott a kocsmáros. - Mert ha úgy van, bizonyára hallottad hírét a földinknek. - Ki az? - motyogta a csavargó. - Bill Shakespeare, valami Bill Shakespeare nevezetű, a komámnak, a mészárosnak, a megboldogultnak fia. - Shakespeare? Igen. Shakespeare. Bill. Ismerem. Hol vagyok hát most? Micsoda falu ez? - Warwickshire-ben, ha nincs kifogásod ellene. Ez meg Stratford on Avon, ha megengeded. A kocsmáros nagyot nevetett a furcsa emberen, aki azt sem tudja, hol csapatták meg. És az ivó vasárnapi vendégei is kuncogtak az ittas csavargón. - No, ez jól berúgott. És újra összenevettek. 19. Dan Coventry, a veterán, kocsmáros és egyben madarász is, lesújtottan állott Fok, az imént elhunyt mátyásmadár kalitkája előtt. A halott madár tollait nézegette, mintha sohasem látott volna még mátyásmadarat. A tollak élő színei elrejtették a madár halálát. A sárgásbarnába átcsapó barnáslila, a kékesszürkéből fehérbe olvadó lágy pihék halk árnyalatai túlélik gazdájukat, a meredt szárnyak fekete csíkjai között ragyog a türkizkék. Csak az üvegszemek olyanok, mintha rájuk lehelt volna valaki, és az üveg be lenne futva a lehelettől. - A halálhályog - dünnyögi Dan a többi madarak gondtalan csipogása közben. Az utca felől lárma hallik. - Meg van biz’ ez halva - mászik ki egy hang a zűrzavarból. - Dehogyis! Tökrészeg a jámbor! - Már hogy volna részeg? Hiszen akkor elhagyta volna a mankóját! Pedig itt van mellette! - Ó, a szegény. Embernek lehet ilyen rongyokban járni? Lehet ez? Dan kilép a kiskapun, kezében a halott madár. Valaki fekszik az út sarában, azt állják körül. - Félre! Itt a szakértő! Halottat is látott már Flandriában eleget, részeget is a kocsmában. Halló, öreg Dan! Ide! Őszi eső permetezett. Hol elállt, hol ismét szemezni kezdett. Dan elnézte a rongyost, aki féloldalt feküdt a sárban. Senki sem ismerte volna fel, talán a tulajdon édesanyja sem. Dan felismerte. - Talán ittas, talán beteg, majd meglátjuk, majd meglátjuk - dünnyögte. - Meg kéne nézni, van-e valami írás nála, ebben a batyuban - mondta egy bátortalan hang. De senki sem nyúlt a batyuhoz, csak tanácstalanul vagy közömbösen bámultak le reá. Dan beszólt az ivóba a csaposért. A hosszú legény felnyalábolta az élettelen embert, és hátravitte a kamrába, amely az istálló nedves falához volt tapasztva. Az udvaron már az istállófiú is segített neki, Dan pedig a mankót és a kis batyut vitte utánuk. - Jó ember, hiába, ki is tenne ilyesmit kívüle - mondogatták a bámészkodók. - Igen. Ezek a madarászok olyan lágyszívűek. Azt hinné az ember, hogy rabtartók. Hiszen hurkot, csapdát, lépvesszőt állítanak a madaraknak, és aztán kalitkában raboskodhatnak szegények életük fogytáig. Mégis, a madarászok lágyszívűek. Ismertem Walesben is egyet, az is ilyen... Szerteoszoltak, mert az eső szaporábban szitáit. És ugyan ki is kíváncsiskodna annyit egy csavargóért? 20. Amikor Kit magához tárt a kamra szalmáján, nehezen rendeződtek a gondolatai. A kamrára azonnal ráismert. Tisztán emlékezett az ajtó elkopott tolólécére, még arra a kiütött görcs helyén tátongó lyukra is, amely az ajtó egyik repedt deszkáján világoskodott. És az üveg nélküli kisablakra, meg a pókhálós tetőre. De a csavargása, a bénasága, sok egyéb mindenféle, mintha rossz álom lett volna csak, és minden emlékfoszlány, amely innen is, onnan is előbújt, mintha meg nem történt dolgokat takargatott volna. És jó lett volna valahová egy régi útra visszatalálni, hogy onnan újra el lehessen indulni. Az istállófiú ételt hozott, nyomában ott kullogott a féllábú Dan is. A kezében olló volt, és Kit nem tudta, micsoda rejtélyes szándéka lehet a hadfinak ezzel az ollóval. - No, úrfi, most megnyírlak. Az ilyen kódorgás után lehet a hajadban valami. Jobb, ha lekopasztlak. Aztán a batyudban ott van a borotva. - A batyumban? - Igen. Elvettem, hogy kárt ne tehess magadban. Olyan zavaros volt a nézésed, amikor felébredtél. Most már magadnál vagy, látom én azt. Két hete etetünk már. Mindegy. Ne mesélj semmit, az a fő, hogy most már magadnál vagy. És Dan közben levágta Kit bozontos haját, gubancos szakállát. - Úgy. Most itt a beretva. Szépen megborotválkozol. Kit szótlanul engedelmeskedett a szalmán ültében. - No, jócskán megsoványodtál! Most itt ez az ürühús. Kölessel. Egyél. Cipó is van. Kit evett. A fejében nem akartak végleg elrendeződni a dolgok, de ő nem is erőltette. Farkasétvággyal nyelte a húst, törte a cipót, régen nem érezte ilyen könnyűnek magát. Nem volt ez valami űrben-lebegéshez hasonló állapot. Jobb volt ennél. Izmok, étvágy, hús és vér érzése, agy nélkül, szív nélkül, kölöncök nélkül. Az ürühús jó puha, nem csontos, a friss szalma zizeg, odakint a nap süt, a fuvarosok ostorai pattognak valahol, mindegy, hogy hol. Ostorpattogás, élet, élet! - Mostanában ide járnak azok is - kezdte félénken Dan. - Azok? - Igen, akik akkor megharagítottak. Összekülönböztek a Hableányban valamiért, a Zöld Szamár meg leégett, így ideszoktak. - Összekülönböztek? Leégett? Hát így ideszoktak. Rendben van. Minden rendben van. Ó, jó ember is vagy te, Dan. Ugye, nem engedsz úgy elpatkolni, mint mi a hosszú Robint? - Dan ugyan nem tudta, ki az a hosszú Robin, de azért mosolyogva felelt: - Dehogy. Kit levetette a tiszta inget, amelyet álmában adhatott rá valaki, mert nem tudta, hogyan került bele. Aztán a mankóját kérte, és beállott a dézsába. Az istállófiú csutakolta, ő pedig aprókat kacarászott. - Te, hogy is hívnak! Vigyázz! Csiklandós vagyok! A fiú száraz, durva kendővel végigdörzsölte, és újból feladta rá az inget. Aztán megigazította a pokrócot a szalmán, és Kit újból végigfeküdt rajta, eldobva a mankóját. A fiú betakargatta. - Dan, barátom, Dan, nem adnál egy pipa dohányt? - Azt kaphatsz. De italt nem. Nálam nem kapsz többet az életben. - Italt? Nem. Nem is akarok. És ha nálad nem kapok, máshol aligha. Mert én itt maradok. Ne félj, nem leszek terhedre. Tudom, mennyi mindent adtál jó szívvel, adnál is, amíg neked magadnak van mit. De én megfizetek ám. Ne nevess ki. Tudok szép szerelmes versikéket, levelecskéket írni. Majd jönnek az East Cheap lánykái. Aztán nagyurak is eljönnek, olyan gúnyiratokat készítek, hogy arannyal fizetnek értük. Aztán naptárt készítek a nyomdászoknak, ezt is csudamód értem, Dan. Az ember sok mindent megtanul kódorgás közben. És ha akarod, nekik is szólhatsz. A kezével az ivó felé intett. - Nem vágyakozom ugyan utánuk, de nem is haragszom már senkire. Az ember sok mindent megtanul. De ez a dohány pompás. Dan figyelmesen hallgatta, akár egy orvos, avagy gyóntatóatya. - Mondd csak, Dan, Thomas Nashe is idejár? A madarász pörge bajuszát és kis kecskeszakállát pödörgette. - Thomas Nashe? Hogyne. Ő a kedvencem. És ha tönkretesznek ezek a költők, neki lesz a legnagyobb része benne. Aranyos fickó. Kit fölényesen legyintett. - Mennyi a számlája? Kifizetem majd. Mindent kifizetek. Csak még egy kis türelemmel légy, Dan. A madarász sunyin mosolygott. Aztán eltűnt, és kisvártatva Thomas ott állott, helyesebben ott dülöngélt az ajtóban. - Nem tett lóvá az az ökör? He? Nem, itt van! Az ördög vigyen, ha ez nem Kit. Ez a fickó itt. Ne legyen Thomas Nashe a nevem. Kit valahogy a Corpus Christi hosszú folyosóira gondolt. - Én vagyok, öreg Thomas, saját személyemben. Hogy vagy? Thomas igyekezett átölelni Kitet, ami meglehetős nehezen ment. Amikor belátta, hogy így a magasból nem ölelheti meg fektében a rég látott barátot, négykézlábra ereszkedett, és úgy akarta megközelíteni. Egyszer hasra vágódott, mégis sikerült valahogy. - Éppen kapatos vagyok - dadogta -, hiába, már nem bírom úgy, mint azelőtt. Az a sok chianti... - Micsoda? - Chianti - ismételte Tom még mindig négykézláb. - Nem értem. De ülj hát le már. Foglaljon helyet itt a szalmán, Mylord. - Hát így hívják odalent az édes bort Itáliában - mondta Thomas lekuporodva a szalmára. Egy pipa kissé kijózanította. Aztán sokat beszélt ott, a nedves istállófalhoz ragasztott, korhadt deszkájú kamrában egy napsütötte meseországról. 21. A régi Vadkanfőt, martalócok tanyáját, matrózsöpredék lebuját, ez idő tájt hiába kereste volna valaki. Úri dámák, főrangú férfiak és ifjoncok, gazdag kalmárok egyre sűrűbben látogatták, hogy a színpadok hőseinek mulatozásaival szórakozzanak. Divatos lett a Vadkanfő, és a komédiások már itt is komédiáztak nézőközönségük előtt. A madarász nagyszerű rendezőnek bizonyult. - Aztán csak duhajkodjatok - mondotta az amúgy sem bárány természetű fiúknak. - Garázdálkodjatok, verekedjetek, ez kell azoknak a hülyéknek. Aki nem duhajkodik, annak bedugul nálam a hitele, ezt tudjátok meg. George Peele olyan buzgalommal követte a kocsmáros utasításait, hogy néha egy-egy nemesapród vagy kereskedő koponyáját is komolyan veszélyeztette, a nagy tölgyfaszékekkel handabandázva. Az álarcos dámák ilyenkor kéjesen sikongattak. Csak Kit nem ment az ivóba sohasem. Utálta ezt a műduhajkodást, ezt az életbe nőtt komédiázást, elbújt a lárma, a törtetés elől, valami lassú tempójú, halk élet után vágyott, és a szerelmi levelek vékonyka keresetéből mindenért megfizetett a féllábú Dannak. Odakint küszködve hömpölyögtek az őszi ködök, ónos esők után dulakodva a nappal. Kit pedig ott heverészett a kamrájában, pipázgatva és álmodozva. A nagy részegségek emlékeinek élt, mint ősszel az öregek. Csavargásaiban a víziók raja járt nyomában. Ezek most egymás után tisztultak ki előtte, és ő gyűjtögette őket, egymás mellé rakosgatta, és újraélte, anélkül, hogy kivetítésükre gondolt volna. "Valami új műfajra volna szükségük, valami új műfajra, minden eddiginél nagyobb műfajra. De ezt a műfajt én már nem tudom megszülni" - töprengett naphosszat. - Nem szavak kellenének ehhez. Ecset sem, véső sem. Talán muzsika. De mit értek én a muzsikához? Mégis, dalokat dudorászott, kis, furcsa dalokat, amelyeket még sohasem hallott. És a dalokból szoboralakzatok gomolyogtak, roppant torzók. És színek törtek át, soha nem látott színek. És értelmetlen szavak kerengtek a plasztikus tömegek és a belső fényforrások káoszában, szavak, amelyeknek súlyosabb volt a tartalmuk, mélyebb volt az értelmük, mint minden logikus gondolatfűzésnek. Kit nem szerette, ha háborgatták magányában, de nem is bosszankodott érte. Valami jóleső közöny szállt alá a lelkére mindenekkel szemben. És az ivó műduhajai csak azt látták, hogy reszket a keze, és bizonytalan a tekintete, a szerelmes verseket rendelő apródok azt, hogy ez a furcsa ember néha önmagának motyog, anélkül, hogy ittas volna, és a pamfleteket rendelő dámák átszellemült, szenvedésekben megnemesült halovány arca után áhítoztak titkon. Az öreg ács, a drámai hős fia, Eddie Alleyn, George Peele, Lyly, a kis Henslowe, a stratfordi, Lodge, Kyd és a többiek ritkán jöttek. De azért mindenik elmondta a bajait, ha nem volt történetesen kapatos, és úgy beszéltek, mintha a kamrának beszéltek volna, mert Kit már végleg kívülállott mindenen. Thomas Nashe mindig mellette volt. Lyly, a karcsú gavallér nagyot öregedett. Nehéz prémű, finom köpenyét dideregve vonta össze kiszáradt testén, mindig fázott. És Kit tudta csak, hogy nem az őszi ködtől. A dicsőség tüzének kihunyása vacogtatta fogait, amint a kamrácskába jött panaszkodni. - Kinek kellenek pásztorjátékok? A Whitehallban már nem is fogadnak. Mindig órák hosszat váratnak, aztán kitessékelnek különböző köntörfalazások kíséretében. Engem, John Lylyt! Kit ludasnak érezte magát, hiszen ezt a pedáns mesterembert az ő Tamerlánja ütötte ki a nyeregből egyszer. De ez már régen volt. - Sic transit gloria mundi - mondta megbékélt mosolyával. - Én is írtam egyszer drámát. Faustus doktorról és második Edwardról. - Nem, ez nem az. A te drámáidat most is adják, nem élted túl magad. És ha írnál... - De nem írok. Nem fogok írni. Az okokat ki tudná? Ki tudna az okok láncolatának a végére járni? - Nem, erre valóban nem képes senki - mondta a kiszáradt gavallér, és fogvacogva indult vissza az ivóba. A gömböc Kempe is begurult. Valami új komikusról panaszkodott, akit Henslowe jobban futtat, habár a közönség még mindig csak őrajta tud kacagni. - A közönség! Ma még kacag rajtam, holnap már unottan nézi erőlködéseimet. Száz életre való humort szipolyozott ki belőlem, aztán eldob, mint egy almacsutkát. Tudod, hogy gyűlölöm őket? És kacagtatom ezeket a szörnyetegeket, még itt, az ivóban is. - Mért jársz hát ide? - Együtt vonítok a többi farkassal. Egyedül bolyongjak? Így hát itt komédiázok napról napra, éjjel itt, délután a Globe-ban. Már egy mozdulatom sem a magamé. Valami megkergült szórakoztató masina vagyok. Érted ezt? - Értem. Most hirtelen vágy fogta el, hogy kimásszon az odújából. A batyuja után nyúlt, amely érintetlenül feküdt ott a sarokban, amióta megjött. Akadt benne egy rend ruha, de olyan rongyos, hogy Kit szégyellette. Lemondott hát a fészekből való kirepülés gondolatáról. Valami papiros akadt a kezébe. Nézte, nézte a betűket rajta. Mi lehet ez? "Kedves Bátyámnak, Francis Archernek." Igen, szegény Bob levele. Ezt is el kellene vinni. - Na, majd ha lesz ruhára való. Igaz, a kis Suffolk pamfletje. Holnap jön érte. Odakint nehéz ködök kavarogtak, és siettették az alkonyt. Kit tüzet csiholt, és nagy kínnal meggyújtotta a gyertyája kanócát. A deszkafalból arasznyi léc állott ki, erre tűzte Kit a gyertyát, saját megolvadt faggyújába. Aztán elővette az írószerszámait, és gyilkos pamfletet írt egy ruha és egy köpeny reményében. 22. A kis Suffolk azonban sem másnap, sem harmadnap nem küldött el a pamfletért, és így Kit továbbra is mozdulatlanságra volt kárhoztatva. Negyednap Thomas Nashe azzal állított be, hogy nem tud a színházig elvitorlázni, a madeira eláztatta a vitorlákat. Lakása már régen nincs, azért szeretné itt kialudni magát, ha Kitnek nem volna ellenére. - Nincs. Hanem én meg a ruháidba szeretnék bújni, amíg alszol. - Csak nem akarsz megint világgá menni? - Ne félj. Reggelre itt leszek, mielőtt még felébrednél. Thomas az ittas ember tehetetlenségével engedte, hogy Kit lehuzigálja ólomsúlyú tagjairól a ruhát. - Jó, jó - dünnyögte. - Ideje is, hogy már egyszer kimozdulj. Ez a bujkálás sehogy sem tetszett nekem. Menj csak. Kit már készen volt, vállára kanyarította a kopott bársonymantillát, és a mankója végével kotorászott a sarokban. - Itt van, ez az a levél. Ezt el kell vinnem - motyogta, és érezte, hogy önnönmaga előtt keres valami jogcímet erre a kirándulásra, teljességgel határozatlan és kifürkészhetetlen vágyak hatalmában. - Charing Cross, Red Star Street - mormogta a levelet felemelve, és a gyertya gyér világánál egy pillantást vetve rá. Aztán nekikocogott mankóján az estének. Az udvaron át is kijuthatott volna az utcára, de ő az ivón át ment. Pillanatra elült a zaj, csak mankójának kopogása hallatszott. Nem törődött az ámuló, idegen tekintetekkel. Csak ment, az utcaajtót nesztelenül téve be maga után. Az East Cheapet köd ülte meg. Az ablakokból alig hatolt ki egy-egy fényecske, a legtöbb benn rekedt. Minden sarokhoz sötét alakok tapadtak, kész veszedelem volt ilyenkor ezen a környéken kódorogni. És a Charing Cross a biztos kifosztást jelentette. - Tőlem nincs mit elvenniük. Semmit sem vehetnek el tőlem, semmit. Csak a mankó felelt a kitaposott köveken. - Kipp-kopp, semmit, kipp-kopp. Jó volt a ködben bolyongani. Minden lépés egy ismeretlenség. Az ismeretlenség, régi ismerőse. A köd nem beszélt. De ő kitalálta gondolatait, értette jól ezt a késői, satnya káoszt, amelyből egyszer világok teremtek, ma csak penészes háztetőkön pipázgat. Árnyalakok settenkedtek mindenfelé. Néha egy-egy kutya vonított, néha az éjjeli őrség fegyverei, vértezete zörrent, villant a vezető kezében lóbálózó rácsos mécses gyenge fényében. A tornyok elütötték az órákat, és a toronyőrök kürtje átbúgta a ködöt. Láthatatlan lények hívogatták, egykedvűen, mintha holt lelkek lettek volna testetlen testiségükben. - Ez a Charing Cross. Kövezetlenek az utcák. Ahol véget ér a kövezet, ott kezdődik. Valahol itt kell lennie a Vörös Csillagnak. És emlékezett a tulajdonosnő égő, vörös sörényére, amelyről a kocsmát elnevezték akkor. - Tudok egy jó kocsmát - suttogta mögötte egy hang. - A Vörös Csillagot keresem - mondta Kit. - Tessék csak utánam jönni, odavalósi vagyok. - Mi az, felhajtókat is tartanak már ott? - És egyben kapusokat. Mindeneseket, ha úgy tetszik. - Hehhehe! Ismerem a fajtátokat. Ha fizetség nélkül akar elillanni valaki, mindjárt ott teremtek. Te, hallod-e, nem ismersz ott valami Francis Archert? - Talán nem ismerem. Talán legjobban a kerek világon. Kit megállt, hogy szemügyre vegye kísérőjét. De csak testetlen fantom sötétlett előtte a ködben. - Úgy látszik, van filozófusi vénád. Szeretsz rejtélyekben beszélni. Magad volnál hát a néhai Bob Archer bátyja? - Néhai? - Vagy Istenben boldogult. Ahogy tetszik. Kíméletesen adtam tudtodra, nem gondolod? - Szóval az öcskös elpatkolt, szegény. - Úgy valahogy. Ezt a levelet küldi. - Itt is volnánk. A szívességért egy üveg madeira jár. Kerülj beljebb, ismeretlen ismerős. A kapuban zár csikorgott, és a zárban kulcs. Aztán a kapu sarka. A dohos folyosón halvány fény. Aztán a portásfülke, dohosabb a folyosónál is. Az asztalon erős fényű mécses, a mécs fényében egy felejthetetlenül nagy orr. Csend. Csak a mankó koppan, amikor Kit leül. - Mondd csak, voltál egyszer Cambridge-ben? Árvíz idején? Csend. A percek megnőnek. - Nem. Sosem voltam Cambridge-ben. Sem árvíz idején, sem máskor. - Barneville-ben? - Merre van az? - Cambridge jobbágyfertálya. Egy háztetőről ugrottal bele a dereglyémbe. Ne tagadd! Egy háztetőről ugrottal bele akkor a dereglyémbe. Emlékezz! Akarom! Kit kiáltására csak halk dünnyögés a felelet a nagy orr alól. - Sokat ittál. Vagy talán kissé meg vagy hibbanva. Sohasem ugrottam háztetőről dereglyébe. - Egy báb úszott akkor a dereglye mellett, a szennyes árban. Ugyanolyan nagy orra, ugyanolyan kakastollas süvege volt, mint neked. Hol van a süveged? Mutasd csak a süvegedet! A nagyorrú hátranyúl. A homályból hegyes, puha süveg kerül elő, a karimája elöl lehajtva, hátul felcsapva. Kakastoll sötét ragyogású félköre kunkorodik mögötte. - Itt van. Ez az. - Mondd, nem vagy te eszelős? Minden vadász, minden vándorlegény ilyen süveget hord. Minden szolga. Minden tutajos. Az urak darutollas, strucctollas barétot, a magunkfajta meg ilyet. Az ember megfog egy kakast, kitekeri a nyakát, kirántja a legnagyobbik farktollát, és a süvege mellé tűzi. A kakast megforrázza, megkopasztja, nyársra húzza, megsüti. Mi van ebben? Csend. - Igazad van. Talán mégsem te voltál. De most mennem kell. Kit remegő kézzel nyúl mankója után, a homlokán hideg veríték gyöngye. Az ajka rángatódzik. - Mennem kell. Persze, néha olyan hasonlatosságok vannak... - Nem baj, koma! Már csak maradj, legalább addig, míg ezt a levelet elolvasod, mert jómagam bizony nem ismerem a betűket. Egy üveg madeira úgyis kijár neked, minek olvastassam más vendéggel? - Nem, nem iszom. Mennem kell. - Hát a szegény öcsémről nincs is mit mondanod? - Igaz, ott halt meg Maidstone és Dover között. Doverben földeltük el. A szelencét meg Ramsgate-ben. - Micsoda szelencét? - Egy iratról van szó ebben a levélben. Az irat bőrtokban van, a szelencébe tettem, ahogy az öcséd kívánta, és Ramsgate-ben ásattam el, a Kék Macska fogadó kocsiszínje mögött. Ott megtalálod. Ne kutasd. Bajt hoz majd a te fejedre is, mint mindenkiére. - Micsoda? Miket beszélsz itt összevissza?! - Jó. Már csak elolvasom a levelet, abból mindent megtudsz majd. - Olvasd. Kit felolvasta a levelet. - Eddig van. Most már mindent tudsz. Hanem azokat az iratokat hagyd. Nem vagyok babonás, de az öcséd elpatkolt, én a lábam törtem, aki elásta a vasládikát, azt hajnalban lefülelték. Jobb lesz, ha hagyod. A koppantó a kapura vágódik. Egyszer, kétszer, háromszor, a folyosó visszhangzik bele. A nagyorrú felugrik, hogy kaput nyisson. - Szolgálatára, mylord! Tessék csak beljebb kerülni. Hiszen mát tetszik ismerni a járást, hehehe! Ajtó nyikordul, aztán csattan. A kopogtató újra szól. - Titániát keresem. - Igenis, kegyelmes uram! A hangok elvesztek a folyosó labirintusában. Aztán léptek nesze közeledik, a nagyorrú ismét a fülkében van, átveti a lábát egy széken, és lovagló ülésben leereszkedik rá. A mozdulataiban elfojtott erők lendülete. - Úgy. Tehát mégis van valami erejük azoknak az írásoknak. Csak érteni kell hozzá. Hogy mondod? Ramsgate-ben, a... - A Kék Macska fogadóban. A kocsiszín mögött. - Írd fel, pajtás. Ide, erre a levélre. Jár hozzánk egy német, afféle diák vagy tudósfajta, Corneliusnak hívják, ő szereti az ilyesmit, majd ővele megpróbáljuk. Tarts velünk, az a babonám, hogy sánta ember szerencsét hoz. - Nem. Hülyeség az egész. Csináljatok, amit akartok. Nekem semmi közöm hozzá. - Félsz? Kit felemelkedik. - Micsoda ember is vagy te? Nem iszol, furcsaságokat kérdezel, el akarsz illanni innen. - Egy penny sincs a tarsolyomban. Sőt tarsolyom sincs. Mit szólna a Vörös Csillag, ha... - Az bizony vajmi keveset. Advent első napján költözött el innen. - Hová? - Nehéz volna megmondani. Ha a papoknak hiszünk, a pokolba. De én azt hiszem, hogy a mennyei főkormányzó nem olyan szigorú. De mit locsogok én itt? Gyere csak, a többit majd én elrendezem. És a nagyorrú már kint lépked a folyosón, mankó kopog a nyomában. Zegzugos, furcsa folyosó. Néhol lefelé visznek a kitaposott lépcsők, néhol felfelé. És a falban vaskarikák, mintha börtön lett volna itt valamikor. A nagyorrú benyit egy ajtón. Konyha. Egy vénasszony meg egy fiatalabb. Három lány zsámolyon kuporodik, fületlen bögrékből levest szürcsölnek. Most megnyílik az ajtó. Magas, karcsú alak áll a fekete négyszögben. Kit megremeg. Meresztgeti a szemét. A tűzhely fénye lobog a vértelen arcon, mint egykor az öreg St. Martinban. - Kate. A lány nézi, idegen nézéssel. - Helenának hívnak. - Helena? Ne bolondozz velem, Kate! Ne bolondozz! Micsoda boszorkánytanya ez? Mindenki titkolódzik itt. Nem vagyok őrült! - Mindegy, a név nem fontos - vág közbe a nagyorrú. - Menjetek. A folyosó sötét. Lépcsőn fel, lépcsőn le. A falban vaskarikák. 23. Egyszer ragyogó aranyeső alakjában permetezett alá az ismeretlen magasságokból, máskor gyöngyházszín felhő formájában érkezett, hogy átölelje földi szerelmesét. Most hattyú képében szárnyalta át a szűzi tereket, nyakának S alakja kozmikus kérdőjel volt az égbolt lilás ultramarinján, és szárnyainak suhogása olümposzi üzenetként érkezett Tündareosz király palotájának legtitkosabb rejtekeibe. Alkony tündöklött akkor, a rétek, lankások, hegyek glóriája szerteharsant az öböl indigó csíkja fölött. A síkságon glyciniák rőt törzsei és feketezöld lombjai tekergőztek őserejük görbeségében, mint föld feletti, magasba verődő gyökerek; a domboldalak babérerdejéből, apró olajfaligetekből ciprusok sötét lándzsái törtek a nap haldokló rőtjébe; a völgyekben roppant eukaliptuszok álmodtak a közelgő éjszakáról; a hegygerincek fenyőruhába burkolóztak; csak a havas hegyormok vérző, lángoló pompájában mutatkozott meg méltóképpen a lángszekerű Apollón isteni búcsúja, a búcsú végzetesen örök fájdalma. A hattyú ott kerengett Tündareosz király palotájának dór oszlopcsarnokai körül, minden földi szemnek láthatatlanul. Csak a királynő szemének ibolyaszínű írisze tükrözte feketében végződő fehér szárnyainak, teste lágy ellipszisének, kérdőjel-nyakának rózsás reflexekbe itatott formáit. Mert senki sem várta őt ilyenkor, alkonyattájban, csak a négyszögletes szakállú Tündareosz király örökkön álmodozó felesége. És ő csak annak jelent meg, aki várta. Átsuhogott a timpanon fölött. És a timpanon háromszögébe szorított harcosok csodálkozva meredtek rá kőszemeikkel, kővértezetük, kőpajzsaik, kősisakjaik kimért pózának halhatatlan szépségében. És a madár már mítosz volt, amint a perisztilium hosszú árnyékú oszlopai között repdesett lelkendezve, mert a királynő kitárta ölét eléje a smaragdvizű medence fekete márványpárkányzatán. A vonagló madár kérdőjel-nyaka megeredt, és a percek évezredekké nőttek Léda gömbölyű testének kéjkupolái alatt, a psziché félelmetes misztériumában. És az alkony roppant csendjében végsőt izzottak a horizontok, szentélyek tömjénfüstjének nyugodt egyenesei vad kígyóvonalakba tekergőztek, és a félőrült bacchánsnők szent delíriumban üvöltöttek távoli, ember nem járta hegygerinceken: - Evoé! És a mitikus madár és a mitikus asszony egyek lettek mindörökre, hogy megfoganhasson az idők méhében a hellén szépségek egységbe sűrített inkarnációja: a spártai Helena. A tüzes quadriga lebukott a hegyormokról az indigó öbölbe. A timpanon akrotériája, a tetőpárkányok akantuszai, a díszes hármas tagozottságú párkányzatok, a méltóságteljes oszlopsorok tiszta, derült körvonalai valami lágy kékségbe merültek, az orákulum torz szibüllája pedig összekuporodva motyogta: - Valahol meg fog születni a szűz hetéra, minden örömök és minden szenvedések húsforrása. Lakedaimón ifjai a nap felé vágtattak. Száraz fejű, apró csülkű lovaik szőre meg-megcsillant a napfényben, és mezítelen bronztestük ragyogására csak a pajzsok öblös korongja vetett árnyékot. Hosszú lándzsáikat megzúgatták a fejük fölött, aztán messzire röpítették, felmagasodva lovaik gerince fölött. Fürtös fejükön vékony abroncs, bronzarcukon mükénéi terrakották archaikus, merev mosolya, így vágtattak a nap felé, majdani harcok boldog előérzetében. De a hérosz csak gúnymosollyal mosolyogta meg őket. Ő, aki gúnymosollyal ajkán hagyta el Ariadnét Naxosz szigetén, aki gúnymosollyal ölte meg ellenségeit, aki gúnymosollyal nézett szembe a félistenekkel is, csak ennyit mondott a nap felé vágtató lándzsavetőkre: - Gyermekek. Anyatej csurog a szájuk sarkában. És valami csodálatos szigetről beszélt Helenának, amely sokkal-sokkal, százszorta szebb még Naxosz szigeténél is. És Léda leánya tizennégy évének minden hiszékenységével hallgatja a héroszt, és ott, az Akropolisz bástyafokán mintha látná is a szigetet, Aphidnai szigetét, soha nem látott virágaival, fáival, madaraival. És vonzza az ismeretlenség mágnese, amely parancsolni fog neki életben és halálban. És a hérosz félistenné magasodik előtte a hajnalfényben, vértezetén önmagát megsokszorozva ugrál a kelő nap, amelynek irányába a bronztestű, fürtös fejű ifjak vágtatnak száraz fejű, apró csülkű, negyedkör nyakú lovaik hátán. És odalent már felnyerítenek kalandszomjasan a félisten harci ménjei, és az utak szertefutnak patáik alatt. És gályák vitorlái szolgálatkészen dagadnak a mesés Aphidnai szigete felé, ahol Ókeaniszok és Néreiszek várják a parti aranyfövenyen az érkező szerelmeseket. Tengeri növények koszorúláncaival, szélhárfáik pengésével, gyöngyházbelű kagylóik zúgásával, kacagások sistrum-csengőivel. És a hangok a habok fölé szállnak, ahonnan a szerelem istennője kelt ki egykoron, és újból születik: - Evoé! Az Ida orma körül felhők kergetőznek, és árnyékuk lent úszik a völgyek, szakadékok, meredélyek ölén. A hegyoldalak tisztásain vörös foltos tehenek, fekete foltos bárányok tarkasága hullámzik, kacsák fehérsége világít. És a kampósbotú pásztorok minden öltözete csak a vörös phrügiai sapka. A szőrös testű pásztorok kétágú sípot fújnak, és négyhúrú lírát pengetnek. Dalaikat néha az agora költői, a sztadionok rhapszódoszai is megirigyelhetnék. De ők nem tudnak az agorák filozófusainak ádáz szócsatáiról, elkeseredett dalnokversenyeiről, vajmi keveset hallottak a sztadionok viadalairól is. Ők csak daloltak, vörös phrügiai sapkáikban, sziklák mohaágyain, tehenek, birkák és kecskék tarka foltjai között, kergetőző felhők alatt. És hasonlatosan a madarakhoz, énekeltek és meghaltak. Ilyenkor a felhők meg-megálltak vándorútjukban, és elbámészkodtak. Él közöttük egy ifjú, mind arcra, mind termetre fenséges szépségű. Az egyik pásztorlány titkon azt hiszi, hogy ez az ifjú maga Phoibusz Apollón, hiszen a Napisten lehet csak ilyen szép. A faunarcú pásztorok viszont azt rebesgetik hűvös őszi estéken a pásztortüzek mellett, hogy valami király fia, akit vészterhes jóslatok és álmok miatt az Ida ormára tettek ki, hogy ott elpusztuljon. Az istenek nem akarták halálát. Mert egy barlangból irdatlan medvét küldtek, és ez az állat nevelte volna tején. Ilyenkor, hűvös őszi estéken sok minden zagyvaságot mesélnek ezek a faunarcú pásztorok. Ki hinné el mindezeket? Történt egyszer, hogy az ilionbeliek hekatombát készültek áldozni az isteneknek. Hírnököt küldtek hát az Ida hegyére, parancsolná meg a pásztoroknak a hekatomba kiválogatását. S e parancsnak azok engedelmeskedtek is. Az ökröket, teheneket, bakokat, nőstény kecskéket, tinókat, üszőket, kosokat, juhokat, bárányokat, amelyek aranyozott szarvakkal és felvirágozva fognak elvérezni az oltárok előtt, csak le tudták volna hajtani békességben a legifjabb pásztorok is. De a bika, a roppant, ráncos nyakú szörnyeteg, az áldozat legfontosabb része, félelmetes volt, és ösztönei mélyén bömbölve érezte a halálszagot. - Csak ő bír vele, Alexandrosz - mondogatták a pásztorok, akik ezzel a névvel illették az ismeretlen származású ifjút rettenthetetlen bátorsága miatt. És ő valóban le is vezette a bikát a hegygerinc csapásain, bozótjain, érdein és tisztásain által, Ilion Zeusz-templomának felvirágozott, mirhaszagú oltáráig. Priamosz király eszelős leánya pedig így kiáltott fel láttára: - Nézzétek! Halottnak vélt bátyám ő, Parisz! Mindenki hitt a szavainak, mert az eszelősöknek nagy volt a tiszteletük Ilionban, és istenektől megszállottaknak tartották őket. A Dioszkuroszok pediglen Aphidnai szigetéhez közeledtek ezalatt, hogy megvívjanak Thészeusz hérosszal, és kiragadják annak kezéből Helena húgukat. A halandó Kasztór és a halhatatlan Polüdeukész fölöttébb járatosak voltak gályájuk irányításában, hiszen nem egy tengeri kalandban volt már részük, és egykor ők is az argonauták csapatában voltak, így szerencsésen elérték Aphidnai szigetét, és kiragadták szépséges húgukat a gúnyos mosolyú harcos öleléséből. Diadallal vitték vissza Spártába, ahol is a töméntelen számú versenyző közül Menelaosz király nyerte el Helena kezét viadalokban való sok győzelme és tengernyi kincse segítségével. A Dioszkuroszok sok hőstettet vittek még végbe ezután, és amikor Idasz halálos sebet ejtett lándzsájával Kasztóron, a halhatatlan Polüdeukész kikönyörögte apjától, Zeusztól, hogy a nap egyik részét az alvilágban, másik részét a föld felszínén tölthessék együtt, hogy halandó és halhatatlan mindörökké együtt maradhassanak. És márványba faragva, bronzba öntve együtt költöztek fel a sztadionok bejáratainak orompárkányára, senki sem lehetett hasonló Kasztórhoz a kocsiversenyben és Polüdeukészhoz az ökölvívásban. És nemcsak a kocsihajtók, ökölvívók, de a vándorok, hajósok és harcosok is félistenként tisztelték emléküket a barátság ez örök példaképeiben. Ha vándor vagy hajós eltévedt, ők igazították útba, és harcok zajában sokszor megjelentek fehér paripáikon, hogy azok soraiban küzdjenek, akiknek részén az igazság van. Amikor a nap lebukott, az oszlopcsarnokok kőgerendázatán szétvonták a bíbormennyezetet, sűrű redőkbe húzták a bíborfüggönyöket. És a lakmározók feje fölött nem volt más, mint vég nélküli dús virágfüzérek és a felbukkanó esti csillag. - Kasztór ő - mondogatták az ittas lakmározók mindenfelé. - És a hajnalcsillag Polüdeukész. - Igen. A halandó és a halhatatlan úgy egyesültek, mint fény és homály. Ők az esti szürkület, a hajnali pirkadat első pillanatai. Föníciai rabszolganők jöttek amforákkal, az ajkuk, orrlyukaik és fülkagylóik belseje cinóberrel festve. Egyiptomi rabszolganők jöttek, emberbőr saruikban. Etiópiái rabszolganők jöttek, ébenfa-derekukon aranyabroncs tartotta a strucctoll szoknyát. Asszír, méd, babilóniai, indiai, arábiai és parthus rabszolganők is táncoltak, zagyva hangszereik hangerdejében, és a csillagok egymás után gyúltak ki fölöttük Péleusz menyegzőjén. - Azt mondják, hogy a menyasszony a Néreiszek közül szökött ide. Nagy hasú tritonok nyargaltak a habokon utána, egészen az öbölig. De nem tudták elérni. - Baj lesz ebből. Mindig baj, ha halhatatlanok szeretnek halandókat. De az ezüstlábú Thetisz, a megszökött Néreisz nevetve ült habpeplonjában az arannyal és elefántcsonttal díszes ébenfa trónon, és Péleusz több volt neki, mint Poszeidón, a hármas szigonyú. Mindenki megittasodott ebben az éjszakában, és már a vér is folyt, nemcsak a bor. Ebben a vérszagú, részeg hajnalban dobta le Erisz az aranyalmát. A hajnalcsillag sápadt fénye alatt állott meg a három istennő Parisz előtt. Talán ittasságában látta így a pásztor-királyfi. És ítélhette volna vajon másnak az almát, mint a szerelem istennőjének? Aphrodité hálás volt és megsegítette. Helena ismét ott áll az Akropolisz bástyafokán, és az új hajnalon új hérosz hangját hallgatja. Parisz beszél. És lent, a síkon bronztestű ifjak vágtatnak csillogó szőrű lovaikon a nap felé, mint akkor. - Mindegyik lovas egy nap. Mindegyik csapat egy esztendő. - Vágtatunk a nap felé, és az éjszaka elnyel bennünket - mondja a hérosz. - De szépségünk örökké kiragyog az éjszakából - feleli Helena. - Odalent várnak a paripák, és a gálya is vár az öbölben. Mentsük meg a szépséget, szüksége lesz rá a késő utókornak. Az utak összefutnak a paripák patái alatt, a gálya vitorlái Egyiptom felé duzzadnak, a föníciai partokon túl ott ragyog az Ida orma és Ilion, a mesék birodalma. Menelausz és Agamemnón harci kürtjei hadba szólítják az akhájokat. A félsziget, a szigetek, a tengerek megmozdulnak egy asszony miatt. Aulisz kikötőjében ezerkétszáz vitorla verődik össze, a föld legfélelmetesebb hajóraja. A szépen ívelt, magas orrú hajók fedélzetén hősök énekelnek, mindegyik gálya százkarú Briareósz, amint a rabszolgák meglendítik a roppant evezők sorát. A vértek csillognak, sisakok vérvörös taréjerdeje berzenkedik, kardok csörömpölnek, harci szekerek ragyognak, paripák nyihognak, kürtök recsegnek, lantosok harci dalokat üvöltenek. Az evezősorok lendülnek, és a hajóhad élén maga a háromszigonyú tengeri isten vágtat uszonyos lovú quadrigáján. így indul az ezerkétszáz vitorla Ilion felé. Magasan lobog a harc istenének fáklyája, amelyet valami gigászi kéz emel az Ida mögött. A csordák, gulyák, nyájak riadtan bőgnek, bégetnek, hol összebújnak remegve, hol vad futásba csapnak. Fellegvárak omlanak alá a mélybe, templomok üszkös romjainak pernyéje szállong az égbolt azúrját bemocskolva, a feldúlt oltárok embervértől síkosak, a patakok vérszínűek, a sziklákhoz szétloccsantott gyermekagyvelők tapadnak, meggyalázott szüzek holttetemével kövezve az egykori utcák, a harci szekerek belekben gázolnak, a sáncok mészárszékei fölött dögkeselyűk rajai sötétítik el a napot, Uranosz és Gaia, Kronosz és Rheia, Japetosz és Aszia, Ókeanosz, Thetisz és az Ókeaniszok, Atlasz, a Hüaszok, Pleiaszok és Hesperiszek, Prométheusz és Klümené, Epimétheusz és Pandora, Deukalión és Pürrha, Hellén és Ophreisz nimfa három utódának ivadékai új titanomakhiába kezdenek, a titán ősök bűneivel és erényeivel. Az istenek újra születnek, az Ida Osszává és Pelionná válik, a mélységek feltátonganak, a tenger nekizúdul a szirteknek, a világok egymásra omlanak. Vagy mindezt egy vak rhapszódosz álmodta csupán? Mindegy. Ilion nincs többé, a mesék birodalma összeomlott, és a pásztor- királyfi visszamegy az Ida ormára, az első pásztorlány karjaiba, meghalni. A leleményes Odüsszeusz évekig hányódik a tengeren, Agamemnon Kasszandrával tér meg Mükénébe, az eszelős látnoknővel. Felesége, Helena nővére, a büszke Klüteimnésztra, együtt öleti meg a fürdőben levőket. És Helena újra ott áll az Akropolisz bástyafokán, új héroszra várva, új mesevilágba vágyódva. És íme, eljön érte a halottnak vélt Akhilleusz, Thetisz gyorslábú fia, a hősök hőse. Lehet, hogy igazán halott, és Hádészbe vagy Leuke szigetére viszi, ahol a szárnyas Euphoriont nemzik a halott és halhatatlan szerelmesek. Euphorion! Faustus gyermeke. Kit szemei felnyílnak. Ott hever mellette a nő. - Helena. Most így hívnak. - Tudod, itt a lányok efféle furcsa neveket vesznek fel. Mindegy. Kate sem volt az igazi nevem. És az igazi nevemet sohasem tudhatod meg, hiszen magam sem tudom. De mit is akarsz a nevemmel? Nem mindegy? - De igen, mindegy. Mindegy, hogy a te álarcos testvéredet Klütaimnésztrának hívják-e vagy Erzsébetnek, mindegy, hogy Aulisz avagy Lisszabon kikötőjében gyülekezik-e a Nagy Armada. És mindegy, Kolkhiszba mennek-e az argonauták az aranygyapjúért, avagy Amerikába tart-e Sir Walter Raleigh. Mindegy. És ha gyermeked lenne talán tőlem, szárnyas ember- pegazus, hajnaltekintetű Euphorion, lehetne zsebtolvaj is az East Cheapben, lehetne bíbornok is a Vatikánban. - Sokat iszol. Miket is motyogsz? Amióta nem láttalak, nagyon rászokhattál az ivásra. És a lábad hol törted el? - A nő felkelt az ágyból. - Azért így is szeretlek, Kit, ha sánta és részeges lettél is. Szerezz pénzt, válts ki innen, és én megyek veled. Akárhová. Ha megöl is ez a bitang. - Kicsoda? - Ez a nagyorrú. Francisnak hívják. Azt hiszem, meg fog ölni. Pokoli ember. Mindegy. Megyek veled. - Igen. Jönnöd kell. Akár Aphidnaiba, akár Ilionba, akár Leuke szigetére. Az utak szertefutnak a paripák patái alatt, gályák vitorlái duzzadnak... eh, szamárság! Pénzt fogok szerezni, és eljövök érted. Mennyi kell? - Sok. Harminc font. - Harminc? - Annyi. Kit sokáig kóborolt azon az esős reggelen. Nyakig sáros volt már, amikor a Bankside-on találta magát. A bárkaházak feneketlen pocsolyába merültek. Sehol sem találta az öreg St. Martint. "Mi az? Csak álmodtam volna? Hol van hát?" Lihegve, lázasan kutatva dobálta magát mankóján, és a sár felfröccsent körülötte. Valami rongyszedő vénasszonyba ütközött. - Te vagy az, Gud anyó? Mondd csak, nem volt-e erre egy St. Martin nevű bárkaház? A banya elvigyorodott. - Engem nem hívnak Gud anyónak. A bárkaházat pedig eltüzeltük. Minek is dideregjünk? Régen lakatlan volt már az a patkánytanya. Meg talán kísértettek is benne. Feltüzeltük az egészet, ifjúúr. Az eső mindent elmosott, és az ónszínű felhőfüggönyöket egyre lejjebb eresztette valaki. 24. A kamrában naphosszat körmölt, mégis gyéren folydogált a pénz. - Írj drámát - mondta Thomas Nashe. - Neked hat fontot is megadnának egy drámáért. Kit csak mosolygott ilyenkor. - Ha tudnád, hol vagyok én már a drámáimtól! Ha tudnád! Bízzuk csak a stratfordira. Ő ellátja már drámával a földgömb összes színpadait. Tragédiákkal, vígjátékokkal. De én már csak valami más úton akarok ahhoz a harminc fonthoz hozzájutni. - És mondd csak, öreg Kit, neked éppen az a lány kell? Annyi szép dáma jár ide álarcosán az ivóba, válogathatnál köztük. - Én? A béna lábammal? Régen volt az, Thomas. És ha úgy is lenne. Tudod, milyen bolond az ember. Nem cserélném el azt a lányt száz dámával sem. - És ha elvitted onnan? Mit kezdesz vele? - Elviszem messzire. - Ahhoz pénz is kell ám, koma! És hová vinnéd? - A Peloponnészoszra. - Aztán mit keresnél ott? Romokat? Itáliában hallottam, hogy már csak valami satnya keverék pásztornép él az Olümposz tövében. A héroszok meghaltak. - Néha holtan is megjelennek, Thomas. Hogy elvigyék szerelmesüket Leuke szigetére. És ha meghaltak is, élnek a hegyek. A folyók, a rétek. És néhol még rábukkanok Dionüszosz menetének lábnyomaira. Ez elég nekem. És egy alkonyt is látok majd talán, amelyben a hattyú körülrepdeste a timpanont fekete szélű fehér szárnyaival. A dolgok ismétlődnek. Thomas fürkésző pillantást vetett a beszélőre. És annak nagy, barna szemében mintha valóban titokzatos alkony reflexei villództak volna, holott odakint csak lucskos, ködös őszi délután terpeszkedett a pocsolyák fölött. - Akkor hát megszerezzük a pénzt. És én is veletek megyek. Együtt maradunk, mint a Dioszkuroszok. Kit szemébe könny szökött. - Igen, Thomas, mindig együtt maradunk ezentúl. A barátság és a szerelem, ez a szeretet. Az ember lelkének ősmelódiája. Akiben felcsendült egyszer ez a melódia, az elvégezte hivatását a földön. Az ne keresse tovább az igazságot, mert ez az igazság. - Igazad van, öreg Kit. A két barát átölelte egymást a Vadkanfő szennyes udvarán. 25. A harminc font sehol sem akart felbukkanni. És ámbár Kit elfoglalta régi helyét az ivóban, hogy a pénz rátaláljon, ha véletlenül keresné, ez sem eredményezett egyebet hosszas tanácskozásoknál, amelyek rendszerint még hosszabb ivásokba fúltak. - A Három Tetűben hallottam - kezdte egyszer Thomas -, hogy szegény Rob halála előtt a seriff kezére juttatta All Jackson Coneycatcher bandáját, amely a legnagyobb és legjobban szervezett banda volt. - Így akarta bűneit levezekelni - mondta George Peele. - Vallásos őrület szállottá meg, a bujálkodás, dorbézolás, iszákosság, falánkság, intrikálás, hazudozás dús bokrai mögül egyszerre csak kibújt az erkölccsősz. - Vagy a farizeus, George, vagy a farizeus. Mert annyit tudok, hogy ilyen besúgásokért egészen jól fizet a seriff. És így, mondjuk, két legyet lehet ütni egy csapásra. Az erkölcs fölött őrködni, és hozzájutni vagy húsz-harminc fonthoz. Kit sötéten meredt Thomas szép szürke szemébe. - Nekem szól ez? Thomas zavarodottan sütötte le a szemét. - Ne haragudj, koma! Ügy gondoltam, hogy én megteszem. Elvégre neked nem kell tudnod, hogy honnan származik az a pénz. - De most már tudom. És szerencse, hogy a madeira feloldotta a nyelvedet, meggyóntatott. Ilyesmire ne gondolj többé, azt mondom! - Ne tüzelj, öreg. Igazán csak miattad tettem volna. De talán átok is van az ilyen Júdás-pénzen. Kit elérzékenyült. - Képes lettél volna miattam... - Nem, ezt mégsem tudtam volna. Csak eljárt a szám. De hallgass rám! Azt a pénzt meg kell szerezni. És ha nem vezet más út a Peloponnészoszra, hát mi is beállunk a felhajtók közé. George Peele felkacagott. - Az ördög vigyen el, ha nincs igazad, Thomas! Az ember körmöl, körmöl, regényt ír, drámát is, almanachot tákol össze, pamfletet köp ki, szerelmi levelezővé vedlik, úrficskák kegyetlen versezeteit toldozza-foldozza, taknyos kölykök fejébe veri a latin grammatikát, csuhások vitairatait készíti el, és mindebből nincs annyija, hogy egy rend tisztességes ruhát vásároljon magának. És ha nem komédiáskodnék, még jól sem tudna lakni. Gyerünk a Három Tetűbe! Veletek tartok! A madarász zavarodottan pislogott mögöttük. Attól félt, hogy a Vadkanfő úri közönsége átpártol a Három Tetűhöz, ha megtudja, hogy a valódi, hamisítatlan gonosztevők most ott ütik fel tanyájukat. Többen máris panaszkodtak, hogy még egy jófajta késelést sem lehet már a Vadkanfőben végigélvezni. Valóságos diakónusok ezek a Howard admirális matrózai. - Ne üvöltözzetek itt a Három Tetűről! Még meghallják. A vesztemet akarjátok? - Dehogyis, öreg Dan. Még inkább áthozunk majd egy-két bicskást onnan, hogy kissé felpezsdítsük a Vadkanfő vérkeringését. No, mit szólsz ehhez? A madarász megbékélten mosolygott. - Biz az jó lesz, Thomas! Nagyon jó! És a kezét dörzsölgette. 26. A Három Tetű Hampton Court egyik bűzös sikátorának mélyén feketéllett. Amióta Nym végzett a kocsma szép csaplárosnőjével, hosszú ideig nem látott egy szál vendéget sem a Három Tetű. Aztán egy vörös hajú ír hentes vette meg a lebujt, s az értette a módját, hogyan kell a Vadkanfő egykori vendégeit összetoborozni a Három Tetűbe. Az első dolga az volt, hogy a Hampton Court őrszobájának alabárdosait jól tartsa. Arról is gondoskodott, hogy ezek minden zsákmányból részt kapjanak. Csaplárosa, a félszemű All Jackson pedig értett a felhajtok megválogatásához. Ezek néha a város másik végéből is ide tudták csalni a vidéki urakat vagy jámbor kalmárokat. Néha az egyház felkent szolgái is hurokra kerültek, ezek voltak a legzsírosabb falatok. Egy-egy nagyobb fogás után az ivóban szinte kari üléseket tartottak a félszemű Ali elnökletével, hogy tüzetes bírálat tárgyává tegyék az esetet, és megállapításokat vonjanak le a konkrétumból eme tudományág számára. Kit és Thomas éppen ilyen szakértekezlet alkalmával toppantak az ivóba. Ali fél szeme végigcikázott rajtuk, aztán intett, hogy lehet folytatni a tárgysorozatot. - Én azt állítom, igenis, azt állítom - suttogta az ír kocsmáros, aki rejtélyes okokból elvesztette a hangját -, hogy azt a csuhást nem lett volna szabad csak így kiengedni a kezünkből. Nem igaz, Mary? - Igen, igen - felelt egy nagy, szőke lány, aki a kemence padkáján ült, ölébe ejtett vörös kezekkel. - Az ilyen tekintélyes embereket nem szabad csak úgy egyszerűen futni hagyni - suttogta O’Paddy, a kocsmáros. - Szó sincs róla, kövér pénztárcája volt, de ha egy kicsit lesüllyesztettük volna a pincébe, kiszedhettünk volna még egynéhány fontocskát hozzátartozóiból. - Az igaz - dörmögött a félszemű Ali. - Csak legyen ember, aki elmegy az ilyen fontocskákért. Sok fogas mellett vitt volna az útja Edinburghig. Nevettek. Mindenki tudta, hogy Ali az akasztófát nevezi fogasnak. - Itt vagyok én például - vágott közbe Thomas. - Én elmentem volna. Ali szeme befúródott a szőke fürtös, rózsás arcba. - Itt nem nő fű a besúgók számára, annyit mondhatok. Tudom, hogy ti is a hosszú Rob kertjéből való madárkák vagytok. Kilenc emberemet juttatta fogasra. Jó lesz, ha iszkoltok innen! A szem félelmesen villant meg mély gödrében. Talán a tűzhely ajtajának szelelőrésein lopakodott rá a lángok reflexe. Thomas nem felelt. Szótlanul, sokáig iszogattak Kittel, aki a sarokba támasztotta mankóját. Félelmes alakok kerülgették őket, sötéten meredve rájuk. Kit farkasszemet nézett velük, néha megvetően, kihívóan köpött előttük, mintha valósággal vágyakozott volna egy megváltó késszúrásra, így telt el a délután, ellenséges feszültségben. - Azt meg kell hagyni, bátor legények vagytok - suttogta rekedten a kocsmáros, odaülve hozzájuk. - Nem is nézlek én besúgóknak benneteket. De nem csoda, ha a félszemű All tart a fajtátoktól. Mondjátok csak: mostanában a Vadkanfőbe jártok? - Igen. - Azt hallom, úri hely lett abból. - Igen. - Hja, hja! Változnak az idők. Aztán nekem csak megmondhatjátok, mi járatban vagytok itt, fiúk. Tudom, hogy nem kémkedni jöttetek, de azt is tudom, hogy itt sem jobb, sem olcsóbb a madeira, mint a Vadkanfőben. Nem is véletlen, hogy erre kódorogtok. - Jó szemed van. Hát tudd meg, hogy pénzre van szükségünk. Azt hittük, ezekkel lehet kezdeni valamit, de az a bolond besúgónak gondol. Aztán meg egy-két garázda legényt is akarunk toborozni a Vadkanfő számára. - Garázda legényt? Megkergültél? - Nem értesz ehhez. Figyelj ide! A Vadkanfőbe azért jár az úri nép, hogy néhanapján egy-egy jó késelést lásson. Vért. Kell valami az elpetyhüdt idegeiknek. A fiúk ingyen ehetnének-ihatnának, ha megdolgoznának, mondjuk, megbicskáznának érte. - Hé! Halljátok? Két fickó felröhögött a szomszéd asztalnál. - Az ilyesmiben benne vagyunk, O’Paddy, mondd meg ezeknek. A kocsmáros sűrűn pislogott kis disznószemével. - Mást mondok én nektek. Aki ilyesmit akar, csaljátok ide a Vadkanfőből. A többit majd elvégezzük mi. - Hogy elcsaljuk Dan vendégeit? Nem. Ezt nem - mormogta Kit, eltöprengve ezeken a zavaros dolgokon. Az őrjárat jött be nagy csörömpölve az ivóba. A sarokba támasztották alabárdjaikat, Kit mankója mellé. Az őrmester sisakját is a sarokba hajította, aztán leült az asztalhoz. Kit felismerte benne az egykori matrózt, aki a medvével viaskodott Paris Gardenban. "Hogy visszakanyarodnak a régi dolgok - gondolta. - Mint a kör. És egyszerre bezárul minden, hiszen a kör a legzártabb, önmagába visszatérő. És Annie. Hogy jut most éppen ő az eszembe, ahogy a Cam partján halad, napsütésben és füzek árnyékában, bárányfelhők alatt? Ő volt a kezdet? És valahonnan egy görbe vonal akar önmagába visszafutni? Mi ez?" - Hallgass ide, Tom Bullock - suttogta rekedten a vörös hajú kocsmáros. - A Vadkanfőből hoznánk ide egynéhány zsíros falatot. Mi van abban? A behemót ember szuszogva szíjazta ki mellvértjét. - A Vadkanfőből? Lehet. Nincs abban semmi. 27. A koppantó hármat koppantott. És amikor a nagyorrú kaput nyitott, a mankós ember állott a küszöb előtt. - Te vagy, koma? No, csakhogy megjöttél! Három hete kutatok már utánad, amikor időm engedi. Gyere! Itt van Cornelius. - Ki az a Cornelius? - Az a német garabonciás, akit említettem már neked. Ő majd kibogozza azoknak az írásoknak az értelmét, amiket te elástál. - Felírtam a levélre, pontosan felírtam akkor este, hogy hol ástam el. Mért nem mentetek oda nélkülem? - Csak azért, mert a levél eltűnt. Nem te vitted magaddal? - A nyavalya vitte, de nem én! Mi ez már megint? Semmi sem tűnik el, keresd csak! - Három hete mást sem teszek. De mindegy. Most itt vagy, majd megmondod. A fenének kell már az a levél! Egy holdvilágképű sörizsák ült a szobában. - Mi az ördögöt akartok azzal a marhasággal? Mondtam, ott van Ramsgate-ben, a Kék Macska fogadó kocsiszínje mögött. Pontosabban én sem tudom, mert egy cimborám ásta el, aki most a Fleet Prisonban ül. Megtaláljátok nélkülem is, nem olyan nagy dolog. - Ha nem tolakodás a kérdésem, micsoda írások azok? - kérdezte fuvolázóan édeskés hangon a holdvilágképű. - Hoellenzwang, Ez a címe. - Ó, ismerem! A Faustus doktor könyve. Igazán nem nagy ritkaság. Már nyomtatásban is közkézen forog. - No látod! Mondtam, hogy ne törődj azzal a szamársággal. - Szamárságnak azért éppen nem mondható, jó uram. Aminthogy vannak dolgok, amelyekről vajmi keveset tudunk, jó uram. Kit belebámult a sörizsák bamba arcába. - Igen. Vannak ilyen dolgok. Nagyon sok ilyen dolog van. És gyakran állnak az ember útjában. Csend. - Most nem ezért jöttem. Hol van Kate? Beszélni akarok vele. - Helenát gondolod? - Igen. A nagy orr alatt gúnyos mosolyra ferdültek az ajkak. - Vele most nem lehet beszélni. - Hát mikor? - Nem tudom. - Nem tudod? - Nem. A két szempár gyűlölettel villant egymásba. - A tiéd ez a kocsma? - Nem. Nem az enyém. Csak kapus vagyok itt. - Hol van a gazdád? - Nincs itt. - Mikor lesz itt? - Nem tudom. - Nem tudod? Semmit sem tudsz? - Semmit. Csak azt, amit akarok. - Így is jó. Ma este tudni fogsz mindent. Ezt én mondom neked! - Lehet. Kit kifelé hátrál. A küszöbről még visszaszól: - Itt van a zsebemben a harminc font. Ezt tudd meg. - Már harmincnyolccal tartozik. Ezt tudd meg. - Annyi is van. Negyven is, ötven is. A folyosón is háttal megy kifelé. A szűk sikátorban vissza-visszanéz. De nem követi senki. Csak az egyik fordulónál várja Thomas Nashe. 28. Éjfél után újra megszólalt a koppantó. - Ki az? - Mióta kérdezik ezt efféle kocsmában? - Néha kérdezik. - Magam vagyok, Tom Bullock. Ha ismered a nevemet. És még egyet kérdezz, máris rád töröm az ajtót, pimasz! A nagyorrú kaput nyit. A félszemű All, Tom Bullock belépnek. Mögöttük Thomas Nashe és Kit. - Most sem lehet beszélni azzal a lánnyal? - Melyikkel? - Vigyázz! Ne kérdezz sokat! Két perc, és már Szent Péternek segíthetsz a kapunyitogatásban. A félszemű Ali nem ismeri a tréfát. - Mivel szolgálhatok hát? - Jól tudod! Azt a lányt akarom innen kivinni, megfizetem, amivel tartozik. - Jöjjetek utánam. A mécses fénye végigimbolygott a hosszú folyosón, meg-megvilágítva egy-egy beszögellést. Egyszerre elsötétült minden. - Az a bitang elfújta a mécsest! Csípjétek el! - hangzott Tom Bullock kiáltása. - Fogom! Itt van a pimasz! - ordított a félszemű Ali. - Az ördögbe! Engem fogsz! - kiáltott Nashe. - A kutya tőrbe csalt! Vessétek a falnak a hátatokat! - Fogóddzunk össze! Recsegés-ropogás. Aztán egy mindent túlharsogó, velőtrázó ordítás. - Hé! Mi volt ez? Ki ordított? Mi történt? Fény villant fel, aztán gyorsan közeledik. Kate az, kezében gyertyával. A fény ráesik a földön vonagló sötét tömegre. - Megszúrták! Tőr ment a fejébe. Húzd ki! Nashe kihúzza Kit fejéből a hosszú, háromélű pengét. Vértől síkos a föld alattuk. - Vigyétek, valahol be kell kötözni. A szemébe ment. Nashe és Tom Bullock felnyalábolják a kínoktól vonagló testet, a gyertya világít előttük. Ali megragadja a gyertyát, és a leghíresebb bicskások ökleiben megvillannak a kések. Sikoltások, üvöltések hasogatják a sötétséget, amerre járnak, aztán elcsendesedik minden. 29. Nem a fájdalmak hozzák vissza az öntudatot. Hiszen a kínok taszították alá az öntudatlanság mélységeibe. A fájdalmak megszűnnek; Kit, aki eddig semmit sem látott, most már látja a feketeséget, a feloldhatatlan, sűrű tömegű, örök sötétséget. Milyen furcsa, hogy ebben a sötétségben hangok világosodnak, madárcsipogás. Olyanok ezek a madarak, mint pásztorok az Ida hegyén. Énekelnek és meghalnak. Mintha minden egy ismeretlen ország kapujában énekelne. Madarak, máglyák, lavinák. A vörösbegy nyakának hajnalpirkadása ez, máglyák fényének rőt alkonya, fehér hegytetőről lerohanó fehér lavinák hideg reggele. Egyszer átlépte itt valaki a nagy mélységet, ebben a madárcsipogásban. Mindegy, hogy ki volt, megbékélten lépte át. A túlsó parton megkapta ősi birtokának végtelenjét. "Most rajtam van a sor" - gondolja Kit, és a nagy feketeségen át szeretne a túlsó partból meglátni valamit. Mi is vár ott a túlsó parton? Talán egy lány, akinek annyi neve van? A Cam folyó partján sétálgat, avagy Sztüxnek, Léthének hívják azt a lágyan tovahömpölygő vizet? Milyen sok neve van mindennek. Vagy a kis púpos ül odaát a meredély szélén, és lengeti feléje háromszögletű kalapját? Egy padlásszobában balettet ír valaki, akinek a lába már hosszú esztendők óta mozdulatlan. De hol van ez a padlásszoba? A túlsó parton, az innensőn? És most már emberhangok is csiripelnek, a madarak pedig így beszélnek: - Visszanyerte az öntudatát. Kit, én vagyok melletted, Thomas Nashe. - Hol vagy? - Itt, melletted. Nem láthatsz, mert a szemed le van kötve. A szemeden sebesített meg. - Kicsoda? - Nem tudom. Sötét volt ott a folyosón. - Mit csipogsz? Sötét volt? Vegyétek le ezt a kötést. Fényt akarok! - Légy türelemmel. Az orvos azt mondta, hogy addig nem vehetjük le a kötést, amíg be nem heged a seb. - Mivel szúrtak meg? - Valami tőrös bot háromélű pengéjével. Ismerős nekem ez a bot. Évek előtt mintha láttam volna. - Nem sisakos elefántcsont fej a fogantyúja? - De igen. - Az én botom volt valamikor. Egyszer ott hagytam a St. Martinban, ő vihette el onnan, így kerülhetett hozzá. - Kicsoda? Kihez? De Kit testét újból görcsbe fogják a kínok, egy roppant vonaglás az egész test, és a kínok vasmarka kiszorítja az öntudatot belőle. Egy vergődés az egész éjszaka. - Elhagy bennünket - motyogja a féllábú Dan. - Meglátjátok, elhagy bennünket. Azt hittem... A rigó füttye fejezi be Dan mondókáját. Thomas lányos arcán egy megszökött könny csurran végig. Összeharapja fogaival szép piros ajkát, és szétmeredt ujjai ott gereblyéznek a szőke fürtök között. Az ivóból be-benéznek a fiúk. Némelyik krákog, némelyik patetikus némasággal rázogatja öklét a szoba mennyezete felé, valami láthatatlan, ismeretlen ellenséget fenyegetve. Mások dörmögve fordulnak vissza az ivóba, átkozva a sors buta könyörtelenségét vagy más effélét. Csak a stratfordi homlokának sápadt kupolája világít bele a hajnali derengésbe. Ott töltötte Thomasszal együtt az egész éjszakát. Úgy ül ott a lóca szélén, mintha attól tartana, hogy a sebesült elfut előle valahová, ahol nem érheti el. De a reggel újból megszűnteti a kínokat, és Kit inni akar. - Vizet! Milyen régen nem ittam vizet. Még mosolyog is mellé, furcsán, idegenül, titokzatosan. - Aztán beszéljetek. Ne csak mindig a madarak beszéljenek. Hé, Thomas, te vagy itt? És a keze kinyúlik a fekete végtelenbe, hogy tapogasson a semmiben, találja meg az űr határait. - Én is itt vagyok. Ráismersz a hangomra? Kit valahol keresgél hangemlékeiben. - Bill. Te vagy az, Bill? - Én. - Beszélj valamit. A színházról. Vagy akármiről. Sok mindenfélét szeretnék még látni, hallani. Ha el nem patkolok. Nem, ez lehetetlen. Kimászok én ebből. Olyan keveset éltem még. Beszélj! Mit tervezel? Nekem is vannak terveim. Mindenféle. Majd elmondom. Ha jobban leszek. Peele jött be az öreg áccsal. A stratfordi gondolkozott. Valami nagy ajándékon törte a fejét, amit útravalónak adhatna erre a félelmetes, nagy útra. Éles, szürke szeme messzi távlatokban kutatta, mi legyen, mi lehet ez az útravaló. A legtitkosabb tervei között bányászott, a legtitkosabb kincset akarta a gondolatok tárnájának mélyéből kiemelni, megcsillogtatni és odaajándékozni. És amikor beszélni kezdett, a madarak elhallgattak. "Mindenki el fog hallgatni, most a stratfordi jön, és beszélni fog az évszázadoknak. A föld embermadarainak, akik láthatatlan kalitkákban fogják hallgatni, a valóságok rácsai mögül. És ő így fog beszélni, mint most nekem, célba jutva azon az úton, amelyet én törtem, amelyen én indultam" - gondolta Kit keserű szájízzel. A stratfordi valami királyról beszélt, hófehér szakállú öreg királyról, aki egy napon megkérdezte három lányát, mondanák el, hogyan szeretik. A két idősebb értette a módját, hogyan kell hízelkedni. De a legkisebb csak ennyit mondott: - Sem jobban, sem kevésbé nem szeretlek, mint amennyire lánynak az apját szeretni kell. Az agg király tombolt dühében, és kiátkozván legkisebbik lányát, országát felosztotta a két idősebbik között. És leghűbb emberét is elkergette, mert a harmadik lányának fogta pártját. De alig fordult egyet az idő kereke, az ősz király már hívatlan vendég lett saját országában, és minden lépten-nyomon szívében érezte a két hízelgő lány méregfogait. Csordultig telt a keserűség pohara, és a megcsalt apának, kisemmizett királynak fenékig kellett azt üríteni. Őrjöngve bolyongott hegyen-völgyön, erdőn-mezőn, rekkenő hőségben, tomboló viharban, és csak elűzött hű embere követte álruhában meg udvari bolondja. Az őrület feneketlen szakadékának szélén tántorgott már, amikor eljött érte legkisebbik lánya, az eltaszított, hogy keblére ölelje, karjaiba zárja, oltalmába vegye. És örökre egyek lettek ők, életben és halálban. Csak ennyi volt a nagy útravaló, ez a kis mese. De azon az ismeretlen úton, amelyen Kit állott indulásra készen, nagyon megnőnek a dolgok. És Kit megérezte, tisztán látta, hogy ez az őrjöngő, iszalagkoszorús vén király, ez a megcsalatott apa az Ember. Elvonultak előtte a cambridge-i évek. Látta magát Hille professzor toronyszobájában, a nagy éjszaka titkaival, égitestek miriádjaival szemben. Látta magát Black professzor alkimistaműhelyében, kohók örök lángjai, üstök és retorták misztériumai, a föld mélyének titkaival szemben. Hallgatta doktorok rettentő hitvitáit. Ott lovagolt mellette Gog Magog Hills alatt Francis Bacon, a kutatás örök szomjában égve, és most halálos biztonsággal tudta, hogy ennek a mesebeli királynak, aki a földgömb királyának képzeli magát, két hálátlan, rossz lánya a tudomány és a vallás. Ők kacagják ki, ők semmizik ki, amikor az apa mindenét odaadja nekik. És a legkisebbik lányt, a kitaszítottat, a hűségest, a szeretetében megingathatatlant is látta most. Akihez minden bánatában, minden rettentő csalódásában, minden mélységes szenvedésében visszamenekül az ember. És tudva tudta, hogy ez a szépséges, gyöngéd lány a művészet. És felismerte az álruhás barátot is, az igazságot. És felismerte a hűséges bolondot is, amint csörgődobját ég felé rázza. Mert ő a forradalom. A megcsalatott ősz király bolyongásában így nyilatkoztak meg végső lényegükben a dolgok. És Kit újra felrepült a magasságokba a képzelet sárkányfogatán, Mephistophilisnek, a nagy tagadónak, az emberi gondolatnak sebességével. Röpült, mint akkor, a Globe színpadán, amikor Anglia világhatalma kibukkant a tömegek és dolgok forrongó káoszából, és ő ott állott a diadalmámorban, megcsalatott Faustusként. Ez volt az a pont, ahol találkozott a kor szelleme az örök emberivel, Faust a mesebeli királlyal. Ez volt az ismeretlen, új út mágikus köre, kiindulópontja. A féllábú Dan és a hosszú csapos álmélkodva nézték, amint a stratfordi, kilépve a söntésbe, nekitámaszkodott a kármentő lécfalának. És a háta meg- megrázkódott a keserves zokogásban. Kit a túlsó partra meredt. Mintha a derengő szürkületben egy eszelős, lerongyolódott, iszalagkoszorús ősz király suhogtatta volna ott ég felé görcsös vándorbotját, és mögötte egy bolond verte volna vadul, kacagva a csörgődobot. 30. Aztán a kínok napja és a kínok éjszakája következett. Néha az öntudatlanságban is állati üvöltések törtek ki, nyöszörgések másztak elő a habzó szájból, aztán nagy csend lépegetett az ismeretlenségbe, hétmérföldes csizmákkal. - Ó, csak venné már magához az Úr - sóhajtozott a féllábú Dan. - Látni úgysem fog többé szegény, aztán minek él az ilyen világtalan. - A világtalanok többet látnak néha nálunknál - mondta Nashe. - És én majd vele maradnék. Vezetném mindig. Csak lábra állna. Hajnalban vizet kért. - Van itt valaki? - Én vagyok, Kit. - Te vagy, Thomas? Nem bírom tovább ezt a sötétséget. Sohasem lesz ebből felébredés? - Légy türelemmel. - Türelemmel? Igen. Mondd csak, Thomas, nem tudnál valahonnan egy Faustust szerezni? - Faustust? - Igen. Az én Faustusomat. Amit én írtam. Én éltem. - Hogyne tudnék. Átküldők Blackfriarsbe. - Küldj. Tudod, van benne egy rész, amit elfelejtettem. Szeretném, ha felolvasnád nekem. Kíváncsi vagyok rá. - Micsoda rész? - A vége. Kíváncsi vagyok az utolsó oldalára. És Kit ajkain újra az a furcsa, idegen mosoly játszadozott. - Ne bolondozz, Kit. Nem tartunk még az utolsó oldalon. - Lehet. De én azt mondom neked, olvassuk el azt az oldalt, mert valaki talán továbblapoz benne, és becsukja a könyvet. Akkor adósom maradsz azzal az egy oldallal. Thomas ijedten nézett a bepólyázott fejre, a kötésből csak az orrlyukak feketéllettek elő, és az áll, az akaratos, dacos áll ugrott ki. Kiszólt az ivóba, és Peele elrohant könyvért. Odakint őszutó hideg reggele jött ónlábakon, mégis csurgott a köpcös fiúról a verejték, amikor megérkezett a könyvvel. És rossz tüdeje zihált. Kit már türelmetlenkedett odabent. Talán új kínok közeledtét érezte. - Olvasod hát? - Igen, Kit, olvasom. Várj. Hol is kezdjem? Tehát: Ó, Faustus! Egy kurta óra még az életed, Aztán el kell kárhoznod mindörökre! Ti, Ég örökmozgó szférái, állj, Hogy pangjon az idő, s ne jöjjön éjfél; Természet szép szeme, nyílj, nyílj, s teremts Örök nappalt, vagy hadd legyen az óra Égy év, egy hó, egy hét, egy árva nap. Kit felnyögött. - Tovább, tovább! A féllábú Dan és a madarak felfigyeltek. Hegyek s dombok, zuhanjatok reám, Rejtsetek Isten haragja elől! Nem, nem! Hanyatt-homlok szököm hát föld alá. Tárulj, föld! Ó, ő sem fogad be már! Csillagok, miknek jegyében születtem, S miknek hatása poklot és halált Szabott ki osztályrészemül, nosza, Szívjátok fel Faustust ködpásztaként Ama vajúdó felhők belsejébe, Hogy amikor a légbe kiokádtok, Párás szátok testem úgy szórja szét, Hogy lelkem csak az Ég felé mehessen! Az ivó ajtaja megnyílt, és az öreg ács megrettenve nézte, hogyan tépi le Kit a kötést fejéről. - Sötétség! Sötétség! De a hang nem az ő hangja volt már. És fekete szemüregének rettentő sebéből kiszaladt egy kígyózó, sötét csík, a vér. És a vonagló test most hosszan nyúlt ki a lócán, az utolsó kiáltásban. Az ivóból egyre többen jöttek, ott tolongtak a szűk szobácskában, mindnyájan szótlanul. Csak a madarak csipogtak, fütyörésztek, és Tom olvasta tovább, nem törődve emberek tolongásával, madarak ijedt szárnycsapkodásával. Letört a nagyra nőni hivatott ág, Porrá hamvadt Apolló zöld babérja, Mely egykor e tudósban sarjadott. Faustus nincs: nézzétek porba hulltát. Terminat hora diem; terminat Author opus. 31. A tél rálépett az ősz hervadt uszályára. - Holnap még eljátsszátok a Faustust, aztán a medve visszabúvik téli barlangjába - mondta az öreg ács. - Gyertyaszentelőig. Akkor előbújunk megint. Hogy megnézzük, jön-e a tavasz. Smithfield Fair bábszínházában és a Globe-ban is Faustus doktor tragikus históriáját játszották ezen a hideg őszi délutánon. Dan Coventry pedig a madarait etette, és azt suttogta nekik: - Ő a szabad művészetek doktora volt. De honnan a fenéből is került ide ez a bábu? És a lóca lába mellől vörös, nagy orrú legénykét emelt fel, a fején hegyes, kakastollas süvegecske volt. A madarak tanácstalanul meredtek felé kerek üvegszemeikkel. - Ki tudja, honnan került ide ez a kis, kopott, fából faragott legényke - csipogták mindannyian. És a féllábú Dan röstelkedve pödörgette bajuszát, megint azon kapta rajta magát, hogy a csízekkel beszél. - Tirá, lallá, tirá! Így dúdolgatott, és aztán a dudolászása is fütyörészésbe fulladt, kacskaringózott. 32. Tavasszal a szelindekképű MacMurdock tizenegy cimborájával valami ócska fregatton átkelt a Csatornán. Nem állapodott meg Franciaországban, ahol bőviben vannak a komédiásoknak, hanem egyenesen Németországnak vágott neki. Talán Wittembergába is eljutott. És másfél évszázad múltán a kis púpos így szólt a szép, sudár, vállas ifjúhoz ott a frankfurti bábszínház előtt: - Nem, kedves Johann Wolfgang. A bábszínházasok nem a népkönyvből vették Faustus históriáját. Angol színészek hozták ide valami Christopher Marlowe drámáját, ő a nagy Shakespeare kortársa és barátja volt. Könyvének második és harmadik kiadását megtalálhatod könyvtáramban. Az első kiadás elveszett. CHRISTOPHER MARLOWE - "A GLÓBUSZ LÁMPÁSA" The Globe (A Földgömb): Erzsébet kori játékszín a Temze déli partján. Építése 1598-ban kezdődött. James Burbage ácsmesterből lett színigazgató fiai, Richárd és Cuthbert ekkor számolták fel az 1576 óta működő shoreditchi Theatre-t (London első állandó színházát), s szállíttatták át a bontásanyagot csónakon a Bankside-ra, ahol hamar felhúzták belőle az új nyári színpadot. A vállalkozásban Burbage-ék társai William Shakespeare, John Heming és Henry Condell színészek voltak. A Globe 1599-ben nyitotta meg kapuit, hogy otthont adjon a Főkamarás Társulatának, mely 1603-ban a Királyi Társulat kitüntető címét vette fel. A legnépszerűbb londoni szórakozóhely - a Shakespeare-bemutatók színhelye - ügyes konstrukciójával modellül szolgált a XVII. század első évtizedeiben emelt újabb színházaknak. 1613 júniusában, épp a VIII. Henrik előadása közben, egy petárdától tüzet fogott az ácsolat, és az építmény leégett. 1614-ben restaurálták. 1644-ben végképp lebontották, s a telekre lakóházak kerültek. Ezt találjuk a lexikonokban. S még valamit: Christopher Marlowe - meghalt 1593. május 30-án. Vagyis kerek hat esztendővel a nevezetes színházi esemény, a Globe építése előtt. Az olvasó alighanem meglepetten kapja fel a fejét. Hogyan? Hát nem Christopher Marlowe-ról szól Szántó György regénye, mely címében a híres "Erzsébet kori játékszín" nevét viseli, s csúcspontadó nagyjelenetét - a Doktor Faustus előadását - a Globe világot jelentő deszkáira állítja? Tanácstalanul nyúlunk ismét a lexikon után, s mi tagadás, bizonytalanságunk nőttön nő, amint az adatokat egyeztetni próbáljuk. Az Armada vereségének híre a színházban? Marlowe komédiásbabérjai? Nem mindennapi halála?... Már épp hozzákészülnénk, hogy számon kérjük a szerzőtől az elsikkasztott történelmi hitelt, amikor egyszerre eszünkbe jut a sokat emlegetett shakespeare-i "cseh tengerpart". Vagy akár, tárgyunknál maradva, hogy maga Marlowe is Zsigmond királlyal vívatta meg a várnai csatát, s miközben a Dunát a Földközi-tengerbe vezette, nagyvonalúan így nyilatkozott: Megcáfolom a vak földrajztudóst, Ki három tájra osztja a világot, Kizárva tájakat, miket e tollal Én rajzolok, s írok térképeikre... Megnyugodva tesszük le a lexikont. Szántó György könyve nem tudományos igényű életrajz. Ötletesen választott formája a Marlowe korabeli krónikás drámákat idézi; nem csoda, ha az anyagkezelés szabadságában is a reneszánsz példához igazodik. Műfaja: történelmi képzeletjáték. Ennyiben tehát napirendre is térhetnénk a "fikciók" fölött: a csapongó fantázia - mindaddig, amíg az olvasó szívesen követi röptét - nem kívánja a tények gyalogos kommentárját. Hacsak nem az érdekesség kedvéért. Mert nem lenne talán haszontalan mulatság, ha némi mutatványt adnánk a reneszánsz drámák megértéséhez oly nélkülözhetetlen forráskutatásból; ha legalább egy gyors pillantással összevetnénk az egymás mellé rakott "költészetet" és "valóságot". Nem ellenőrzés- vagy helyreigazításképpen, csupán kiegészítésként, a kiindulópontot keresve - üssük csak fel ismét azt a lexikont. "Február havának 26-ik napján Keresztvíz alá tartatott Christopher, John Marlow (akkor még így, a néma e nélkül) figyermeke." Canterbury érseki székváros Szent György vértanúról elnevezett templomának anyakönyvében találjuk ezt a bejegyzést; évszáma: 1564. John Marlow köztiszteletnek örvendő férfiú lehetett; neve sűrűn előfordul adásvételi szerződéseken, községtanácsi jegyzőkönyvekben, bírósági tanúvallomások alatt. 1540-ben született; apja, Christopher Marley cserzővarga két házat hagyott rá és földeket a város határában. Csizmadiamesterséget tanult. 1561-ben nőül vette Catherine Arthurt, a Szent Péter-templom lelkipásztorának leányát. A család fölfelé törekszik. Master Johnt 1564 márciusában megbecsült tagjai közé választja a "Miasszonyunk Mennybemenetelének Testvérisége a Nemes és Titokzatos Csizmadia, Tímár, valamint Varga Mesterségben". A tekintélyes céhpolgár mind kiterjedtebb kereskedelmi ügyleteket bonyolít, telkeket vásárol, új házat vesz a belvárosban, lányait tisztességgel kiházasítja, a hozzá hasonló többi városatyával együtt fáradozik a köz javáért, élete vége felé még templomi hivatallal is megbízzák. Mindent összevéve: a reneszánsz Anglia gerincét alkotó tevékeny és hitben-vagyonban egyaránt szilárdan álló "közrend" - yeomanry - jellegzetes képviselője. A "figyermeket", Christophert természetesen papnak szánják, ez lévén a további emelkedés legjárhatóbb útja. Iskolája, a King’s School ott található a székesegyház közvetlen közelében. Tananyaga: hittan, latin nyelv, zsoltáréneklés. A fekete tógás diák szorgalmasan rója, napjában kétszer, a zegzugos utcákat, végig a bástyák mentén, a csipkés tornyok árnyékában - mintha csak a középkor legsűrűjében sétálna. S ha messzebbre tekintene, a családi hagyományban meggyőző példáját láthatja, hogyan kell összeegyeztetni a régit az újjal, a kötelezőt a hasznossal. Papi ösztöndíj egyengeti pályáját, s irányítja a magasabb tudományok - a teológia - felé. Cambridgebe, ahol a néhai Parker érsek jóvoltából heti egy shilling költőpénz várja, valamint ellátás és szálláshely a Corpus Christi-kollégium régi "Tárház"-ában az arra érdemes canterburyi ifjakat, "kik Éneklést értők, Grammatikájokban jártasak, s úgy lehet, Verset is szerzenek". Az Univerzitás, mely a tizenhét esztendős Marlint (Cambridgeben így írják a nevét) I580-ban polgárává fogadja, alapjában véve egyházi intézmény. A kollégiumokban összegyűjtött mintegy kétezer diák lelki épülését "fölös száz Prédikátorok, kegyességben elöl járó Férfiak" vigyázzák. A napirend szigorú: ébresztő hajnali négykor, utána egy óra ájtatosság, majd előadás, stúdium, zsoltár és imádság, késő éjszakáig. De aprólékosan kidolgozott rendszabályok gondoskodnak arról is, hogy "az Skoller ne viseljen bodor hajfürtöket, sem paszomántos nadrágot, sem fodros nyakravalót". Nehezen viselhető tilalmak - különösen egy heves vérmérsékletű, ambiciózus fiatalember számára. A "Tárház" földszinti kamrájában eltöltött hat hosszú év (Marlowe hátralevő életének épp fele ideje) lázadó indulatokat érlel: a kiábrándító tapasztalatok mind egy-egy vonással gazdagítják a majdani Faustus jellemét. Mert csakis ifjúkori önarcképnek tekinthetjük a sötét talárba kényszerített világfit, aki a lelkét is eladja, hogy a természetfölötti hatalom birtokában így henceghessen: "Selyemmel töltetek tantermeket..." Akárcsak a nyugtalan szellemű, hitevesztett teológus, akit istenkísértő kételyei ellenállhatatlan erővel űznek előre a szabadgondolkodás veszélyes csapásain: "Dobd sutba könyveid... s kutasd / Mélyét annak, mit tudni szomjazol..." Az unalmas, lelketlen skolasztikusok és a zsíros parókiákra sandító, álszent tiszteletesjelöltek társaságában Marlowe igencsak hamarosan belátta, hogy a papi hivatás nem neki való. S ha a felfedezés talán megrázkódtatást okozott, mindenesetre kéznél volt a vigasz is: az egyetem gazdag könyvtára, a humanista műveltség kincsesbányája. A polcokon ott sorakoztak a kötetek: Ovidius verseskönyve, Ortelius világtérképe, Holinshed angol krónikája - csupa tekintélyes, tudós írás, de a forrongó fiatal értelem azért meglelte bennük a drámai nyersanyagot. Az igazsághoz egyébként az is hozzátartozik, hogy Cambridge levegője nemcsak a hitbuzgalomra, hanem a szépművészetre is ösztönzőleg hatott. A diákság nemcsak prédikátorokat láthatott maga körül, hanem irodalmárokat is. Például a híres Gabriel Harveyt, a Pembroke Hall tanárát, az új költők - Edmund Spenser, Philip Sidney - barátját, az udvari körök pártfogoltját. Nagy tudása és csillogó pályája ékes bizonyságul szolgálhatott, hogy nemcsak a teológiával, hanem a filológiával is viheti valamire az ember a világban. De akadtak másfajta példaképek is: a Clare Hallban 1584-ben szerzett diplomát Robert Greene, a St. John’s College-ben 1586-ban végzett Thomas Nashe, mindketten Marlowe egyetemi társai, akik London felé vették útjukat, hogy az irodalom zajosabb, gyakorlatibb régióiban próbáljanak szerencsét. Az egyetem, a különböző társadalmi erők gyűjtőmedencéje, alkalmat adott sokféle ismeretségre: nagy hatalmú miniszterek csemetéi is itt tanultak, a főkincstárnok Lord Burghley fia, Róbert Cecil, az államtitkár Sir Francis Walsingham unokaöccse, Thomas - barátságuk és befolyásuk révén máris pozíciót szerezhetett a nagyra törő tehetség. Nyitva álltak tehát a világi karrier lehetőségei; az ifjú Marlowe kedvére válogathatott köztük. De előbb még túl kellett jutnia az akadályokon: meg kellett szereznie az egyetemi fokozatokat. 1584-ben elnyeri a Baccalaureus címét, s a neve elé ezentúl "Dominus"-t biggyeszthet. És hordhat reggeltől estig "gyászos színű", bokáig érő, csuklyás klepetust - mert a tekintélyre adni kell. És bújhatja még további három évig az egyházatyákat, a filozófusokat. Sanyarú penitencia, de aki jól keresi, ezúttal is találhat könnyebbítést, kibúvót. Elsőnek mindjárt a Múzsák berkét. Marlowe ez idő tájt kezd fordítgatni: Lucanus Pharsaliáját, Ovidius szerelmes elégiáit ülteti át szépen csengő angol "új versbe". Munkáit kézről kézre adják, hallgatótársai körében költői hírnevet szerez velük. De nem elégszik meg ennyivel. Hogy miben sántikál, senki sem tudja; az biztos, hogy hetekre-hónapokra el-elmaradozik a leckeórákról. Hivatalos igazolást csupán egyetlen iskolakerüléséről hoz: 1586 októberében odahaza jár Canterburyben (most utoljára!), hogy atyjával együtt hitelesítsen egy végrendeletet. Egyéb rejtélyes hiányzásait találgatás, szóbeszéd kíséri: ördöggel cimborái, katolikussá lett, és Reimsben szemináriumot látogat, kémkedik, a spanyolok ügynöke, a franciáké, Walsinghamé. Úgy látszik, az egyetemi hatóság sem nézhette jó szemmel a dolgot, mert 1587 márciusában benyújtott kérelmét, melyben a tanulmányait megkoronázó Master címért folyamodott, a professzor urak kereken elutasították. S ekkor váratlanul némi fény derül a titokra. Ugyanez év júniusában lovas futár érkezik Londonból a Titkos Tanács lordjainak nyomatékos üzenetével: "Őlordságaik jónak látják bizonyságát adni, hogy nevezett Morley Őfelsége szolgálatában fáradva magát tisztességgel viselte, s dolgát illő discretióval végezvén, hív szolgálata jutalmat érdemel... " Mondanunk sem kell, hogy "nevezett Morley" azon nyomban megkapta az áhított titulust, és Master Marlinként indulhatott most már - diadalittasan, nagy reményekkel - London felé. Hogy megérkezve, bámulatos és félelmetes ifjú titánként robbanjon be mindjárt az irodalomba; hogy kezdetét vegye személyes drámájának káprázatos harmadik felvonása: a Siker. A színhely: az ország szíve; zajos, változatos, fényes-mocskos reneszánsz világváros. Északról délre két mérföld, kelet-nyugati irányban négy mérföld. Középen a Temze. Partján királyi paloták: Westminster, Whitehall és Greenwich (boldog a halandó, akire fenséges termeikben akár csak egyszer is ráragyog az osztatlan imádattal övezett Szűz Királynő kegyének éltető sugara); főúri kastélyok: a York House, a Durham House, a Somerset House, a Leicester House; elhagyott, omladozó kolostorok: a White Friars és a Black Friars; azután a City összezsúfolt épülettömege; végül a Tower szürke bástyás, roppant erődítménye. A folyón mindenütt vitorlások és dereglyék - ott siklanak el a London Bridge alatt (ezen is lakóházak szorongnak), melynek déli hídfőjénél egy-egy áruló nyársra tűzött feje riogatja a bámészkodókat. De odabent a városban is akad elég látnivaló: a boltok... a bábosok és mutatványosok a Fleet Streeten... a könyvárusok sátrai a Szent Pál-katedrális kertjében... Aki másfajta szórakozásra vágyik, könnyen meglelheti a csapszékeket: a Vörös Oroszlánt, a Koronát, az Angyalt, az Arany Bikát, a Hadihajót, a Három Flaskát, a Három Darut, a Püspöksüveget, a Vadkanfőt, a Hableányt... S hogy duhajkodás közben magáról egészen meg ne feledkezzék, óva inti a tömlöcök látványa: a Newgate, a Ludgate, a Cripplegate - vagy ha épp Tyburn felé vetődik: az akasztófa. A városatyák szigorúan vigyázzák a rendet. Erkölcstelen játékszínt például meg sem tűrnek falaik között. (A Black Friars klastromban tanyát vert csepürágókat ki is seprűzték 1584-ben; jó tizenöt évbe telik, amíg e fedett színház újból kinyithat.) A kültelkeken azonban kénytelenek elviselni jelenlétüket: a déli parti Southwarkben ott hivalkodik az újonnan (1587-ben, Henslowe mester által) emelt Rose; az északi Shoreditch községben pedig kettő is van belőlük: Burbage Theatre-je és Henslowe Courtainje. Veszedelmes gyülekezőhelyei a notórius bajkeverőknek - az ilyen Marlowe- féléknek. Nagyon valószínű, hogy az új jövevény a színházak közelében, az északi városfalhoz ragasztott Shoreditchben vagy Norton Folgateben telepedett meg. Ide vonzotta az előtte járó "egyetemi szellemek" - azóta már csupa rangos színpadi szerzők - példája; itt fogott maga is a drámaíráshoz, illetve folytatta a Cambridge-ben megkezdett munkát. Még egyetemista korában belekóstolt ugyanis a mesterségbe; a karthágói Didóról szóló tragédiáját játszotta is néhányszor egy vándor gyermektársulat. Első dolga tehát a cambridge-i termést betakarítani: pontot tenni a Nagy Tamerlán kéziratának végére. Az események ettől kezdve szédítő gyorsan peregnek - nem ártana talán, ha pontos évszámokhoz próbálnánk megkötni őket. 1587. Az őszi évadban színre kerül a Tamerlán, példátlan sikerrel. Egy csapásra meghódítja a közönséget, fogalommá lesz, stílust teremt. Pedig voltaképpen nagyon is tudós darab: krónikás forrásokra támaszkodik, klasszikus utalásoktól hemzseg, s már prológusában arisztokratikus gőggel inti figyelemre a tanulatlan nézőt: Bokázásától népi rigmusoknak, S eszméktől, miket bohóckodás vett bérbe, Impozáns harci sátorhoz vezetlek... S a földszint népe mégis elfogadta a magasra emelt mércét, mert a büszke dörgedelmekből egy újfajta önérzet forradalmi riadóját hallotta ki: Világgá hírlem - bármi születésem -, Hogy a dicsőség summája: erény. Vagyis a reneszánsz virtus, melynek birtokában a közember is úgy érezhette, hogy "a sors kereke kezétől forog". A történelmi közérzet, a lírai ihlet és a mesterségbeli tudás ritka szerencsés találkozása teszi a Tamerlánt remekművé. Ebben rejlik a népszerűség titka (hogy bár Marlowe óriás méretű önarcképet mintázott, a bálványban a publikum is saját magára ismerhetett); ez adja az új irodalmi csodafegyver, a zengzetes, tömör és célba találó "nagyszerű sor" robbanó töltését: Véres Tamerlán telhetetlen ember. 1588. Marlowe a Tamerlán sikerén felbuzdulva folytatást ír a darabhoz: hódítás hódítást követ, a hős diadalmasan szárnyal mindig új csatákra - végül már az égi istenek ellen. Féktelen aspirációjának ívét csupán a Halál képes megtörni. A második rész jóval gyengébb az elsőnél, a fogadtatás azonban, ha lehet, még lelkesebb. Az öblös tirádák ugyanis újabb, minden eddiginél harsányabb visszhangot vernek. A legyőzhetetlennek tartott spanyol Armada vereségének örömmámoros éve ez: a kérkedő Tamerlán most a korlátot nem ismerő nemzeti öntudat, a szenvedélyes reneszánsz hazafiság jelszavait "híreli világgá". Így lesz a lázadó egyéniségből a közösség szószólója. Marlowe elérte célját: sütkérezik a dicsőségben. Nincsenek pénzgondjai (mint Lodge- tól Greene-ig annyi kortársának); magas pártfogók kegyét élvezi: szívesen látott vendég hajdani diáktársa, Thomas Walsingham scadburyi kastélyában. Nem lehetetlen, hogy továbbra is kap állami megbízásokat. 1589. A "telhetetlen ember" magát tagadná meg, ha ennyivel beérné. Marlowe ismét hadra készül, még merészebb, még veszélyesebb kalandra vállalkozik. Az indító inspirációt egy 1587-ben kiadott (s hamarosan angolra is lefordított) német népkönyv szolgáltatja: História von D. Johann Fausten. Az új dráma: Doktor Faustus tragikus históriája, melynek címszerepét (feltehetőleg a Rose deszkáin) Edward Alleyn játssza, a kor legnagyobb színésze. A figurában életre kel a szabadgondolkodó cambridge-i filozopter; a tamerláni becsvágy és mohóság ezúttal szellemi természetű; a karrier hídja tragikus végletek - a "megistenülés" és a kárhozat - között feszül ki. Kasszasiker ez a vállalkozás is, de valahogy az ateizmus kénköves illata lengi körül. Egy előadáson állítólag testi valójában megjelent az ördög, s a halálra rémült Alleyn kegyes alapítványt ígért, ha ép bőrrel megússza a produkciót. Be is váltotta a fogadalmat: megalapította a Dulwich-kollégiumot. Az efféle mendemondák jól viszik a darabot, de egy felvilágosulatlan, vérszomjas korban könnyen lebuktathatják a szerzőt. Marlowe-t máris támadások érik: mindenekelőtt a féltékeny pályatársak nyilai. Robert Greene ugyancsak megszurkálja az "istentelen Tamerlán" elkövetőjét, s pokolba kívánja "a Merlin (szójáték a Marlin névre) magvából kelt futóbolond költészek szentségtelen és tűrhetetlen poézisét". Azután kiadja saját finomabb és épületesebb művét, a Menaphon című prózai románcot, melyhez Thomas Nashe-sel írat előszót, s ebben is elveretik a por "a tohonya blankvers pufogó bombasztjain". Eddig még nem lenne baj, legalábbis ha a "futóbolond költész" kissé vigyázna magára. De mintha szántszándékkal rohanna vesztébe. 1589. szeptember 18-án barátja, Thomas Watson nemesúr és poéta társaságában belekeveredik egy halálos kimenetelű csetepatéba. Ellenfelük William Bradley, a Püspöksüveg kocsmárosának fia - akit merő véletlenségből épp Watson talál agyonszúrni. Marlowe-t is bekísérik a Newgate börtönbe. A vádlottak bebizonyítják, hogy önvédelemből húztak kardot, s a királynő megkegyelmez nekik: "Szánalomtól indíttatva megbocsátjuk békénk bontását..." Marlowe-nak ördögi szerencséje van. 1590. Új szakasz nyílik a feltartóztathatatlanul száguldó cselekményben: a Veszély negyedik felvonása. Marlowe persze mit sem sejt; nyeregben érzi magát. Bejáratos lesz a királynő kegyencei számára fenntartott Durham House-ba mint Sir Walter Raleigh szűkebb társaságának tagja. Zabolátlan fiatal udvaroncok, ragyogó reneszánsz elmék gyűlnek itt össze alkalmanként: Thomas Harriot matematikus és csillagász (a távcső angol feltalálója), George Chapman költő (Homérosz fordítója), s rajtuk kívül még Southampton grófja, Northumberland grófja - hogy ezüstpipákból pöfékelve (tiltott élvezet!) cseréljenek eszmét sokféle veszedelmes dologról. Állítólag Marlowe is tartott e magas körben "ateista prédikációt". Botrányos nyilatkozatai, hogy, hogy nem, részletesen fennmaradtak - rendőri jegyzőkönyvbe foglalva. Az aktába tekintő utókor érdekes adalékokat gyűjthet, remekül összeállíthatja belőlük a rebellis költő (egy XVI. századi "dühös fiatal") jellemét. "Állítja, hogy Mózes szemfényvesztő vala, s hogy bizonyos Heriot, Sir W. Raleigh embere többet tud nálánál. Hogy a Vallás nem másért támadott, csak az emberek Félelemben tartása végett. Hogy Krisztus fattyú vala, Anyja pedig becstelen. Hogy ha néki magának kellene új Vallást írnia, ő jobbat s díszesebbet tudna kitalálni a mostaninál, s hogy az Új Testamentum gyalázatos írásmunka. Hogy Szent János Evangélista Krisztus urunk ágyastársa vala. Hogy az, ki nem szereti a Dohányt és a Fiúkat, mind bolond. Hogy néki is csakollyan joga volna pénzt veretni, mint az Angol Királynőnek... " 1591. Marlowe Thomas Kyd drámaíróval (a Spanyol tragédia szerzőjével) osztja meg szobáját Shoreditchben. Erőszakos, uralkodó természetével nem kevés gyötrelmet okoz gyöngébb, konzervatívabb lelkületű lakótársának; sértegeti, megalázza, "hiszékeny szamárnak" csúfolja - itt is vakmerően jártatja a száját. Két év sem telik, s eljön Kyd napja is; akkor majd visszafizeti a kölcsönt - bár nem sok öröme lesz benne. Most még Marlowe-é a diadal: nemcsak szavakkal játszik, hanem gondolatokkal is. Könyveiben és a világpolitikai események friss anyagában izgalmas témára bukkan: a törökökkel paktáló Josephus Nassi portugál kalmár-fejedelem történetére. Hamarosan színre kerül (Alleyn alakításában) A gazdag máltai zsidó híres tragédiája, melynek prológusában Machiavelli ajánlja a közönség figyelmébe hívét és önmagát: A vallás gyermekjáték énnekem, S azt hirdetem, nincs bűn, hacsak nem a Tudatlanság... Az ekképp megidézett gonosz szellem még a pokolbeli ördögnél is rosszabb egy fokkal. Nyílt kihívás ez minden jótét lélekkel szemben. A legszertelenebb, a legsötétebb tónusú önarckép. A melodramatikus fordulatokban bővelkedő, laza szerkezetű darabon - melyben együtt kavarog az üldözöttek nemes tragikuma, a pénzéhség és hatalomvágy groteszk szatírája s az esztelen gonoszság sátáni abszurd komédiája - a kritikusok Kyd keze nyomát sejtik; noha az átható kénkőszag arról árulkodik, hogy csakis Marlowe lehetett az értelmi szerző. A zárójelenetben Barabás iszonyú átkok közepette belehull a maga készítette forróvizes katlanba; így tevődik mintegy fizikailag láthatóvá-hallhatóvá a pokol feneketlen anarchiája. 1592. A költő legmozgalmasabb (utolsó előtti) esztendeje. Újabb rémdrámával kezdődik: A párizsi mészárlással. A téma nyíltan politikai jellegű: a Bertalan- éji vérengzés (melynek időpontjában épp Sir Francis Walsingham, az ifjú Marlowe pártfogója képviselte Párizsban a protestáns angol koronát). Az aktuális mondanivalót tehát könnyen megfejthetjük. A tamerláni, fausti vagy akár barabási tragikumot azonban hiába keressük a kusza darabban. A hugenottákon dúló Guise herceg diabolikus alakja körül vaktában örvénylenek az elszabadult történelmi zűrzavar gyilkos erői. S mintha maga a szerző is megrészegülne a saját főzetétől. Egy májusi éjszakán kába fővel alighanem holmi Marlowe-hősnek képzeli magát: öldöklő indulattal támad rá Allen Nicholls és Nicholas Helliot rendőrökre. Emberéletben nem esik kár, de a garázda verekedőt bíróság elő állítják, majd nagy összegű óvadék ígérete ellenében szabadon eresztik. A lekötött húsz fontot sose fizette meg. Augusztusban pestisjárvány tör ki Londonban, a színházakat bezárják. Szeptemberben a vérbaj ágynak dönti Robert Greene-t. Nyomorúságos végnapjaiban testamentumot ír, címe: Milliónyi megbánáson vett Garas-ára Bölcsesség. Mérges szójátékokat lődöz a "felkapaszkodott" Shakespeare-re, és még egyszer utoljára megadja a magáét a régi rivális Marlowe-nak is: "Hát már mind örökétig ama pestises Machiavelli ármányaiban forgódol? Óh, botor hívság!" Azután bűneit bánva kileheli megbékült lelkét. A békétlen kézirat sajtó alá rendezésének nehéz feladata Henry Chettle nyomdász és drámaíró nyakába szakad. Óvatosságból mindenesetre bevezetőt is kanyarít hozzá, melyben sűrűn kéri a "nevezetes és nagy tudományú Auktorok" bocsánatát, ha netán sérelmeznék a "keserű szidalmakat". Master Marlowe-val, úgy látszik, nem tanácsos kikötni. Karrierje csúcsán tündököl, alkotóereje virágjában. Még ez évben bemutatják egy másik művét - egy igazi tragédiát. A II. Edward angol király hányattatott uralkodása és siralmas halála divatdarab: krónikás játék - de (a vele egy évjáratú III. Richárdhoz hasonlóan) jóval többet ígérő, nagyobbra törő próbálkozás is egyben. A fáradhatatlan újító szenvedély teljesebb sorsképlettel kísérletezik - mint Benedek Marcell szépen mondja: "a bukásban megnemesedő lélek rajzával". Reménytelen kibontakozás az anarchia után; megint egy nagy szerep Alleynnek, megint egy nagy lehetőség Marlowe-nak. Piha Szerencse, látom kereked Pontját, meddig ha fellendül az ember, Fejjel bukik le... E sorokat olvasva úgy érezzük, innen már csak egy rövid lendület kellene a Hamlet filozófiájáig. 1593. Az év, a tragédia végkifejletét hozó ötödik felvonás, bonyodalmakkal indul. Londonban zavargások dúlnak: a felheccelt csőcselék pogromra készül az "idegenek" (a protestánsüldözések elől Angliába menekült flamand, lombard, francia és német polgárok) ellen. A kormány erélyes kézzel teremt rendet. Figyeltetik a főkolomposokat; többek közt egy Morus Tamásról szóló s a históriai tárgy ürügyén idegengyűlöletet szító dráma kollaborátorait. Sokakat őrizetbe vesznek; többek közt Thomas Kydet is. Lakásán házkutatást tartanak, s a kézirathalomban meg is találják, amit keresnek: egy "eretnek" jegyzetekkel telirótt papírlapot. A Spanyol tragédia szerzőjét kínpadra vonják. Azt vallja, hogy a bűnjel hajdani szobatársa, Christopher Marlowe iratai közül került véletlenül hozzá. Azután vall egyébről is: pontról pontra beszámol minden elejtett könnyelmű szóról, meggondolatlan, fiatalos kijelentésről, így áll össze a dosszié: "Marlo szentségtörő beszédeinek kópiája - Őfelségéhez küldetve." Maga a delikvens, akinek nyaka körül ily veszedelmesen szorul a hurok, ez idő tájt Scadburyben vendégeskedik, s a tavasz varázsától megbűvölten hódol diákkori szerelmének, a lírai múzsának. A Hero és Leander című elbeszélő költeményén dolgozik. Befejezni már nem marad ideje. Futár érkezik Londonból, nyomatékos üzenettel: "... haladéktalanul előállíttassék... ha kell, fegyvernek erejével kényszeríttessék..." A költő fülében még ott zsongnak a félbehagyott párrímek, úgy hallgatja másnap a monoton hangon feltett kérdéseket. Aztán egyszerre odamutatják elé az inkriminált papírlapot. Életveszélyben forog. És csodálatosan kivágja magát. Alapos műveltsége segíti ki a bajból: ültő helyében idézni tudja az 1549-ben kiadott teológiai könyv címét (A valamikor volt Ariánus megcsúfoltatása), melyből a szóban forgó passzust, mint megcáfolt tévtant, annak idején kimásolta. Elengedik; ügyét egyelőre függőben tartják. Még mindig szerencsésnek mondhatja magát. Rettenthetetlen önbizalma, szilaj kedve nem ismer határt. Nem tudja, hogy már csak tíz napja van hátra. A kerék fordul; felmerül előttünk a zárójelenet színhelye: Eleanor Bull asszony kocsmája a Temze-parti Deptfordban. Idő: 1593. május 30-a. A fogadóban jelen vannak: Christopher Morley, úriember, színjátékszerző; Ingram Frizer, Thomas Walsingham szolgája; Nicholas Skeres, ennek követője, büntetett előéletű szélhámos és csaló; Robert Poley, titkos ügynök, udvari spion. Mit keres a neves költő ebben az alantas kompániában? Megint a politikába készül ártani magát? Csak egy kis kikapcsolódást, egy görbe napot tervez? Tőrbe csalták? Baleset történt? A továbbiakat már a halottkém helyszínen fölvett jegyzőkönyvében olvashatjuk: "Egymásközt múlatták az időt, majd ebédhez ülének... ebéd végeztével együtt lepihentek, minek utána sétálgatnak vala a kertben, amely a mondott házhoz tartozik, mind egész délután hat óráig, mikoron is visszavonultanak a mondott szobába, hogy egy társaságban megvacsorálnának... vacsora múltán fent nevezett Ingram és Christopher Morley nagy hirtelen öszve szólalkoztak, és különb féle gonosz szókat váltottak, nem tudván egyezségre jutni, melyikük hány pénzt fizessen a Summából, vagyis az napi költségjükből... nevezett Morley pedig, ki az ágyon hevert, haraggal támadott a mondott Frizerre... ki is az asztalnál ülvén, háttal az ágynak... magát semmiképp sem menthette... amidőn nevezett Christopher Morley hirtelen haragjában... elévonta amannak tőrét, mely ott függött annak háta felől... mely tőrrel nevezett Frizer koponyáján két kisebb sebeket ejte... mikoron is nevezett Frizer életéért való félelmében s önnön magának védelmében... tőrét visszacsikarni iparkodott... mely viaskodás közben úgy esett, hogy nevezett Frizer a mondott tőrrel, melynek értéke 12 pennyt teszen, a nevezett Morleyn halálos sebet vágott... amannak jobb szeme felől, két hüvelyk mélységben és egy hüvelyk szélességben... mely halálos sebben a fejülmondott Morley azon helyt és azon nyomban meghala... " A vizsgálat gyorsan (meglepő hirtelenséggel) lezajlott; az áldozat június 1- én már a földben pihent. A vádlott bizonyította, hogy önvédelemből ölt, és a királynő kegyelmet adott: "Szánalomtól indíttatva megbocsátjuk békénk bontását... " Marlowe-nak most az egyszer nem volt szerencséje. Megmaradt neki az utójáték. Gigantikus alakja, tragikus sorsa élénken foglalkoztatta a kortársak képzeletét. A költők elsiratták a "szeretett ifjút", "a Múzsák kedvencét", a "különös lélektűz" csiholóját - köztük a hálás kegyelettel adózó (bár később itt-ott tiszteletlenül tréfálkozó) tanítvány, William Shakespeare is megemlékezett (86. szonettjében) a "nyájas baráti szellemről". Ám a szelíd gyászzenét csakhamar túlharsogta azoknak a hangja, akik életében feljegyzéseket vezettek róla, és holtában sem tudtak megbékülni vele. A papok Isten büntetésének riasztó példájaként prédikálták ki a szószékről a furcsa párbaj elferdített históriáját, s még évszázadok múlva sem ült el a súgás-bugás, hogy "bordélyban dőzsölvén, hitvány szolgalegény gyilkolta le önnön tőrével, mocskos szerelemféltéstől hajtva... " E misztifikáció fausti homálya valamiképpen hozzá is tartozik Marlowe reneszánsz pályájához. Üstökösként futott fel, s bukott le hirtelen - legfehérebb izzásában, huszonkilenc évesen - a titokteljes sötétségbe. De amíg fent sziporkázott, büszkén s joggal mondhatta magáról: Születésem csillagzata neves, S a szomszéd lámpák ragyogását nyomd el... Mert én, a glóbusz legnagyobb lámpása... Tüzet küldök forgó szféráitokra, Hogy a nap is fényt kérjen tőletek. A lexikont becsukva nem állhatjuk meg, hogy egy pillantással föl ne mérjük, mivé lett a tragikus reneszánsz karakter Szántó György színpadán. Átalakult valamelyest - akárcsak a római és mór hősök az Erzsébet kori deszkákon. Az egymásra következő korok élményei összemosódnak történetében: Villon és Byron, Verlaine és Ady, a századvégi bohémség és dekadencia, az elátkozott tehetség mítosza, a húszas évek újítóláza és festői művésznyomorúsága... Mentegessük azzal, hogy az újabb kutatások azóta hozták napvilágra az életrajz hiányzó adatait? Nem szükséges. Nem erről van szó. A kép kiteljesedett (a nagy költő ráadásul megkapta az ünnepelt színész nimbuszát is, a rövid életbe hozzátoldásként beépült az öregedő, mellőzött zseni motívuma) - s így lett belőle az, aminek írója szánta: az örök-állandó művészsors szimbóluma. Géher István A LEGGYAKORIBB IDEGEN NEVEK KIEJTÉSE Alleyn - eléjn Archer - árcser Bankside - benkszájd Barneville - bárnvil Burbage - börbidzs Bacon, Francis - béjkn, frensziz Blackfriars - blekfrájerz Canterbury - kenterböri Cambridge - kémbridzs Charing Cross - csering krosz Chelsea - cselzí Courtain - kőrtn Drake - dréjk East Cheap - íszt csíp Edinburgh - edinböro Fortune - forcsön freshman - fresmen Globe, The Globe - dö glób Greene, Robert - grín, robert Greenwich - grinics Hampton Court - hemton kórt Henslowe - henszló High Market - hájmérkit Kate - kéjt Kempe, William - kemp viljam Lyly, John - lili, dzsón Marlowe, Christopher - márlo, krisztofer milord, milady - milord, milédi Nashe - nes Oldcastle, Sir Ernest Archibald óldkászl, ször örniszt árcsibald Peele, George - pil, dzsordzs Ramsgate - remzgéjt Raleigh, Walter - rali volter St. John’s College - szindzsonz kalidzs Stratford on Avon - sztretford on évon Southwark - szadörk Smithfield Fair - szmiszfild fer Tower - tauer TARTALOM PROLÓGUS . . . . . . . . . . . . . . . . . 4 I. RÉSZ Idő: 1583 . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 II. RÉSZ Idő: 1587 . . . . . . . . . . . . . . . . . 65 III. RÉSZ Idő: 1588 . . . . . . . . . . . . . . . . 113 IV. RÉSZ Idő: 1592-1593 . . . . . . . . . . . . . . 170 UTÓSZÓ . . . . . . . . . . . . . . . . . . 239 A leggyakoribb idegen nevek kiejtése . . . . . . . . .251